2014. december 24., szerda

Boldog Ünnepeket!

Békés, Boldog Karácsonyt és Egészséges Magzatokban és Kisbabákban Gazdag 2015-ös évet kívánok Mindenkinek!

Pinkman

2014. december 15., hétfő

Vége

Gondolom nem okozok nagy meglepetést, ha azt írom, hogy ebben a csatában szépen elvéreztem. 
Igazából már aznap este sejtettem, amikor megírtam az előző bejegyzést. Egyre csak csordogált és már piros is volt. Szombaton, azaz másnap, ET+10-en, 13. DPO-n azért persze csináltam tesztet, mert hátha egy Mazsola megmaradt, de persze semmi, egy nagy büdös negatív. Ekkor már a hasam is jócskán fájt és valljuk be, elég rendesen meg is jött. Nem mondom, hogy nem sírtam pár órát úgy, mint egy kisgyerek és persze ettől a szemeim is cefetül feldagadtak. Igazából annyira, hogy alig tudtam őket nyitva tartani, de csak sikerült elintézni aznap pár dolgot a karácsonnyal kapcsolatosan. Hát lehet, hogy azért nekem is meglepetést okoz majd az, amit tulajdonképpen én fogok adni. 
Teszt persze van mindig, ET+11-en, 14. DPO-n, ma, ET+ 12-n, 15. DPO-n is volt. Igazából szerdán, a hivatalos tesztnapon 17. DPO-n már nem sok értelme van a tesztnek, mert lassan már a menstruációm is befejezi a dolgát. Pedig természetesen pár napja még terveztem aznapra is, mert a remény hal meg utoljára, annak ellenére, hogy én még olyat nem hallottam, hogy valakinek 15., 16. DPO-n negatív volt a tesztje, aztán 17. DPO-n meg ott virított a pozitív (vérzés ide vagy oda). De várom azon jelentkezőket, akikkel ez megtörtént, talán akkor én is leszokom az idegbajos, korai tesztelésekről. 
Szóval így állunk most. Úgy tűnik elhagytam a Mazsoláimat valamelyik DPO-n...Ezért hát ilyen üres hassal telik a december, így fog telni a karácsony, így fejeződik be 2014 és így telt a szülinapom is ebben a hónapban, és így kaptam a hírt arról is valamelyik még biztató DPO-n, hogy az egyik legjobb barátnőm is kisbabát vár. Így van ez, van ahol egy élet nem marad meg, máshol -hála Istennek- utat tör magának. Egy idő után biztos voltam benne, hogy azért történik ez, így időzítve és ebben a sorrendben, hogy együtt babázhassak vele. Most meg szépen, lassan és ütemesen verem a fejemet a falba, azért, mert több napon át is képes voltam hinni a csodákban. 
Úgy gondolom, az embernek mindig, minden egyes nap van miért hálát adnia, akkor is, ha az nagyon apróságnak tűnik. Én most, ugyan sok minden más mellett, de hálát adok azért is, hogy nem karácsonyra kaptam ajándékba ezeket a véres játékokat, mert ahogy reagáltam erre az egészre, hát lehet, hogy az Anyukám az ünnepi, családi ebéd közepette aggodalmában bevitt volna a pszichiátriára. Persze ez így már nem fog megtörténni, mert addigra tökéletes állapotban leszek. Igazából már most jól vagyok, nálam nagyon nagyon hamar eltörik a mécses, de szerencsére nem szoktam sokáig mélyen maradni. Tulajdonképpen már szombat este is jobban voltam és sokat nevettünk G-vel, meg is engedtem, hogy előtörjön belőlem a szokásos fekete humorom a sikertelenséggel és a ráérős gyerekgyártásunkkal kapcsolatosan, amit mondjuk Ő nem igen értékelt, de sose szokta. Mindegy, erre tulajdonképpen nekem van szükségem:)
Szóval hajrá Lányok, akik jövőre kapjátok meg az új lehetőséget, én is csatlakozom hozzátok! 2015-ben márpedig mindannyiunknak kell -legalább- egy gyerek!

2014. december 12., péntek

A mániákus tesztelés és tünetelemzés markában

Ígértem egy 11. DPO-s tesztelést, ugyebár. Ez a lelkesedésem egészen addig ki is tartott, amíg teljesen "véletlenül" (köhmköhm) rá nem leltem Cicmorgó írásában, hogy ő 10. DPO-n kapott először hírt iker Kislánykáiról 10-es erősségű teszttel. Gondoltam magamban, hogy ebből a kalandból én sem maradhatok ki 10 DPO-n, ET+7-en, mert hát ha Isten nekünk is megadja, hogy mindkét kis gyerekkezdeménykénk belefúrta magát a méhnyálkahártyámba, akkor nekem is itt az ideje a tesztelésnek. Így hajnalban sikerült is ellőni az első neten vásárolt 10-es erősségű tesztet. Persze hófehér maradt. Tettem-vettem, ettem egy szendvicset, ittam kb 2 dl vizet, eltelt jó két óra, és csak azon morfondíroztam, hogy nem jók azok a netes tesztek. Valami baj biztosan van velük! (Azon kívül is, hogy sosem volt nekem az még pozitív:)) Így hát gyorsan elmentem még pisilni, ugyanis azt a másfél órája megivott 2 dl vizet nem ítéltem meg túl soknak, ezzel szemben viszont a vizeletem gyönyörű sárgán csillogott át a műanyag pezsgőspoháron ahhoz, hogy ezt megtartsam, amíg beszerzek egy gyógyszertári 10-es tesztet, de persze előtte, azért kipróbálok még egy neteset, hátha nem rossz mind. De ez is rossz volt. Fehér maradt. Leszaladtam a gyógyszertárba, ahol többször is elmondtam, hogy 10-es tesztet kérek, lehetőleg minél többet. De csak egy Gabriel volt, majd délután hozzák a többit. Repültem haza Gabriellel, és még kabátban kaptam elő a dobozt a táskából (csodálom, hogy nem vittem magammal a vizeletet, hogy még útközben hazafelé megcsináljam a tesztet), amikor is feltűnt, hogy 25-ös a teszt... A Sors. Így jelzi nekem, hogy feleslegesen erőlködöm a 10. DPO-s tesztelésekkel. De azért ellőttem egy harmadik 10-es netest is, mondván, hogy nem lehet, hogy háromból három el van rontva. De ez sem működött. Mind rossz! Persze nem keseredtem el, egy apró pillanatra sem. Tényleg arra gondoltam, hogy nem dőlhetek be ezeknek a teszteknek. 
ET+8-on, 11. DPO-n, tegnap viszont már nagy reményekkel csepegtettem a hajnali pisit a már GYÓGYSZERTÁRBAN (!) vásárolt Amazonra. Persze semmi. Nem mondom, hogy nem hullottak záporozva a könnyeim, és nem azért, mert ilyen korán elástam a siker lehetőségét, de nagyon féltem attól,  ami vár rám az elkövetkező napokban és, hogy hogyan fogok ezzel szembenézni. Ennek ellenére ezen az estén nagyon boldog voltam, ugyanis kicsit kezdtem egy feszülő érzést beazonosítani odalent a méhemben, ami szintén emlékezetes volt nekem régről és jó jelnek tulajdonítottam. Alapvetően nem terveztem 12. DPO-n tesztelni, de úgy feküdtem le, hogy ha van ilyen jó érzésem, akkor tuti, hogy fogok reggel. Hozzátartozik az is, hogy ezen a héten ez volt az első nap, amikor álom jött a szememre, mert kissé kóros álmatlanságban szenvedtem egész héten. 2-3 óráknál nem aludtam egy szemernyit sem többet és a fejem is 3, de talán 4 napon át is folyamatosan görcsölt, nem beszélve, hogy hőemelkedésem is lett. Természetesen ezeket a tüneteket is a pozitívak közé soroltam, akkor is ha kissé kellemetlenek voltak.
Ma reggel, ET+9-en, 12. DPO-n  a hasam ébresztett. A feszülés, és a tompa enyhe nyomás benne erősen biztatott, hogy pezsgőspohárba pisiljek. A betétemen pedig sárgás barna foltok jelentek meg, amiről boldogan állapítottam meg, hogy beágyazódás, csakis beágyazódás lehet ez!Téptem fel a gyógyszertári és a netes 10-est. Valahogy úgy éreztem, hogy ez ma tuti pozitív lesz. De semmi. 5 perc után újra megnéztem és a netesen láttam egy halvány csíkot. De olyan, de olyan nagyon halvány volt, hogy az ott sem volt, csak a szemem káprázott. Oda is adtam őket G-nek, hogy ő is hozza meg a végső ítéletet és dobjuk ki, de hozzátettem, hogy én nem látok rajta semmit. Nézegette és azt mondta, hogy netesen mintha lenne valami, de nem tudja, hogy odaképzeli-e. Bár ezzel az erősséggel inkább száradási csíknak kellene ezt nevezni, de valahol örültem, hogy nem csak én bolondultam meg még ebben a lakásban. Munkába indulás előtt még tettem egy pisi kört a WC-ben, és hát lám-lám a WC papíron rózsaszínes foltok jelentek meg...dettó ugyanaz a forgatókönyv, mint az előző két biokémiai terhességem azt leszámítva, hogy azoknál egyértelműen csíkos teszteket produkáltam és nem csak ilyen képzeletbeliket. Érdekes, hogy valahogyan nem keseredtem el. Tudtam, hogy jót is és rosszat is jelenthet ez, de valahogyan annyira jóérzésem volt. Jól is telt a munkanap, egész nap nevettem, annak ellenére, hogy 5 percenként jártam ki a mosdóba bugyivizsgálatra, és 5 percenként megállapítottam, hogy ez bizony szivárog. Rózsaszín, de szivárog és néha kicsit darabos is...Nem telt meg egy tisztasági betétnyi, és mire odaért inkább barna lett, de elég nehéz a színt megállapítani, ha közben csurog a progeszteron is (sorry for TMI). Hasam még mindig feszül, fájdogál is, de nem mondanám még menstruációs görcsnek, inkább olyan nyomás féleségnek. Persze írtam a dokinak, aki vissza is hívott. Azt hittem, hogy megnyugtat kicsit, hogy beágyazódás van, hékás, nem kell még elásni az egészet, de igazából semmi ilyet nem mondott. Persze mondta, hogy ha 3 napos embriókat kaptam, akkor még ne hagyjam abba a gyógyszert, emeljem a magnéziumot, meg az Utrot is lehet, igyak bort, aztán várjunk. Kicsit úgy éreztem, hogy, ha 5 naposak lettek volna, akkor már inkább nagyobb a gáz, szóval, ha 2 nap múlva is itt tartok, akkor gondolom tényleg eláshatom. Persze ezt csak én éreztem, nem ő mondta.
Azt pozitívnak tartom, hogy nekem Utro mellett eddig még soha, de soha nem jött meg. Akkor sem, amikor 16-17. DPO tájékán már majd leszakadt a hasam és a derekam, akkor sem, amikor úgy éreztem, hogy egy vérrel telt lufit hordok a méhemben, és csak egy kis szúrás és durran ki belőlem néhány liter vér. Eddig minden alkalommal az Utro abbahagyása után 1-2-3 nap múlva jött meg. Szóval ez nem menstruáció lesz. Valakik vagy valaki vagy be, vagy kifelé akar jönni és én mostanra már cseppet sem vagyok annyira optimista, mint reggel voltam. Hétvégén, ha nem is minden, de valami majd kiderül. És én nagyon -nagyon félek a csalódástól....

2014. december 9., kedd

Nem is az enyém lenne...

...ez a blog, ha a szokásos idegbajos tünetelemzéseim elmaradnának...

ET+3-on (6. DPO) nagyon erős aktivitást éreztem ám odalent. Előtte este menstruációszerű görcseim voltak, nem olyan nagyon erősek, és nem is állandóak, de néha néha néhány perc erejére megjelent. Nem is tudtam igazán aludni tőle, hiszen jó jelnek tudtam be, ilyen korán -gondoltam-nem jöhetnek menstruációs görcsök, így aztán gondolatban elkezdtem drukkolni és mantrázni a Mazsoláknak, hogy tapadjanak meg. Jaj Istenem, micsoda verseket költöttem, reggel jót kuncogtam magamon (meg gondolom kínjában néhány költő is a Mennyekben). Aztán másnap szinte egész nap duzzadtak és dagadtak voltak a melleim, rendesen fájtak is ám, puffadt és kicsit nehéz volt a hasam. Persze a racionalista énem magamra szólt, hogy valószínűleg azért érezhetem jobban a melleimet, mint mondjuk inszeminációk után ilyenkor,mert nagyobb mennyiségű progeszteront használok, mint akkor, és a méhem is igazán lehet nehéz a leválni készülő méhnyálkahártya miatt. Mert hát szépen ki van találva az emberi szervezet.

ET+4 (7. DPO) reggelén a melleim szépen le is eresztettek, minimálisan érzetem őket és inkább a mellbimbóim voltak érzékenyek, nem pedig az egész mellem. Hát igen, egy egy titkos pillanatban -bevallom- elég rendesen megnyomkorászom őket és most, itthon, nyugiban biztosíthatok mindenkit róla, hogy elég sok ilyen pillanat akad. Ráadásul a hasam puffadása is alábbhagyott.

ET+5  (8. DPO) reggelén már teljesen elkeseredetten keltem fel, igazából a mellbimbó érzékenységen kívül nem éreztem semmit az égvilágon, és azon morfondíroztam, hogy fogom elterelni a gondolataimat. Magam megnyugtatására beletemetkeztem az utóbbi idők kedvenc hobbijába, azaz a neten való kutakodásba, és hát rájöttem - mint mindig -, hogy nagyon nagyon kevés nő érez ilyen korán még bármi tünetet. Az, hogy én eddig minden "terhességemet" megéreztem a tesztelés előtt, igazából nagyon ritka "adottságok" egyike. Ráadásul ennyi idő után már abban sem lehetek teljesen biztos, hogy pontosan mikor kezdtem el érezni őket. Az is lehet, hogy csak a 10-11. DPO-n, hiszen egyrészt természetes ciklusban nehezebb behatárolni az ovuláció pontos idejét, ráadásul akkoriban nem is volt még ebben ennyi tapasztalatom, mint most, másrészt pedig tényleg nagyon régen volt már, és mivel én ezeket sehová nem írogattam fel akkoriban, elképzelhető, hogy a tesztelésre való egyébként egy-két napos várokozásom évmillióknak tűnt szépen eltorzítva az ezzel kapcsolatos emlékeimet és gondolataimban átírva a DPO-k számát. Ezzel szépen meg is nyugtattam magam és végül kitaláltam egy sokkal jobb programot, méghozzá hogy megtervezem, megszervezem a karácsony körüli teendőket, ajándékbeszerzéseket, menüt, dekorációt és hasonlókat, hiszen az összes gondolatom ezidáig a lombik és beültetések utáni izgalmak körül forgott, semmit nem foglalkoztam még a karácsonnyal. Egy cseppnyi ünnepi hangulat nincsen sem az otthonunkban, sem pedig a szívünkben, és ez nem jó így. Megfogadtam hát, hogy lecserélem ezt az idétlen hobbimat valami sokkal hasznosabbra és tevékenyebbre. A gondolati szinten történő nagy serénykedések közepette persze néha-néha le le csúszott az agyam a méhembe, körbenézni, hogy mi történik oda lent és ha nagyon nagyon akarom, akkor elmondhatom, hogy ezen a napom picit szurkálgatott a hasam, ami nagyon emlékeztetett régről valamire és amit szintén egy jó jelnek tartottam, és a melleim is szépen elkezdtek újból fájdogálni.

ET+6 (9. DPO) reggelén, azaz ma viszont megint semmit sem éreztem, a melleim érzékenysége totálisan elmúlt és sehol nincsen már/még a tegnapi oly' megnyugtató hasszurkálás, bár próbálok azért nem csak erre koncentrálni. Gyakorlatilag minden másnap érzek ezt azt, ami bármit jelenthet ugyan, és nagyon jól tudom, hogy nagy valószínűséggel a progeszteron okozza, de engem valahogy megnyugtat, ha érzek valamit és az a valami mondjuk nem éppen menstruációs görcsökre hasonlít vagy legalábbis ha arra is, akkor sem a túl erősekre.

Teszt? Amolyan maratoni-félét tervezek: 11. DPO-tól kezdem két naponta megállás nélkül  a hivatalos 17-ig:) Érzem, hogy nagyon jó móka lesz!

Nos, hát ennyi, így éldegélünk ET után mi, bízom benne, hogy még mindig hárman.

2014. december 5., péntek

ET+2 és 5. DPO

Nos, és akkor vegyük sorra, mi is történik velem a transzfer után azt leszámítva, hogy folyamatosan a hasamat fogom, mintha tartanék egy kis erszényt, nehogy kipotyogjanak a Mazsolák. Néha eszembe jut, hogy össze kellene szorítanom a combomat is, és úgy járni-kelni:) A tüneteimről sok említésre méltót nem tudok mondani, remélem azért, mert még nem is lehet. Kicsit szurkálgat a hasam, de igazából az szinte a leszívás óta tart, és egyébként inkább olyan mintha múlófélben lenne, nem pedig erősödne, csak úgy mint a pisilés is, mármint az is a leszívás óta mintha mindig picit nehezen menne. A melleimet is picit érzem, de az szintén még a beültetés előtt kezdődött, gondolom azért, mert akkor kezdetem el dugdosni a progeszteront, szóval ezt sem tekinthetjük mérvadónak. Hasam picit puffadt, de egyáltalán nem mindig, sőt, nagyon ritkán, de ez is lehet a progeszteron tünete. Mindenesetre minden olyan gyengécske, hogy ha nem figyelnék rá, észre sem venném. Lehet, hogy ezt hívják mások tünetmentesnek és remélhetőleg ilyen korán még teljesen normálisnak. Azért nagyon vágyom rá, hogy mielőbb érezzek valami erősebbet. 

A szedett szereim repertoárja majdhogynem ugyanaz, mint az inszeminációk után, de azért összefoglalom itt is:

- az kimaradt a korábbi bejegyzésből, hogy a punkció napján is szúrnom kellett egy fél Ovitrelle-t, úgy volt, hogy a transzfer után is kell, de aztán ezzel kapcsolatosan meggondolta magát a doki.  Még jó, különben, hogy élném így ki az idő előtti tesztelési mániámat? 
- punkció másnapjától 3*2 Utrogestan kúp (választhattam volna a Crinone-t is, de amit összeolvastam róla Tőletek és az internet más bugyraiban, hát inkább megköszöntem a doki javaslatát, és döntést hoztam a combomon olykor-olykor selymesen folydogáló, ragacsos és csomós, az ujjaimat jól hidratáló, az összes bugyimon a tisztasági betétek ellenére nyomot hagyó csodálatos Utrogestan mellett. Azt már jól ismerem, és legalább nem mar.)
- Clexane-t már szúrom a stimuláció 3. napjától (november 21 óta) és szerintem engem erről már majd csak - a számomra még mindig ismeretlen - saját doki fog leszedni.
- 2*850 mg Eucreas a pozitív tesztig. Pozitív teszt esetén átváltok 2*1000 mg Merckformin XR-re
- 50 mcg Letrox
- 3*1000 mcg metilfolate. Ezt egyébként most megemeltem. A legutóbbi vérvételen nézettem egy folsavat, és nem igazán voltam elégedett az eredménnyel. Határértéken belül van ugyan, de abszolút a referencia tartomány alsó határát verdeste, pedig megállás nélkül szedek másfél év óta 2*1000 mcg-t, és minimum 2 havonta egy Fembion is lecsúszik (az inszemek előtt és után szedtem, negatív tesztek után abbahagytam). Ennyit számít az MTHFR mutáció homozigóta formában. Remélem azért sikerül kicsit feltornázni.
- 1 Femibion 800
- 1*500 mg Magnerot
- 2* 1000 mg C-vitamin
- 2000 NE D- vitamin
- 2*1 vas (vashiányom van)
-2*2000 mg Inositol

A Prednisolont szándékosan hagytam ki, a transzfer után ugyanis abbahagytam a szedését. Már régen megfogadtam, hogy bármit is mondanak ezzel kapcsolatosan a Kaáliban, én úgy fogom szedni, ahogy anno azt Fülöp javasolta, szóval a beültetésig. Még jó, hogy volt egy ilyen egyértelmű javaslat, mert a Kaáliban tulajdonképpen azt mondták, hogy ahogy érzem, végül is beszedhetem, ami még hátra van a dobozból, aztán nem muszáj. Egy 100 szemes dobozom van, úgy gondolom, hogy ha ennyire mindegy, hogy még 15 darab van -e benne vagy 80, hát akkor tényleg nem fogom szedni. Meg egyébként, ha az érzéseim is eldönthetik, nem csak a doki, nos akkor én ezt így éreztem most, majd máskor lehet, hogy másként fogok érezni iránta.

És jöjjön néhány szösszenet a pihenésemről:

Már nem is tudom, milyen régen elhatároztam, hogy én márpedig otthon fogok csücsülni a transzfer után 2 hétig átszellemülten bámulva egy könyvet, filmeket, a falat, vagy akármit olykor olykor felocsúdva ezekből és magam előtt elképzelve az osztódott gyerekkezdeményeinket, ahogy növekednek bennem, majd fúródnak bele a méhnyálkahártyámba, ezekkel a gondolatokkal segítve a terhesség létrejöttét. Aztán amilyen gyorsan közeledett ez az idő, olyan iramban gyarapodott a munkám mennyisége. Most legszívesebben azt írnám, hogy csak azért, hogy velem kicsesszen, és csak azért, mert ez a nyamvadt munka a vesszőparipám. De valószínűleg nem, csak egyszerűen így alakult és azért mert egyszerűen mindig rengeteg van és ha megkérdeznék, hogy ha csak rajtam múlna, nem pedig a ciklusaimon, akkor nekem mikor lenne úgy igazán nyugalmas és aktuális a transzfer, akkor valószínűleg nem találnánk ilyen időpontot, mert irdatlan mennyiségű van általában és én mindig sajnálnám a kollégáimat is, hogy rájuk ömlesztem a sok szemetet, ellenben velük, akik simán és egyébként akármikor ömlesztik rám a sajátjukat. Valahol így van ez rendjén, csak ne érezném én ettől mindig ilyen rosszul magam. Nem tudom minek hívják ezt, munkamániásnak vagy lúzernek. Gondolom inkább az utóbbinak. Egy hétig maradok itthon, de már az is megfordult a fejemben, hogy már hétfőn, azaz 5 nap után bemegyek, mert nem vagyok még elég lúzer az egy héttel. De próbálok azért kitartani egy hétig, mert G.-től valószínűleg rendesen megkapnám a magamét kiselőadás formájában arról, hogy ugyan nekem ne legyen fontos a munka és a kollégák, gondoljak a bennem növekvő 2 kis Mazsolára. És tényleg, most én másra nem is gondolhatok, és igenis, csak legyek képes kiverni a fejemből a munkát!

Más: ma kellett telefonálni a Kaaliba, hogy a tesók megélték-e a mai napot. Sajnos nem, úgyhogy nem maradtak fagyasztásra. Várható volt, de azért inkább biztosra mentem. 

2014. december 3., szerda

Embriótranszfer

Olyan gyorsan eljött ez az idő, pedig szeptemberben, az utolsó inszemináció után még annyira távolinak tűnt. Szóval jelentem itthon vagyunk, mindahányan vagyunk, két darab háromnapos nyolcsejtes kisgyerekkezdeménnyel a méhemben.
Ahogy odaértünk, egyből szólítottak is, majdhogynem a kabátomat nem volt időm levenni. Jó dolog, hogy G. is ott lehetett a transzfernél és előtte megnézhettük az embriókat is. Csodálatos dolog ez. Még akkor is, ha annyira futószalag az egész, hogy nincsen idő ott romantikázni meg elérzékenyülni, G-t majdhogynem elrángatták a mikroszkóp elől, pedig szegény nem nézte őket 2 mp-nél tovább az fix. Bár őszintén szólva én majdnem így is elpöntyögtem magam. Mondjuk elég érzékeny vagyok mostanában, szerintem attól is elsírnám magam, ha hirtelen kitavaszodna és újból elkezdenének rügyezni a fák. A transzfer maga olyan volt végül is, mint az inszemináció, csak kicsit többen sürögtek körülöttem, szóval számomra koránt sem egy nagy élmény és örülök, hogy túl vagyok rajta.
Utána még behívott a doki és eléggé szűkszavúan elmondta a további teendőket, gyógyszerezést. Tesztelni hivatalosan december 17-én kell. Hahaha. Ahogy magamat ismerem körülbelül december 11-től elkezdem nyomatni a 10-es teszteteket, csakhogy lehetőleg legyen min idegeskednem. Vérvételt alapvetően nem kért, de azt mondta döntsem el én. Ha pozitív a teszt, akkor valószínűleg én azért elmegyek december 16-a körül.
Ha minden csupa 2 csík, akkor pedig január 5-én első ultrahang. Szép kis új év lenne két kis dobogó szívvel.
A további embriók sorsáról persze nem mondott semmit, mert minek is, végülis nem tartozik eléggé ránk. Én kérdeztem rá, hogy mi van velük és mi lesz velük, mert szeretnénk lefagyasztani őket, nem tudom, hogy ez automatikus, vagy valahol jelezni (és gondolom, hogy fizetni) kell, hogy ez megtörténjen. Hát úgy tűnik nem lesz kiket lefagyasztani, mert nem fejlődnek jól, azt mondta, hogy 1% esélye van, hogy eljutnak az 5. napig, de pénteken telefonáljak és kérdezzek rá. Persze én, aki hihetetlenül bele tudom magamat lovalni a sikerbe, és már-már természetellenesen optimistán állni a próbálkozásokhoz (gyakorlatilag tényleg nem tudom, hogy miért nem voltam még állterhes), most teljesen letörtem. Na nem feltétlenül a tényen, hogy nincs mit lefagyasztani, mert gyakorlatilag sok nőhöz képest örülök, összeteszem a két kezem és hihetetlenül szerencsésnek tartom magunkat, hogy egyáltalán volt kiket beültetni, de persze ott motoszkál a fejemben, hogy vajon, minden rendben lesz-e a bennem fejlődő két kis Mazsolával, ha a többi három ilyen gyengécske volt. Tudom, hogy a legjobbak kerültek be, meg, hogy 8 sejtesek és az jó. Tudom. Csak azt az egyet nem értem, hogy akkor miért kérdezte az elején, hogy 2 vagy 3 embriót helyezzünk vissza, ha gyakorlatilag a 3.-ról tudta, hogy nem sok esélye van?
Egyebet (kategóriákat vagy számozásokat) persze nem mondott róluk, de lehet, hogy jobb is. Jobb is, mert csak így fogom elhinni, hogy csodálatosan egészségesek, és tripla A kategóriások, vagy 5 csillagosok, vagy nevezzük, ahogy akarjuk őket, a lényeg, hogy most már a legjobb helyen vannak. 

2014. december 1., hétfő

5 kicsi Mazsola

....termékenyült meg a tegnapi leszívás után:) Tudom, hogy kicsit túlmisztifikálom a mai híreket, pedig sajnos egyéb érdemi információt nem kaptam a biológustól, mármint arról például, hogy milyenek a kis gyerekkezdemények minőségi szempontból. Azt már meg sem mertem kérdezni, hogy aranyosak-e, kire hasonlítanak és hogy éppen mit csinálnak. (Áhh, nem is misztifikálom túlságosan túl:)). Azt a választ kaptam, hogy ilyenkor még csak azt lehet tudni, hogy megtermékenyültek-e. Érdeklődtem, hogy könnyen egymásra találtak-e, azt mondták, hogy voltak, akiket rá kellett segíteni, voltak akik könnyen egymásra találtak. 
Holnap újból kell telefonálnom, mert nem kaptam még pontos időpontot a transzferre, csak azt, hogy szerdán lesz. Remélem, hogy holnap továbbra is 5 kis Mazsola fog osztódni a lombikban, olyan tempóban, ahogy az elő van írva. Itthonról is csókolom őket!

2014. november 30., vasárnap

Punkció

Ezen is túl vagyok, és érdekes módon túl is éltem, mint végülis eddig az összes konzultációt, ultrahangot és inszeminációt is, vagyis történjék bármi a Kaáliban, nekem attól gyomoridegem van és görcsöl a hasam, de eddig úgy tűnik mindig épségben megúsztam, átvészeltem a dolgokat. Nem volt ez ugyebár a punkció előtt sem máshogy, mármint ami az izgalmakat illeti. Komolyan mondom, úgy felnézek azokra a nőkre, akik csak úgy bátran becsattognak, lazán fellibbennek az asztalra, szétteszik a lábukat, és a vizsgálat vagy beatvakozás után megtörölgetik magukat majd szépen hazamennek, mintha legalábbis a közértbe ugrottak volna le kenyérért. Igazság szerint én meg nyugodtan járhatnék "beszari" feliratú pólókban is oda, így mindenki szavak nélkül tudhatná, hogy ennek pánik is lehet a vége.
Szerencsére - még mielőtt az izgalmak miatt elájultam volna - nagyon hamar szólítottak, mikor odaértünk. Egy gyors konzultáció után a dokival, mentem is fel a műtőhöz. Átöltöztem a szokásos kis műtősruhámba, azért most éppen örültem neki, hogy ismerős volt a dressz. Kicsit vártam fent is, majd bekísértek a műtőbe. Felmásztam az ágyra, akkor már nagyon vártam, hogy gyorsan ájuljak el, mielőtt a szokásos lábremegésem beindul. Megkértem az altató orvost, hogy nekem jó nagy mennyiségű altatót adjon be, nehogy felébredjek az akciózás közben, mert ha ébredés után megijedek attól ami történik, könnyen lehet, hogy felpattanok hamar erről az asztalról, és még véletlenül elkezdenék ott félmeztelenül zúzni. Senkinek nem kívánom. Persze csak viccelek, de kínomban mindig ilyen badarságokon szoktam fantáziálni, aztán általában még azt is megkeresem, melyik lenne a jelenthez a legmegfelelőbb kameraállás (itt most a bejárattól jobbra eső sarok). Amúgy az altatás nagyon jó élmény volt. Engem még sosem altattak el semmikor, el nem tudtam képzelni, hogy milyen ez. A bizsergés és szédelgés nagyon jó volt előtte, meg az is, hogy olyan gyorsan jött a képszakadás. Na és ami utána várt? Hát minden elismerésem a beadott szer kikísérletezőjének! Ezt kikeverni egy művészet lehet! Istenem, bárcsak minden este így aludhatnék! Már nem is csodálom, hogy vannak akik, rászoknak az ilyen cuccokra. Azért próbálok majd nem fantáziálni róla, nehogy rajta maradjak.
Az ébredés sem volt vészes, szerintem nagyon hamar magamhoz tértem, fel tudtam ülni, és az idő is viszonylag gyorsan telt. Kb. másfél órát ücsörögtem ott. Kicsit fájt és szurkált a hasam, de nem volt annyira vészes. Most már csak akkor érzem igazán, ha járkálok. De a lényeg nem is ez, azt a végére hagytam: 6 petét sikerült leszívni. Nagyon nagyon örülök nekik és kíváncsian várom, hogy mi lesz belőlük.

2014. november 27., csütörtök

A tüszőnövesztés időszaka

Ahogy már korábban is írtam, november 19-én elindult a Menopur és öt napi adagolás (8.5 ampulla) után mentem is ultrahangra, hogy megnézzük, mit művelt velem ez a hormon tüszőügyileg. Öt tüszőm lett, és még nagyon picik voltak, úgyhogy kaptam még 2*2 napra elengedő ampullát, majd következett egy újabb ultrahang. Itt már kicsit nagyobbak voltak a tüszők, de ha jól emlékszem, még mindig ötről adott méretinformációt a doki az asszisztensnek, meg hozzáfűzte, hogy van itt-ott pár pici is, ezért kaptam még 2 napra elegendő, de most már 3-3 ampullát, nem viccelődünk itt kettesével, kérem szépen. Nem örültem, ez olyan soknak tűnik. 7 napon át 18.5 ampulla Menopur....Mindezen kívül elkezdtem szúrni reggelente a Cetrotide névre hallgató injekciót is, ezt 3 napon át kell nyomni,  hogy meggátoljuk a petesejtek azonnali kilökődését. Na, és még meg sem említettem a Celxanet esténként. Szitává van szurkálva a hasam, és csupa véraláfutás a heparintól, már rejtegetni kell a konditeremben öltözködésnél. Egyébként amennyire tartottam a Menopurtól -mármint, hogy ez nem toll, hanem rendes injekció-, azt kell, hogy mondjam, egyáltalán nem vészes. A Clexane a legrosszabb az összes közül, csíp, szúr, fáj és feszül, de azért az is kibírható. Persze nem én adom be magamnak, még mindig erősen G-re támaszkodom. (Most úgy döntöttem, hogy nem tanulom meg, mert úgysem lesz rájuk szükségem többször, ezt erősítem magamban.)
Emellett nem tudom elmondani, hogyan vagyok. Sem fizikailag, sem pedig lelkileg. Nagyon nagyon boldog voltam, az első pár napon, hogy elindultunk a szurikkal, mert tudtam, hogy egyre inkább közeleg az akció is. Komolyan mondom, úgy beleéltem magam a sikerbe, és a terhességbe, hogy még most is elcsodálkozom, hogy a pozitív gondolat erejétől, hogy nem szültem meg egy gyereket ez alatt a  pár hét alatt. Megnyugtatott az is, hogy ez az egész, amúgy pofon egyszerű. De ma valahogy magam alatt vagyok, és nem is nagyon tudom megmondani, hogy mitől, igazából különösebb okom nincsen rá. Az is biztos, hogy utolértek a mellékhatások, de nem tudom pontosan, mi okozza. A Prednisolon okozta mellékhatást nagyjából el tudom különíteni a többitől, mert ugye abban van már elég sok tapasztalat: újra beköszöntött az arcpirulás, égés, és arcfájdalom és totál ki vagyok száradva. Csak imádkozni tudok, hogy fel ne menjen tőle a lázam punctio előtt, és elmaradjon az egész itt a csúcson. Ezen kívül nagyon sokat ver a pulzusom, és olyan mintha elég szabálytalan lenne és a nyelvem is fel van dagadva. Azt már meg sem említem, hogy folyamatosan melegem van, vagy éppen néha kiráz a hideg, izzadok és szédülök és borzasztóan tud fájni a fejem. Írtam már, hogy félek a túlstimulációtól, de bízom benne, hogy nem lesz gond. Iszom nagyon nagyon sok folyadékot, 3-4 litert is naponta (nem nehéz, mert folyamatosan úgy érzem, hogy ki vagyok száradva), és fehérjét is iszom folyadék formájában, mert ételként nem csúszna le sok. 
Így állunk hát most. Meg persze túl vagyunk az adminisztráción is: néhány 10 oldalnyi nyilatkozat kitöltése után, mindent bebiztosítottunk. Még a hirtelen halálunkra is felkészültünk és jó szülőként már előre gondoskodunk a mi kis embrióinkról. Azt nem tudom mondjuk, hogy G., hogy fogja rávenni a következő feleségét, hogy kihordja a mi gyerekünket, ha történik velem valami, de ez majd legyen az ő baja:)
Mindenesetre most a lényeg az, hogy úgy döntöttem, életben maradok, mert hétvégén leszívás. Egy már most biztos: be leszek pánikolva.

2014. november 10., hétfő

Elkeserítő eredmények

Bár szeptember végén akartam eljutni az endokrinológushoz, de sajnos csak november közepére kaptam időpontot hozzá, így elhalasztottam a cukorterhelést is későbbre, hogy addig is minél többet tudjak sportolni és minél több idő teljen el az új gyógyszer szedése óta. Bár ne tettem volna, vagyis fogalmam sincsen, hogy mivel jártam volna jobban, de ezt tulajdonképpen már nem tudjuk meg sohasem.
Azt talán már többször említettem, hogy nagy mumus az életemben ez az IR dolog. Lassan 3 éve sosem sikerült tökéletes eredményt produkálni, hiába a sok metformin, a diéta, és a sport. 

Szóval íme, ez itt a valóság, nem titok többé, közzéteszem ezeket a "gyönyörűséges" értékeket, aztán pedig természetesen majd magyarázom a bizonyítványomat:


2012-ben még a jó öreg állami egészségügyben próbálkoztam rendbe vágni az IR problémámat, de hát- mint ahogy a mellékelt táblázat jól mutatja-, a régóta fizetett TB-mből nem tellett a kórháznak egy rendes vércukorterhelésre, így aztán csak Homa indexeket néztek. Bár sokak szerint az is bőven elég, hát nem vitatkozom, amúgy, lehet. 2012 év végén már a Homa indexre se tellett, büszkélkedtem viszont egy - a kezdetekhez képest - mínusz 10 kg-os súlycsökkenéssel, mivel boldogságomban az eredménytől néhány könnycseppet letöröltem az arcomról, ezért fontosnak tartottam feljegyezni a történelemnek. Emellett persze akkor lopta be magát az életembe a Prednisolon is, melyet csak és kizárólag a kiváló anyagcsere-összezavaró képessége miatt muszáj mindenképpen megemlítenem, szteroid szedése mellett ugyanis majdnem lehetetlen kitűnő vércukor értékeket produkálni. Ezért legyenek mentségemre a 2013-as siralmas eredmények. Bár, azt mindenképpen el kell mondanom, hogy a 2013 októberi eredménytől a föld fölött jártam pár hétig, hogy igen ez nem is olyan rossz és ha nem szedném a szteroidot még lehet, hogy tökéletes is lenne. Milyen ügyes, és kitartó vagyok, nem hiába a sok sport, a koránkelés, a finomságról való lemondás, a sok metformin, és miután jól megveregettem a saját vállam, Fülöp Vilmos rendkívüli gyorsasággal lerángatott a földre, letépte az arcom elől a rózsaszín függönyt, majd földbe döngölte az elégedettségemet és a közölte, hogy az eredmény úgy sz**, ahogy van, igazából túlmutatok az IR-en, ez már cukorbetegség, sokkal több meformin kell, 3000 mg/nap, mert ez így semmihez sem lesz jó, de gyerekhez legalábbis édes kevés. Hát egy darabig kitartottam, de aztán be adtam a derekam, és kipróbáltam a 3000 mg metformint, de terhelésre nem jutottam el, mert össz-vissz három hétig bírtam, annyira kikészítette a szervezetem, de erről írtam már korábban. Inkább elkezdtem csökkenteni a metformin adagját 3*500 mg-ra, ahogy a Kaáliban ezt javasolták, mert hátha ők ott ezt jobban tudják, és nincs is olyan nagy bajom, mégiscsak ők kotyvasztják a gyerekeket. Ám mint látszik, ez sem hozott javulást. Ezután mondta Breyer doktornő, hogy rajtam márpedig csak az izom fog segíteni, súlyzós edzések kellenek ide, nem pedig a kardio: és íme 2014. november eredménye, soha ilyen rossz 60 perces értéket nem produkáltam. Taps! Gratulálok magamnak! Hát most legszívesebben, dühömben fognám az augusztus óta növesztett izmaimat - amit heti három kemény edzés + heti két alkalom futás táplált -, kitépném a testemből, odavágnám a falhoz, és elküldeném őket a fenébe, hogy köszönöm, nekem ilyen izmokra aztán semmi, de semmi szükségem nincsen. 
Nos, mielőtt elkezdeném szétmarcangolni a testem és kitépni az izmaim, lehet, hogy csak egy védekező mechanizmus, de talán maradt egy kis reményem: ez pedig a Marvelon. Mindenhol azt olvasom, hogy a fogamzásgátló jól összezavarja az inzulin és vércukorértékeket. A vércukor-növekedés pedig még a tájékoztatójában is megemlítésre kerül. Ezzel a tudattal, nem is lennék kiborulva ennyire az eredménytől. Azonban ne gondoljátok, hogy nem voltam előrelátó. Írtam ugyanis a doktornőnek levelet, még a terhelés előtt, hogy szerinte van-e értelme Marvelon mellett terhelni, de igazából ő azt írta, hogy semmilyen hatással nem lesz a Marvelon a cukorértékeimre, nyugodtan terheljek. Viszont én pont az ellenkezőjét olvasom róla, és úgy általában a fogamzásgátlókról. Ha azt vesszük, hogy majdhogynem az összes mellékhatást sikerült produkálnom, amit a Marvelon okozhat, akkor miért pont a vércukor-növekedés maradt volna ki? Nem tudom, ha igaza van a doktornőnek, és nem a Marvelon okozza ezeket a borzalmas számokat, akkor viszont mégis mi értelme van, hogy 3 éve az életem a diétáról, a kemény sportról és a metforminról szól, ám mégis olyan mintha semmi sem változna? Így akkor azt kell mondjam, hogy semmit sem ért, semmi értelme nem volt, egyszerűen kidobott idő. Hinni akarok benne, hogy csak a Marvelon zavarta össze az értékeket. Muszáj elhinnem, hogy volt is és van is értelme, és őszintén remélem, hogy a héten a doktornő a személyes konzultáción mást fog mondani, mint amit a levelében írt a terhelés előtt.

És azt már alig merem megkérdezni - Marvelon ide vagy oda- , hogy ilyen inzulin és vércukor eredménnyel egyáltalán van bármennyi esélyem egy sikeres lombikra? 

2014. november 5., szerda

Stimulációs tervek

...Szabadíts meg minket a gonosztól és a Marvelontól (valamint későbbiekben természetesen majd a Prednisolontól, és minden hasba szurkálós játékszertől is)...

Mint a Messiást úgy vártam már a legutóbbi menstruációt, hogy végre elkezdhessem szedni a fogamzásgátlót (hűha, de idétlenül hangzik ennek a mondatnak mind a két fele ebben a blogban).
Komolyan mondom, olyan volt már, mintha az egész felsőtestem egy óriási nagy menstruációs vérmassza lett volna: a melleim sajogtak és legalább a duplájára dagadtak (de tényleg, nem tudtam összehúzni magamon az őszi dzsekimet) a hasam pedig, mint egy négy hónapos kismamáé, úgy fel volt puffadva. És ez ment körülbelül másfél hétig, aminek minden egyes napján úgy éreztem,  hogy tuti mindjárt kidurran belőlem néhány tízliternyi vér, de csak nem akart sehogy sem. Borzalmas volt. Ahogy az idegeim gyengültek, úgy nőtt minden egyes nappal az elhasznált teszteknek a száma, lassan vehetem meg a következő 40 darabos csomagot. Bár a kínlódás mértéke nem volt egyenesen arányos a vér mennyiségével, de jóindulattal nevezzük menstruációnak azt, ami történt. Mondjuk rá, mert így el tudtam kezdeni a fogamzásgátlót egy verőfényes októberi vasárnapon 25 nappal ezelőtt. 
Az már egy másik téma, hogy igazán nem volt mit várni ezen fogamzásgátlós időszakon, nem volt egy leányálom ez számomra. Próbáltam előkaparni az emlékeimet, hogy milyen is volt az első levél még valamikor a 20-as éveim elején, de igazság szerint az sem jutott eszembe már, hogy pontosan mikor volt és mi volt az. Régen is volt, de a testemet sem figyelgettem akkoriban annyira, mint most. Ezzel szemben momentán komolyan az őrületbe kergetett az első 21 nap a Marvelonnal. Azt hiszem, ezt most meg fogom jegyezni egy időre: minden egyes nap fel volt puffadva és fájt a hasam valamint a melleim, úgy mint amikor meg akar jönni, de ugye nem fog, mert amíg szedem, nem jöhet meg, majd csak ha abbahagyom. Nem múlt el egy pillanatra sem, olyan volt, mint egy egy hónapig tartó PMS. Majdnem mindennap szurkált vagy a méhem, vagy a petefészkem, vagy valami odalent, mint ovulációkor, de ugye az sehogy sem lehet, hiszen azért szedem, hogy az ne legyen. A legidegesítőbb viszont az volt, hogy mindennap vérezgettem, na nem nagyon, csak éppen annyira, hogy emlékeztessen arra, hogy nem így kéne működnie a testemnek. Ez mostanában alább hagyott kicsit. Ám a legszörnyűbb csapást a libidómra mérte ez az istentelen. Eltűnt, szőrén szálán eltűnt, pedig G. is igazán türelmesen keresgette, de alig alig találta meg olykor olykor. Szörnyű volt. Az ezzel együtt járó hisztéria rohamokat nem is tudom, hogy hol említsem. Egyszer sírógörcsök közepette levezettem G-nek, hogyan is fog tönkremenni a házasságunk az asszisztált reprodukció miatt. Ha már a libidóm is elveszik, akkor ez bizonyára a vég, hiszen meg fog csalni, el fog hagyni, mert én már szexelni se leszek képes. Sírtam a vállán, mint egy kisgyerek, ő pedig csendben simogatta a hátam, türelmesen nyugtatott és így aludtunk el. Másnap persze meg mintha mi sem történt volna, rossz kedv volt és elmúlt. Csak a dagadt és vérvörös szemeim emlékeztettek rá, hogy valami nem stimmelt az érzelmeimmel előző este. Szegény G., tudom, hogy ő is szenved, és akkor még én is teszek rá egy lapáttal a hisztériámmal. Tudom. Ösztrogén. És normális ez, ehhez hozzá szokik a szervezet, hiszen nők milliói élnek fogamzásgátlón, önszántukból, és észre se veszik. Vagy lehet, hogy nekik is nehéz az első hónap, de nem csinálnak belőle ügyet mint én. Egyébként 21 nap után majd minden kellemetlen tünet elmúlt, pár napja nem észlelek semmi komolyat, szóval véletlenül sem szeretném nagyon felfújni ezt a dolgot, de azért köszönöm, én nem akarok élni ezzel a szerrel többet, ha lehet. Reméltem, hogy a Kaáliban leszednek róla, mert szó volt arról, hogy akár 2 hónapig kell majd szedni, ha úgy áll a helyzetem odalent, ciszta és méhügyileg. Ám a héten kiderült, hogy szerencsére nem kell, elég a 35 nap és nemsokára indulhat a szurizós mókázás és játszadozás.

Egyelőre így néz ki az ütemterv:
november 14.: utolsó fogamzásgátló
november 19: 2 ampulla Menopur inj., 2*1 szem Prednisolon
november 20: 2 ampulla Menopur inj., 2*1 szem Prednisolon
november 21: 1.5 ampulla Menopur inj., 2000NE Clexane inj., 2*1 szem Prednisolon
november 22: 1.5 ampulla Menopur inj., 2000NE Clexane inj., Klion D-100 hüvelytabletta, 2*1 szem Prednisolon
november 23: 1.5 ampulla Menopur inj., 2000NE Clexane inj. Klion D-100 hüvelytabletta, 2*1 szem Prednisolon

Mindezek után majd el kell menni ultrahangra, ahol kiderül, hogy szükség lesz -e még több Menopurra a tüszőgyűjtéshez és növesztéshez. Remélem nem és ha nem, akkor következik még 3 napig egy Cetrotide nevezetű injekció, hogy meggátoljuk az idő előtti tűszőrepedést, és arra csak leszíváskor kerüljön sor.
A doki úgy saccolt, hogy valamikor november utolsó vagy december első hetére tehető majd a transzfer. Annyira izgalmas. Szerintem karácsony előtt (vagy pont karácsonykor) már tudok tesztelni, de úgy számoltam, hogy ha pozitív lesz a teszt (az lesz!), akkor attól még a karácsonyi dallam nem biztos, hogy éppen a szívhang lesz, ami így rettentő izgalmassá teszi majd az ünnepet és biztosan alig várjuk majd a végét, pedig nagyon szeretem az évnek ezt az időszakát.
Persze lehet, hogy nem lenne szabad ennyire előre szaladnom az időben, de mégis le kell írnom, hogy nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy sikerülni fog, és már most annyira boldog vagyok, hogy itt tartunk.

2014. október 21., kedd

Legyünk őszinték?

Tavaly, még a legelső Kaális konzi előtt sokat hezitáltam magamban azon, hogy vajon itt van-e már az ideje annak, hogy megosszam életem eme történéseit a munkahelyemmel, vagy még ki tudok tartani és még van bennem annyi fantázia és kreativitás, hogy újabbnál újabb lódításokkal álljak elő, ha hiányozni vagy késni kell a munkából. Végül arra jutottam, hogy még kitartok. Azt gondolom, hogy az asszisztált reprodukcióban résztvevő pároknál éppúgy megoszlanak ezzel kapcsolatosan a vélemények, mint a dolgozzunk vagy ne dolgozzunk beültetés után, teszteljünk vagy hcg-t méressünk és így tovább.... Furcsa dolog ez nálam is, merthogy alapvetően az őszinteség híve vagyok, pláne hogy mindig minden dolgom, ügyem jól sikerült, legyen az munka vagy magánélet, ha ezt az utat választottam, ha pedig valami oknál fogva nem ezt, akkor be kell valljam, hogy sokszor pofára estem. Viszont a második biokémiai terhesség után nagyon mélyre zártam magamban életem e területét, és mindenkitől féltem, óvom, hogy nehogy véletlenül bárki is bepillantást nyerjen ebbe. Előtte a családdal és az igazán szoros barátokkal megosztottam (a munkatársakkal egyáltalán nem) ezeket a dolgokat: még a gyerekprojekt megkezdése előtt jól nagydobra vertem, hogy mi mikor fogunk belevágni (ezt egyébként ma már mélységesen bánom). Így hamar kiderült a közvetlen környezet számára az IR-em, a pajzsmirigy alúlműködésem és a PCT pozitivitásom, ugyanis ezekről még beszámoltam nekik is. Egyedül az IR-ről egyébként tudnak a közvetlen kollégáim is, arról,  hogy diétázom, sportolok, gyógyszert szedek és kontrollra járok vele, azt már nem tudják, hogy mi okból volt szükség erre fényt deríteni. A második biokémiai terhesség után tudtuk meg az MTHFR mutációmat. A családnak innentől kezdve már nem beszéltem magunkról. Nem azért mert rossz a kapcsolatom a  szüleimmel, sőt nagyon is jó és meleg, egyszerűen  csak már nem tudtam tovább nézni az anyukám szemében azt az aggodalmat, amit okozok neki ezzel. Jobbnak láttam, ha nem tud semmiről, így aztán nem éli bele magát semmibe, ezért nem is tud többet csalódni sem. Persze ez nem ilyen egyszerű, mivel várják, hogy terhes legyek, és láthatólag nem jön, időnként azért faggatnak és tudom, hogy ettől még borzasztóan aggódnak....De igazság szerint olyan szinten bezárkóztam már, hogy nem tudok beszélni erről nekik, pedig oly sokszor megfogalmaztam már magamban, oly sokszor elképzeltem, hogy mesélek kicsit, és megnyugtatom őket, hogy nem lesz semmi baj, tudom, csak ez nekünk egy icipicit lassan megy.
A legjobb barátaimnak elmondtam a második vetélést és a mutációt, de tovább nem meséltem. Akkor azzal zártam le, hogy egy darabig nem próbálkozunk, mert nagy eséllyel újabb vetéléssel végződne egy létrejött terhesség (egyébként ez így is volt, volt kb. két hónap, amikor Czeizel tanácsára védekeztünk, és csak a folsavat tömtem). És itt ez a történet számukra is lezárult, többet nem beszéltem. Az ő szemükben pedig a sajnálatot nem tudtam tovább nézni, és tudom, hogy nem szabad így felfogni, de mélységesen tudtam magam szégyellni, mikor egy egy sikertelenséget, rossz eredményt csak sírva voltam képes elmesélni nekik. Ráadásul arról ne is beszéljünk, hogy a baráti társaságunkban mindenki 1-2 hónap próbálkozás után esett teherbe, akiknek meg nincs babája, azok meg még nem is igen próbálkoznak, így aztán halvány lila gőzük nincsen olyan dolgokról, mint az IR és a peteérés összefüggése, a spermaölés és a szteroidok vagy egy genetikai mutáció. Persze velük is lejátszottam már képzeltben több százszor is, hogy elmesélem, de nem megy. Mikor lehetőségem lenne rá, akkor egy hang sem jön ki a torkomon, és ha kérdeznek majd' kiugrik a szívem a helyéről, és azon stresszelek, mit találjak ki gyorsan, hogy eltereljem ezt a témát. Nem rég az egyik legjobb barátnőm elsírta magát, mikor kettesben voltunk, azt mondta, hogy már az jár fejében, hogy nincs-e valami nagyon komoly egészségügyi problémám. Tudom, hogy rettentően aggodnak. Tudom. 
Ám most itt a lombik, ami valamivel nagyobb hiányzással fog járni a munkából, mint az inszeminációk voltak. Attól félek, hogy nem fogom tudni tovább titkolni ezt a munkatársaim előtt, és szörnyen érzem magam, ha velük meg kell osszam, a családom, a legjobb barátaim előtt meg hallgatok, mint a sír... Persze nagyon jó a kapcsolat a kolléganőkkel is a szűk csoportban (igazából csak ott az érdekes), és azzal sincsen gond, hogy megértenék-e vagy sem. Valószínűleg meg.
(Mármint értem én ezt úgy, hogy amilyen mértékben képesek ezt megérteni azok a családanyák, akiknek feltehetőleg gyönyörűségesen bájos arcú, hosszú szempillájú és hamvas bőrű tündérkirálykisasszonyok belebűvölték a méhükbe a magzatukat - finoman, szelíden és észrevétlenül a varázspálcájukat a hasukhoz érintve-, akkor amikor ezek az anyák azt kigondolták, megkívánták, mert pont eljött az ideje valamikor, egy ragyogó csillagokkal teli, romantikus, mesebeli és mámoros éjszakán, majd mindenféle komplikációk nélküli, felhőtlen 9 hónap várandóság után világra hozták csodálatos és makkegészséges csemetéjüket.)
Szóval nem hiányzik nekem még több sajnálat és még több kíváncsiság és még több sikertelenség elsztorizása, és megértetése.
G. mindig azt kérdezi, hogy miért nem elég, ha azt mondom bent, hogy dokihoz megyek, aztán szevasz. Ez valószínűleg a főnököm esetében működne is, nem hiszem, hogy tovább faggatna. Viszont a csoportban mi lányok vagyunk, nők dolgozunk, és hát alapvetően nem így működünk. Egyszer megfogadtam G. tanácsát, a beszélgetés a következőképpen zajlott:

Pinkman: Dokihoz megyek holnap.
Kollegina: Igen? Mi történt?
Pinkman: Semmi csak egy rutin kivizsgálás.
Kollegina: De ugye nincs baj? Miért kell? Milyen dokihoz mész?
Pinkman: Tényleg semmi extra, nem olyan lényeg.
Kollegina: Ne hadoválj, inkább mond, hogy nem akarsz beszélni róla.
Pinkman: Nem akarok beszélni róla. - Kollegina már gurul is a székével Pinkman mellé és átöleli.
Kollegina: Nekem nyugodtan elmondhatod, ha baj van, tényleg számíthatsz rám. Mi a baj? Milyen doki? Tényleg, segíteni szeretnék.

(Őszintén szólva, egyszerűen hirtelenjében ekkor nem is tudtam, hogyan rázzam le a Kolleginát, és csak annyi csúszott ki a számon, hogy gombás vagyok, és ezt nem akartam elmondani. Persze kinevetett, hogy ne aggódjak, ez mindenkivel előfordul, komolyan mondom, mintha nem tudnám.) 

Gondolom a férfiaknál valóban sokkal egyszerűbb egy efféle kommunikáció:
G.: Dokihoz megyek holnap
Kolléga: Milyen doki?
G.:Áhh, csak rutin kivizsgálás.
Kolléga: Értem, majd akkor jössz valamikor. Na helló.

Szóval én egyelőre csak különféle füllentésekkel tudtam elrejteni az életem gyerekcsinálós szakaszát a hivatalos nyilvánosság elől. És jó lenne, ha ez így is tudna maradni. Volt itt már minden: fogorvos, utazás, metformin receptfelírás, villanyórás, gázórás, barátnő gyerekére vigyázás, G-nek is volt már minden baja, ami miatt én késtem, amit nem tudtam nagyon megoldani, arra meg kivettem szabadságot. Szóval a lombikhoz kifogytam már majdnem mindenből (lassan a szabadságokból is), de remélem, hogy hamarosan tudok ihletet meríteni valahonnan. Ha meg nem, hát akkor úgy érzem, két lehetőségem maradt:

Vagy feladok egy hirdetést:


Vagy végre az őszinteséget választom:



2014. október 6., hétfő

Lombik konzultáció

A napokban történt meg a már számomra is mindennél jobban várt konzultáció a Kaáliban. Titkon azért reméltem, hogy valahogyan még idén beleférek így, hogy minden eredményt tudtam villantani a megbeszélésre. Még egyébként kell egy teljes vérkép meg egy EKG, de minden álmom így váljon valóra. Szóval, ha megjön - ami egyébként végre már bármikor megtörténhet, de nagyon nehezen akar és erőlködik szokás szerint -, akkor indul is a protokoll. Fogamzásgátlóval kezdünk, Marvelonnal 35 napig, november elején ultrahang, utána olyan ínyencségekben lesz részem, mint a Klion- D 100 a hüvelyi fertőzések ellen, lesz ismét Prednisolon a kiválóan dolgozó immunrendszerem legyengítésére (Isten hozott újból, Drágaságom:)), Menopur injekció a tüszőgyarapításra, és természetesen nem hiányozhatnak a már nagyon jó barátaim sem, az Utrogestan és a Clexane, hogy a biokémiai terhességeknél végre messzebb tudjunk jutni. Még nem egészen értem, hogy hogyan fog összeállni ez az egész, mit, milyen napokon és mennyit kell szurkálni, de ez pontosan ki fog derülni az első ultrahang után. Először kicsit csalódás volt ez a fránya fogamzásgátló is, de aztán megnyugtattam magam, hogy biztosan fontos, és kell, arról meg nem is beszélve, hogy a lelkemnek sem árt kicsit a pihenés. Augusztusban volt az utolsó inszemináció, és bár volt szeptemberben egy kis reménykedés, hogy összejöhet természetesen a HSG után, de már most is érzem, hogy végre kicsit tudok másra is gondolni, nem csak a gyerekcsinálásra.
Ugyanis be kell vallanom, hogy tulajdonképpen egy koncentrációs problémákkal küzdő, figyelemzavaros, olykor-olykor agy nélküli emberré változtatott az asszisztált reprodukció. Az egy dolog, hogy ha valamit nem írok fel, akkor akár pár perc alatt kimegy a fejemből, de volt már ennél szörnyűbb felismerése is annak, hogy valami gond  lehet velem. Régebben például azt hittem, hogy az csak egy kifejezési eszköz a filmekben, amikor azzal mutatják be azt, hogy a szereplő nem tud koncentrálni a másikra, hogy nem hallja, hogy a másik mit mond, csak látja, hogy tátog. Számomra most már egy bizonyított tény, hogy nem az. Nem csak egy kifejezési eszköz. Előfordult már ugyanis, hogy mondott nekem valamit a főnököm, de én csak arra lettem figyelmes pár perc múlva, hogy áll előttem és tátog. Majd elment. Nem tudom, mit mondott, de nagyon ijesztő volt.
Most legalább lesz minimum 35 napom, amikor még csak meg se fordulhat a fejemben, hogy összejött-e vagy sem, meg hogy, mikor és hogyan fogok menni ultrahangra és inszeminációra, a tünetelemzésekről meg aztán ne is beszéljünk. Jó lesz kicsit másra is koncentrálni és összekaparni a lelkemet a lombikig. Nem fog ártani, az biztos. 

2014. október 1., szerda

Hormon-információk

Hiába a mágikus HSG, úgy tűnik nem estem teherbe spontán ebben a ciklusban (sem). Bár még csak a 9. DPO-n vagyok, de semmi tünetem, és a 10-es tesztek is negatívak. Viszont ezzel szemben a 4. CD-s és a 8. DPO-os vérvétel eredményei megérkeztek a héten (itt is látszik, hogy a 8. DPO-s progeszteronnak szerintem magasabbnak kellene lennie egy terhességhez).

4. CD
FSH - 5.6 IU/L
LH - 9.3 IU/L
Prolactin - 229 mUI/L
Ösztradiol - 142 pmol/L
Tesztoszteron - 0.95 nmol/L
AMH - 8.9 ng/mL

8. DPO
Prolactin - 297 mIU/L
Ösztradiol - 1347 pmol/L
Progeszteron - 55.3 nmol/L
Tesztoszteron - 1.49 nmol/L

Nem tűnik rossznak, vagy legalábbis, úgy gondolom, hogy nem halálos. A 8. DPO-s ösztradiol be volt csillagozva, mert túl magas a megadott határértékhez képest, de remélem, hogy azért ez sem okoz nagy galibát majd. Az FHS LH arány és az AMH kissé megemelkedett értéke utalhat PCO-ra, de ugye ezt tudjuk, hogy nekem van, nem lepett meg. Gyorsan rákerestem, hogy a kicsit magas AMH mekkora gondot okozhat a stimuláció során, de nagyon sok infót nem találtam erről, azonkívül, hogy nagyobb az esélye a túlstimulálódásnak. Jellemzően mindenhol a túl alacsony értékkel foglalkoznak, így azért megnyugodtam, hogy nem lehet olyan nagy probléma. Nem mintha nem rettegnék a túlstimulációtól. Gyakorlatilag ez az egyetlen dolog, ami miatt tartok a lombiktól. Hiába tudom, hogy jó kezekben vagyok, és bíznom kell az orvosomban, hiszen tapasztalt és tudja mit csinál, és remélhetőleg nem is vagyok egy nagy szakmai kihívás számára az eredményeimmel, de mégis arra gondolok, hogy milyen sok mindenkivel megesik, pedig gondolom, mások is - az esetek többségében legalábbis- tapasztalt és jó orvosok kezében vannak. Az nem baj, ha kicsit rosszul leszek, csak kórházba ne kössek ki. Nekem most nincsen időm kórházba kerülni, arról meg ne is beszéljünk, hogy ezt, hogyan adnám be a munkahelyen. Na, mindegy, azért nem kezdem el még az ördögöt a falra festeni.Tervben volt a cukorterhelés is, de csak november közepére kaptam időpontot az endokrinológushoz, így úgy döntöttem, hogy azzal még várok picit. Addig a diéta mellett továbbra is gyarapítom az izmaimat. Remélem meglesz az eredménye. Nagyon kíváncsi vagyok rá, miben javít az új gyógyszer és ez a muszklinövesztés. Most minden reményem a súlyzókban van.

2014. szeptember 17., szerda

HSG-s élmények

Amikor eldöntöttem, hogy akkor mégiscsak ráveszem magam a HSG-re, akkor már tudtam, hogy ez egy kórházi mulatság, de arra azért nem gondoltam, hogy ebből is az a befekvős - pizsamás verzió lesz. Kicsit meglepődtem, de ha ez, hát ez. Előtte részletesen elmondta a doki, hogy mit vigyek magammal: hálóing, papucs, fürdőköntös és betét. Nálam már az első dolog fennakadást okozott. Van ugyan hálóingem, de hogyismondjam, inkább az a cuki, rövid, csinos, kis szexi - féle. Azért elképzeltem, hogy ebben csattogok be a vizsgálóba és libbenek fel benne a röntgenasztalra, mert persze egy szórakozott mosolyt megért a képzelgés, de hát nagyon jól tudtam, hogy el kell mennem a hétvégén egy szalonképes legalább térdígérő pamutért. Nos, ez meg is történt, ezzel pedig minden veszélyes akadály elgördült ennek a kellemes kis klinikai bolondozásnak az útjából. 
Mondta a doki, hogy a katéter felhelyezése nem lesz vészes, majd az fog fájni, amikor a kontraszt anyagot felpumpálja, de az meg olyan rövid ideig fog tartani, hogy kibírható. Azért én ettől a rövid ideig tartó fájdalomtól is rendesen rettegtem. Frankón azon hezitáltam, hogy kérek egy nyugtatót, amikor pedig rájöttem, hogy úgysem fogok kérni, akkor meg azért szidtam magam, hogy miért nem szereztem előtte valahonnan. Gondoltam rá, hogy megpróbálhatnék "illegálisan" is hozzájutni valahogyan a kórházban, de annyira pattogós volt a nap, hogy erre nem jutott idő. Remegett a lábam, amikor tette fel a doki a katétert, és ugye mert nálam minden fordítva működik, mint sokszor másoknál, persze tök görcsölt hasam, mikor felfújták a végét, vagy nem tudom,hogy mi volt az levegő vagy valami más. Mondtam, hogy elég lesz most már, köszönöm, de persze kellett még bele, mert mondták, hogy különben kiesik, mikor elsétálok a röntgenhez. Hát ott egyből emeltem fel a fejem, hogy mit is jelent ez pontosan, hogy nekem ezzel a hüvelyemből kilógó katéterrel kell majd a röntgenig sétálni? Mondták, hogy feküdjek vissza szépen még, mert nem végeztünk a katéterrel, de igen, ezzel kell majd elsétálnom a röntgenhez. Na, elmondtam magamban gyorsan azért egy imát, hogy elég hosszú legyen mindehhez az új pamut hálóingem.
Jött a séta, hát elég furcsán mentem, összeszorított combokkal, szerintem baromira nevetséges lehettem. Könyörgtem G-nek, hogy nézze meg, hogy kilóg-e, de megnyugtatott, hogy nem, teljesen jól nézek ki (el tudom képzelni). Közben elöntött a víz, egyre jobbam görcsölt a hasam,  gondolom próbálta volna kivetni a testem a katétert, tulajdonképpen - szégyen vagy nem szégyen -, de az ájulás szélén álltam. Ennek gondolom leginkább az volt az oka, hogy nem ettem előtte semmit (vagyis kb. 4 órával előtte 10 gramm CH-t össz -vissz) és ez az IR miatt számomra mindig rosszulléthez vezet. Ezenfelül baromira görcsölt a hasam, és nagyon stresszelt, hogy ez ennél csak jobban fog fájni, mikor majd jön fel a kontrasztanyag. Bejutottam a röntgenbe, és gyakorlatilag a kontraszt anyag felpumpálást meg sem éreztem. Azt, aminek iszonyatosan kellett volna fájnia, én észre se vettem. Szuper, én meg majdnem elájultam. (Kicsit szégyelltem is magam emiatt.)
Az eredmény pedig: az uterus ürege szabályos, mindkét tuba átjárható. Szuper:)
Szerencsére nem kellett bent aludni azért, otthon viszont, már este 8-kor kidőltem. Boldog vagyok, hogy túl vagyok rajta, és soha többet nem szeretném ezt, köszönöm.

2014. szeptember 15., hétfő

HSG

Azért szerencsére olyan sokáig nem fetrengtem az önsajnálatban. Picit nyalogattam a sebeimet, de aztán a múlthét hétfői negatív teszt után, egyből azon hezitáltam, hogyan hozhatnám közelebb azt a fényévekre lévő lombikot. Hát rájöttem, hogy csak úgy, ha az októberi konzig sem maradok tétlen és megcsinálom azokat a vizsgálatokat, amiket tuti, hogy fog kérni a doki: HSG, nemi hormonok a ciklus 3. napján és 7.DPO-n, + AMH vérvétel, citológia.

Őszinte leszek. Ezzel a HSG-vel kapcsolatosan sok minden megfordult ám a fejemben. Többek között az, hogy hogyan is úszhatnám meg, mert én aztán baromira nem akarom. Tudtam, hogy a lombik előtt kell majd a Kaáliba, és ebből a szempontból a doki hajthatatlan, sőt még a lényegesen egyszerűbb, könnyebb, fájdalommentesebb valamint gyorsabb HYCOSY-t sem hajlandó elfogadni alternatív megoldásként - bár nem értem, hogy miért nem. Szóval ezzel kapcsolatosan a következő terveim voltak:

1.) Az októberi konzultáción szépen kisírom, hogy felejtsük már el ezt a HSG-t, ne húzzuk vele az időt, volt 2012-ben egy HYCOSY, aztán ott minden csodálatosan ment, támaszkodjunk ezekre az adatokra.
2.) A konziig csináltatok egy új HYCOSY-t egy szép, tiszta, fényes, kis, kényelmes magánrendelőben, aztán annak a friss és ropogós eredményét viszem a Kaáliba. Ha ott ezt próbálja majd nem elfogadni a doki és mégis csak erőlteti a HSG-t, akkor az én szemeim majd szépen lassan könnybe lábadnak, remegni kezd a felsőtestem és könyörgő üzemmódba kapcsolok, majd hisztéria rohamok közt elkezdem üvölteni, hogy ne húzza az időmet egy új HSG-vel, mikor itt ropog a még hamvas HYCOSY eredménye, legyen már oly' kedves, nagylelkű és jóindulatú azt elfogadni.
3.) Mégiscsak csináltatok egy HSG-t, na nem azért, mert olyan okos vagyok csak felfogom, hogy ezt sehogy sem úszhatom meg, akármilyen rafináltan is próbálom kikerülni, ugyanis már az inszemek előtt megmondta, hogy nem fogja elfogadni a HYCOSY-t, ezenfelül tudom, hogy ez kell, valamint csak a magam idejét spórolom meg, ha ezt csináltatom meg, mi több viszem is az októberi konzira. 

Nos, végül a 3-ast választottam, mert az 1-est hamar kizártam, ugyanis biztos, hogy nem lesz elég a 2012-es HYCOSY. (Micsoda álmok! 2014-et írunk, könyörgöm!) A 2-essel meg az a baj, hogy - bár a színészi tehetségem sokat fejlődött a 11 éves munkaerőpiaci szereplésem óta, és egyes esetekben már mondhatni egy kisebb fajta manipulátorrá nőttem ki magamat, de még mindig van mit fejlődni ezen a téren és hát ugyanott vagyok, hogy ha véletlenül mégsem jönnének azok a híres krokodilkönnyek, hát akkor jól megszívtam, hiába a HYCOSY-ba fektetett idő és pénz, szintén befizethetek még egyszer egy HSG-re is. Na, abba meg már ne is menjünk bele, hogy mégiscsak egy lombikbébi centrumban próbáltam volna előadni a hattyú halálát, hát gondolom, hogy ennél komolyabb esetekben is csordultak már ki a doki szeme láttára hisztérikus női könnycseppek, nem hiszem, hogy az én HYCOSY-HSG mizériámtól hatódott volna meg és ment volna falnak. De azért néhány percet megért az ábrándozás:)
Száz szónak is egy a vége: holnap HSG. Nem mondom, hogy nem vagyok betojva. 

2014. szeptember 8., hétfő

És láss csodát: nem történt csoda

Nem vagyok annyira kiborulva amúgy, de ma azért elmegyek, és felhajtok egy száraz vöröset. Mi több, ha mindezek után ahhoz adódna kedvem, akkor becsípve körbefutom mondjuk négyszer a Városligetet vagy a Margitszigetet. Úgyhogy amennyiben ma összetalálkoznátok egy futóbolonddal ott, aki kissé mámoros állapotban szaladgál, akkor ne ijedjetek meg, az csak én vagyok:)
A lombik lesz a mi nagy dobásunk. Tudom!Tudom!Tudom!

2014. szeptember 6., szombat

Egy csík

Annyira nem is részletezném a dolgokat, nem akarom túlmagyarázni. Elég annyi, hogy nem éppen egy boldog bejegyzéssel fogom lezárni ezt az amúgy -sokunk számára is - elég borzalmas, szomorú, igazságtalan és nehéz hetet:(

Egyébként ezen a héten találtam még egy okot a stresszen kívül, amiért nekem sem biztos, hogy annyira erőltetnem kellene az inszeminációk (beültetések) utáni melót: az ember alapvetően azt gondolná, hogy a munka eltereli majd a figyelmet a tünetelemzésekről. Nos, ez lehet, hogy a legtöbb (normális) embernél így is működik. Nekem sikeresen elterelte a figyelmemet a tünetelemzés a munkáról. Hát ezúttal nem én leszek a hónap dolgozója, az egyszer biztos.
Bíztam a győzelemben pedig. 6-9. DPO-ig szinte csak azon gondolkodtam, hogy biztosan sikerült, mert sikerülnie kell, mert az utolsó inszeminációnk volt, és az nem lehet más csak sikeres. Meg egyébként is volt fáradtság, haspuffadás, hasfájás is, és ekkor még nem is az a mensiféle. Aztán 9. DPO-n elkezdett görcsölni a hasam, nagyon elkeseredtem, gyakorlatilag mindentől elment a kedvem, csak feküdtem, és nem is voltam hajlandó semmibe sem belekezdeni. De megnyugtattam ám magam hamar, ne vessük el, ne mondjunk le róla, bármitől is fájhat még, beágyazódás és a társai. Kész röhej, el is hittem. Mindegy.
Elárulok magamról még valami fontosat: imádok tesztelni! Odáig vagyok érte! Egyszer egy fajta tesztből az egyik drogériában felvásároltam egy egész készletet. Aztán mikor rájöttem, hogy ez így drága mulatság lesz, elkezdtem neten rendelni. Legutóbb 40 darabot vettem. Tudjátok, ha egyszer sikerül, szétpisilem az összeset és sorba állítom őket. 
Szóval másnap, 10. DPO-n csináltam egy 10-s érzékenységű tesztet. Negatív. De ekkor sem keseredtem ám el teljesen, jól utánaolvastam, megnyugodtam, hogy ez még semmi rosszat nem jelent, sok mindenkivel előfordult már, és utána pár nap múlva pozitívat tesztelt. Ám nekem 12. DPO-n is negatív lett a 10-es tesztem:( Ekkor azért már elhittem. Egy 10-es tesztnek ilyenkor már minimum halványan kellene mutatni valakit. Persze eszembe jutott, hogy azért 15. DPO-n, a hivatalos tesztnapon ellövöm az Intézetis 25-ös tesztet, mert - Figyelem! Mi mindenbe képes kapaszkodni egy inszeminált, kisbabára vágyó, akkor még derűlátó nő - biztosan rosszak a netes tesztek, az Intézetis lesz az igazi és jó, az lehet még pozitív. Gondolom nem árulok el nagy titkot: nem lett az.
Tudom, hogy a negatív teszt semmi ahhoz képest, mint amit azoknak a pároknak kell megélnie, akik hosszú évek küzdelme után kell, hogy elveszítsék a már több hetes babájukat. Nagyon igazságtalan dolog ez az élettől. Tudom, hogy koránt sem ért minket ma akkora veszteség, mint kedves Sorstársamat. Nagyon sokat gondolok rájuk. Tudom, hogy nekik kell most igazán nagy erő, és nem nekünk, akiknek csak ezt a sikertelenséget kell feldolgozni. Ám hazudnék, ha azt írnám most, hogy egyáltalán nem vagyok szomorú. Eddig úgy véltem, hogy ha az első nem is, de valamelyik inszem, hamarosan, biztosan fog sikerülni. Most viszont ezt abbahagyjuk, és én a lombikra egyelőre nem tudok új lehetőségként tekinteni. Olyan távolinak is tűnik nagyon, talán jövőre kerülhet ránk a sor. Emellett pedig úgy érzem, mintha egy vihar előtti riasztó vészjelző kürtölne a fülembe, ezzel nyílalna bele minden testrészembe. Valamiért, nem tudom miért, de az összes porcikám tiltakozik még a lombik ellen. Tudom, hogy ennek nálam nagyobb esélye van a sikerre, mint az inszemeknek, ezért ha ez kell, akkor ez lesz, és ezt fogom átkozottul szeretni, mert ezzel megint új remények közelednek. Így aztán nem is fogok tovább rinyálni.
És egyelőre persze megy tovább az Utro is, megy tovább a Clexane, 17. DPO-n, hétfőn találkozunk, egy újabb teszt eredménnyel, hátha, hátha csoda történik....Hátha....akkor is ha ezen a héten most nem bővelkedtünk a nagy csodákban.

2014. augusztus 27., szerda

Az inszemináció utáni napjaim - 6.DPO

Hogy mi is történik velem az inszeminációk utáni időkben? Kapaszkodjatok meg: tulajdonképpen ugyanaz, mint az inszeminációmentes időkben. Az elsőnél megkérdeztem a dokit, hogy ő milyen életmódot tanácsol, külön kihangsúlyozva a sarkalatos dolgokat: a munkát, a pihenést, a sportot, a sexet és az étkezést. Nos, ő azt javasolta, hogy minden menjen ugyanúgy, mint ahogy akkor éldegélek, amikor nincsen inszemináció. Az étkezésre azt ajánlotta, hogy váltsak át gluténmentesre, úgyhogy ilyenkor azért vigyázok, hogy ne vigyek be túl sokat, merthogy mióta tudom az IR-t és diétázok, sokkal több glutént viszek be, mint előtte. Előtte (azaz három évvel ezelőtt) ugyanis az általános napi evési rutinom -hogy is mondjam- elég egyszerű volt: nem reggeliztem semmit, ebédre pedig egy jó nagy, férfias adag hús és (sült) krumpli csúszott le, vacsorára szintén valami nagy adag hús valamilyen körettel. És kész passz ennyi, napi két étkezés, óriási adagokkal. Esetleg, néha néha, amikor úgy igazán jó akartam lenni önmagamhoz, akkor becsúszott azért gyors kaja is, nem tagadom. Ha nem voltam túl jól, akkor a halas verziót választottam, merthogy az biztosan diétás. Igen, igen, tudom, az étkezési kultúrám -enyhén szólva- nem volt túl kifinomult, nem is csodálkozom, hogy mindemellett IR-em lett, bár tény, hogy a mi családunkban amúgy is halmozott a cukorbetegség. Szóval egészségtelen táplálkozás ide vagy oda, azért az IR előtti étkezésem nem volt túl gluténban gazdag. Utána elkezdtem diétázni, így bejött reggelre a saját sütésű teljes kiőrlésű kenyér, a különböző rostokban (és gluténban) gazdag kekszek tízóraira, köretnek a bulgur, gersli és társaik. Inszemek után még mindig én sütöm a kenyeret, már tudok lassan felszívódót készíteni gluténmentes változatban is és köretnek inkább a barna rizst vagy a kölest választom. Igazából annyira azért nem bonyolítom túl, sok várandós eszik glutént, és nincs semmi gond, de ha azt könnyen meg tudom tenni, hogy lecsökkentem a bevitelt, akkor miért ne vigyáznék.
Ha meg már az étkezésnél tartok, akkor leírom azt is, milyen gyógyszer és vitamin féleségeket juttatok ilyenkor naponta a szervezetembe, hogy ha ott van a mi kis embriónk, akkor maradjon is ott és nem mellesleg jó nagyra dagadjon meg:

1*50 mcg Letrox (pajzsmirigy alulműködés)
2*850 mg Eucreas (IR)
Aspirin Protect
2*2 Utrogestan
2000-es Clexane
1 Femibion
1000 mg C vitamin
1 Magne B6
2*1000 mcg Metilfolate
2* 2000 mg Inositol

Azért remélem nem viszem túlzásba. Az inositolt csak nem rég kezdtem el, és amúgy egy sima, azaz nem inszeminációs ciklusban a C vitamint és a Magne B6-ot kihagyom a vitaminok közül, a gyógyszerek közül pedig természetesen az Aspirin protectet, az Utrot és a Celxanet. 
Az életem más területén minden ugyanaz, mint akkor, amikor nem vagyok jól meginszeminálva: sportolok, dolgozom, pihenek, sexelek, alszom, általában pont ebben a sorrendben :) Azért a sportra vigyázok, nem hajszolom túl magam, igyekszem kihagyni azokat a gyakorlatokat, amik a hasamat terhelik, de amúgy az IR miatt muszáj is mozognom. Ez a pozitív teszt után, várandósan is egy hangsúlyos dolog lesz, biztos, hogy valamit valahogyan sportolnom kell majd, hogy ne szálljon el az inzulinom. A munka...hát igen az már egy nehézebb ügy. Nem nagyon tehetem meg, hogy nem megyek be két hétig. Azaz hát helyesebben mondva, és ha igazán őszinte akarok lenni magamhoz, akkor persze megtehetném, de a lelkiismeretem és ez a fene nagy kötelességtudatom nem engedi meg nekem...Pedig a munkám elég stresszes. Tele konfliktussal, aminek közvetve vagy közvetlenül szinte napi szinten részese vagyok, és a munkatempó is elég feszített, más cégnél kétszer, de már olyat is láttam, ahol háromszor ennyien csinálják azt a mennyiségű feladatot, amire mi másfelen vagyunk. Egyelőre még nem gondolom, hogy feltétlenül az lenne a megoldás, hogy nem megyek be inszemináció után, igazából nekem kellene egy kicsit lazábban hozzáállni, és kicsit jobban tenni a feladatra, mint ahogyan azt amúgy sokan mások képesek igazán jól csinálni gyerekprojekt nélkül is. Így aztán a harmadik inszemináció után új programmal bővült a napi rutin: relaxálok, minden nap, lefekvés előtt, de bent is. Ha pedig sikerül az inszem, és pattintok egy csíkos tesztet, az biztosan minden kötelességtudatot, lelkiismeretet és teljesítménykényszert felülír majd. Ha nem tudok stresszmentesen dolgozni, akkor azonnal abbahagyom a munkát és hazajövök, és ha kell, akkor 9 hónapot ülök itthon a fenekemen a túlpihenéstől teljesen elszállva és lelassulva vagy ha az kell, akkor felfekvésesre fekszem a hátam. No, de ne szaladjunk ennyire előre. 
A tüneteim csak a szokásosak, tehát pontosan ugyanazok, amik a nagy könyvben is meg vannak írva: nincsenek terhes tüneteim. Hogy is lehetnének a 6.DPO-on? Azaz fájdogál picit a hasam, minimálisan, ha nagyon akarom, akkor kezdem érzeni a mellem is, fáradt is vagyok, de ezek akár a menstruáció tünetei is lehetnek. Őrjítőek egyébként ezek a napok. Most meg fog jönni, nem fog megjönni? Már nincsen fent új a neten ebben a témában, kiolvastam az egészet, már lassan minden nyelven, így aztán nagyon jól tudom, hogy ilyen korán soha, de soha nem tudom meg biztosra, hogy ez vajon a mensitől fáj vagy mert van odabent némi mozgás. Ennek ellenére óráról órára figyelem a testem minden mozzanatát: nos, nem is csoda, ha egyszer bedilizek.

2014. augusztus 22., péntek

Harmadik inszemináció

Kissé viharos körülmények között ugyan, de sikerült kedden elmenni a  munkából a 10. ciklusnapos ultrahangra, ahol két gyönyörűséges tüsző mosolygott a berendezés kijelzőjén (18 mm). Éreztem is most egész héten a petefészkem, szúrt összevissza, gondoltam, hogy nagy az aktivitás odabent, mindkét oldalon. Szerdán este be is adtuk az Ovitrelle-t, úgyhogy ma lezavartuk életem harmadik inszeminációját. Hogy is mondjam, ez volt az eddigi legjobb. Ha ez így működik, akkor még pár alkalom és orgazmusom is lesz. Nyugalom, csak viccelek. Viccelek, mert természetesen nem maga a bevetés volt kellemes, hanem, hogy a pihenőszobában velem lehetett G. Szerintem mi lehettünk aznapra az utolsók, mert nagyon kihalt volt minden, és az asszisztens hölgy behívta őt, hogy ne unatkozzak. Ott romantikáztunk a bőrfotelekben, és hát naná, hogy elkészítettük az első családi selfiet is :) Azért is viccelek, mert ha ez nem sikerül, akkor tulajdonképpen nem is lesz következő alkalom. Inszeminációból legalábbis biztosan nem. A keddi ultrahang vizsgálat után ugyanis kitért a doki arra, hogy mi van, ha nem sikerül a mostani. Azt mondta, hogy ő megcsinálja szívesen nekem a lombikot, de döntsem el én, mert, ha inkább úgy szeretném, akkor beleférhet akár még egy negyedik inszem is. Sokat gondolkoztam ezen amúgy mostanában, mert emlékeztem, hogy a legelső konzultációnk alkalmával is ő három inszemet javasolt a lombik előtt. De nem ez befolyásolt. Nehéz erről írni, pont most, mikor itt ficánkol bennem milliónyi sperma, aki éppen keresi a társát. Vagyis remélem, hogy még tényleg aktívan ott ficeregnek és nem nyírtam ki őket már akkor, amikor a férjemmel mi gyanútlanul romantikáztunk a nyugiszobában. Szóval ugye én már három pozitív tesztet is produkáltam egy éven belül "spontán" teherbeeséssel, ha lehet ezt így nevezni, ugyanis szteroid segítségével történt. Ha másban nem is, ez abban biztosan segített, hogy leállította az ellenanyag-termelést, de ugye a terhesség megtartását már nagyban akadályozta, ugyanis nem szabadott volna a fogantatás alatt és előtt szednem. Tehát a lényeg a lényeg, úgy gondolom, hogy ez a spermaölő szuper-képességem akadályozza az inszemek sikerességét. Fülöp is megmondta, hogy legnagyobb eséllyel a lombik jöhet szóba. Persze előfordulhat mással is, hiszen csak egy spermának kellene valahogyan megúsznia, de szerintem mindehhez annyira pontosan kell célozni és időzíteni, hogy erre még egy Ovitrelle és egy ügyesen spriccelő doktor sem biztosan képes. Szóval úgy döntöttem, ha ez nem sikerül, akkor abbahagyjuk ezt a vakon lövöldözést. 
Fura volt, hogy úgy indultunk neki a harmadik próbálkozásnak, hogy már arról beszélünk, hogy mi van ha nem sikerül. Ráadásul egyből adott is időpontot a doki október elejére egy lombik konzultációra, aminek végül is nagyon örültem, mert ha akkor foglalom le, amikor már tudom, hogy az eredmény nudli, akkor valószínűleg csak decemberre kapok időpontot, és mivel a jó isten nem sok türelemmel áldott meg, így nem gond nekem, hogy kicsit előreszaladtunk. 
Különös írnom is erről, mert mindezek ellenére valamiért most úgy érzem, hogy ez igenis sikerülni fog, és bár lehet, hogy nem úgy olvasható ki az írásomból, de tényleg pozitív vagyok. Ráadásul G. a legerősebb kabalám, biztosan szerencsét hoz, hogy együtt ücsörögtünk. Mindent be is írtam a naptáramba: augusztus 24-től: Utro és Clexane, szeptember 6-8-án: teszt és időpont kérés a 6 hetes ultrahangra, valamint seregnyi felkiáltójel kíséretében ott szerepel az is, hogy "lemondani a lombik konzultációt"!



2014. augusztus 5., kedd

Már megint a metformin

Az örök téma, a mumus, amivel nem tudok megbirkózni, és ez engem éppúgy idegesít, mint amennyire unalmas már ez a kérdéskör.  

Hol is kezdjem? Ugye ott hagytam abba jó pár hete, hogy akkor beadom a derekam a Fülöp –féle endokrinológusnak és elkezdem szedni a 3000 mg metformint. Bár a konzultációra nem mentem el végül, mert korábbról maradt még gyógyszerem, annak meg semmi értelmét nem láttam, hogy elmondja huszadjára is, hogy kell és szabad is szednem ennyi mennyiséget és tulajdonképpen annyit tegyen 12000 Ft-ért, hogy szépen felír három havi receptet, aztán kalap, kabát, kisztihand. Szóval el is kezdtem szedni a gyógyszert, közben pedig szépen kitaláltam, hogy vissza is megyek Dr. Breyer Helgához és megkérdezem azért tőle is, hogy mi a véleménye erről. Elég sokára kaptam időpontot, úgyhogy addig én meg szorgalmasan tömtem és tömtem magamba a metformint és küzdöttem azokkal a mellékhatásokkal, amikre mások oly sokat panaszkodtak, de nekem eddig kimaradtak az életemből. Legalábbis nálam a met eddig jól csúszott, semmit meg nem éreztem a gyógyszer szedésekor. A 3000 mg viszont már feladta a leckét az én szervezetemnek is: a gyomorfájás és az étvágytalanság még nem hatott meg túlságosan, de az émelygés, a folyamatos hányás, hasmenés, valamint a szagoktól, illatoktól való undor már kicsit megijesztett. Szerintem pontosan ilyen lehet majd, ha végre teherbe esek, és eljutok az első pár hétig. Persze akkor valószínűleg imádni fogom az összes tünetet, de most szörnyű volt és félelmetes, hogy reggelente nem tudtam meginni a kávémat, mert undorodtam az illatától. A hányásról meg hát mit is mondjak, az szerencsére engem mindig is elkerült, akkor sem tudtam, amikor igencsak szükségem lett volna rá, de sosem kaptam el még csak vírus formájában sem ilyen tünetet. Hát a gyógyszer szedése alatt elég könnyen ment és elég gyakran, én pedig nagyon megijedtem, hogy több kárt teszek ezzel, mint hasznot és három hét után vissza is csökkentettem szépen az adagot 2000 mg-ra, mert tovább nem bírtam szedni. Közben el is jött a konzultáció Breyer doktornővel, aki igen-igen kerekítette a szemét a felírt mennyiségen. Persze sejtettem, ugyanis ha mást nem is, de egyet nagyon jól megtanultam ez alatt a harc alatt: orvos orvossal sosem ért egyet. Új gyógyszert kaptam, aminek a neve Eufrász…ööö.. akarommondani Eucreas (50mg/850mg), ami szintén egy kombinált gyógyszer. Azt mondta nyugodtan szedhetem inszeminációk alatt is, szerinte a Jentaduetot is lehetett volna, ugye a másik endokrinológus azt is abbahagyatta, én pedig bár tudnám, hol az igazság? J Mindenestre úgy döntöttem, hogy mindent úgy teszek, ahogy a doktornő mondja, tulajdonképpen mindig is bíztam benne, és ha nincs Fülöp kérése, hogy másikhoz járjak, akkor nem is váltottam volna le. Meg hát nem tehetem, hogy örökké ugrálok orvosok, gyógyszerek és adagok között mindig mindenkit megkérdőjelezve, ezzel csak magamat összezavarva. Valakiben meg kell most már bíznom, valaki mellett ki kell tartanom végre ebben az ügyben is. A másik dolog a sport: amire már én is rájöttem korábbi eredményeimet összehasonlítva és Rita esete is igencsak megerősített, de a doktornő ugyancsak abszolút egyetértett abban, hogy izom kell ide apukám, nem kevés izom, úgyhogy egy ideje már én is bőszen emelgetem a súlyokat. Nos, ne izguljatok, sajnos ez nem azt jelenti, hogy most éppen egy body builder, egy fitness világbajnok vagy egy top modell veregeti itten a billentyűzetet. A két hét nyaralásunk ugyanis pont eléggé keresztülhúzta a rendszeres edzéseket és hát sajnos a diétába is alaposan belekóstolt. Maga a nyaralás elég aktív volt: úszás, evezés, csónakázás, rafting, hegyi biciklizések és túrázások, de hát legyünk őszinték, az utóbbi kettő kivételével nem sok minden súrolta a fizikai terhelhetőségem határát. A diétát pedig mind időben mind mennyiségben és minőségben is nehéz volt tartani a sok program, a rengeteg éttermezés és kevés egészséges lehetőség miatt. Volt, hogy kimaradt étkezés, ezért nagyobb mennyiség csúszott le főétkezésekkor mondjuk krumpliból vagy valamilyen rántott átokból. Nem beszélve arról, hogy olyan gasztronómiai különlegességeket volt szerencsém megkóstolni – hála az égnek, hogy csak egy alkalommal -, mint a lángos, a gofri és a Magnum. Három éve nem volt dolgom ilyesmivel, és ezzel el is búcsúztam tőlük ismét hosszú időre. Mindenestre tudom, hogy ez volt az oka annak, hogy a felhőtlen pihenés kellős közepette olykor-olykor egy-egy éjszakára kipattantak a szemeim a lelkiismeretfurdalástól, és nem egyszer mondtam el, hogy tökéletes nyaralás ide, tökéletes nyaralás oda, de nem lesz baj az sem - étkezés terén legalábbis -, ha végre visszarázódunk a dolgos hétköznapokba és főzök, és eszek akkor és azt, amit kell…Ez pedig pont így is történt.

Hogy mik az augusztusi tervek? Csak a szokásos: Clostylbegyt, Ovitrelle, Aspirin Protect, Utrogestan és Clexane, azaz újabb inszemináció, újabb tervvel, várakozással, bizakodással és nem utolsó sorban telis-teli reménnyel.


2014. július 8., kedd

...és az eredmény

Nem is tudom, hogyan kezdjem, hogyan is telt el ez a várakozással teli két hét. Az inszem utáni első hét tulajdonképpen egész jól, tele pozitív vágyakozással, meg hassimogatással és egyebekkel. Olyan érdekes, mostanában egyre többet gondolok arra, hogy hogy (és mikor) fogom bejelenteni a barátoknak, családnak meg persze a munkatársaimnak, ha terhes leszek. Az első héten ezek a gondolatok teljesen felerősödtek, nagyon produktív voltam, szinte minden napra jutott egy egy ötlet. Ám tudni kell, hogy még nem találtam meg a legtökéletesebbet, a legfrappánsabbat, esetleg a legviccesebbet. Nos, a sors úgy hozta, hogy még mindig van erre egy kis időm, hogy kigondoljam, ugyanis úgy tűnik, hogy a veszély most sem fenyeget attól, hogy ezt a hírt hamarosan bárkinek is bejelentsem, úgy hogy hiányzik hozzá a legeszméletlenebb ötlet. A második héten nem éreztem semmit, azt sem hogy meg fog jönni, de azt sem, hogy nem fog. Nem fájt a hasam, nem görcsölt, úgyhogy úgy éreztem, hogy ebből akár még lehet is valami. Hétvégére ezzel szemben teljesen biztos voltam benne, hogy megjön. Sokat hezitáltam rajta, hogy dugdossam-e az Utrot, szúrjuk-e Clexanet, de úgy éreztem, hogy G. még hinni akar benne, nem örülne, ha abbahagynám, én meg azt, hogy ennyit azért meg tudok tenni, hogy legalább a hivatalos tesztnapig kibírom a szurkát, pláne, hogy valójában nem is tudhatom, hogy biztosak-e a megérzéseim vagy sem. Mi van ha mégis csak csoda történik, én meg lemondtam róla...Úgyhogy mostanáig ment tovább minden. Volt is egy kis civódás önmagammal, amikor is vasárnap annyira elkezdett görcsölni a hasam, hogy azon tépelődtem, ugyan bevegyek-e egy Algoflex-M-et. Csak hát hogy is van ez akkor? Böködöm a Clexanet, dugdosom az Utrot, azért, hogy megtartsak egy nem létező terhességet, miközben gyógyszert szedek menstruációs görcsökre? Nos, elhessegettem az Algoflex gondolatát, próbáltam lekötni magam a főzéssel. Reggel természetesen egy gigászi negatívat teszteltem, meg sem lepett, már el sem keserített. Csütörtökön is lenne egy tesztnap, de most nem hallgattam az orvosra, mert tényleg úgy érzem, hogy csak szenvedek ettől a visszatartott menstruációtól, úgyhogy ma mindent abbahagytam. 
Most pedig hamarosan elutazunk nyaralni, kipihenjük magunkat, élvezzük az életet, őrült nagyokat kirándulunk, jó meredek hegyeket hódítunk meg, óriási bombákat ugrálunk a tavakban, úgy, mint amikor -sajnos- nem kell semmit sem féltenünk....

2014. június 23., hétfő

Második inszemináció

A múlthét csütörtöki ultrahangon kiderült, hogy csak be kellett volna lőni azt a Merionalt. Egy tüszőm lett, na egyáltalán nem panaszkodni akarok, nem mintha akkora nagy baj lenne, mert ugye elég egy is a gyerekhez, csak hát abból indultam ki, hogy múltkor is kettő volt, aztán gondoltam így marad ez most már majdnem örökké. De nem így van, nem baj, már ezt is tudjuk. Meg azt is, hogy egyáltalán nem törvényszerű az, hogy mindig ugyanakkor van a peteérés (najó + - 1 nap). Én kis tapasztalatlan, ugye eddig mindig -az az spontán és Clostys ciklusban is- a 17. vagy 18. napon ovuláltam, így megy ez már 2 éve, mióta van peteérésem. Szépen ki is vettem a szabadságot péntekre, mondván, biztos, hogy akkor lesz az akció. De nem, fel lettem világosítva, hogy hétfő lesz a bevetés napja. Így hát csütörtöktől újból indult a Clexane, szombaton Ovitrelle, ma pedig túlestem a második inszemináción, szerdától mehet az Utro. Sokkal jobb élmény volt most ez az elsőnél, már ha szabad ilyet mondani. Ráadásul rajtam maradhatott a ruhám. Tudom, hogy vannak ennél nagyobb problémák is a világban, de engem tényleg annyira frusztrál és kiszolgáltatottá tesz az a műtős hacuka. 
Július 8. és 10. a tesztnap, így az eredményt a nyaralásunk előtt fogjuk megtudni, bár lehet hogy érezni fogom korábban is, akár pozitív vagy akár negatív legyen a kimenetele. Természetesen minden rossz ott motoszkál a fejemben az előző tapasztalatokból, úgyhogy kötöttünk biztosítást kórházi ellátásokra is, arra az esetre ha összejönne, de rám meg esetleg ugye - a szokásokhoz híven- éppen rám akarna törni a vetélhetnék...Mert hát így van ez: valaki autóbalesetre, valaki sportbalesetre, valaki lopásra, valaki meg vetélésre köti a biztosítást...Szóval nehogy aztán az legyen, hogy ott állunk külföldön a félretett pénzünk egy részét műtétre költve, miközben azt másra szánnánk, mondjuk asszisztált reprodukcióra. Hát igen, ki erre, ki arra, mi erre...

2014. június 18., szerda

Tervek

Ha nem sikerül a második inszemináció (na igen, most már valahogy nem vagyok olyan optimista, mint először), akkor azért vannak terveim. Először is keresek egy nőgyógyászt, aki megvizsgál, és akire hosszútávon is számíthatok. Szeretném kivizsgáltatni magam, hogy van-e valamilyen gyulladásom, meg endometrozisom (vagy valami más, a méhem környékére, vagy a méhembe nem illő dolog), mert nagyon régóta ott motoszkál bennem. A 3. vetélés óta nagyon fáj a menstruáció, átsugárzik a lábaimba is, nem beszélve arról, hogy korábban minden menstruációt kihordtam gyógyszer nélkül, azóta aludni sem tudok bogyók nélkül, annyira fáj. Mondják, hogy ha elviselhetetlen ez a fájdalom, akkor gyanakodhatunk erre. No, persze nekem ez örök fejtörést okoz azóta is, hogy mi számít elviselhetetlen fájdalomnak. Ez relatív, ugye nincs összehasonlítási alapunk, nem tudjuk érezni, hogy másoknak mennyire fáj. Legalábbis fizikailag. Úgy érzem, hogy az enyém elviselhetetlen. Viszont ki tudja, lehet más valaki vígan elviselné...Nem beszélve a szurkáló érzésről, ami az alhasam legalján néha, mindenféle időben előjön. Megmagyarázhatatlan számomra, kb 5 éve tapasztaltam, az elején több orvosnál megfordultam, azóta is minden nőgyógyásznak megemlítem (talán pont a Kaáliba még nem mondtam), de egy ultrahangvizsgálat után mindenki kijelentette, hogy nincs ott semmi, tovább nem mentünk. Aztán egyik kitalálta, hogy biztosan valami végbéllel kapcsolatos ügy, ennek köszönhetően még tükrözésre is mennem kellett (ebbe nem megyek bele részletesebben, azon vagyok, hogy kitöröljem az emlékeit....), de ott sem találtak szerencsére semmit. Azóta semmi, csak úgy tűröm, ez nem elviselhetetlen fájdalom, de annál inkább fura, beazonosíthatatlan és oda nem való érzés. Szóval úgy érzem, hogy rám fér valami alaposabb vizsgálat. Lehet mioma? Nem tudom az okoz-e ilyen tüneteket. Azt sem, hogy a sok ultrahangozásom ellenére elképzelhető-e, hogy van, csak mondjuk nem vették észre? Hycosy-m is 2012-ben volt, ott akkor mindent rendben találtak, de lehet azóta már összenőttek a petevezetőim is, aztán teljesen feleslegesen inszeminálgatnak. Emellett szeretnék egy 3. napi és ovuláció utáni 7. napos hormonsort is nézetni. Ilyen is régen volt már. Korábban nézegettem ezeket magamnak is, akkor is , ha orvos nem kérte, mostanában meg a cukorterhelést leszámítva semmit nem figyelgetek. Igazság szerint mióta a Kaáliba járok jól elkényelmesedtem. Egyébként furcsa is ez nekem, hogy nem nagyon kérnek vizsgálatokat a Káaliban, nem nagyon keresgetik az okokat, meg ahogy hallottam végül is máshol sem. Értem én, hogy más  a profil, más hozza a profitot, és nem nő attól olyan gyorsan a sikeres teherbeesések száma sem, ha valakit félévig csak vizsgálgatnak, miközben akár teherbe is eshetne 2 hónap alatt. De annyi esetről hallottam, hogy valaki már több lombikon is túl van, és kiderül, hogy csak IR-e volt, majd pár hónapos diéta után természetes úton esett teherbe. Vagy ugyanilyen történetek például magas TSH-val, pajzsmirigy alulműködéssel. Nem gondolom, hogy az helyénvaló, hogy vannak esetek, amikor ezek a dolgok már csak több sikertelen lombik, stimulációk után derülnek ki. Vagy olyanról is hallottam, akinek a tizenakárhanyadik lombik után írták fel egy intézetben azokat a vizsgálatokat, amik nekem már 2 év próbálkozás után megvoltak (na jó 3 vetéléssel a hátam mögött), és még azt sem tudtam, hogy valaha ki fogok kötni egy meddőségi intézetben. Ha sikertelenséget nem is ezekből a vizsgálatokból derítik ki, akkor sem gondolom, hogy ezeknek így, ebben a sorrendben kell történniük. Lehet, hogy mi nem a leggyorsabban haladunk ezzel a stratégiával, de engem megnyugtatnak a vizsgálatok (akkor is, ha nekem elmondhatatlanul bosszantó ezeket a munkával összeegyeztetni). Megnyugtat az, hogy tudom, mik a bajok, hogy kezeljük azokat (legalábbis azokat, amiket ismerünk). Egyáltalán nem bánom, hogy előbb jól körbejártam a témát, több orvost is meghallgattam, hallgattam a saját megérzéseimre is, utánanéztem és magam is kértem vizsgálatokat,  mielőtt kikötöttünk a Káaliban....És most úgy döntöttem, hogy maradok is ezen az úton, és nem bízom teljesen rá magam csak és kizárólag az intézetre...
Szóval jó lenne találni egy megbízható orvost, hosszútávra olyan valakit, aki otthon van a meddőségi kivizsgálásokban is, de ha majd végre ott tartunk, akkor mondjuk terhesgondozásban is profi. Az az igazság, hogy én még ilyet nem találtam....(De szívesen veszem az ötleteket-privátban is, ha van ilyen kincse valakinek Budapesten :))

2014. június 10., kedd

1. cn - egy újabb inszeminációs ciklus kezdete

Szóval egy ciklus kimaradt, egy reményteli ciklus, merthogy volt idő, amikor azt gondoltam, hogy lehet, hogy vagyok olyan szerencsés és összejött természetes úton a piha puha ágyunkban (vagy a kanapén....vagy a földön) (haha, persze....összejött...). De nem, csak megzavart, hogy a szokásosnál erőteljesebb mellfeszülés pár nappal korában érkezett a görcsöknél, késett is pár napot, így volt egy kis bizakodás. Na, nem nagy, csupán 6 db tesztet vettem, hogy ne legyen fennakadás itten Pünkösdkor, ha esetleg akkor sem jönne még meg, és idegben kelljen lennem, hogy nincs itthon teszt, aztán hová rohangáljak a szunnyadó városban. Nos mindegy is, ilyen is volt már, elmúlt, ma pedig megjött.
Persze nem indult olyan jól az új ciklus vagy fejeződött be a régi. Kissé idegesített, hogy múlt héten pont elkaptam valami megfázásos nyavalyát, amihez társult még egy felfázás és hála istennek, hogy ez ne legyen elég valami hüvelygomba féleség is (ezt hol szedtem össze? Fogalmam nincs.). Körülbelül 7 hónapja kutyabajom nincsen, még az influenza járvány se vett le a lábamról azóta. Pontosan tudom, ugyanis 7 hónapja hagytam abba a szteroidot (Prednisolon, Medrol), amit majd egy évig szedtem, egy kínkeserves évig, ami alatt a gyógyszernek köszönhetően szinte folyamatosan beteg voltam. Minden hónapban legalább egy kisebb nátha, minden hónapban legalább egyszer minden előjel nélkül felment a lázam 40 fokra, egyszer egy hónapra (!) levett az influenza a lábamról (akkor tényleg azt hittem, hogy ilyen a vég és meg fogok halni), szinte folyamatosan égett, lángolt az arcom, amin a jégkocka borogatás sem segített és így tovább, sorolhatnám... Sosem fogom elfelejteni, amikor 2013 márciusában kétségbeesetten kérdeztem Czeizel Nagy Urat, hogy mi a véleménye, szerinte ki kell-e tennem magam ennek az egésznek, és szednem kell-e ezt a vackot, mert úgy érzem belepusztulok, akkor is ha ez kis mennyiségnek számít ahhoz. Ő azt mondta, hogy bár nem mondhatna ilyet, mert nem a szakterülete, de akkor csak annyit mond: "Ha a lányom lenne, azt mondanám, szedje, és ne hagyja abba" . Egy évvel később ott ültem a Kaáliban a dokival szemben, aki csak ennyit mondott: "1 évig szedte? Nem szabadott volna. Csak annyit mondok, ha a lányom lenne, azt mondanám, ne szedje". Nos, hála az égnek, hogy egyik lánya sem vagyok, de a Kaális verzió valahogy jobban tetszett. Vagyis ott akkor abban maradtunk, hogy ha szükség is lesz rá, akkor sem most, és nem a teherbeesés előtt. Fülöp is ezt mondta.  Szóval mióta elhagytam a gyógyszert, számolom a betegség nélkül eltelt napokat, és eddig tartott ki... pont az inszeminációs ciklus előttig, hogy lehetőleg legyen min aggodalmaskodnom: biztos, hogy nem gond, hogy szedtem antibiotikumot, amit csupán pár nappal a Clostylbegyt kúra előtt kellett abbahagyni? Az antibiotikum biztos, hogy segített a felfázásomon is? Attól, hogy nincs tünetem, nem lehet hogy lappang bennem még ez az? És a hüvelygombát biztos, hogy jól kikezeltem? Nem kellene megcsinálnom megint valami bakteriális tenyésztést, hogy biztos minden rendben van-e, és sem a megfázás, sem a felfázás sem a gomba nem okozott nagy károkat odalent? Komolyan mondom, régebben nem foglalkoztatott ennyire semmilyen betegségem. De mióta gyerekgyártás van, minden rossz megfordul a fejemben egy tüsszentéstől....Látom magam előtt, ahogy a petéimet zabálják szét a vírusok és a bacik. 
Mindegy, dokinak megemlítettem, azt mondta mehet az akció. Így ma elindult egy újabb reményekkel teli ciklus, az inszemináció pedig várhatóan június 26-a környékére fog esni. Csodálatos nap lesz:)

2014. május 27., kedd

A dolgok állása

A második negatív teszt után egyből hívtam is a dokit, hogy mehet-e a következő bevetés, de nem javasolta. Azt mondta, hogy egy ciklust ki kell hagyni a cisztásodás lehetősége miatt, úgyhogy ebben a hónapban G. végezte el a munkát a dokik helyett. Bár elég kevés az esély, de azért reméljük, hogy sikeres volt,  nos mindenesetre ő keményen és jól dolgozott, szóval tény, hogy rajta nem múlik semmi:)
Először rossz volt hallani, hogy várni kell, de aztán az eszem (megint) felülkerekedett az érzelmeimen, rájöttem, hogy több okból is bölcsebb várni. Nem dicsekedtem ugyan vele egy külön bejegyzésben, de a tesztelés után egy cukorterhelés is esedékes volt, aminek az eredménye igencsak lesújtott. Az egy dolog, hogy nem javult, de romlott is... (glucose-> 0': 5.2; 60': 9.8; 120': 9.6; inzulin-> 0': 6.9; 60': 65.7; 120': 67.6). Bambán néztem a képernyőn az eredményt, miközben beugrott, hogy valószínűleg emiatt sem sikerült az inszem. Persze, nem biztos, mert sok oka lehet (pláne nálam, ugye ott van még például az a csodálatos spermaölő képességem is), de ha minden egyéb  más a sínen van, akkor emiatt biztosan nem sikerülhet. És erről ki más tehet, ha nem én? Mert én hoztam meg azt a döntést az endokrinológus véleményével ellentétben, hogy lecsökkentem a met mennyiségét és növelem a sportok számát. Ráadásul nem is a megfelelő sportok számát sikerült gyarapítani, mert az már korábban is kiderült, hogy nekem nem a legjobb választás a futás, mert fogynom nem kell tovább, ezzel szemben izomnövelésre igencsak szükségem van. Szóval a kombinált edzés a legideálisabb, ehelyett én hónapok óta hetente 3-4 alkalommal csak futottam. Mindenesetre az újabb döntésem ezzel a rohadt nyavalyával kapcsolatosan megszületett: cukorbetegséges ügyekben az endokrinológusra hallgatunk, egyéb másban meg a nőgyógyászra. Nőgyógyász tanácsait sporttal és metforminnal kapcsolatban szépen megköszönjük, de figyelmen kívül hagyjuk: egyik fülünkön be, másikon ki. Remélem ezúttal jól döntök. Szóval isten hozott 3000 mg metformin! Előre is köszönöm a hozzájárulásodat a második és egyben sikeres inszeminációhoz.
Ami az inszeminációt illeti a következő akciónak menetrendje persze ugyanaz, 3. naptól Clostylbegit, hívni is kell majd Kaálit, hogy megbeszéljük az ultrahang időpontját. A doki kérdezte, hogy rásegítsünk-e Merional injekciókkal a tüszőérésre, de nem igazán tudtam eldönteni, hogy elég nekem ez a 2 tüsző vagy növeljem az esélyeket kicsit többel. Mindenesetre a receptet felírta, aztán majd ha úgy döntök, akkor kiváltom és beadom magamnak a ciklus 7. és 9. napján. Vagy beadatom. De beadja G. Már bármit bead nekem tulajdonképpen. Meg hát egész frankó videókat leltem a youtube-on. Gondolkodom is rajta, hogy kitanulom magamnak én is ezt a jó kis tevékenységet. Az ember sosem tudhatja, mikor marad egyedül aztán ott áll tehetetlenül egy fecsivel a kezében.