Lilypie - Maternity

2018. február 6., kedd

Történetek

1.
Tudtam én ám, hogy amikor elmondja a választott szülésznő a szülésfelkészítőn, hogy mi lesz a szülés menete, akkor a legcsodálatosabb, legideálisabb esetet vázolja fel, és ebből a mondandóból még az ország egyik legkórházabb kórházában is számíthatna rá az ember, hogy az esemény majdnem olyan lesz, mintha otthoni körülmények között szülne. Mondjuk én öreg vagyok már ahhoz, hogy mindent elhiggyek, így tudtam, hogy valami szar lesz a palacsintában, csak ugye előre még nem sejthettem, hogy mekkora, és hát nagyon bíztam benne, hogy azért nem olyan nagy. Na, jó utólag már semmi sem számít, mert nekem egy dolog volt fontos, ez pedig az, hogy a kislányunk komplikációmentesen és egészségesen szülessen, én meg esetleg ne haljak meg, és ez mind megvalósult végülis, így egy szavam sem lehet, de azért elmesélem ezt a történetet is.
Hajnalban el kezdett folyni a magzatvíz, én el sem hittem pedig egyértelmű volt. Mondom a férjemnek, hogy hát azért várjunk még,  hiszen nem biztos, hogy ez az, ő meg nézett értetlenül, hogy mi más lenne ez a rózsaszín víz, ami csepeg. Összeszedtük magunkat és bementünk a kórházba, mert a szülésznő azt mondta, hogy kb 1 órán belül menjünk be, ha ez lenne a forgatókönyv. Beértünk a kórházba, és én még akkor sem voltam benne teljesen biztos, hogy aznap szülök. Sosem éreztem, hogy melyik hétre fog esni, de valahogy biztos voltam benne, hogy februári lesz a kislányunk. Igazi anyai megérzések, ösztönök ezek, ugyebár. Vizsgálat után egyből rákapcsoltak a ctg-re és egy 6 ágyas vajúdóba kerültem, ahol már 5-en feküdtek, és ahol nekem kb fél óra múlva már pisilni kellett, így jól lecsesztek, mit ugrálok a ctg-vel a hasamon. Ekkor már tudtam, hogy nem olyan lesz, mint otthon. Az mondjuk csak később esett le, hogy miért van az, hogy néhány vajúdó lány szülésznője gyakorlatilag az első perctől kezdve folyamatosan ott állt a páciensek ágya mellett és mint valami  drukker vagy coach kommentálta az eseményeket és tartotta a lelket a szülni készülőkben. Az enyémet meg alig láttam. Tudtam hogy a dokim kb 2-3-szor jön majd csak egy vizsgálatra, de gondoltam a  szülésznő majd többször, hát kb őt is ugyanennyiszer láttam a 10 óra alatt, mivel rajtam kívül még 2-en szültek nála ugyanebben az időben. Jó, persze erről valahol nem ő tehet. A korábbi szülésfelkészítőn elmondta, hogy majd ha 2 ujjnyira nyitva lesz a méhszáj akkor bemehetünk a 6 ágyas vajúdóból az egyszemélyes szülőszobába, ahol van labda, matrac, kényelmes fotel, kád, saját wc, a férjem olajokkal masszírozhat, meg csepeghet az illó is, szóval csupa luxus, csupa wellness. Láttam is én sétálgatás közben olyan  nőket, akik ott romantikusan ringatták magukat a labdán a férjeik a vállaikat simogatták, szólt a zene és hasonló kívánatos dolgok, ellenben nem voltak a 6 ágyas vajúdóban egy percet sem, úgyhogy utólag van egy olyan érzésem, hogy a kiváltságos orvosok kiváltságos páciensei egyből oda kerülhettek. Na, én ehhez képest a vajúdás utolsó pillanatáig a 6 ágyasban fetrengtem ezekben az igazán intim pillanatokban, a végén mar könnyezve, olykor befogva a kezemmel a saját számat, hogy azért a lakótársaimat mégse zavarjam meg az olykor visszatarthatatlan nyökögéseimmel,  kínomban persze irigykedve tekintettem azokra a lányokra,  akiknek hiába csepegett az oxi, nem jöttek a fájások, és készültek a császárra. Hát igen, tudom, ők meg engem irigyeltek. Ilyen gyarló az ember, sose jó neki az, ami van. Emlékszem elhatároztam, hogy majd mindfullnes tanfolyamon tanult módszerekkel élem meg a fájásokat, és viselem őket hősiesen, hát nem mindig voltam magamnál az utolsó 1-1.5 órában, de legjobb tudomásom szerint akkor már nem járt a mindfullnes a fejemben csak az, hogy vajon vagyok-e még abban a stádiumban, hogy kikönyörögjem inkább a császárt vagy ehhez már késő van. Mondjuk nem volt ott a szülésznőm, se a dokim, hogy ezt megtudjam, megvitassam velük, de valószínűleg akkor már egyébként is lemaradtam róla (és persze utólag ezt nyilván nem bánom). Majd jött az utolsó vizsgálat, amikor mondta a doki, hogy akkor csoszogjak el a szülőszobára, mert lassan jön a baba. Még akkor gondoltam is rá én naív, hogy basszus ezekkel a fájdalmakkal biztosan nem leszek képes labdán ringatni magam, meg a kádban lazulni, de mint kiderült erről egyébként sem volt szó, mert én oda már tényleg csak szülni mentem, nem romantikusan tovább vajúdni. Aha, persze, masszázs meg illó olaj meg minden hangulatos kis lófasz csak szép álmok maradtak. Odaértem a szülőszoba elé, és még csak be se mehettem azonnal, mert azt még takarították. Nekem ez akkor óráknak tűnt, és annyira abszurd volt. Komolyan mondom, ott álltam óriási fájdalmakkal, támasztottam a falat, be akartam menni, de nem lehetett, azt hittem majd beszarok (már elnézést, de ez tényleg a legjobb kifejezés rá)  és hogy állva kijön a gyerek, mert már annyira nyomta. Amint bemehettem már csak egy pisi fért bele az is gondolom csak azért mert muszáj volt, fel az ágyra és már nyomni is kellett. Valaki azt mondta egyszer nekem, hogy a vajúdás annyira borzalmas, hogy ahhoz képest a kitolás már maga a megváltás. Na, nekem nem volt az. Számomra a vajúdás egész elviselhető volt  leszámítva az utolsó 1-1.5 órát. Szerintem, ha a legtöbb időt valóban a szülőszobában tölthettem volna kettesben a férjemmel, akkor még akár jó élmény is lehetett volna.
A kitolás nekem annyira félelmetes volt, és tudom, ez okozta a gondokat, mert végülis a félelmeim valósultak meg. Annyira nem tudtam elképzelni, hogy jön ki az a gyerek ott meg majd beszorul és megfullad, hogy igazából nem tudtam elemi erővel tolni, és a tolási fájások is lerövidültek. Azt hittem, hogy az éveken át tartó felülések a 8 kg-s kettlebellel majd ilyenkor segítségemre lesznek, de hát nem, valahogy nem voltam erőm teljében. Éreztem, hogy alig van bennem erő, gondolom azért, mert a vércukrom is a béka segge alatt volt, mivel nem ehettem már vagy 9 órája, nekem meg az a vég. A fájások is a félelem miatt rövidültek le, erre már én is kaptam akkor oxit, hogy hosszabbak legyenek. Nem részletezem, két orvos taposta ki belőlem a kislányomat, plusz a férjem, volt gátmetszés meg szakadás is, minden ami szem szájnak ingere. Kb 50 perc alatt sikerült, én csak az órát bámultam, még most is határozottan emlékszem erre, hogy jézusom már mennyi ideje van bent, a filmekben ez a szakasz már csak pár perc, mindig kérdeztem, hogy biztosan jól van-e a kislányom. Mondhatjátok, hogy azért van, mert csak sikerült felhizlalni a babámat a hasamban, de nem, nem így van, én úgy szültem meg a 2300 grammos Csemtlit, mint más a 4500-ast. Nem vagyok rá büszke, de most ez nem számít. Csak az, hogy már itt vannak a cseppnyi kis lábacskák, apró kezecskék, pici hasascska, parányi arcocska. Annyira csodálatos volt mikor kijött, hogy az leírhatatlan és én csak azt hajtogattam neki egyfolytában, hogy Isten hozott, Isten hozott! ❤ ...és még sírni sem tudtam (ellenben azóta folyamatosan). Hát ez az én szüléstörténetem. A nagy csoda, ami után éveken át vágyakoztam.




2.
A kórházi napok története is megérne még ugyanennyit, de komolyan hagyjuk. Mindenhol hallom, hogy a csecsemős nővérek általában borzasztóak, és sosem tudtam elképzelni, miért megy csecsemősnek, aki ilyen borzasztó. Mostmár látom, hogy nem egészen ez a helyzet. Ezek a nővérek valóban óriási szeretettel nyúlnak a babákhoz (legalábbis amikor én láttam), ám nagyjából ugyanennyi gyűlölettel fordulnak az anyák felé (legalábbis felém). Én háromszor mentem segítségért, egyszer még sírva is, de mindig elhajtottak. Hát nem lettek ott új barátaim. A szoptatási tanácsadóm azt mondta, hogy a kórházi napokat túl kell élni, és ő maga, miután szült, ezért jött ki 4 óra után saját felelősségre. Bárcsak nekem is lett volna ennyi vér a pucámban. Már nem csodálom, amiért sokan otthon akarnak szülni, annak ellenére, hogy én még most sem biztos, hogy megtennem. Persze most már ez sem számít semmit sem, ez a történet is lezárult, itthon vagyunk, minden a legnagyobb rendben, tudok szoptatni (örök hála a tanácsadómnak), a kislányom egyre nagyobb már, nem sok idő és eléri a 3 kg-t. 
Boldogságunk határtalan.

3.
Van egy másik történet is, amit itt szeretnék lezárni, és ez nem más, mint a sajátom, ezen a blogon. 
Köszönöm szépen a természetnek, hogy feladta az ellenünk vívott harcot, és végül volt olyan kegyelmes hozzám, hogy hagyta, hogy 6 év után végre kihordjam és megszülhessem ezt a kicsi lányt. Most mindenem megvan, és én elmondhatatlanul hálás vagyok. 
Köszönöm mindenkinek, aki itt bátorított és drukkolt, akár kitartóan éveken át. Ezalatt volt nagyon sok idő, amikor azt hiszem, nélkületek megőrültem volna. Nagyon hálás vagyok minden segítségért és támogatásért, amit tőletek kaptam. Talán egyszer majd jövök egy másik bloggal, és még találkozunk, talán nem, nem tudom még, most nincsen kedvem írni, úgyhogy ezt itt most biztosan befejezem. 

Szevasztok!

❤❤❤

2018. január 27., szombat

Ez a nap is eljött

És itt van végre mellettem, úgy érzem, hogy már talán sosem tudom levenni a szemem róla ❤️

2018. január 16., kedd

A legfontosabb

Még nem is meséltem a vesekálváriánkat, ami egyébként talán az egyik legfontosabb dolog az egész terhességem alatt, mert mi más fontosabb az egészségnél, és hát igazából ez adja a legnagyobb aggodalmakat továbbra is, még így a végén is. Ugye kezdődött azzal, hogy a 18. héten megállapította egy genetikus-nőgyógyász doktornő, hogy a bal vese szokásos helyén nincs vese, ám attól lentebb, a medencében található egy cisztás képlet, ami valószínűsíthető, hogy a kislányunk működésképtelen bal veséje lesz (multicisztás vesenek hívják). Ezt a diagnózist szintén ugyanez az orvos megerősítette a 20. héten és kérte, hogy azért a 32. héten csináljunk egy kontroll ultrahangot. Alapvetően ez a doktornő nem szokott 32. heti genetikai ultrahangot csinálni, és ő nem is ragaszkodott, hogy hozzá menjünk vissza, de mi úgy döntöttünk, hogy hozzá megyünk majd vissza. A 20. héten volt egy magzati szívultrahang is, aminek az eredménye teljesen tökéletes lett, de szintén javasolták a 32. heti kontrollt, mert a veseproblémák járhatnak szívelégtelenségekkel is. A 20. héten a saját terhesgondozós nőgyógyászommal beszéltünk a diagnózisról, aki ránk bízta, hogy ezután elvégezünk-e a kombinált tesztnél egy komolyabb genetikai tesztet (pl a Niftyt, Prenát vagy Verifit), merthogy ezeket a veseproblémákat sokszor genetikai fejlődési rendellenességek okozhatják a háttérben. Nem voltam boldog ettől a javaslatától attól függetlenül sem, hogy tudom, a korábbi genetikus nem javasolta ezeket a teszteket, mert a genetikai eredetű rendellenességeket ő határozottan kizárta, én pedig, ha bármi probléma is felmerült volna (mármint a genetikai uh vagy kombinált teszt után), akkor is inkább amnióra vagy cvs-re mentem volna. Persze nem volt ez ennyire egyszerű döntés akkor, de valahogy arra jutottunk, hogy bízunk a genetikus diagnózisában és nem megyünk el plusz vizsgálatra. Ráadásul ez már a 20-21. héten volt, ahol nem derült ki semmi élettel összeegyeztethetetlen dolog, ha meg bármi más probléma kiderült volna, mi már valószínűleg egyébként sem tudtuk volna meghozni AZT a döntést. Emiatt sem mentünk el végül plusz vizsgálatra.
A 24. héti uh-n javasolta a terhesgondozós nőgyógyászom, hogy menjünk el 30. héten egy általa javasolt orvoshoz genetikai ultrahangra. Nekünk már volt a 32. hétre időpontunk ahhoz a genetikushoz, akinél a 18. és a 20. héten jártunk, de úgy voltunk vele, egye fene, kíváncsiak vagyunk mi van a vesével és nem biztos, hogy olyan nagy gond, hogy 2 különböző orvos is ránéz, így hát elmentünk mind a két helyre, aminek az eredménye elég érdekes lett. A 30. heti genetikus orvos nagy ásítozások közepette méregetett, anélkül, hogy egy szót is szólt volna (amitől egyébként én agyfaszt kapok). Én elmondtam, hogy a 18. és a 20. héten kiderült egy veseprobléma, és hogy nézze már meg, mi a helyzet vele most. Hümmögött, hogy hát jó szeme van annak az orvosnak, aki ezt a problémát észrevetette a 18. héten, gratulál is neki és ennyiben maradtunk, majd ráírta a papírra, hogy ő is észlelt egy multicisztás vesét a bal oldalon, amit születés után ki kell műteni, meg elmondta, hogy a kislányunk fejlődése el van maradva, bár nem kórosan, de elképzelhető, hogy ez a vesegondja miatt van. Nem volt jó ezt hallani, mindig kisebbnek mérik a koránál, de mindig elmondják, hogy határértéken belül van, és ez nem gond. Eljött a 32. heti magzati szív uh, ahol az orvos ránézett a kislányunk veséjére is, és mondta, hogy kíváncsi lesz, mi lesz a végső diagnózis, ha megszületett a gyerek, mert hogy ő egyáltalán nem lát multicisztás vesét, de nem ez a szakterülete, úgyhogy nem okoskodik. Egyébként itt is tökéletesen rendben volt a kis szíve, hála az égnek. Pár nap múlva sor került a kontroll genetikai ultrahangra is, annál a genetikus- nőgyógyásznál, akinél jártunk már a 18. és a 20. héten, aki ezúttal megállapította, hogy a cisztás vese valószínűleg felszívódott, már nem lát a medencében semmit, szóval csak egy darab jól működő jobb vesét lát, mást nem, ami jó hír, mert ha így van, akkor nem kell műteni. (Azért itt elgondolkodtam azon, hogy a 30. hetes genetikus 19.000 Ft-ért tulajdonképpen azt a diagnózist írta a papírunkra, amit a 18.-20. héten egy másik orvos állapított meg, és amit mi bemondtunk neki, különben miért gratulált volna annak az orvosnak, aki ezt észlelte, ha nem azért, mert igazából ő sem észlelt ott semmit, csak ezt nem merte(??) leírni vagy felvállni. Ezen nagyon felháborodtam, csak azért nem lovagoltam nagyon ezen, mert annyira boldog voltam, hogy valószínűleg felszívódott a cisztás képlet.) Igazából itt egy darabig meg is nyugodtam, de pár hete a szoptatási tanácsadóval is beszéltünk az egy vesés kislányunkról, aki mondta, hogy majd jobban kell figyelni a babánk fejlődését, mert az egy vesés gyerekek olykor lassabban fejlődhetnek. És hát akkor itt ismét letörtem kissé, mert hogy lehet mégiscsak ezért mérik mindig kicsinek. Beugrott, hogy ráadásul IR-es is vagyok, nem is kicsit, nagyon és hiába a diéta, azért nem tökéletesek a cukraim, akkor sem, ha legtöbbször nem is kiugróan magasak. De az IR-esek babái akkor is viszonylag nagyobbak (vagy legalábbis átlagos súlyúak), ha diétáznak mellette, szóval akár indokolt is lenne nálunk az átlagnál egy kicsit nagyobb baba, de valószínűleg nem hogy kicsit nagyobb nem lesz, de az átlagnál még jóval kisebb is lesz (legalábbis az utolsó mérések/becslések szerint). Egyáltalán nem az a baj vagy nem azon van a hangsúly, hogy kisebb lesz, mert ez egy adottság is lehet, sőt én örülök, ha könnyebb kitolni, a hangsúly az egészségén van, szóval inkább az motoszkál bennem, hogy mi van, ha valamilyen komolyabb betegség miatt nem tud jól fejlődni már most. Az utolsó ultrahangon beszéltünk is a terhesgondozós nőgyógyászommal erről, de ugye ő csak a számokat látja, és azt, hogy a lemaradása határértéken belül van. Egyénként pont 2 hét a lemaradása és a határ pont 2 hét, na ez sem olyan túl megnyugtató. Tehát az is lehet, hogy pár millimétert arrébb mér, és már kórosnak számít, vagy ha én nem vagyok egyébként IR-es, akkor még nagyobb lenne a lemaradása, de most a cukrom miatt még mindig jobban hízik, mintha amúgy nem lennék IR-es.
Igazából tisztában vagyok vele, hogy teljesen felesleges ezen előre vekengeni és legtöbbször sikerül is lenyugtatni magam.  Az igazság a fejlődéséről és fejlettségéről valószínűleg úgyis majd csak valamikor később derül ki. Bármi is történik, ő lesz a mi kislányunk, és vele kapcsolatban oldunk meg minden problémát, ami jön.  Mondogatom, hogy ha van is fejlődési lemaradás, akkor sem feltétlenül olyan komoly, hogy mondjuk még 5 évesen sem tud ülni és 10 évesen is pelenkája lesz vagy ebből-abból kifolyólag rendszeres fájdalmai lesznek, de valahol meg  sokszor aggódom, hogy mi lesz. Tudom azt is, hogy ilyen az anyaság, mármint legtöbbünknek a legfontosabb a gyereke egészsége, örök aggodalom az egész, szóval ezen akkor kellett volna gondolkozni, amikor még nem estem teherbe. Emlékszem, hogy nagyon régen még egy sok tesós ismerősömet megkérdeztem, hogy ő akar-e több gyereket a meglévő kettője mellé. Azt mondta, hogy nem, ő annyira boldog, hogy van két egészséges gyereke, úgy érzi, ezzel mindene megvan, hogy megnyerte a főnyereményt meg szerinte ennél nincs nagyobb ajándék, és ő maga nagyon félne attól, hogy esetleg egy harmadik betegen születik, pedig imádott sok tesóval felnőni. Emlékszem, akkor mennyire nem értettem tulajdonképpen, ugyan miért is lenne beteg, miért parázik ezen ennyire? Mentségemre szóljon, nagyon fiatal is voltam még ahhoz, hogy felfogjam, tényleg a legnagyobb ajándék az egészséges gyerek, nincs nagyobb és hogy mekkora szerencse kell ahhoz, hogy az ember teljesen egészségesen jöjjön a világra, azaz maximum jól élhető problémával. (Mert hát mit jelenthet a teljesen? Szerintem teljesen, 100%-os, tökéletesen egészséges nem is létezik, a jól élhető vagy jól viselhető probléma meg annyira szubjektív.) Szóval az egész fogantatás és az élet azután tényleg úgy tűnik néha, mint egy óriási szerencsejáték.
Elmondani sem lehet, mennyire imádkozom, hogy a kislányunk szerencsés, azaz egészséges legyen!

2018. január 12., péntek

Érzékeny

Úgy hangoztattam korábban, hogy én aztán nem vagyok egy túlérzékeny kismama, aki mindenen elsírja magát, meg hogy sokkal többet bőgtem míg nem voltam terhes, mint most (mondjuk ez tényleg így van valahol, és az sokkal rosszabb, elkeseredett sírás volt mindig), de aztán csak eljött ez az utolsó hónap is, amikor komolyan mondom már azon visítok, hogy miféle dolgokon be tudok pöntyögni. Például azon, hogy lehetett Kurt Cobain öngyilkos és hagyhatta itt azt az akkor még olyan kicsi lányát (meghallottam egy számát és arról jutott eszembe, hogy ez is basszus, mit tett), meg az Ördögűző sorozaton is végig, minden egyes részen (!), ha elkapom a Modern családot, akkor azon is, vagyis a végén elmondott családi bölcsességeken, meg mikor a védőnő mesélt a szülésről, amiről egyébként semmi újat nem mondott, de mégis elkezdtek visszatarthatatlanul potyogni a könnyeim, annyira, hogy már mindenki rajtam nevetett körülöttem, de emellett bármiféle gyerekdolgon tudok szipogni, megállás nélkül, ami talán érthető is, na de komolyan mondom, hogy az Ördögűzőn is ödémásra sírtam a szemem???

2018. január 9., kedd

Készülődés

Karácsonykor persze hiába jártam-keltem nappal egy méterrel a föld felett, éjjelente mindig fel-fel riadtam, hogy nekem ám nincs is még szülős meg kórházi pakkom, bevásárolva sincs hozzá, ráadásul rengeteg feladat van még hátra Csemetli érkezéséig. Mert persze  ezt korábban úgy képzeltem, hogy az utolsó napokban én már csak a kanapén fekszem a steril, illatos, és tökéletesen rendezett lakásban arra várva, hogy elfolyjon a magzatvíz vagy hogy egyértelműen erősödjenek a méh-összehúzódások. Úgy terveztem, hogy a hűtő természetesen tele lesz 5-6 hétre elegendő kész kajával és legalább 2 hónapig nem kell elmenni bevásárolni sem, mert mindenből feltankolunk elegendőt. (Hiába, mindig mondom, hogy ezt az egész gyerekellátást úgy képzelem, mint az Armageddont.) A szekrényekben makulátlan rend és egyértelmű rendszer uralkodik, a padlón sehol egy porcica, a függönyökből a frissen mosott valamelyik virág-illóolajos öblítőm illata árad, a szennyesláda üres, készen van a kislányunk összes általam csak természetes alapanyagokból készített kencéje, fürdetője, popsitörlője, az én hajam frissen vágva és festve, a bőröm pihe puha és fiatalos, teendőm a végén persze már semmi, és csak baba könyveket meg magazinokat olvasok, és gyerekjátékokat varrok.  Még talán lenne is pici esély rá, ha tudnám melyik lesz az a nap, mikorra kell elkészülni. Valaki tudja esetleg, melyik lesz az a nap?
Szóval december 27-én, ahogy megnyitottak a boltok, én már egy hihetetlenül hosszú listával a kezemben topogtam polcról polcra és szaggattam le mindent, ami kell, sokszor az árat sem nézve. Talán azóta sem volt olyan nap, amikor nem kellett boltba menni valamiért, de legalább a szülős és a kórházi táskám úgy tűnik, készen áll. A teendő lista persze egyre csak gyarapszik, hiába húzok le róla 2-3 dolgot is naponta. Szerintem sosem lesz vége. A babaruhákat és holmikat szintén december 27 óta mosom és vasalom, de basszus még mindig nincsen készen, és azóta sem volt nap, amikor nem ment a mosógép. És hiába nincs itt még az idő, én mindennap úgy fekszem le, hogy úristen mi lesz, ha ma este szülők és ebbe a kupis, félkész lakásba érkezik a mi kislányunk. Ráadásul én meg teljesen lelakott és fáradt vagyok minden nap végére. Aztán persze mindig megnyugtatom magam, hogy ennél nehezebb problémákon is túl vagyunk már, talán a kupit is megoldjuk majd, és a kissé lenőtt hajamat is megbocsátja majd a lányom, ha nem jutnék el addig fodrászhoz.
Lélekben is készülök, például a szülésre, legalábbis igyekszem készülni, amikor éppen nem a félelmeimet hessegetem el. Elolvastam Ina May Gaskin Útmutató szüléshez című könyvét, megnéztem az On the spot Kilenc hónap alatt a Föld körül-t (❤), elmegyek egy szülésfelkészítő légzőgyakorlatos tanfolyamra, meditálgatok és imaginálom, hogy komplikációmentes és viszonylag gyors szülésem lesz. Azt hiszem, már ezzel a szülés dologgal többet foglalkoztam amúgy, mint amit alapból terveztem.
Rengeteget gondolkodom azon is, mi lesz, ha itt lesz Csemetli, hogy képzeljem, mégis mit fogunk vele csinálni? Mindig csak addig jutok, hogy letesszük a kanapéra a hordozójában és nézzük percekig mielőtt kivesszük. Ennél tovább nem is tudok gondolkodni, mert szerintem képtelenség felkészülni arra, milyen lesz. Sokszor gondolok még mindig arra, mi lesz kettőnkkel a férjemmel, ha már hárman leszünk. Na, szerencsére nem vészjóslóan, nem arra gondolok, hogy veszekszünk vagy esetleg egyenesen válunk, csak egyszerűen arra, mi minden változik. Erre sem lehet persze felkészülni, de már sokkal optimistább vagyok. Azért van, hogy lefekvéskor csak nézem a férjem arcát meg azt, hogy szuszog, mert tudom, hogy hamarosan majd a másik irányba fordulok, és más arcát és kis szuszogó testét fogom nézni. Addig is szeretnénk kihasználni minden időt, szerintem ennyit egy év alatt nem enyelegtünk korábban, mint most az utolsó hetekben/hónapokban. Hát igen, azóta csak nyálaséknak hívom magunkat.
Foglalkozom a szoptatással is. Mindig hallom magamban a már tapasztalt barátaim félsóhajtásait, hogy hát nem a szülésre kellett volna annyit készülni, hanem arra, ami utána jön, úgyhogy igyekszem tanulni ezekből. Szinte nincs is olyan nagyon közeli ismerősöm, akinek ne lettek volna ilyen-olyan és kisebb-nagyobb szoptatási nehézségei legalább az egyik gyereknél. Így hát fogadtam én is egy megbízható szoptatási tanácsadót, akivel már konzultáltam, hogy is kell ezt csinálni, és aki bejön majd hozzám a kórházba is, hogy már az első napokban segítsen mindent úgy csinálni, hogy az a lehető legjobban alakuljon. Azóta nyugodt és optimista vagyok ezen a téren.
Annyira elszaladt az idő, ezt fel sem fogom, hogyan és talán még mindig van, hogy alig hiszem el, hogy nekünk tényleg gyerekünk lesz ráadásul most már tényleg nemsokára. De mikor pontosan? Azt hiszem kellőképpen be vagyok tojva. 

2017. december 23., szombat

Hálás

Azon gondolkodom, hogy vajon mikor volt utoljára olyan karácsonyom, amikor ennyire minden a helyén volt. Nem tudom. De ez most már akkor is mindegy, ha még mindig vannak olyan pillanatok, amikor el sem hiszem, hogy mindez velünk történik. Talán már mindig is felfoghatatlan marad, hogy ez az én hasam, az én életem, a mi életünk és a mi gyerekünk  😊

Boldog Karácsonyt hát Nektek is!

Mindenki szép álma így váljon valóra.
❤️❤️❤️


2017. december 5., kedd

Mozi

Hezitáltam, hogy menjünk - e, mert a fene se tudja, mit lehet látni. Aztán elmentünk, mert nem bírtuk ki és tényleg nem volt olyan extra, mint amit vártam, legalábbis nekem a moziról nem ez jut az eszembe, de azért megvillant a kis arca meg a keze és lába és hát nem tudom, hogy kinek a gyereke milyen ilyenkor, meg mondják, hogy mind egyforma, én is annak láttam az összeset régebben, most viszont nem azért, hogy mondjam, de a mi kislányunk gyönyörű 😍😳😇 A MI KISLÁNYUNK ❤