Lilypie - Maternity

2018. január 16., kedd

A legfontosabb

Még nem is meséltem a vesekálváriánkat, ami egyébként talán az egyik legfontosabb dolog az egész terhességem alatt, mert mi más fontosabb az egészségnél, és hát igazából ez adja a legnagyobb aggodalmakat továbbra is, még így a végén is. Ugye kezdődött azzal, hogy a 18. héten megállapította egy genetikus-nőgyógyász doktornő, hogy a bal vese szokásos helyén nincs vese, ám attól lentebb, a medencében található egy cisztás képlet, ami valószínűsíthető, hogy a kislányunk működésképtelen bal veséje lesz (multicisztás vesenek hívják). Ezt a diagnózist szintén ugyanez az orvos megerősítette a 20. héten és kérte, hogy azért a 32. héten csináljunk egy kontroll ultrahangot. Alapvetően ez a doktornő nem szokott 32. heti genetikai ultrahangot csinálni, és ő nem is ragaszkodott, hogy hozzá menjünk vissza, de mi úgy döntöttünk, hogy hozzá megyünk majd vissza. A 20. héten volt egy magzati szívultrahang is, aminek az eredménye teljesen tökéletes lett, de szintén javasolták a 32. heti kontrollt, mert a veseproblémák járhatnak szívelégtelenségekkel is. A 20. héten a saját terhesgondozós nőgyógyászommal beszéltünk a diagnózisról, aki ránk bízta, hogy ezután elvégezünk-e a kombinált tesztnél egy komolyabb genetikai tesztet (pl a Niftyt, Prenát vagy Verifit), merthogy ezeket a veseproblémákat sokszor genetikai fejlődési rendellenességek okozhatják a háttérben. Nem voltam boldog ettől a javaslatától attól függetlenül sem, hogy tudom, a korábbi genetikus nem javasolta ezeket a teszteket, mert a genetikai eredetű rendellenességeket ő határozottan kizárta, én pedig, ha bármi probléma is felmerült volna (mármint a genetikai uh vagy kombinált teszt után), akkor is inkább amnióra vagy cvs-re mentem volna. Persze nem volt ez ennyire egyszerű döntés akkor, de valahogy arra jutottunk, hogy bízunk a genetikus diagnózisában és nem megyünk el plusz vizsgálatra. Ráadásul ez már a 20-21. héten volt, ahol nem derült ki semmi élettel összeegyeztethetetlen dolog, ha meg bármi más probléma kiderült volna, mi már valószínűleg egyébként sem tudtuk volna meghozni AZT a döntést. Emiatt sem mentünk el végül plusz vizsgálatra.
A 24. héti uh-n javasolta a terhesgondozós nőgyógyászom, hogy menjünk el 30. héten egy általa javasolt orvoshoz genetikai ultrahangra. Nekünk már volt a 32. hétre időpontunk ahhoz a genetikushoz, akinél a 18. és a 20. héten jártunk, de úgy voltunk vele, egye fene, kíváncsiak vagyunk mi van a vesével és nem biztos, hogy olyan nagy gond, hogy 2 különböző orvos is ránéz, így hát elmentünk mind a két helyre, aminek az eredménye elég érdekes lett. A 30. heti genetikus orvos nagy ásítozások közepette méregetett, anélkül, hogy egy szót is szólt volna (amitől egyébként én agyfaszt kapok). Én elmondtam, hogy a 18. és a 20. héten kiderült egy veseprobléma, és hogy nézze már meg, mi a helyzet vele most. Hümmögött, hogy hát jó szeme van annak az orvosnak, aki ezt a problémát észrevetette a 18. héten, gratulál is neki és ennyiben maradtunk, majd ráírta a papírra, hogy ő is észlelt egy multicisztás vesét a bal oldalon, amit születés után ki kell műteni, meg elmondta, hogy a kislányunk fejlődése el van maradva, bár nem kórosan, de elképzelhető, hogy ez a vesegondja miatt van. Nem volt jó ezt hallani, mindig kisebbnek mérik a koránál, de mindig elmondják, hogy határértéken belül van, és ez nem gond. Eljött a 32. heti magzati szív uh, ahol az orvos ránézett a kislányunk veséjére is, és mondta, hogy kíváncsi lesz, mi lesz a végső diagnózis, ha megszületett a gyerek, mert hogy ő egyáltalán nem lát multicisztás vesét, de nem ez a szakterülete, úgyhogy nem okoskodik. Egyébként itt is tökéletesen rendben volt a kis szíve, hála az égnek. Pár nap múlva sor került a kontroll genetikai ultrahangra is, annál a genetikus- nőgyógyásznál, akinél jártunk már a 18. és a 20. héten, aki ezúttal megállapította, hogy a cisztás vese valószínűleg felszívódott, már nem lát a medencében semmit, szóval csak egy darab jól működő jobb vesét lát, mást nem, ami jó hír, mert ha így van, akkor nem kell műteni. (Azért itt elgondolkodtam azon, hogy a 30. hetes genetikus 19.000 Ft-ért tulajdonképpen azt a diagnózist írta a papírunkra, amit a 18.-20. héten egy másik orvos állapított meg, és amit mi bemondtunk neki, különben miért gratulált volna annak az orvosnak, aki ezt észlelte, ha nem azért, mert igazából ő sem észlelt ott semmit, csak ezt nem merte(??) leírni vagy felvállni. Ezen nagyon felháborodtam, csak azért nem lovagoltam nagyon ezen, mert annyira boldog voltam, hogy valószínűleg felszívódott a cisztás képlet.) Igazából itt egy darabig meg is nyugodtam, de pár hete a szoptatási tanácsadóval is beszéltünk az egy vesés kislányunkról, aki mondta, hogy majd jobban kell figyelni a babánk fejlődését, mert az egy vesés gyerekek olykor lassabban fejlődhetnek. És hát akkor itt ismét letörtem kissé, mert hogy lehet mégiscsak ezért mérik mindig kicsinek. Beugrott, hogy ráadásul IR-es is vagyok, nem is kicsit, nagyon és hiába a diéta, azért nem tökéletesek a cukraim, akkor sem, ha legtöbbször nem is kiugróan magasak. De az IR-esek babái akkor is viszonylag nagyobbak (vagy legalábbis átlagos súlyúak), ha diétáznak mellette, szóval akár indokolt is lenne nálunk az átlagnál egy kicsit nagyobb baba, de valószínűleg nem hogy kicsit nagyobb nem lesz, de az átlagnál még jóval kisebb is lesz (legalábbis az utolsó mérések/becslések szerint). Egyáltalán nem az a baj vagy nem azon van a hangsúly, hogy kisebb lesz, mert ez egy adottság is lehet, sőt én örülök, ha könnyebb kitolni, a hangsúly az egészségén van, szóval inkább az motoszkál bennem, hogy mi van, ha valamilyen komolyabb betegség miatt nem tud jól fejlődni már most. Az utolsó ultrahangon beszéltünk is a terhesgondozós nőgyógyászommal erről, de ugye ő csak a számokat látja, és azt, hogy a lemaradása határértéken belül van. Egyénként pont 2 hét a lemaradása és a határ pont 2 hét, na ez sem olyan túl megnyugtató. Tehát az is lehet, hogy pár millimétert arrébb mér, és már kórosnak számít, vagy ha én nem vagyok egyébként IR-es, akkor még nagyobb lenne a lemaradása, de most a cukrom miatt még mindig jobban hízik, mintha amúgy nem lennék IR-es.
Igazából tisztában vagyok vele, hogy teljesen felesleges ezen előre vekengeni és legtöbbször sikerül is lenyugtatni magam.  Az igazság a fejlődéséről és fejlettségéről valószínűleg úgyis majd csak valamikor később derül ki. Bármi is történik, ő lesz a mi kislányunk, és vele kapcsolatban oldunk meg minden problémát, ami jön.  Mondogatom, hogy ha van is fejlődési lemaradás, akkor sem feltétlenül olyan komoly, hogy mondjuk még 5 évesen sem tud ülni és 10 évesen is pelenkája lesz vagy ebből-abból kifolyólag rendszeres fájdalmai lesznek, de valahol meg  sokszor aggódom, hogy mi lesz. Tudom azt is, hogy ilyen az anyaság, mármint legtöbbünknek a legfontosabb a gyereke egészsége, örök aggodalom az egész, szóval ezen akkor kellett volna gondolkozni, amikor még nem estem teherbe. Emlékszem, hogy nagyon régen még egy sok tesós ismerősömet megkérdeztem, hogy ő akar-e több gyereket a meglévő kettője mellé. Azt mondta, hogy nem, ő annyira boldog, hogy van két egészséges gyereke, úgy érzi, ezzel mindene megvan, hogy megnyerte a főnyereményt meg szerinte ennél nincs nagyobb ajándék, és ő maga nagyon félne attól, hogy esetleg egy harmadik betegen születik, pedig imádott sok tesóval felnőni. Emlékszem, akkor mennyire nem értettem tulajdonképpen, ugyan miért is lenne beteg, miért parázik ezen ennyire? Mentségemre szóljon, nagyon fiatal is voltam még ahhoz, hogy felfogjam, tényleg a legnagyobb ajándék az egészséges gyerek, nincs nagyobb és hogy mekkora szerencse kell ahhoz, hogy az ember teljesen egészségesen jöjjön a világra, azaz maximum jól élhető problémával. (Mert hát mit jelenthet a teljesen? Szerintem teljesen, 100%-os, tökéletesen egészséges nem is létezik, a jól élhető vagy jól viselhető probléma meg annyira szubjektív.) Szóval az egész fogantatás és az élet azután tényleg úgy tűnik néha, mint egy óriási szerencsejáték.
Elmondani sem lehet, mennyire imádkozom, hogy a kislányunk szerencsés, azaz egészséges legyen!

2018. január 12., péntek

Érzékeny

Úgy hangoztattam korábban, hogy én aztán nem vagyok egy túlérzékeny kismama, aki mindenen elsírja magát, meg hogy sokkal többet bőgtem míg nem voltam terhes, mint most (mondjuk ez tényleg így van valahol, és az sokkal rosszabb, elkeseredett sírás volt mindig), de aztán csak eljött ez az utolsó hónap is, amikor komolyan mondom már azon visítok, hogy miféle dolgokon be tudok pöntyögni. Például azon, hogy lehetett Kurt Cobain öngyilkos és hagyhatta itt azt az akkor még olyan kicsi lányát (meghallottam egy számát és arról jutott eszembe, hogy ez is basszus, mit tett), meg az Ördögűző sorozaton is végig, minden egyes részen (!), ha elkapom a Modern családot, akkor azon is, vagyis a végén elmondott családi bölcsességeken, meg mikor a védőnő mesélt a szülésről, amiről egyébként semmi újat nem mondott, de mégis elkezdtek visszatarthatatlanul potyogni a könnyeim, annyira, hogy már mindenki rajtam nevetett körülöttem, de emellett bármiféle gyerekdolgon tudok szipogni, megállás nélkül, ami talán érthető is, na de komolyan mondom, hogy az Ördögűzőn is ödémásra sírtam a szemem???

2018. január 9., kedd

Készülődés

Karácsonykor persze hiába jártam-keltem nappal egy méterrel a föld felett, éjjelente mindig fel-fel riadtam, hogy nekem ám nincs is még szülős meg kórházi pakkom, bevásárolva sincs hozzá, ráadásul rengeteg feladat van még hátra Csemetli érkezéséig. Mert persze  ezt korábban úgy képzeltem, hogy az utolsó napokban én már csak a kanapén fekszem a steril, illatos, és tökéletesen rendezett lakásban arra várva, hogy elfolyjon a magzatvíz vagy hogy egyértelműen erősödjenek a méh-összehúzódások. Úgy terveztem, hogy a hűtő természetesen tele lesz 5-6 hétre elegendő kész kajával és legalább 2 hónapig nem kell elmenni bevásárolni sem, mert mindenből feltankolunk elegendőt. (Hiába, mindig mondom, hogy ezt az egész gyerekellátást úgy képzelem, mint az Armageddont.) A szekrényekben makulátlan rend és egyértelmű rendszer uralkodik, a padlón sehol egy porcica, a függönyökből a frissen mosott valamelyik virág-illóolajos öblítőm illata árad, a szennyesláda üres, készen van a kislányunk összes általam csak természetes alapanyagokból készített kencéje, fürdetője, popsitörlője, az én hajam frissen vágva és festve, a bőröm pihe puha és fiatalos, teendőm a végén persze már semmi, és csak baba könyveket meg magazinokat olvasok, és gyerekjátékokat varrok.  Még talán lenne is pici esély rá, ha tudnám melyik lesz az a nap, mikorra kell elkészülni. Valaki tudja esetleg, melyik lesz az a nap?
Szóval december 27-én, ahogy megnyitottak a boltok, én már egy hihetetlenül hosszú listával a kezemben topogtam polcról polcra és szaggattam le mindent, ami kell, sokszor az árat sem nézve. Talán azóta sem volt olyan nap, amikor nem kellett boltba menni valamiért, de legalább a szülős és a kórházi táskám úgy tűnik, készen áll. A teendő lista persze egyre csak gyarapszik, hiába húzok le róla 2-3 dolgot is naponta. Szerintem sosem lesz vége. A babaruhákat és holmikat szintén december 27 óta mosom és vasalom, de basszus még mindig nincsen készen, és azóta sem volt nap, amikor nem ment a mosógép. És hiába nincs itt még az idő, én mindennap úgy fekszem le, hogy úristen mi lesz, ha ma este szülők és ebbe a kupis, félkész lakásba érkezik a mi kislányunk. Ráadásul én meg teljesen lelakott és fáradt vagyok minden nap végére. Aztán persze mindig megnyugtatom magam, hogy ennél nehezebb problémákon is túl vagyunk már, talán a kupit is megoldjuk majd, és a kissé lenőtt hajamat is megbocsátja majd a lányom, ha nem jutnék el addig fodrászhoz.
Lélekben is készülök, például a szülésre, legalábbis igyekszem készülni, amikor éppen nem a félelmeimet hessegetem el. Elolvastam Ina May Gaskin Útmutató szüléshez című könyvét, megnéztem az On the spot Kilenc hónap alatt a Föld körül-t (❤), elmegyek egy szülésfelkészítő légzőgyakorlatos tanfolyamra, meditálgatok és imaginálom, hogy komplikációmentes és viszonylag gyors szülésem lesz. Azt hiszem, már ezzel a szülés dologgal többet foglalkoztam amúgy, mint amit alapból terveztem.
Rengeteget gondolkodom azon is, mi lesz, ha itt lesz Csemetli, hogy képzeljem, mégis mit fogunk vele csinálni? Mindig csak addig jutok, hogy letesszük a kanapéra a hordozójában és nézzük percekig mielőtt kivesszük. Ennél tovább nem is tudok gondolkodni, mert szerintem képtelenség felkészülni arra, milyen lesz. Sokszor gondolok még mindig arra, mi lesz kettőnkkel a férjemmel, ha már hárman leszünk. Na, szerencsére nem vészjóslóan, nem arra gondolok, hogy veszekszünk vagy esetleg egyenesen válunk, csak egyszerűen arra, mi minden változik. Erre sem lehet persze felkészülni, de már sokkal optimistább vagyok. Azért van, hogy lefekvéskor csak nézem a férjem arcát meg azt, hogy szuszog, mert tudom, hogy hamarosan majd a másik irányba fordulok, és más arcát és kis szuszogó testét fogom nézni. Addig is szeretnénk kihasználni minden időt, szerintem ennyit egy év alatt nem enyelegtünk korábban, mint most az utolsó hetekben/hónapokban. Hát igen, azóta csak nyálaséknak hívom magunkat.
Foglalkozom a szoptatással is. Mindig hallom magamban a már tapasztalt barátaim félsóhajtásait, hogy hát nem a szülésre kellett volna annyit készülni, hanem arra, ami utána jön, úgyhogy igyekszem tanulni ezekből. Szinte nincs is olyan nagyon közeli ismerősöm, akinek ne lettek volna ilyen-olyan és kisebb-nagyobb szoptatási nehézségei legalább az egyik gyereknél. Így hát fogadtam én is egy megbízható szoptatási tanácsadót, akivel már konzultáltam, hogy is kell ezt csinálni, és aki bejön majd hozzám a kórházba is, hogy már az első napokban segítsen mindent úgy csinálni, hogy az a lehető legjobban alakuljon. Azóta nyugodt és optimista vagyok ezen a téren.
Annyira elszaladt az idő, ezt fel sem fogom, hogyan és talán még mindig van, hogy alig hiszem el, hogy nekünk tényleg gyerekünk lesz ráadásul most már tényleg nemsokára. De mikor pontosan? Azt hiszem kellőképpen be vagyok tojva. 

2017. december 23., szombat

Hálás

Azon gondolkodom, hogy vajon mikor volt utoljára olyan karácsonyom, amikor ennyire minden a helyén volt. Nem tudom. De ez most már akkor is mindegy, ha még mindig vannak olyan pillanatok, amikor el sem hiszem, hogy mindez velünk történik. Talán már mindig is felfoghatatlan marad, hogy ez az én hasam, az én életem, a mi életünk és a mi gyerekünk  😊

Boldog Karácsonyt hát Nektek is!

Mindenki szép álma így váljon valóra.
❤️❤️❤️


2017. december 5., kedd

Mozi

Hezitáltam, hogy menjünk - e, mert a fene se tudja, mit lehet látni. Aztán elmentünk, mert nem bírtuk ki és tényleg nem volt olyan extra, mint amit vártam, legalábbis nekem a moziról nem ez jut az eszembe, de azért megvillant a kis arca meg a keze és lába és hát nem tudom, hogy kinek a gyereke milyen ilyenkor, meg mondják, hogy mind egyforma, én is annak láttam az összeset régebben, most viszont nem azért, hogy mondjam, de a mi kislányunk gyönyörű 😍😳😇 A MI KISLÁNYUNK ❤

2017. november 24., péntek

Második trimszteri összefoglaló

Mivel jó sokáig el sem tudtam képzelni, hogy én valaha is a második trimeszterbe jutok, nemhogy a harmadikba, most meg kellett néznem, hogy hol vannak a határvonalak, és hát rájöttem, hogy én már bizony harmadik trimeszteres vagyok. (Most rám is jött picit az idegeskedés, mert hát nem állok olyan jól a készülődéssel, na jó, talán olyan rosszul sem.)
Még mindig sokszor hihetetlenül állok ahhoz, hogy én terhes vagyok, szerintem mire teljesen hozzászoknék, pont eljön a szülés ideje. 
Csemetlit kb. a 16. hét előtt már sejtettem érezni, de annyira enyhe volt, hogy igazából nem is mindig voltam biztos benne, hogy ő az. Kb a 17. héten erősödött fel az érzés, és akkor tudtam, hogy ő lehetett az már korábban is. A 18. héten történt az, hogy akkorát rúgott, hogy a hasam is belemozdult, olyan hihetetlen volt számomra, valahogy sosem gondoltam, hogy ez ilyen haspattogással kezdődik. Ekkor érezte őt a férjem is. A hasam egyébként nem túl nagy, kabátban nem is látszik tulajdonképpen. Tünetem nincsen különösebb, talán az álmatlanság. Éjszaka gyakran megébredek, és van, hogy 2-3 órát sem tudok visszaaludni. Ez egyébként nem befolyásol a mindennapjaiban, nem érzem magam fáradtnak, valahogy elég energikus vagyok. Megfogadtam, ha itthon leszek, majd alszok délutánonként, mert munkában mindig annyit ábrándoztam erről, de szerintem egyetlen egyszer sem aludtam még. Valahogy sajnálom rá az időt, de nem is igénylem. Apropó, munka. Nagyon örülök, hogy azt a döntést hoztam, hogy abbahagyom, bár valahogy sosem érzetem azt, hogy meg fogom bánni, de ezt nehezen hitte el néhány ember, aki szerint munka nélkül azért nagyon unalmas az élet. Nem unatkozom egyáltalán, rengeteg teendőm van, nagyon jól érzem magam és én azt sem bánom, hogy most többet foglalkozom a háztartással, mert korábban zavart is sokszor, hogy azt a munka miatt elhanyagoltam. Sokszor hívnak a munkatársaim, érdeklődnek, hogy vagyok, és persze azt látom rajtuk, hogy nekik rengeteg munkájuk van és sokat stresszelnek. Ezek a dolgok is megerősítenek a döntésemben, mindig arra gondolok, hogy nekem nincsen erre a plusz idegeskedésre, túlórákra szükségem. Most nincsen, már nem ez a legfontosabb, és sajnos én sem tudnék laza maradni, ha látnám, hogy nem halad egy-egy projekt. Ebből a szempontból most minden annyira zen itthon. Elég nekem az alap aggodalom, ami rám tör olykor, mikor itt szúr, ott szúr a hasam, mikor többet keményedik, mint előző nap, mikor fáj a derekam, mikor kevesebbet mozog, mint előző nap, mikor arra gondolok, mi lesz ha mégis beteg lesz Csemetli, mert mi van ha nem fejlődik jól, mi lesz, ha a szülés miatt lesz beteg, mert ott valami komplikáció történik, mi lesz ha bekattanok az alváshiány miatt, mi, lesz ha nem tudom megmenteni az életét, ha leáll a légzése és akkor sorolhatnám több napestig. Ezek ellenére viszont egyáltalán nem tartom magam folyamatosan aggódó kismamának, valahogy úgy érzem, ilyesmikre mindenki gondol, legalábbis engem többen megnyugtattak már róla, hogy ez természetes. Aztán lehet csak minden viszonyítás kérdése, mert idegileg tényleg instabilabb voltam a meddőség alatt. 
Úgy tűnik az inzulint is megúszom. Még jó idő volt, voltam kocogni (inkább gyorsgyalogolni) is,  de egy ideje már heti 3-4* tornázok 20 percet itthon, ami kicsit gyorsabb, mint az előző tornám, és ez úgy tűnik, nagyon jót tesz a cukromnak, jobbakat mérek, mint terhességem előtt. Egyébként elég fittnek és erősnek is érzem magam, nem hiszem, hogy csak emiatt a mozgás miatt, mert az ahhoz azért elég kevés, de szerintem a diéta, és az itthoni nyugalom és rohanás nélküli élet, mind ehhez járul hozzá. Remélem így marad ez a harmadik trimeszterre is, mert még nagyon sok dolgom van :)

2017. november 22., szerda

A férjem

Az már biztos, hogy a kapcsolataink tényleg átalakulnak a gyerek/ek miatt, és azt látom, hogy szerencsés az, akivel ez nem történik meg és marad legalább egy olyan barátja, akire bármikor számíthat gyerek ide vagy oda. Mindig mondom, hogy nem kell ehhez magunknak gyereket nevelni, elég ha egy közeli hozzátartozónak lesz. Én is elvesztettem az egyik legjobb barátnőmet, és hát nem az én terhességem volt az oka. Sokáig kutattam, miért kellett ennek így történnie, de igazából arra jutottam, hogy teljesen mindegy, mi történt, ez megtörtént, a lényeg, hogy lassan belőlem is kihal minden tolerancia, és úgy érzem, hogy mindjárt eljön az idő, mikor nincs tovább, és jobbnak látom, megszakítani a teljes kapcsolatot. Ez szomorú, de persze ez van, amit el kell fogadni, el kell engedni, fel kell dolgozni. Mondom ezt én ilyen könnyedén, aki rendkívül kevés emberhez ragaszkodok, de azokhoz nagyon-nagyon, és hát volt is idő mikor ez nagyon fájt, de szerencsére már múlik és egyre kevésbé. 
Az, hogy ez milyen könnyen megtörténik, milyen könnyű elmenni egymás mellett már nem vitás, számomra sem az, de képtelen lennék ilyen könnyen feladni, elfogadni a férjemmel való kapcsolat megromlását.
Egyszer mondta nekem valaki, hogy egy gyerek sosem hoz össze két embert, minden párkapcsolatot megingat, még az erős, lángoló szerelmeket is, nemhogy azokat, amik gyenge lábakon állnak. Persze sokat gondolkodom ezen is, hogy lehet megúszni végzetes problémákat és úgy kijönni ebből a gyerekdologból, hogy mi magunk, szülők is elégedettek legyünk a párkapcsolatunkkal még évekkel később is.  Arról nem beszélve, hogy most azt vallom, hogy egy jó párkapcsolatban a gyerek is boldog, egy rosszban pedig ha fejre állunk és a gyerek minden érzelmi igényét is igyekszünk kielégíteni, akkor sem lesz az. Igazából olyan sokszor nem kell emlékeztetnem magam ezekre a dolgokra, mert egyértelműen látom a környezetemben, hogy nincs párkapcsolat, ami változatlan maradt volna a gyerek érkezésével és sajnos egyik sem a pozitív irányba mozdult el. Persze nem kell máris a legrosszabbra, a válásra és szörnyű családi tragédiákra gondolni (bár nem lepődöm meg, ha sokaknak ez lesz a vége), de azt látom, hogy elég keményen kell dolgozni azon, hogy jó legyen a kommunikáció a szülők között, ami tényleg nem egyszerű feladat, amikor a gyerek a legfőbb tevékenység. És legfőképpen ott vannak azok, akik már nem is igyekeznek javítani ezt a kommunikációt, vagy az egész kapcsolatot, mert a gyerek mindenek elé kerül, és egyszerűen a másik fél érzelmei, és maga a párkapcsolat már csak századrangú dologgá válik, az egykori egymás iránti mindent elsöprő szeretetnek pedig már mintha nyoma sem lenne az emlékezetükben. Ez persze ilyen sarkosan biztosan nem igaz, de pontosan arról van szó, hogy a gyerek annyira átveszi a területet, hogy tényleg lényegtelenné válik, mekkora volt a  szerelem korábban. Legalábbis vannak párok, akiknél ezt látom. Megmondom őszintén, engem most ez a prioritásváltozás nagyon-nagyon megijeszt, annak ellenére, hogy nagyon remélem, hogy én is olyan anyává válok majd, akinek a szívében az első és legfontosabb a gyereke lesz.
Csak hát az van, hogy annyira szeretem a férjemet. Most, hogy túl vagyok a depresszión, és kimásztunk együtt a gödör aljáról elmondhatom, hogy újból tombol a szerelem is, ezért olyan nehéz most elképzelni ezt a változást.
Minket a meddőség annyira közel hozott és megerősített, amit egyszerűen el sem hisz az, aki nem járt a mi cipőnkbe és belátom, hogy ez sokaknak felfoghatatlan, még azoknak is, akiknek hasonló hátterük van, csak éppen nem mondhatják el magukról, hogy nekik jót tett. Szerintem ehhez nagyban az járult hozzá, hogy az én férjem rettentő gondoskodó, támogató, és mikor már élni is alig voltam képes, minden erejével azon volt, hogy enyhítse a fájdalmamat, és bár neki is nagy szüksége volt támogatásra, mindig azt láttam, hogy vinné az én bánatomat is pluszban, csak hogy nekem könnyebb legyen. Úgy gondolom, hogy a közösen viselt balszerencse, vagy akár tragédia vagy igazán közel hozza a párokat, vagy többé kevésbé megviseli a kapcsolatot, de mindenképpen nyomot hagy. Nagyon szerencsésnek tartom magamat, hogy azt mondhatom, nekünk jót tett, mi jól  jöttünk ki belőle, és egy olyan értékes kötelék, barátság, cinkosság alakult ki közöttünk, amit nem szeretnék nagyon sokáig totálisan a háttérbe szorítani, pláne nem teljesen elveszíteni. Csak valahogy olyan megfoghatatlan dolog, hogy mi lesz, ha itt lesz Csemetli, mit is fogok akkor majd gondolni, hogy fogok magunkhoz hozzáállni, és nagyon elszomorít és tehetetlennek érzem magam néha, hogy egyszerűen képtelenség erre érzelmileg felkészülni. Tudom vagyis hát  őszintén remélem, hogy elborul majd az én agyam is, hogy teljesen más tudatállapotba kerülök, de vajon nekem eszembe jut majd azért egyszer, hogy foglalkozzak magunkkal is? Hagyjak majd el üzeneteket, amiket május, június környéken találok meg, hogy emlékeztessem magamat arra, hogy a korábbi életemben ki volt a legjobb barátom, cinkostársam és szerelmem egyben?