Lilypie - Maternity

2017. november 11., szombat

Más állapot?

Emlékszem még arra, mennyire nagyon vágytam rá, hogy terhes legyek és szerintem sosem fogom elfelejteni életem meddő időszakát. Leginkább én is gyereket nevelni szerettem volna igazán, de  elmondhatom, hogy ezután jobban vágytam a terhességet és magát a szülést átélni, mint kimondottan a  vérszerinti gyereket. Valahogy sosem éreztem késztetést arra, hogy mindenképpen a mi génjeink legyenek továbbörökítve, ráadásul tudom, hogy pontosan ugyanannyi ráhatásom van arra, milyen "tulajdonságok" kerüljenek továbbörökítésre tőlem vagy a férjemtől a leendő gyerekünkre, mint mondjuk a szomszéd gyerekére. Nem beszélve arról, hogy mi sem és a családunk sem tökéletes, biztos vagyok benne, hogy senki és senkié sem az.  Persze nekem is eszembe jutott a béranyaság, de valahogy belül mindig tudtam, hogy az sem segítene igazán rajtam, úgyhogy én azt hamar elvetettem. A mai napig azt vallom, hogy számomra ezért volt végül  viszonylag könnyű elfogadni az örökbefogadást, mert nem a vérszerinti gyerekre vágytam mindenáron, és mert úgy érzem rendesen sikerült meggyászolni a kudarcaimat, sosem én voltam az, aki egyik sikertelenség után másnap már felállt, és mosolyogva nézte, hogy hogyan tovább. Nekem mindig több idő kellett, hogy kikaparjam magamat a szarból, mint másnak. De ez utóbbi más lapra tartozik. 
Most itt vagyok terhesen, és sokat gondolkodom, azon mi is az, amit érzek? Valamelyik nap azt mondta egyik barátnőm, hogy ő imádott terhes lenni. Bennem eddig még nem fogalmazódott meg, hogy imádok-e terhes lenni, és hogy valójában, lecsupaszítva az egészet, csak a tényeket nézve, milyen állapotban is érzem magam. Mert persze, hogy imádom, hogy már most itt van velem Csemetli. Az hogy érzem, ahogy mozog, sokkal nagyobb élmény számomra, mint mondjuk hallani a szívhangot, amire annyira vágytam korábban, és amitől annyira sírtam, hogy nekem végül ez megadatott. A mai napig nem tudom mosoly nélkül hagyni, ha megmozdul és egyből ott is a kezem, hogy érezzem őt azon keresztül is. Annak ellenére, hogy már legalább a 16. hét óta érzem, hogy mozog, a mai napig hihetetlen, hogy egy igazi élőlény van bennem és borzasztó nagy csodának és szerencsének tartom már azt, hogy valaki képes megfoganni, hát még megszületni! Amikor először éreztem, hogy a kis fenekét dudorítja ki jobb oldalon, annyira meghatódtam, hogy nem akartam elengedni és mindennél jobban szerettem volna odahajolni és alaposan megpuszilgatni! Jó érzés, hogy bárhová megyek, jön velem, és annyira szeretném felvenni vele a kapcsolatot, hogy hamarosan zenét hallgattatok vele, és már mesét is olvasok neki. Szóval nem mondhatom, hogy hidegen hagy a jelenléte. De hogy maga a terhesség imádnivaló-e? Hát szerintem semmi különös. Pedig nincs nehéz terhességem, nem panaszkodhatom. Minden okom meg lenne rá, hogy azt mondjam, imádok terhes lenni, de én semmi rendkívülit nem érzek és eszembe sem jutott volna ezen gondolkodni, ha a barátnőm nem jelenti ezt ki, magamtól biztosan nem is tűnődnék el ezen. Minden csuda mozgást beleértve, valamint azt, hogy belehalnék, ha őt elveszteném, én a mai napig azt mondom, hogy ha kimaradt volna maga a terhesség az életemből, hát akkor kimaradt volna, és indultunk volna a kórházból, szóval azt hiszem, tényleg jól sikerült feldolgoznom a meddőségemet. 
Amikor idén februárban elmondtam a legközelebbi barátaimnak az örökbefogadást, minden találkakor ez volt a téma, mindenki szeretett erről beszélni, és én is nagyon lelkes voltam. Már nem emlékszem hogyan, de feljött az a téma is, hogy más helyett kihordani egy gyereket. Minden ismerősöm, aki volt terhes azt mondta, képtelen lenne, még a szeretett tesója gyerekét sem tudná kihordani pusztán csak azért nem, mert a 9 hónap terhesség után elképzelhetetlen lenne számukra, hogy odaadják a gyereket másnak, akkor sem, ha az a családban maradna, és akkor sem, ha a legjobban szeretett testvérüknek csak így lehetne gyereke. Én minden további nélkül azt mondtam, hogy megtenném a testvéremért. Biztos, hogy azért is, mert tudom, milyen kegyetlen dolog a meddőség, de azért is, mert túltettem magam ezen a terhesség dolgon, és nem misztifikálom túl, de láttam persze rajtuk, hogy könnyű ezt úgy kijelentenem, hogy nem érzetem még, milyen terhesnek lenni. Most a terhességem több mint a felénél ugyanúgy azt mondom, hogy csupán a terhesség állapota nem tartana vissza attól, hogy ezt megtegyem bár valóban nem sok, de egy-két igazán fontos emberért az életemben, legfőképpen az imádott testvéremért. Emellett nem vitatom azt sem, hogy az együtt töltött 9 hónap miatt egy igazán különleges kapcsolat lenne hármunk között. Nem tudom, hogy ez a véleményem fog-e változni a terhesség végéig.
Valószínűleg azért is van, hogy bosszant, ha valaki indokolatlanul túlreagálja a terhességet. Én sok ismerősömtől hallottam panaszt, hogy micsoda dolog, hogy nem adják át a helyet a kismamáknak, vagy engem is sokan (túl)kímélni akarnak, és minden privilégiumban részesíteni, mert én most terhes vagyok és ez egy más állapot. Azt is tudom, hogy sok kismama ismerősöm elvárta, hogy csak a terhesség miatt őt bizonyos dolgokban előnyben részesítsék. Engem ez meddőként kimondottan bosszantott, de még most sem tudok azonosulni vele. Tudom jól, hogy ezerszer nehezebb sorsok utaznak a villamoson nagy has nélkül, teljesen észrevétlenül, egy-egy normális, komplikációmentes terhesnél. 
Többek között, mikor bejelentettem a terhességemet, bosszantó volt azt is hallani, hogy bár szerencsére nem sokan, de voltak akik, azt mondták, örülnek, hogy nem örökbefogadott gyerekünk lett, mert ők most már bevallják, de el sem tudják képzeni, hogy lehet egy nem vérszerinti gyereket szeretni, meg olyat, akit nem ők szültek. El_sem_tudják_képzelni. Én meg egyszerűen azt nem tudom felfogni, hogy évek óta gyereket nevelő anyák, hogy nem gondolkodtak el még soha, de soha azon, hogy a szeretet nem a génjeikkel és a vérszerintiséggel alakul ki. Meggyőződésem, hogy egy kismama sem venné észre, ha szülés után másik gyereket tennének a mellkasára, ugyanúgy sírna felette meghatódva és borzasztó nagy szeretettel nevelgetné egész életében. Terhesség ide, vérszerinti gyerek a hasamban oda, nekem az égvilágon semmit sem változott a véleményem ezzel az egész dologgal kapcsolatban, valahogyan ez a más állapot sem tudta átkattintani az agyamat, és büszkén mondom el ezeknek az embereknek, hogy talán lesz még örökbefogadott gyerekünk is, aki miatt boldogan és mosolyogva szakítom meg a kapcsolatot az ilyen kijelentéseket tevő, korlátolt gondolkodású  ismerőseimmel. 
Valószínűleg a már korábban átalakult gondolkodásom miatt van az, hogy mostmár az agyamra megy a szülés (túl)misztifikálása is, amiből szintén borzasztó sokat kapok az utóbbi időben. Nekem, akinek éveken át ez volt a legnagyobb vágya. Volt, aki azt mondta, hogy maga a szülés egy csoda, egy az egész életemet megváltoztató élmény lesz, ha jól sikerül. Az_egész_életet_megváltóztató_élmény. Volt, aki úgy nyilatkozott, hogy a világ legnagyobb teljesítménye szülni. Igen! A_világ_legnagyobb_teljesítménye. Nem vitatom, könnyelmű dolog részemről megkérdőjelezni ezeket az állításokat úgy, hogy még nem is szültem. Ám egyszerűen mégis óriási szavaknak tartom ezeket a nyilatkozatokat és éppoly könnyelműnek gondolom kijelenteni a fentieket, mint mindenkire érvényes igazságokat, mint a saját hitetlenkedésemet. Nem beszélve arról, hogy számomra nagyon lekicsinylőnek hangzik az egész, mintha azok semmit sem tudnának az élet komoly megpróbáltatásairól, nagy teljesítményekről, akiknek valamiért sosem lehet a szülésben részük. Egyébként valóban nincs afelől kétségem, hogy ez komolyan meghatározó élmény akár egy egész életre nézve, annak például biztosan az, akinek nem sikerült jól, és a szülési komplikációk miatt lett beteg a gyereke egész életre, aki nem élt még túl komoly tragédiákat, háborút, mélyszegénységet,  nem úszott meg halálos balesetet, nem épült még fel általában halálos kimenetelű betegségből és mondjuk nem kellett még túlélnie a saját gyerekét. Persze sorolhatnám még, mert egyelőre nagyobb megpróbáltatásnak, teljesítménynek és életet megváltoztató élménynek képzelem például már egy züllés szélén álló, nehézen kezelhető tini gyerek éveken át tartó nevelgetését, vagy egy súlyosan beteg gyerek évekig tartó ápolását is. Szerencsére nekem sem volt részem a fent felsoroltak egyikében sem, talán ezért nekem is életet megváltoztató élmény lesz majd a szülés? Nem tudom.
Az én életemet és az egész értékrendemet egyelőre csak a meddőség és a vele járó középsúlyos depresszió változtatta meg,- ami az előzőleg felsoroltakhoz képest piszlicsáré dolog-, de mondjuk az annyira, hogy végül le tudtam mondani a  legnagyobb vágyamról, a terhességről, és a szülésről is, ezért én most képtelen vagyok túl sokat gondolni ezekbe a dolgokba és el sem tudom képzelni, mi mindent változtatna még meg úgy értem, hogy az egész életemre kihatóan és akkor, ha természetesen jól sikerül és megússzuk mindketten egészségesen. (Mármint szimplán csak maga az a esemény, nem pedig annak a következménye, hogy lesz egy gyerekünk, mert ez utóbbi valószínűleg mindent meg fog változtatni.) Hát én éppúgy kíváncsian várom ezt is, mint az utána következő részeket. Remélem, nem halok majd bele, és ki tudom majd elemezni:)

2017. november 1., szerda

Izgi

Az lett végül az eredmény, hogy akkor most van két hetem, hogy rittyentsek egy gyönyörű szép vércukornaplót, és ha nem lesz jobb, mint az előző, akkor jön az inzulin, mert diéta mellett tényleg nem túl jók az értékek, ráadásul ami rosszabb, mint maga a terhelés, hogy gyakorta mérek 8 feletti cukrot diétás menü mellett is és ez nem jó. Kicsit berezeltem, pedig nem félek a tűtől, de azért mégsem hiányzik plusz egy a heparin mellé. A lényeg, hogy határeset vagyok, a kaján szerencsére nem kell csökkenteni, nincs is mit rajta igazából, hanem valami más terhesen is végezhető mozgásformát kell kitalálni, ami mondjuk kicsit több, mint az előző terhes tornám, amire már majdnem meditálni szoktam, najó nem, mert az ujjaim mozognak közben. Szerintem így menni fog a javulás, de azért mégis izgalmas időszak lesz ez. Juj. 

2017. október 26., csütörtök

Éhes vagyok!

Azt hittem, hogy majd, amikor itthon leszek tele leszek idővel, és majd jó sokat fogok írni, de úgy látom nem így lett. Nem azért van ez, mert csak panaszkodni tudok, vagy mert csak depressziósan van mondanivalóm, mert közben meg rengeteg dolog foglalkoztat, amiről írhatnék. Viszont egyszerűen azt sem tudom, hol áll a fejem. Úgy néz ki, hogy még a kötelező vérvételekre is alig tudok időt szánni (???), és a kismama-féle-fog-ellenőrzésre meg végképp nem tudom mikor jutok el, de egyelőre sajnálom rá az időt. Én nem tudom, miért gondolták a munkatársaim, hogy majd munka nélkül halálra unom magam itthon. Egyelőre nagyon boldog vagyok, hogy végre úgy döntöttem, hogy vége a melónak, mert fogalmam sincsen, hogy állnék, ha még 11-12 órák elmennének a munkával is. Persze alapvetően kellemesen telnek a napjaim, csak mindig van valami. Olyan mintha rohanna az idő, még az is eszembe jutott, hogy nem is biztos, hogy minden belefér majd a Csemetli születéséig, amit beterveztem. Közben meg, ha arra gondolok, hogy még csak a 25. hétnél tartunk, és jaj, még mindig rettegek attól, hogy mi lesz, ha most szülitek meg, idő előtt, akkor meg rájövök, hogy mégsem szalad annyira, sőt, talán meg is állt. Szóval tényleg nem értem, hogy a fenében van ez. 
Az is biztos, hogy minden annyira jó most. Kivéve, hogy alaposan megjött az étvágyam. Emlékszem, hogy a 16. hét környékén voltam cukorterhelésen legutóbb, és arra azt mondta az endokrinológus, hogy hát nagyon-nagyon fegyelmezetten kell tartanom a diétát, hogy rendben is maradjon. Mondtam is neki, hogy engem cseppet se féltsen, mert szerintem ez nekem baromira jól megy. Ő megmondta, hogy terhességben azért ez nem mindig egyszerű, de én csak legyintettem, hogy ugyan már, engem nem ismer, már 6 éve űzöm az ipart, ha valaki, akkor én tudom, mi az a diéta, és tartani is tudom. Háááát basszus.... Mit is mondhatnék most, kurva éhes vagyok. Persze tartom a diétát, de hát fele se tréfa ennek. Néha sírnom kell, amikor ránézek az ebédre, és látom, hogy kb 5* annyit is meg tudnék enni valójában. Számolom a perceket a következő étkezésig, de az a baj, hogy az a  3 óra rengeteg ám, és nekem ezalatt nagyon sok ötletem lesz, hogy mit ehetnék, de abból nem ehetek meg mindent.  Van is már egy listám, milyen menüt kérek a kórházba szülés után. Gondolom mondanom sem kell, hogy extra nagy mennyiség, és nem is diétás. Persze valószínűleg nem nagy zabáláshoz lesz kedvem, de azért jó ábrándozni most erről. Elkezdtem hízni is a 22. hét után, ami azért várható is volt már, és szerencsére nem  is szállt még el, de gondolom, hogy csak most jön a java. Persze véletlenül sem az alkatom érdekel, de ugye nálam a hízás mindig a felborult anyagcsere jele, ami most nagyon nem jönne jól terhességben, úgyhogy izgulok, óvatos vagyok, és figyelek, hogy ez se szálljon el. Nem akarom, hogy baja legyen Csemetlinek. Szóval nagy nehezen eljutottam a 24. heti cukorterhelésre is, és diéta ide vagy oda, azért romlottak az értékek a 16. héthez képest (mondjuk az éhezésemből számítottam erre).

Vc 0' - 4.8
Vc 60' - 8.2
Vc 120' - 7.4
Inzu 0' - 3.8
Inzu 60' - 43
Inzu 120' - 71

Egyértelmű, hogy erre diétázni kell, ha valaki nem tette ezt előtte, de mi van akkor, ha diéta mellett ilyen rossz? És még éhezek is mellette. Legalább lennék jóllakott ezzel az eredménnyel. Most komolyan sírok, ha az lesz a doki válasza, hogy egyek kevesebbet még ennél is. Na, majd kiderül, lassan hozzá is eljutok. 
Most rohanok, mondanom sem kell, végre eszek, kész az ebéd! :)

2017. október 9., hétfő

Karrier

Már legalább százszor szerettem volna írni erről a témáról, de egyszerűen annyira sokfelől lehet megközelíteni, hogy mindig csak egy nagy kavarodás született a fejemben, sohasem maga a poszt. Megpróbálom most, a terhesség miatt úgyis aktuálissá vált egy - két dolog.
Az, hogy mit jelent számomra a karrier nagyjából úgy változik bennem, ahogy az élethelyzetem változik, sosem állandó. Mikor kiestem az egyetemről, én is, mint nagyon sok fiatal, tele ambícióval indultam neki a munka világának. Ha vissza gondolok az első állásinterjúimra most már sokszor magam is csodálkozom azon, hogy azokban az időkben még milyen nagy energiával és hittel, indultam neki a munkaerőpiacnak. Megmondom őszintén, ma már nem is csodálkozom, hogy végül mindenhová felvettek, ahová be akartam kerülni. Nem volt sok munkahelyem, de mindig tudtam, hogy merre akarok menni, és nagyon céltudatosan alakítottam a karrieremet, ami mondjuk nálam sosem a hierarchikus mozgást jelentette a pozíciókban, azaz sosem volt célom semmilyen szintű vezetővé válás, számomra mindig sokkal többet jelentett, hogy a szakmám specialistájává váljak, mint hogy beosztott kollégák, sokszor cseppet sem szakmai jellegű problémáival és általában számomra óvodás szintű konfliktusaival foglalkozzam az időm elég nagy részében. Valljuk be, én erre nem vagyok alkalmas. Mindegy is, mert a saját terveim, azaz hogy jó szakemberre válhassak talán egész jó úton, egész  jó irányba haladtak. Már le se merem írni, milyen sok éve megtaláltam azt a céget, aminek a kultúrájával nagy mértékben tudok azonosulni, a lehetőségek száma számtalan, és nagyon sok múlik rajtam, hogy mivé fejlődik maga a cég azon szakmai területen, amiben én dolgozom és hogy én magam mivé válok ebben. Büszke voltam arra is, hogy nagyjából a meddőségi küzdelmeim első 2-3 évében a lelkesedésem - kisebb hullámvölgyeket leszámítva - nem sokat változott, biztos vagyok benne, hogy akkor még nagyon jól külön tudtam választani a munkát a magánéletemtől. Nagyjából a 3. vetéléseimig azt hiszem tényleg egészen jól viseltem ezt a dolgot, aztán mondhatni, hogy elindultam a lejtőn, és a 4. vetélésem után pedig már cseppet sem érdekelt, mivé válok én ebben a cégben és hogy hová jutok el ebben a szakmában. Nem hajtottam az újdonságokat, és én magam sem fektettem sem időt sem energiát a saját fejődésembe, maximum annyit, ami mindenképpen muszáj volt, ugyanis minden időmet és lelki energiámat elvette a hónapról hónapra tartó küzdelem, a középsúlyos depresszió és a kudarcaim utáni felépülésem. Egyetlen dolog érdekelt már csak, ez pedig az, hogy végre egy terhesség által kikerülhessek ebből a mókuskerékből, és felejtsem el egy időre a munka világát.
Sokan mondják, hogy miután megszületett a gyerekük sok minden változott a karrierükben, mert már nem volt annyi idejük és a lehetőségük kiteljesedni a munkában, hiszen teljesen felborult a prioritás. Számomra a megváltozott prioritás érzése sajnos egy kicsit korábban érkezett el,  mint ahogy kipottyant volna a gyerek, így még éveket "kellett" annak ellenére dolgoznom, hogy lelkileg ez cseppet sem volt könnyű, a munka mennyiségét tekintve még igazán megterhelő is volt. Tudtam, hogy ez így nem jó, és rettentően frusztrált is, hogy sokkal jobb lehetnék, mint ami azokban a pillanatokban voltam, és kellett is volna tennem ezért, de az erőm egyszerűen kevés volt ehhez. Ha tehettem volna és ha ez Magyarországon könnyen kivitelezhető lenne, legszívesebben elmentem volna azokban az időkben egy fél év fizetés nélküli szabadságra, hogy csak a gyerekcsinálásra tudjak koncentrálni, hogy ne kelljen se a munkát se a munkával kapcsolatos lelkiismeretemet összeegyeztetni a magánéletemmel.  Mindig csodálattal néztem azokat a sorstársaimat, akik a munkában regenerálódtak a kudarcaikból, és ugyanolyan keményen és motiváltan tudtak dolgozni, mintha mi sem történt volna velük a magánéletükben. Sőt, hallottam olyanról is, aki kimondottan ezekben az időkben ért el nagy eredményeket, mert hajtotta, hogy legalább a munkában vannak sikerei. Szerettem volna, ha rajtam is inkább így jön ki a kudarc, de megmondom őszintén engem egyetlen egy siker érdekelt, az pedig az, hogy teherbe essek és én inkább egy teljesen átlagos munkavállalóvá váltam, aki nem emelkedett ki a többiek közül. Pontosan olyanná, amilyenné nem akartam válni sohasem, amikor kiestem az egyetemről. És nem volt mellettem gyerek, aki mögé bújhattam volna, és vele megmagyarázhattam volna mind magam mind mások számára a prioritás változást. Azok számára, akik nem tudták, hogy milyen magánéleti problémák húzódnak a lelkesedésem hiánya mögött, érthetetlen lehetett a hozzáállásom. Szerintem sokan gondolhatták, hogy itt van ez a fiatal lány, akinek nincs gyereke, ezért ideje mint a tenger, tele lenne energiával, hogy karrierje "csúcsára" jusson, mégsem tesz érte egy tapodtat sem. Sokszor néztem így magam kívülről, és nem tetszett, amit láttam. Volt akiknek bevallottam a lelkesedésem hiányát, de nem sorolva mögé a magánéleti okokat, tőlük mindig azt a tanácsot kaptam, hogy váltsak. De hát hová menekülhettem volna? A kudarcaimat vittem volna egy másik céghez is, és csak még jobban frusztrált volna a lombikok összeegyeztetése az új munkakörrel, valamint az, hogy teljesítenem kell, és nekem ehhez még sincs annyi erőm, mint kellene.
Most pedig itt vagyok terhesen, 6 évvel ezelőtti álmomtól már csak pár hónap választ el, és bár lelkileg teljesen - pozitív értelemben vett - felfokozott állapotban vagyok, és nyugodtan kihasználhatnám ezt az erős időszakot, és befektethetném a munkába, de megmondom őszintén most meg sem gondolataimban, sem időben nem vagyok képes dolgozni, a legfontosabbról azaz a koraszüléstől való félelemről meg ne is beszéljünk. Nagyon ijesztő, hogy közel félidősen is, mennyire lefáradva és kimerülten értem haza, kívántam, hogy vízszintesen feküdve töltsem el az alvásig fennmaradó időt, így gyakorlatilag semmire sem voltam már képes a hétköznapokon, pedig rengeteg tervem van. Ezen az otthoni munka sem változtatott, mert bár annak csak az előnyeit tudom felsorolni, én magam órában többet dolgoztam, mintha bejártam volna, ugyanis tudtam, hogy a kanapétól csak pár méter választ el, ezért annyira nem siettem lezárni a feladatokat, még hajtott is, hogy mennyire hatékony vagyok, és észre sem vettem, sokszor mennyire kimerültem otthon is. Ezért úgy döntöttem, hogy most már teljesen abbahagyom a munkát. Az orvosom erre már a kezdetektől fogva biztat és javasolja, de a lelkiismeretem és az, hogy én nagyon sokáig nem mertem a munkahelyem orrára kötni a terhességem, aztán persze meg az, hogy nem akartam egyik pillanatról a másikra otthagyni mindent, megakadályozott benne, hogy tényleg így is tegyek a kezdetektől. Mostantól viszont bízom benne, hogy elkezdődik életem legnyugalmasabb időszaka, hogy jó alaposan rápihenjek a február közepén bekövetkező apokalipszisre.  Hogy a GYES után mi lesz? Azt most nem tudom, és megmondom őszintén ez még baromira nem is foglalkoztat.

2017. október 1., vasárnap

A Csemete neme pedig...

Hát, hát, nem is gondoltam volna, hogy majdnem teljesen egyértelműen ennyire fiús anyukának tűnök... :)
Az biztos volt nekünk mindig is, hogy teljesen mindegy, mi a neme. Sokszor vizsgáltam magam, hogy érzem-e valamelyiket előrébb, de hát nem. 
Az is tény, hogy én magam nem vagyok kimondottan az a túl csajos típus, de hát higgyétek el, örömmel és boldogan leszek én kislányos anyuka is :)


2017. szeptember 30., szombat

Vajon mi lehet a neme?

Először a 16. héten tippelte meg a saját orvosom, hogy mi a neme. És mi nagyon, de nagyon boldogok voltunk. Ráadásul többen mondták, hogy én kimondottan "ilyen nemű gyerekes" anyuka vagyok, azaz pont ezt a nemet képzelték hozzám. Aztán legközelebb a 18. heti genetikai ultrahangon mondta meg biztosra a genetikus-nőgyógyász, hogy nem az a neme, mint amit megtippelt a saját orvos a 16. héten, merthogy egyértelműen látszik, hogy mi a neme, nem is érti ezt a tippet. És mi nagyon, de nagyon boldogok voltunk. Ettől hírtől is, pont ugyanannyira leírhatatlanul boldogok, mint a 16. heti hírtől. Ráadásul többen mondták, hogy én kimondottan "ilyen nemű gyerekes" anyuka vagyok, azaz pont ezt a nemet képzelték hozzám.
De akkor vajon mi lehet a neme? :)

2017. szeptember 28., csütörtök

Égbe pottyant vese

Szóval nincsen másik vese, a diagnózis maradt, megerősítették a kontrollon is, hogy a képződmény a működésképtelen másik vese, aminek a nagysága ugyan nőtt (bíztam benne, hogy majd azért csökken, bármi is lesz az), de elvileg ez nem probléma, ettől függetlenül van rá esély, hogy egyszer felszívódik. Jó, ha minden ultrahang alatt majd ránézünk, de persze, majd ha megszületik a Csemete, akkor kell vele igazán foglalkozni. Egyrészt folyamatosan kontrollálni, hogy a másik vese működjön mindig jól, másrészt pedig, ha ez a képződmény nem szívódik fel, akkor elképzelhető, hogy műteni kell, de ez persze nem 100%. Semmi sem 100%. Ezzel együtt lehet élni teljes, egészséges életet fizikailag, testileg, lelkileg, és azt hiszem, ez most a legfontosabb. 
Nehéz meghatározni az érzéseimet ezzel kapcsolatban, mert egyrészt mindig azt kívánom, az összes születni készülő gyereknek, hogy kompletten, egészségesen jöjjön a világra, hiszen az égvilágon még semmit sem tett önként az életmódjával azért, hogy ezt ne érdemelje meg mindegyik csak úgy. Szomorú, hogy ez nem mindig így történik, és persze azon töröm a fejem, mit rontottam el, hogy ez nálunk így alakult. Másrészt viszont, amikor az ember napokig, hetekig bizonytalanságban él, és már minden megfordul a fejében, akkor örül annak is, és baromira hálás már azért is, hogy nem derült ki valamilyen szörnyű, végzetes probléma, és hogy végülis csak ennyi a diagnózis. 
Veszélyes víz ez a terhesség, kiszámíthatatlan, ahol bármikor bármi megtörténhet. Végtelen nagy szerencse kell már ahhoz is, hogy valaki megfoganjon, megszülessen időben, nem pedig korábban, az pedig a világ legnagyobb ajándéka, ha mindennek tetejében ráadásul teljesen kompletten, és egészségesen jön a világra. Az biztos, hogy én nagyon hálás leszek, ha tényleg csak ennyi most a gond vele és ennél rosszabb sosem derül majd ki.