HSG-s élmények

Amikor eldöntöttem, hogy akkor mégiscsak ráveszem magam a HSG-re, akkor már tudtam, hogy ez egy kórházi mulatság, de arra azért nem gondoltam, hogy ebből is az a befekvős - pizsamás verzió lesz. Kicsit meglepődtem, de ha ez, hát ez. Előtte részletesen elmondta a doki, hogy mit vigyek magammal: hálóing, papucs, fürdőköntös és betét. Nálam már az első dolog fennakadást okozott. Van ugyan hálóingem, de hogyismondjam, inkább az a cuki, rövid, csinos, kis szexi - féle. Azért elképzeltem, hogy ebben csattogok be a vizsgálóba és libbenek fel benne a röntgenasztalra, mert persze egy szórakozott mosolyt megért a képzelgés, de hát nagyon jól tudtam, hogy el kell mennem a hétvégén egy szalonképes legalább térdígérő pamutért. Nos, ez meg is történt, ezzel pedig minden veszélyes akadály elgördült ennek a kellemes kis klinikai bolondozásnak az útjából. 

Mondta a doki, hogy a katéter felhelyezése nem lesz vészes, majd az fog fájni, amikor a kontraszt anyagot felpumpálja, de az meg olyan rövid ideig fog tartani, hogy kibírható. Azért én ettől a rövid ideig tartó fájdalomtól is rendesen rettegtem. Frankón azon hezitáltam, hogy kérek egy nyugtatót, amikor pedig rájöttem, hogy úgysem fogok kérni, akkor meg azért szidtam magam, hogy miért nem szereztem előtte valahonnan. Gondoltam rá, hogy megpróbálhatnék "illegálisan" is hozzájutni valahogyan a kórházban, de annyira pattogós volt a nap, hogy erre nem jutott idő. Remegett a lábam, amikor tette fel a doki a katétert, és ugye mert nálam minden fordítva működik, mint sokszor másoknál, persze tök görcsölt hasam, mikor felfújták a végét, vagy nem tudom,hogy mi volt az levegő vagy valami más. Mondtam, hogy elég lesz most már, köszönöm, de persze kellett még bele, mert mondták, hogy különben kiesik, mikor elsétálok a röntgenhez. Hát ott egyből emeltem fel a fejem, hogy mit is jelent ez pontosan, hogy nekem ezzel a hüvelyemből kilógó katéterrel kell majd a röntgenig sétálni? Mondták, hogy feküdjek vissza szépen még, mert nem végeztünk a katéterrel, de igen, ezzel kell majd elsétálnom a röntgenhez. Na, elmondtam magamban gyorsan azért egy imát, hogy elég hosszú legyen mindehhez az új pamut hálóingem.
Jött a séta, hát elég furcsán mentem, összeszorított combokkal, szerintem baromira nevetséges lehettem. Könyörgtem G-nek, hogy nézze meg, hogy kilóg-e, de megnyugtatott, hogy nem, teljesen jól nézek ki (el tudom képzelni). Közben elöntött a víz, egyre jobbam görcsölt a hasam,  gondolom próbálta volna kivetni a testem a katétert, tulajdonképpen - szégyen vagy nem szégyen -, de az ájulás szélén álltam. Ennek gondolom leginkább az volt az oka, hogy nem ettem előtte semmit (vagyis kb. 4 órával előtte 10 gramm CH-t össz -vissz) és ez az IR miatt számomra mindig rosszulléthez vezet. Ezenfelül baromira görcsölt a hasam, és nagyon stresszelt, hogy ez ennél csak jobban fog fájni, mikor majd jön fel a kontrasztanyag. Bejutottam a röntgenbe, és gyakorlatilag a kontraszt anyag felpumpálást meg sem éreztem. Azt, aminek iszonyatosan kellett volna fájnia, én észre se vettem. Szuper, én meg majdnem elájultam. (Kicsit szégyelltem is magam emiatt.)
Az eredmény pedig: az uterus ürege szabályos, mindkét tuba átjárható. Szuper:)
Szerencsére nem kellett bent aludni azért, otthon viszont, már este 8-kor kidőltem. Boldog vagyok, hogy túl vagyok rajta, és soha többet nem szeretném ezt, köszönöm.

HSG

Azért szerencsére olyan sokáig nem fetrengtem az önsajnálatban. Picit nyalogattam a sebeimet, de aztán a múlthét hétfői negatív teszt után, egyből azon hezitáltam, hogyan hozhatnám közelebb azt a fényévekre lévő lombikot. Hát rájöttem, hogy csak úgy, ha az októberi konzig sem maradok tétlen és megcsinálom azokat a vizsgálatokat, amiket tuti, hogy fog kérni a doki: HSG, nemi hormonok a ciklus 3. napján és 7.DPO-n, + AMH vérvétel, citológia.

Őszinte leszek. Ezzel a HSG-vel kapcsolatosan sok minden megfordult ám a fejemben. Többek között az, hogy hogyan is úszhatnám meg, mert én aztán baromira nem akarom. Tudtam, hogy a lombik előtt kell majd a Kaáliba, és ebből a szempontból a doki hajthatatlan, sőt még a lényegesen egyszerűbb, könnyebb, fájdalommentesebb valamint gyorsabb HYCOSY-t sem hajlandó elfogadni alternatív megoldásként - bár nem értem, hogy miért nem. Szóval ezzel kapcsolatosan a következő terveim voltak:

1.) Az októberi konzultáción szépen kisírom, hogy felejtsük már el ezt a HSG-t, ne húzzuk vele az időt, volt 2012-ben egy HYCOSY, aztán ott minden csodálatosan ment, támaszkodjunk ezekre az adatokra.

2.) A konziig csináltatok egy új HYCOSY-t egy szép, tiszta, fényes, kis, kényelmes magánrendelőben, aztán annak a friss és ropogós eredményét viszem a Kaáliba. Ha ott ezt próbálja majd nem elfogadni a doki és mégis csak erőlteti a HSG-t, akkor az én szemeim majd szépen lassan könnybe lábadnak, remegni kezd a felsőtestem és könyörgő üzemmódba kapcsolok, majd hisztéria rohamok közt elkezdem üvölteni, hogy ne húzza az időmet egy új HSG-vel, mikor itt ropog a még hamvas HYCOSY eredménye, legyen már oly' kedves, nagylelkű és jóindulatú azt elfogadni.

3.) Mégiscsak csináltatok egy HSG-t, na nem azért, mert olyan okos vagyok csak felfogom, hogy ezt sehogy sem úszhatom meg, akármilyen rafináltan is próbálom kikerülni, ugyanis már az inszemek előtt megmondta, hogy nem fogja elfogadni a HYCOSY-t, ezenfelül tudom, hogy ez kell, valamint csak a magam idejét spórolom meg, ha ezt csináltatom meg, mi több viszem is az októberi konzira. 

Nos, végül a 3-ast választottam, mert az 1-est hamar kizártam, ugyanis biztos, hogy nem lesz elég a 2012-es HYCOSY. (Micsoda álmok! 2014-et írunk, könyörgöm!) A 2-essel meg az a baj, hogy - bár a színészi tehetségem sokat fejlődött a 11 éves munkaerőpiaci szereplésem óta, és egyes esetekben már mondhatni egy kisebb fajta manipulátorrá nőttem ki magamat, de még mindig van mit fejlődni ezen a téren és hát ugyanott vagyok, hogy ha véletlenül mégsem jönnének azok a híres krokodilkönnyek, hát akkor jól megszívtam, hiába a HYCOSY-ba fektetett idő és pénz, szintén befizethetek még egyszer egy HSG-re is. Na, abba meg már ne is menjünk bele, hogy mégiscsak egy lombikbébi centrumban próbáltam volna előadni a hattyú halálát, hát gondolom, hogy ennél komolyabb esetekben is csordultak már ki a doki szeme láttára hisztérikus női könnycseppek, nem hiszem, hogy az én HYCOSY-HSG mizériámtól hatódott volna meg és ment volna falnak. De azért néhány percet megért az ábrándozás:)

Száz szónak is egy a vége: holnap HSG. Nem mondom, hogy nem vagyok betojva. 

És láss csodát: nem történt csoda

Nem vagyok annyira kiborulva amúgy, de ma azért elmegyek, és felhajtok egy száraz vöröset. Mi több, ha mindezek után ahhoz adódna kedvem, akkor becsípve körbefutom mondjuk négyszer a Városligetet vagy a Margitszigetet. Úgyhogy amennyiben ma összetalálkoznátok egy futóbolonddal ott, aki kissé mámoros állapotban szaladgál, akkor ne ijedjetek meg, az csak én vagyok:)

A lombik lesz a mi nagy dobásunk. Tudom!Tudom!Tudom!

Egy csík

Annyira nem is részletezném a dolgokat, nem akarom túlmagyarázni. Elég annyi, hogy nem éppen egy boldog bejegyzéssel fogom lezárni ezt az amúgy -sokunk számára is - elég borzalmas, szomorú, igazságtalan és nehéz hetet:(

Egyébként ezen a héten találtam még egy okot a stresszen kívül, amiért nekem sem biztos, hogy annyira erőltetnem kellene az inszeminációk (beültetések) utáni melót: az ember alapvetően azt gondolná, hogy a munka eltereli majd a figyelmet a tünetelemzésekről. Nos, ez lehet, hogy a legtöbb (normális) embernél így is működik. Nekem sikeresen elterelte a figyelmemet a tünetelemzés a munkáról. Hát ezúttal nem én leszek a hónap dolgozója, az egyszer biztos.

Bíztam a győzelemben pedig. 6-9. DPO-ig szinte csak azon gondolkodtam, hogy biztosan sikerült, mert sikerülnie kell, mert az utolsó inszeminációnk volt, és az nem lehet más csak sikeres. Meg egyébként is volt fáradtság, haspuffadás, hasfájás is, és ekkor még nem is az a mensiféle. Aztán 9. DPO-n elkezdett görcsölni a hasam, nagyon elkeseredtem, gyakorlatilag mindentől elment a kedvem, csak feküdtem, és nem is voltam hajlandó semmibe sem belekezdeni. De megnyugtattam ám magam hamar, ne vessük el, ne mondjunk le róla, bármitől is fájhat még, beágyazódás és a társai. Kész röhej, el is hittem. Mindegy.

Elárulok magamról még valami fontosat: imádok tesztelni! Odáig vagyok érte! Egyszer egy fajta tesztből az egyik drogériában felvásároltam egy egész készletet. Aztán mikor rájöttem, hogy ez így drága mulatság lesz, elkezdtem neten rendelni. Legutóbb 40 darabot vettem. Tudjátok, ha egyszer sikerül, szétpisilem az összeset és sorba állítom őket. 

Szóval másnap, 10. DPO-n csináltam egy 10-s érzékenységű tesztet. Negatív. De ekkor sem keseredtem ám el teljesen, jól utánaolvastam, megnyugodtam, hogy ez még semmi rosszat nem jelent, sok mindenkivel előfordult már, és utána pár nap múlva pozitívat tesztelt. Ám nekem 12. DPO-n is negatív lett a 10-es tesztem:( Ekkor azért már elhittem. Egy 10-es tesztnek ilyenkor már minimum halványan kellene mutatni valakit. Persze eszembe jutott, hogy azért 15. DPO-n, a hivatalos tesztnapon ellövöm az Intézetis 25-ös tesztet, mert - Figyelem! Mi mindenbe képes kapaszkodni egy inszeminált, kisbabára vágyó, akkor még derűlátó nő - biztosan rosszak a netes tesztek, az Intézetis lesz az igazi és jó, az lehet még pozitív. Gondolom nem árulok el nagy titkot: nem lett az.
Tudom, hogy a negatív teszt semmi ahhoz képest, mint amit azoknak a pároknak kell megélnie, akik hosszú évek küzdelme után kell, hogy elveszítsék a már több hetes babájukat. Nagyon igazságtalan dolog ez az élettől. Tudom, hogy koránt sem ért minket ma akkora veszteség, mint kedves Sorstársamat. Nagyon sokat gondolok rájuk. Tudom, hogy nekik kell most igazán nagy erő, és nem nekünk, akiknek csak ezt a sikertelenséget kell feldolgozni. Ám hazudnék, ha azt írnám most, hogy egyáltalán nem vagyok szomorú. Eddig úgy véltem, hogy ha az első nem is, de valamelyik inszem, hamarosan, biztosan fog sikerülni. Most viszont ezt abbahagyjuk, és én a lombikra egyelőre nem tudok új lehetőségként tekinteni. Olyan távolinak is tűnik nagyon, talán jövőre kerülhet ránk a sor. Emellett pedig úgy érzem, mintha egy vihar előtti riasztó vészjelző kürtölne a fülembe, ezzel nyílalna bele minden testrészembe. Valamiért, nem tudom miért, de az összes porcikám tiltakozik még a lombik ellen. Tudom, hogy ennek nálam nagyobb esélye van a sikerre, mint az inszemeknek, ezért ha ez kell, akkor ez lesz, és ezt fogom átkozottul szeretni, mert ezzel megint új remények közelednek. Így aztán nem is fogok tovább rinyálni.
És egyelőre persze megy tovább az Utro is, megy tovább a Clexane, 17. DPO-n, hétfőn találkozunk, egy újabb teszt eredménnyel, hátha, hátha csoda történik....Hátha....akkor is ha ezen a héten most nem bővelkedtünk a nagy csodákban.