FSH+LH+HCG+LDN+LMWH+PROG = ♥

Azt mondom Nektek, ilyen egyszerű lesz ez az egész.

Szerencsére nincsen ciszta a márciusi lombik útjában és ma megbeszéltük a gyógyszerezést is az Intézetben. Ha megjött körülbelül március közepén, 150 egység Gonal F-el indulunk. Szóval semmi extra. Aztán 6-7. ciklusnapon tüszőszámolgató ultrahang, meg akkor kell elkezdeni a vérhígítót is. Jó lesz. 

Ma este elkezdem a Naltrexone-t is, egy hétig 1.5 mg, utána a második héttől 3 mg, a harmadik héttől 4.5 mg egészen a 12. hétig, majd innentől le kell építeni, ugyanúgy ahogy felépítettük a kúrát. Egyébként kibeszéltem a pszichiáterrel is ezt a drogos cuccot, jól meg is nyugtatott vele kapcsolatban. Ő is azt mondta, hogy ott hat ahol kell, nem lesz gondja a babának vele. Sőt tisztára fellelkesült, hogy micsoda lehetőség. Imádta. Komolyan mondom, nevetett és mosolygott örömében. Simán átragasztotta rám is, úgyhogy most már sokkal jobban örülök neki én is. Rácuppantam, mint kisiskolás a málnás gumicukorra. 

Remélem vicceseket és színeseket álmodok tőle. Ti is álmodjatok ilyeneket:) Jó éjt!

Alloimmun vérvétel eredménye

Körülbelül egy éve próbálkoztunk, amikor először teszteltem pozitívat. Annyira örültem, és tudom, olyan sosem lesz már, mert az nem csak egy végre sikerült most már öröm volt, hanem abban benne volt egy olyan felhőtlen boldogság is, amiben nem volt semmi kétség, amiben nyoma sem volt holmiféle vetélésektől való félelemnek. Mégis bekövetkezett a baj. Akkor nagyon sírtam, de hamar ki is hevertem, mondván előfordul ez 30 évesen, olykor meg esik ez az emberrel.  A második kudarc után kezdtem el gyanakodni, és jobban elmerülni a témában, hiszen két egymás utáni veszteség talán nem lehet a véletlen műve. Már akkor sok mindent találtam az immunféle vetélésről, de én bevallom őszintén, hogy ezt hamar elvetettem. Egyrészt volt is egy megérzésem, hogy nekem ilyen nem lehet, másrészt meg a meddőségen belül ez azért olyan ritka, oly kevés embert érint (még akkor is, ha azt látom, hogy amúgy egyre többeket), miért pont én legyek az egyik, és hát elnézést mindenkitől, aki ebben a cipőben jár, de én azt gondoltam, hogy annyira szerencsétlen nem lehetek, hogy ez legyen a bajom. Az a sok kivizsgálás, meg az IVIG, nem, ez biztosan nem érinthet engem, hiszen ilyen szörnyű dolgok tulajdonképpen csak másokkal történhetnek. Ezután derült ki az MTHFR mutáció és én el is mentem ebbe az irányba, tömtem a folsavat, hittem benne, hogy ez a bajom. A harmadik vetélés után viszont már kételkedtem, hogy ez a genetikai mutáció a gond, hiszen, hiába a sok folsav, még sem maradt meg a baba. Ekkor kötöttünk ki először Fülöp doktor úrnál, aki elhintett egy olyat, hogy akár a rosszul szedett szteroid is okozhatta a vetélést, de persze ki kell vizsgálni. Na, nekem sem kellett több, el is hittem, hogy tényleg az okozta, nem kell nekem további vizsgálat, mert egyébként is embertelen, meg hát én még mindig nem lehetek olyan szerencsétlen, hogy immun problémám legyen. Persze aztán a sikertelen lombik után azért belemászott az elmémbe, hogy hátha mégis, de megmondom őszintén, hamarabb mentem el egy laparoszkópiás műtétre, és jobban hittem egy endomtriozisban vagy valamilyen összenövésben, mint az immun bajban, hiszen a szívem mélyén én akkor még mindig úgy képzeltem, hogy ilyen pechesek csak mások lehetnek. 

A 4. vetélés után viszont már nem maradt más irány és hát a héten meg is jött az alloimmun vérvételem eredménye, amiben beigazolódott, hogy az általános immunitás jelentősen fokozott celluláris immunfunkciók fennállásával jellemezhető, melyet alátámaszt az NK magasabb sejtarány és a fokozott sejtfunkciója (Na, és még ez is, tavaly ez rendben volt). Az MLC vizsgálat erős partnerspecifikus reaktivitást mutat, melyet a savóban található blokkoló faktor csak közepes mértékben csökkent, a vetélések hátterében erős alloimmun reaktivitás állhat. 

Fülöp doktor szerint erre IVIG és lipid is kelleni fog majd. Na, de én ezt most megint elhessegetem, és egyelőre tartalékba teszem ezt a lehetőséget, hiszen mi most más irányba indulunk, egyelőre az LDN-re koncentrálok. 

Egyébként amikor megnyitottam az eredményt, bevallom, ijesztő volt látni, hogy tiszta piros az egész, és nagyon sok a normál értéktől való eltérés, de közben meg nagyon örültem, hogy végre pontot tettünk az okok kutatásának a végére. Arról ne is beszéljünk, milyen érdekes az emberi természet, hiszen most már, hogy velem is megtörtént az, ami csak másokkal történhet, cseppet sem érzem magamat, magunkat annyira szerencsétlennek, mint pár évvel ezelőtt gondoltam a hasonló esetekről. Sőt, azt hiszem nagyon is szerencsés vagyok, hiszen tudom, vagy az LDN, vagy a lipid vagy az IVIG (vagy a kettő egyszerre) nekem is segíteni fog, hogy végre én is képes legyek kihordani egy kisbabát. 

Vajon meddig éri meg elmenni?

Mostani ciklusban olyan erős tüneteket produkáltam, hogy megint úgy volt, talán reménykedhetek picit egy pozitív tesztben, de azt hiszem, ha tényleg jól éreztem és valami valóban el is indult, akkor ismét megállhatott a továbbfejlődésben. Persze természetesen nem vagyok elkeseredve, hiszen nincsen semmi okom rá, még ha pozitívat is teszteltem volna, az sem biztosíték nálam semmire. Csak azért írtam ezt le, mert ezzel a havi kis affairral döntöttem úgy, hogy kipróbálom a Naltrexonet, már az sem érdekel, hogy mi lesz az alloimmun eredménye. Semmi értelme a márciusi lombiknak támogatás nélkül, pedig bevallom, motoszkált bennem valami olyasmi, hogy talán érdemes lenne kipróbálni minden nélkül, mert annyi pozitív történetet hall az ember. 
Ennek kapcsán gondolkodtam a minap arról, hogy hová is jutottam és, hogy egyébként mindig milyen nehéz nekem dönteni ezen szerek beszedéséről. Merthogy olvastam, valaki írta egy külföldi fórumon, hogy milyen biztonságos ez a szer és hogy ne gondolja senki, hogy ő maga beszedte volna, ha nem lenne az. Szívesen megkérdeztem volna, hogy azt ugyan honnan szedte, hogy biztonságos? Magam akkor mernék ilyet kijelenteni, ha tudnám, felnőtt már rajta több millió gyerek és egészségesek (najó legyen csak több ezer gyerek). De vajon hány Naltrexone-os gyerek nőhetett már fel a világban? Gyanítom nem olyan sok, akik meg már elértek egy bizonyos kort (gondolom akkor max 10-12 évesek lehetnek körülbelül), azokról csak az Isten tudja, hogy egészségesek-e. Addig azt mondhatom, hogy valakik azt állítják, biztonságos.  Vagy hogy a többség azt állítja, biztonságos. Még az orvosok sem értenek egyet sokszor sokkal régebbi szerek, kezelések biztonságosságával kapcsolatban sem, nem hogy a kísérleti kezelések esetében. 
Emlékszem, 1 éve próbálkoztunk, amikor kiderült a spermaölés és amire azt mondta a nőgyógyászom, hogy vagy szteroidot szedek vagy inszemináció lesz a megoldás. Hogy ki voltam akadva, hogy olyan kemény gyógyszert kell szednem terhesen, mint a szteroid...! Merthogy azt gondoltam akkor, hogy az inszemináció még rosszabb gyógyszerezéssel jár, meg az milyen mesterséges, azzal várjunk, hát próbáljuk ki a szteroidot inkább. Aztán végül milyen jól sikerült belejönnöm a szteroid szedésébe is ugyebár. Toltam egy évig. Gondoltam is én akkor, hogy a rosszabbnak vélt inszeminációt úgy fogom végül várni majd, mint a Messiást! (Meg azt, hogy az egy éves szteroid kúrához képest az inszemináció tulajdonképpen egy felhőtlen kacagással töltött wellness hétvége.) Gondoltam is én akkor, hogy olyan faszán megbarátkozok majd a lombik során szurkált jó adag hormonokkal, hogy nem is elégszem meg eggyel, készülök a következőre! Azt meg álmomban nem hittem volna, hogy eljön az idő majd, amikor olyan szerek szedésére kell elszánnom magam, amit alapesetben heroin függőknek adnak. Persze nagyon is örülök neki, hogy tart ott a tudomány, hogy rájöttek arra, hogy vele a meddőség terén is sikerek érhetők el, nekem most meg ez egy újabb lehetőség. Félreértés ne essék, nem vagyok egyáltalán gyógyszerellenes. Sőt, engem baromira tud bosszantani, ha valaki már szélsőségesen az. Egyszerűen én csak az a fajta vagyok, aki nem ész nélkül kapkodja be őket, mindig elolvassa a betegtájékoztatót, és abban az esetben, ha valamelyik doki valami új gyógyszert akar felírni, akkor én vagyok az, aki mindig tájékoztatom aktuális kezelőorvosomat arról, hogy egyébként azon kívül még milyen cuccokat tolok éppen, hogy tudjon róla és figyelmeztessen, ha valamelyik gyógyszer nem kombinálható a másikkal. Óvatos vagyok, én ezt talán így mondanám. A terhesen szedett gyógyszerekkel, kapott kezelésekkel meg sokkal inkább az vagyok, hiszen legkevésbé az én életemről van akkor már szó. A Naltrexone-t a 12. hétig javasolják szedni. 
Tudom, természetesen senki nem tudhatja, hogy a bárhogyan is fogant gyereke 10-20-30-40-50-60 évesen is egészséges lesz-e, de én vajon meg fogok bocsátani magamnak, ha esetleg egyszer kiderül, hogy a gyerekem baját a terhesen (is) szedett Naltrexone vagy mondjuk az IVIG okozta (ha esetleg még arra is sor kerül)? És azt vajon meg tudnám bocsátani magamnak, ha 20 év múlva kiderül, hogy ezekkel tényleg semmi probléma nincsen, én pedig nem kockáztattam és szültem gyereket, azért mert teljesen bizalmatlan voltam? Vajon megéri bármit kipróbálni, bármeddig elmenni? Valószínűleg sokan (köztük én is) azt válaszoljak erre, hogy természetesen bármit azért nem. De vajon akkor ki mondja meg, hogy hol van a határ? És ha valaki meg is mondja, hogy hol van, az hogy lehet benne biztos, hogy tényleg ott van-e? Mindenesetre én nem tudom, hol kezdődik a bármi, a bármeddig, és hol van a végük, viszont úgy érzem, hogy ahogy telnek az évek, folyamatosan tolom arrébb a saját határvonalamat, mindemellett pedig csak bízni tudok benne, hogy nem lesz ezzel semmi baj és mindent jól csinálok.