Boldog Új Reményeket!

Nem a 2016-os volt életem legszebb karácsonya. Valahogyan november végén, december elején sokkal, de sokkal szebbet képzeltem el, például hogy mondjuk ott állunk a fa előtt az egész családommal, bontjuk az ajándékokat, mi meg mondjuk a férjemmel, hogy van még egy, és már a mosolyomból látja az anyukám, hogy örömhírt készülünk közölni, és már potyognak is a könnyei, erre persze az enyémek is, mielőtt bármit is mondhatnék, de hát nem volt ilyen giccses, mondom, nem ez volt életem legszebb karácsonya. Mondjuk az én könnyeim potyogtak azért párszor, csak nem örömömben. Van ilyen is, de túl lehet élni, egyszer minden elmúlik, elmúlt ez is, és nekünk sem lesz mindig ilyen, mert lesz ez még jobb is.

Emlékszem 2015-ben a 4. biokémiai terhességem után annyira magam alatt voltam. Március volt és én tudtam, hogy annak az évnek annyi, hogy vissza kell mennünk Fülöphöz és a hónapokon át tartó vizsgálatok alatt nem próbálkozhatunk, amit én olyan tragikusnak láttam, hiszen még csak reménykedni sem reménykedhettem abban, hogy esetleg valami csoda folytán terhes leszek. Úgy gondoltam, minden erőmre szükség lesz, hogy túléljem azt az évet, ami hosszúnak és szomorúnak ígérkezett akkor márciusban. Mostanában már azt érzem, hogy a reményhez sokkal több erő kell. Sokkal megerőltetőbb eljutni addig, hogy egy-egy kudarc után újból reménykedni tudjak és lássam, hogy vannak lehetőségeim, mint a reménytelenséghez. Tényleg jó ideig nem láttam azt, hogy most akkor merre tovább, és mostanában sokat hezitáltam a feladáson. Aztán arra jutottam, hogy úgysem fogom még. Eddig 2 stimulációm volt, még biztosan teszek pár próbát. Csak kár, hogy nálam nem elég annyi, hogy egyszerűen fellövöldözzük az embriókat és várjuk a csodát.

Hogy mi lesz pontosan, azt persze nem tudom még. Először is teszek egy utolsó kísérletet az inzulinom rendezésére. Karácsony előtt elmentem egy vércukorterhelésre, hogy megnézzem hogyan hat a kevesebb, és lassú felszívódású metformin, amit kb. május óta szedek, majd két ünnep között meglátogattam a híres kecskeméti endokrinológust, neki még adok egy esélyt. A terhelés eredménye nem lett olyan rossz, mármint az én korábbi eredményeimhez viszonyítva, hiszen én már annak is örülök, ha nem romlik:
vc0: 5.8
vc60: 7.1
vc120: 5.6
inzu0: 6.2
inzu60: 68.4
inzu120: 79.9
Kecskeméti sem esküdött meg arra, hogy ez okozza a vetéléseket, de tény, hogy nem jó az inzulin, és azt érdemes rendezni, hogy mondjuk biztosan kizárjuk. Csak hát nekem a rendezés majd felér egy kisebb fajta csodával, ezt szerintem ő is tudja, mert eléggé kerekítette a szemét a 2012 óta felhalmozott leleteimen, látva, hogy nagyon semmilyen gyógyszerrel nem jutok előrébb, ráadásul azon ritka egyének közé tartozom, akinek már egy kis plusz hormon (progeszteron vagy fogamzásgátló) is totál elcseszi az értékeit. Talán ez a kevesebb metformin az, ami kis változást hozott, ezért azt tanácsolta, hogy hagyjuk el teljesen, úgy sincsen egy darab olyan leletem sem, ami megmutatná, hogyan reagál a szervezetem gyógyszer nélkül, csak sporttal és diétával. A 160 grammos diétát viszont levitte 120 grammra, amin meg én kerekítettem a szemem. Kíváncsi vagyok. Egyrészt gyógyszer nélkül én elég éhes vagyok, ráadásul most még kevesebbet is ehetek, mint gyógyszerrel, hát nem tudom, de teszek egy próbát. 2 hónap múlva kell megnézni az eredményét. Egyelőre 2 napja csinálom, még élek. Ha nem jelentkezem, akkor nem kell semmi extrára gondolni, valószínűleg csak éhen haltam.
Ami érdekes, hogy azt mondta, hogy ő nem tartja kizártnak, hogy a pajzsmirigyem a gond, amiről tudni kell, hogy 50 mcg letroxal tökéletesen működik legalábbis a vérvételeimet tekintve (TSH, T4, T3, ANTI-TPO, TG is mindig rendben van, ráadásul míg nem szedtem hormont, addig is csak a TSH volt 3.6, az összes többi értékem normális volt). Tavaly, a budapesti endokrinológus guru szerint szednem sem kéne rá hormont, de végül ő azt mondta, hogy azért maradjon az 50-es, mert ártani nem árt. Kecskeméti szerint meg nem lehet értelmezni az eredményemet, mert nem éltem jódmentesen. Tény, hogy nem, de azért nem, mert minden más doki szerint nekem nem is kell úgy élnem, ugyanis nincsen pajzsmirigy problémám. Na, most Kecskeméti felemelte 75 mcg-re a letroxot, meg jódmentes életet írt elő. Persze teszek egy próbát, mert tulajdonképpen már nem veszthetek semmit sem, de nekem azért ez gyanús.
A másik felvetésem még az, hogy a méhnyálkahártyám nem működik tökéletesen. Nem a vastagságra gondolok, hanem a minőségére, amit ugye sosem néznek (lehet nem is lehet nézni?). Gondolkozom még egy teljesen mesterségesen felépített ciklusban, ösztrogénnel, hátha úgy másfajta méhnyálkahártya összetételt érhetünk el, ami táplálóbb az embrióknak. Nem tudom, hogy mindez működőképes lehet-e vagy sem, ugyanis szerettem volna erről beszélni a lombikdokival, de nem sikerült. Miután értesítettem arról, hogy nem sikerült a legutóbbi FET, nem hívott vissza, pedig korábban mindig egyeztettünk ilyenkor, lehet, hogy már maga sem tud mit mondani nekem. Mindenesetre majd próbálkozom még januárban.
A harmadik sejtésem az, hogy egyszerűen az embrió volt hibás ezúttal, és csak próbálkozni kell megállás nélkül aztán majd egyszer sikerül.
A negyedik feltételezésem pedig, hogy minden bajom van egy időben: IR is meg immun is meg a nyálkahártya is rossz, és egyszerűen csak mindent rendezni kell egy olyan ciklusban, amiben pont egészséges az embrió is. Hát van kihívás, mit mondjak. Nem csoda, hogy előbb-utóbb minden dokinak elmegy a kedve attól, hogy kicsit jobban törje a fejét a megoldáson.
Hogy konkrétan mi lesz, azt még nem tudom pontosan. Egyelőre - ha sikerült a lombikdokival egyeztetni-, szeretnék januárban egy FET-et az utolsó kis Tökmagra. (Úgy értem, hogyha nyitva lesz az intézet, meg a doki is ráér, kicsit frusztrál, hogy nyakunkon a síszezon.) Kecskeméti szerint mondjuk most megint fel kellene hagyni a próbálkozással. Talán ez lenne az ésszerű, de valószínűleg ő azért mondja olyan könnyen, mert nem adatta be magának több százezerért az IVIG-et, ami kb. januárban hat még utoljára (ha egyáltalán hat, ezt is csak Isten tudja), úgyhogy én tennék még egy próbát, mert ki tudja, lehet beigazolódik a harmadik sejtésem. Szóval remélem, hogy szülési fájdalmakban gazdag, izgalmas évnek nézünk elébe.
Más pedig nem is maradt hátra idén, mint az, hogy Boldog Új Reményeket kívánjak! Mindenkinek, akinek szüksége van rá. Akinek nincsen, annak meg egy hiperszuper 2017-et.

Hogy volt, hogy nem volt - csodák, amik másokkal történnek

Azt hiszem, kicsit sikerült összekaparnom magam, bár azért nem én vagyok a felhőtlen boldogság két lábon járó mintapéldánya. Tény. Mondjuk úgy, hogy tegnap és tegnapelőtt már nem bömböltem végig az éjszakát, csak úgy egyszer-kétszer keltem fel hajnalban szipogni. Remélem ma már alszom rendesen. 

Hol is kezdjem? Szóval már a transzfer kezdete óta fájt a hasam, leginkább hajnalban, és délelőttönként, aztán estére kicsit mindig jobb lett. Amúgy alapvetően nem gondoltam, hogy ez rossz jel lenne, bár mondjuk a fájdalom nekem mindig ijesztő, hiszen nálam a vetélések is mindig fájdalommal jártak, úgyhogy elég korán elkezdtem izgulni. Legtöbbször mondogattam magamban, hogy biztos, mindkét embrió próbál beágyazódni, ez pedig nyilván okozhat feszülést. Maradjunk annyiban, hogy féltem, de alapvetően optimistán tekintettem ezekre a jelekre. Aztán nem is tudom hányadik napon az tűnt fel, hogy beindultak a melleim is, és kicsit mintha másképp lettek volna érzékenyek, mint a menstruációm megjövetele előtt, de azért  még persze nem mertem megrendelni a babaruhákat. Talán a különbség az, hogy mielőtt megjön, inkább fájnak és nehezek, most meg csupán érzékenyek voltak. Hajnalban és délelőttönként gyakorta még furcsa émelygés is elkapott, ami tudom túl korai tünet, de valahogy abban bíztam, hogy hátha ketten vannak, és én ezt korábban megérzem. Ezekkel a tünetekkel - bármennyire is féltem a fájásoktól - jó érzéseim voltak, úgyhogy vettem a bátorságot, és ET+8-on teszteltem. És basszus nagyon, de nagyon halványan, de pozitív lett. Először komolyan alig bírtam magam lerángatni a földre, hiszen az, hogy halvány, cseppet sem zavart, mert nagyon korán volt még, de innentől kezdve hihetetlen izgalmassá vált ez egész, tudtam, ebből talán lehet valami. A hajnali fájások továbbra is folytatódtak, olykor bejöttek menstruációs görcsök is, amik konkrétan elszomorítottak, mert én nagyon jól tudtam, mi lehet ennek a vége. Persze mindenhol olvastam, hogy sokak terhességét végig kíséri, és hogy bizonyos szintig ez normális, pláne az elején. Nekem sem volt erős, de 4 vetélés után az is ijesztő volt, hogy egyáltalán ott volt. Sajnos azt kell mondanom, hogy ezek a dolgok is csak másokkal történnek meg, hogy görcsökkel indult terhességből végül szülés lesz, nem velem. ET+10-en teszteltem újból, ami már cseppet sem volt biztató, mert egyáltalán nem erősödött a csík. Ilyet is láttam már, nem először fordult elő velem, hiszen korábbi tapasztalataimból tudom, nem jó jel. Persze mások is írták, hogy volt ilyen a terhességük kezdetén, sőt olyan is, hogy másnap nemhogy nem lett erősebb, de halványabb lett, mégis szültek. Sajnos azt kell mondanom, hogy ilyen halványuló tesztek utáni szülések is csak másokkal történnek meg, nem velem. Persze aznap reggel még nem ástam el az egészet, mert bíztam, bármi lehet még, de azért segített jobban lerángatni magamat a földre. Sok helyen olvastam azt is, hogy milyen halvány teszteket produkáltak nagyon magas hcg szint után is. Reméltem, hátha velem  is valami ilyesmi történik. Este elmentem ismerősökkel vacsorázni, és a végére nagyon ingerült és szomorú lettem, mert elkapott valami hihetetlen rossz érzés. Nem tudom megmagyarázni, miért, de valahogy minden lombiknál van egy pont, amikor - anélkül, hogy megjönne a menstruációm - tudom, hogy vége. Ráadásul akkor írta Hunti, hogy megjött a hcg eredménye, ami alacsony volt, és bevillant, hogy basszus nekem még halványabbak voltak a csíkjaim, mint neki, és az is, hogy az első terhességemnél is simán teszteltem pozitívat aznap, amikor a hcg eredményem 20-as volt, és megállapították belőle a vetélést. Sajnos ilyen is csak másokkal történik, hogy magas hcg mellett halványat tesztelnek, nem velem. Velem ez pont fordítva történik, hogy hihetetlen alacsony a hcg, mégis ott a pozitív teszt, nem tudom, miért, talán, hogy felcsillanjon a remény, hogy utána minél erősebben csapjon pofán a csalódás. Hazaértem a vacsorából, elaludtam, de éjszaka felkeltem és nem tudtam visszaaludni, csak sírtam, hogy vége, elmúlt a hasfájás is, a melleim is egyre kevésbé voltak érzékenyek, tudom ilyen sokakkal történik, mert a terhesség alatt jönnek - mennek a tünetek. Sajnos azt kell mondjam, ilyen is csak másokkal történik, hogy elmúlnak, vagy enyhülnek a tünetek, mégis növekszik az embrió, és szülés lesz a vége, nem velem. ET+11-be sírtam magam, hajnalban gondoltam tesztelek, lezárom ezt az egészet, sikerült is, negatív lett már a tesztem, ekkor írtam meg itt is, hogy nem sikerült. Ödémásra bőgött szemmel mentem be dolgozni, szörnyű volt, de nem tudtam meglógni a feladatok elől, pedig mindennél jobban vágytam rá, hogy otthon maradjak. Gondoltam, Isten óvja Amerikát, a munkatársaimat, a partnereimet, és mindenkit, akivel aznap kapcsolatba kerülök. Arról ne is beszéljünk, hogy aznap voltam hivatalos a saját szülinapi bulimba is, gondolom sejtitek, mennyi kedvem volt hozzá, csak annyit mondok nem én voltam a bulika királynője. Hozzászokhattam volna már, 2014-ben pont ugyanúgy, szülinapom környékén tudtam meg, hogy nem sikerült az első lombik. Talán hanyagolnom kellene ezt az időszakot, de higgyétek el, nem így terveztem, ennek októberben kellett volna történnie, csak ugye elmaradt. Mindegy, mivel a barátaim nem tudták, hogy pont volt egy lombikom, így azért sikerült kizökkenteniük a mocsokból, és ha éppen nem a terhes barátnőm terhességével kapcsolatos poénok repdestek, akkor néha másra is képes voltam gondolni azért aznap este, nemcsak az évek múlásával egyre inkább rothadó petéimre. Többen kérdezték, hogy mit kaptam a férjemtől, hát gondolataimban mindig az a válasz jutott eszembe, hogy októberben egy infúziót, ami nem ért semmit, de aztán persze inkább hablatyoltam valami másról.
5,5 éve szarakodunk, borzasztó és szomorú, hogy gyönyörű éveim mennek el erre az egészre.
Tegnap volt ET+14, a hivatalos tesztnap. A férjem kérésére kitartattam eddig, dugdostam a progeszteront, hátha valami mégis történik, hátha az ET+11-es negatív teszt valami hiba volt csak. Persze megint nagyon, de nagyon halványan, de pozitív lett. Alig láthatóan. Tudtam, hogy ez nem normális, úgyhogy nem kezdtem el örömkönnyeket hullatni, ilyenkor már olyan erősnek kellene lennie a tesztnek, hogy ha esetleg megmutatnám az orvosnak, akkor neki is egyből, elsőre észre kellene vennie, nem pedig olyannak, ahol az árnyalatnyi különbséget csak akkor lehet látni, ha fehér papírra teszem a tesztet. Nem értem, miért nem lehetett csak úgy a szokásos módon vége, hogy akkor szépen megjön a menstruációm, miért van az, hogy akkor még egyszer odadörgöl az élet elém egy pozitív tesztet. Ma, ET+15-ön elmentem azért egy hcg vérvételre, nem tudom miért, talán azért, mert így tisztább lelkiismerettel tudtam letenni a progeszteront, kellett ez a lezáráshoz. Meg talán azért is, mert persze tele a net az ET+14-es halvány tesztekkel, de mégis magas a hcg "reklámokkal", tényleg borzasztóan örülhet és hálás lehet az, akit ilyen kellemes meglepetés ér, én mondom, borzalmas dolog pofára esni egy olyan pozitív teszt után (még akkor is, ha halvány), ami mellett meg alig van hcg (ma már nincs is). Csodák csak másokkal történnek, nem velem. 

Szóval így állunk, nem tudom, hogy mi lesz még, hogy merre tovább, valamit majd kitalálok. Sajnos nem túl biztató, hogy pozitívat teszteltem és mégsem lett belőle semmi. Ez most tipikusan az az eset, amikor jobb lett volna nem tesztelni pozitívat. Lehet fogni az embriókra, jól tudom, hogy lombiknál nagyon gyakori a biokémiai terhesség, csak hogy nálam az első 4 természetes teherbeesés mellett ment el, és akkor még csak nem is voltam olyan öreg, mint most, így élég nehéz elhinni, hogy ennyi esetben mindig az embriók a defektesek, nem pedig én. Fogalmam sincsen, mi segíthetne rajtam. Persze a lipid? Meg az Ivig? Meg mindenféle aranyárú elixír? Hát meg a faszomat. Azt.

Nem sikerült

Embriótranszfer - változó idők

Sokaktól hallottam, hogy milyen izgalmas az az időszak, mikor bent van az embrió, és várod a ~két hetet, hogy teszteld a pozitívat. Tény és való, hogy az első transzferem nekem is agymenés volt, de csak azért, mert 99,9%-ig biztos voltam benne, hogy sikerülni fog, hogy az én utam a spermaölés miatt a lombik, és ha lombik, akkor tuti sikerül, mert valójában én egy termékenységi istennő vagyok. Változnak az idők, azóta azért már kicsit másként gondolok magamra. Be kell valljam azt is, hogy az én nyugodalmas pillanataim pont abban a két hétben vannak, amikor bent van az embrió és még nem tudod mi lesz, csak vársz. Előtte és utána is idegbaj van, de nagyon. 

A múltkori, elmaradt transzfer annyira mély nyomokat hagyott végül bennem, hogy én teljesen megbolondultam a mostani előtt. Először is tudni kell, hogy nagyon nehezen jött meg a vérzésem, már komolyan azt hittem, hogy terhes vagyok, csak megint rossz a teszt, aztán azért nem mutatja. Végül csak megjött, eltemettem a természetes ciklust és a szokásos 12. ciklusnapra kértem időpontot tüszőmérő ultrahangra. Persze a 9-10-11. ciklusnapon totál bekattantam, hogy megrepedt a tüszőm és mire megyek a dokihoz már nem lesz ott, ő meg így természetesen megint nem fogja megcsinálni az ET-t, hanem halasztani kell januárra, mert decemberben a karácsony miatt biztosan nem lehet. Teljesen a betege lettem a megrepedt tüszőnek, úgy éreztem, hogy a 11. napra minden szurkálásom és fájdalmam elmúlt a bal petefészkemben, ez tuti így volt, mert odaköltöztettem az agyam, úgyhogy egy pillanatot sem mulasztottam el, ami az alapos megfigyelést illeti. Na meg a libidóm is egekben volt a 9-10. napokon, ami ugye tüszőrepedéskor és annak környékén a jellemző, a 11-en meg csak amolyan átlagosnak éreztem. A munkában nem tudtam koncentrálni, hazajöttem hamarabb, de itthon is folyamatos idegben léteztem, nem mondhatnám, hogy hasznos tagja voltam ennek a világnak. A férjem próbálkozott nyugtatni azzal, hogy nem létezhet-e véletlenül, persze csak egészen véletlenül olyan, hogy mégis ott van a tüsző és például a libidóm is csak úgy simán azért volt az egekben, mert még mindig nagyon szeretem őt, de akkor azért mondanom sem kell, ez elképzelhetetlen volt számomra. Mármint nem az, hogy szeretem őt, hanem az, hogy még ott van a tüsző. Változnak az idők, eljön az is, amikor már azt hisszük, hogy a libidót is csak és kizárólag biológiai folyamatok irányítják. 

Persze az ultrahangon kiderült, hogy minden a legnagyobb rendben, valóban sokkal nagyobb volt a tüszőm, mint általában ilyenkor szokott lenni, de még pont időben vagyunk. Azért rendesen kicentiztem, az Ovitrelle-t is aznap kellett beadnom, még ott reggel a Kaáliban. Komolyan olyan boldog lettem ettől a hírtől, mintha azt közölte volna a doki, hogy gratulálok, Ön terhes. Változnak az idők, eljön az is, amikor már annak is örülünk, hogy eljutunk a transzferig. 

Hirtelen felindulásból azt is eldöntöttem, hogy beadatom megint Bishop vérét (lipid), kicsit lazább vagyok már az IVIG után, mit mondjak, pedig azt hiszem ezúttal belázasodtam tőle. Változnak az idők, eljön az is, amikor már kevésbé félünk a beszedett gyógyszerektől és beadott infúzióktól.
A 18. ciklusnapon pedig megtörtént immáron a negyedik embriótranszferem. Két Tökmag jött ki most a csomagból, ezt én kértem. Nem bántam volna, ha jön mind a három, de még a kettőnél is megkérdezte a doki, hogy biztosan így akarom-e (mert egyébként megint egy volt a javaslat, a hármat teljes mértékben ellenezte), emlékezzünk csak, azért mert olyan kiválóak. Még mindig. Szerintem is azok, lemeóztam. Nem mintha nem rettegnék az ikerterhességtől vagy az ikrek nevelgetésétől, de hátha így nagyobb az esély, és ugye azt sem nagyon bizonygatták eddig, hogy egyesével annyira megtapadnának, hiába a remek minőség. Persze tudom, ez nem jelent semmit, 19 sikertelen lombik után is sikerülhet a 20-ra ikerterhesség, de most így döntöttem. Változnak az idők, eljön az is, amikor már mindegy, hogy egy vagy két gyerek lesz belőle, csak sikerüljön végre.
Mostantól pedig akkor jöjjenek azok a híres nyugodalmas percek. Majd jelentkezem a hírekkel, tulajdonképpen még nem is tudom, hogy mikor, talán hamarosan. Remélem tényleg változnak az idők, és ezúttal végre valami pozitívról számolok be!

A legnehezebb számomra a meddőségben

a magány. 

Emlékszem tavaly egy közeli barátnőm mesélte, hogy jól bebőgette a védőnő őt terhesen, ugyanis azzal ijesztgette, hogy mennyire magányos lesz, ha megszületik a babája, és hogy ez egy súlyos probléma, próbáljon meg kellőképpen készülni rá, és amennyire lehet próbálja meg el is kerülni, esetleg már előre gondolkozzon el rajta, mi az amit tehet majd ellene. Furcsa, hogy őt meglepte ez az egész, mert én ugyan nem voltam még 8 hónapos terhes, akit bárki is figyelmeztethetett volna erre az egészre, de annyi helyről hallottam már, hogy mikor elmesélte nekem, nem találtam olyan nagy újdonságnak. De hát tény és való, hogy nekem kicsit több időm van olvasgatni, gondolkodni, hallani, elmélkedni, mint annak, aki gyorsan esik teherbe. Egy pillanatig sem kétlem, hogy ez az egész így van, és noha most mindennél jobban bízom benne, remélem, hogy egyszer én is megtapaszolhatom, milyen a négy fal közé ragadva lenni magányosan egy tehetetlen kisbabával, de biztos vagyok benne, hogy majd ha ott tartok, akkor én is nagyon nehéznek fogom tartani ezt az időszakot. Erről viszont majd talán akkor tudok írni, most még semmiképp. Amiről most tudok írni az egy másik fajta magány ugyan, de mindenkit biztosíthatok róla, hogy sokszor ez is kegyetlen, marcangoló és elég súlyos érzés - gyerek nélkül is. 

Anyukám sokszor beszélt gyerekkoromban olyan barátairól, akiket én nem is ismertem. Nekem gyerekkoromban is nagyon fontos szerepet töltöttek be a barátok, már akkor nagyon ragaszkodtam hozzájuk, és úgy gondoltam rájuk, hogy ez egy életre szóló lesz, és valahogy mindig olyan szomorúnak tartottam az ő történeteit - hiszen ezek az emberek már nem voltak az élete részei-, akkor is, ha egyébként legtöbbször boldogan és szép dolgokat mesélt róluk. Többször kérdeztem, hogy de hát mi történt, miért szakadt meg a kapcsolat, és egytől egyig valami gyerekekkel kapcsolatos dologra hivatkozott: volt akivel azért szakadt meg, mert a másiknak hamarabb lett gyereke mint anyának, és elsodorta őket az élet, volt akivel azért, mert anyának lett hamarabb, így elsodorta őket az élet egymástól és volt akivel ugyan közel egyszerre babáztak, de aztán a gyerekek végül nem bírták egymást, és azért sodorta el őket az élet egymástól. Nekem ez akkoriban érthetetlen indok volt és nem is volt igazán magyarázat. Most értem meg, hogy pontosan miről volt szó náluk, és azt kell, hogy mondjam, bármennyire is fáj ez, de sajnos már pontosan tudom, mi történt a barátaival.
Nekem nagyon kevés barátom van. Mondhatnám azt, hogy van egy pár nagyon közeli barátom, pár elég közeli, de már sajnos nem olyan szoros, egynéhány haverom. Számomra ez pont így van teljesen rendjén, a szoros barátságokat ápolni kell, ez sok időt vesz igénybe és nekem ez az, amire mindig kapacitásom és igényem volt: kevés, de annál mélyebb barátságok. A nagyon közeli barátaimon azokat kell érteni, akiket tini korom óta ismerek, akikkel korábban sűrűn találkoztunk, akikre mindig nagyon büszke voltam, hogy tűzön vízen kitartottunk egymás mellett évmilliók óta, komoly konfliktusok ellenére is szoros és borzasztóan szerető barátság maradt. Gondolom nem meglepő, hogy azt írom, közülük már mindnek van legalább egy gyereke, van akinél úton a második, de tulajdonképpen lassan ez a helyzet mindenkinél. Persze nem állítom, hogy olyan tragikus a helyzet, hogy eltűnőben vannak a barátaim, de hogy úgy fogalmazzak elég sokat romlott a kapcsolatunk minősége. Idén megszült az utolsó olyan barátom is, aki engem hívott fel először, ha valami gondja volt, 2-3 hetente biztosan találkoztunk, és heti legalább háromszor chateltünk, hogy kivel mi a helyzet. Ehhez képest idén volt olyan hónap, amikor még csak chat üzenetet sem váltottunk, mikor úgy döntöttem megtöröm a jeget, írtam neki, hogy hiányzik, arra mondjuk nem jött reakció, csak egy hosszú üzenet arról, hogy a gyereknek nő a foga és szegény gyerek, sokat sír. Közben tudom, hogy sűrűn találkozik a többi gyerekes barátainkkal (akikkel egyébként korábban, gyerek nélkül nem is volt olyan szoros kapcsolata) és a heti 2-3 chatelés sem velem van már, hanem szintén a gyerekes barátokkal. Nagyon kirekesztő érzés ez, akkor is, ha tudom az eszemmel, nyilván ő is egy gyerekest fog felhívni, ha valami dilemmája van a babájával, ha valami öröm éri, akkor is. Tudom az eszemmel, hogy az ő életet már a gyerek uralja, és bármitől szomorú, annak köze van a gyerekhez és bármitől boldog, annak nagyrészt szintén. Ezeket a dolgokat pedig a legegyszerűbb megosztani azokkal, akik pontosan tudják, miről beszél. Mondhatom azt is, hogy tudom így van ez teljesen rendjén, de sajnos ettől én nem fogom jobban érezni magam és az az igazság, hogy baromi magányos és kirekesztő dolog utoljára maradni gyerektelenül egy ilyen szoros baráti kapcsolatban, pláne úgy, hogy közben évek óta küzdök is azért, hogy közéjük kerüljek, és nem azért vagyok ebben a státuszban, mert így döntöttem vagy ezt választottam. Az érzéseimen semmit nem változtat az, hogy én gyerek nélkül szabadon mozoghatok, bejárhatok dolgozni emberek közé, én attól vagyok magányos, hogy úgy érzem, hogy már senkinek sem vagyok annyira fontos, hogy engem keressen, amikor az élete legfontosabb eseményei történnek.  Nekem ők hiányoznak, nem a munkatársaim és nem a haverjaim.
Az én mikrokörnyezetemben (hangsúlyozom, hogy az enyémben!) a gyerekezés koránt sem tűnik olyan magányos dolognak, bár véletlenül sem szeretnék laikusként ítélkezni efelett, és biztos vagyok benne, hogy az első hónapokban az én barátaim is kegyetlen időszakokkal küzdöttek, és nem jártak barátnőzni. Nagyjából egy fél év után viszont azt látom, hogy eleget mozdulnak ki, sokat kommunikálnak egymással, őszintén segítik egymást, és meg tudják osztani egymással a gyerekezéssel kapcsolatos összes nehézségeiket, míg ebben az egészben én, meddőként évek óta baromira egyedül vagyok a problémámmal. Nem arról van szó, hogy nem oszthatom meg velük a gondomat, hanem arról, hogy ugyanúgy, mint ahogy ők inkább egymást hívják fel például szoptatási nehézségeik, vagy egyéb más gondjaik miatt (mert én mit tudnék nekik segíteni), úgy ők sem értenek semmit abból, amin én megyek keresztül. Gondolok itt olyan esetekre, helyzetekre, hogy például volt olyan, hogy fáradtságukban jót poénkodtak és nevetgéltek azon, ki milyen keveset aludt a gyerek miatt, szívesen mondtam volna, hogy én is pont annyit, mikor például nyomasztott az, hogy rosszkor lesz a beültetésem, de valahogy nem illett oda és egyébként sincs köztük senki, aki kínjában velem tudott volna ezen nevetni, mert pontosan tudta volna, miről beszélek. Az egész inkább csak a levegőt fagyasztotta volna meg. Vagy volt olyan is, hogy egy barátnőm rám szólt, ne vitatkozzak a szoptatási nehézségekkel küzdő kismama barátunkkal, mert ez egy érzelmileg nagyon nehéz időszak, és még bebőgetem. Mindketten bőszen, egymással egyetértésben helyeseltek, hogy igen, ez így van, ez egy nagyon labilis és depis időszak a hormonoktól felborulva, én meg ott ültem a második sikertelen lombikom után érzékenyen, depisen, a felborult hormonjaimtól totál labilisan, ráadásul teljesen egyedül, mert senki sem volt, aki velem helyeselt volna vagy bőszen bólogatott volna, hogy igen, ez egy nehéz időszak nekem is. Voltam olyan találkozón, ahol volt egy kisgyerekes anya, egy terhes, valamint én, és csak a gyerekezésről volt szó, én meg ott ültem csendben és az járt a fejemben, hogy vajon én fogok-e valaha is szülni. Hát mit tudok tenni, ők vannak többségben. Természetesen ezek kiragadott példák, részletek, nem vagyok totál kirekesztve mindig mindenből, de gondolom senkinek nem mondok újat azzal, hogy ha terhességről, szülésről, babáról van szó, legalább tíz szem felcsillan (basszus, köztük az enyém is, mert évek óta ez tölti ki a napjaimat), öt száj megnyílik,  a meddőség ehhez képest pedig egy tabu (legalábbis azoknak, akik nem húzták fel ezt a cipőt), tőlünk már senki nem kérdez erről semmit (már hülyeségeket sem!), mert azt sem tudják, hogy tegyék ezt, ez egy olyan téma, amihez itt, a mi társaságunkban, hozzá sem szagolnak.  Egyszer a férjem a testvérével szerette volna megbeszélni az érzéseit, ő addig nem tette ezt meg senkivel. Éppen chateltek, de meghalt a kommunikáció, miután erről írt, és nem jött reakció, szörnyű volt olvasni, hogy tulajdonképpen végül nem tudta kibeszélni a baját. Emiatt a tabuzás miatt, magam sem szoktam kéretlenül rázúdítani senkire a gondjaimat, tény. Volt, hogy egy terhes ismerősömnek majdnem megnyíltam, mert úgy jött ki a lépés, de aztán elterelte a témát, mondván, hogy beszéljünk vidámabb dolgokról. Sajnálom, hogy nem voltam elég fun. Hát mit mondjak, lehet igaza van, biztosan én is valami vidámabb, lazulósabb témáról szerettem volna regélni, ha már a második gyerekemet vártam volna, akit pillangók fingtak pukiztak a hasamba egy fülledt nyári éjjelen. Tulajdonképpen szerintem az van, hogy senki nem tud mit kezdeni a nyomorunkkal (hozzáteszem, mi sem), ez egy szomorú téma az embereknek, amivel nem tudnak mit csinálni, úgyhogy egy idő után inkább nem említik, és kerülik, mi meg maradunk vele magunkban. Bezzeg, ha gyerektéma van, nálunk millió beszélgetőpartnerre akad az ember, pont az a korosztály vagyunk, akik nagyjából öt éve és nagyjából még öt évig mást sem csinálnak, csak szaporodnak. (Aláírom, hogy gyerekezés szempontjából ez egy nagyon szerencsés felállás, és úgy képzelem, hogy pontosan ugyanolyan nehéz lehet elsőnek szülni egy gyerektelen csapatba, mint most nekem meddőnek lenni egy csupa gyerekes társaságban.) Olyan mintha teljesen más utakon haladnánk. Nálunk a gyerek kapcsolatokat erősített meg, embereket hozott össze egymással, míg én - úgy érzem - csak kullogok utánuk a defektemmel, erőlködve, hogy felzárkózhassak.
Azért, remélem, a mi barátságunk nem végzi úgy, ahogy anyukám sok kapcsolata. Egyelőre nem gondolom, hogy totális veszélyben van vagy menthetetlen volna az egész, bár amikor félek az idő múlásától, akkor bevallom, nem csak a petéimre gondolok, hanem erre a nagyon régi kapcsolatra is. Szóval a helyzeten és a jelenlegi érzéseimen baromira sokat lendítene, ha közéjük kerülhetnék, és ezzel a legnagyobb problémám végre nem egy tabu téma lenne, az meg mondjuk már csak hab lenne a tortán, ha nem akkor küzdenék krónikus kialvatlansággal és szoptatási nehézségekkel, amikor ők éppen a lányaiknak segítenek menyasszonyi ruhát választani, vagy a fiaikat látják el párkapcsolati tanácsokkal, mert van egy olyan érzésem, hogy éppen nem fognak ráérni velem keseregni. 

Egy alaposan elcseszett ciklus részletes története

Már egyébként is meg akartam írni, milyen gondosan készültem erre az októberi FET-re, mert attól, hogy érdeklődés hiányában elmaradt, én ám mindent nagyon jól előkészítettem.

1. Ősszel újrakezdtem az edzést, mert nyáron nagyon ellustultam. Direkt izomnövelőt csinálok, csak úgy repkednek a súlyzók heti háromszor-négyszer. Mindennap iszok fehérjét is, a muszklinövelés által jót tesz az IR-nek. Mostanra már látok némi izmot is - természetesen a csini hájam alatt.

2. Szeptember közepétől elkezdtem azt a nagyjából úgy hatszázféle vitamint is, amit még Fülöp tavaly lediktált, hogy kell a teherbeeséshez és a terhesség megtartásához is. Na, jó, nyilván túlzok, de azért rendesen öklendezem tőlük:
2* 1000 mg C vitamin, 400 NE E vitamin, 1000 mcg Metilfolat, Ovant baba terhesvitamin, 3000 NE D vitamin, 15 mg Cink, 220 mcg Szelén, Omega 3, myo-inositol. (A terhesvitamint nem Fülöp ajánlotta, én cseréltem le a Femibiont, mert elegem lett, hogy olyan sokba kerül, mikor jóformán csak B vitaminok vannak benne. Metilfolate-ot meg úgyis szedek külön.)

3. Október elején lecsepegett az IVIG. Nem tudtam nem gondolni azalatt a nyolc óra  alatt arra, hogy pont abban a irodában voltam és pont abban a fotelban ültem, amiben utoljára az első vetélésemkor sírtam. Nem vagyok babonás, semennyire sem, csak úgy eszembe jutott többször.

4. Október közepétől iszom a 7.5 mg Prednisolont naponta. Nagyon nehéz döntés volt a szteroid, nehezebb, mint az IVIG, de így döntöttem. Annyira rettegek, hogy tönkreteszi az amúgy is rossz vércukromat, de össz-vissz három dolgot tudok tenni ellene: alig eszem, keményen edzek és nem mérem a vércukromat. Értitek, ha nem mérem, akkor mi lenne magas?
Egyébként ma abba is hagytam, mert úgy szedem, ahogy Fülöp előírta, tehát a fogantatásig. Kedden ugyanis megvolt a tüszőrepedés, szóval, ha szerencsénk van, akkor FET ide vagy oda, de attól most sikerült. Ha már így alakult, akkor végülis ezzel van némi esély arra, hogy a spermák 5 percnél is tovább élnek bennem. (Szteroid nélkül nálam ugyanis eddig max ennyit bírtak.) Na, de vicces volt ez a természetes próbálkozás is, ahogy legalábbis az egyik lezajlott. Hétfőn ugye kisírt szemmel közöltem a férjemmel, hogy akkor nem lesz FET, de mivel a doki azt mondta, hogy nemsokára itt a tüszőrepedés, nem kéne elszalasztani. Ő hasonló tobzódó jókedvvel visszakérdezett, hogy mármint ma, ilyen állapotban?? Mondom neki, hát jó lenne. Pffú, hát jó, rajtam nem múlik, kerekítette a szemét. Vagy esetleg holnap reggel, ajánlottam mást. Jó, akkor állítsuk be az órát 5.15-re, mondta a férjem. 
5.15:
Férjem: Pffú, huh, de álmos vagyok.
Pinkman: én is, nem tudom kinyitni a szemem.
Férj: kimegyek fogat mosni, hátha attól felébredek. 
Pinkman: én nem, nem tudok kikelni.
Férj: Jó, de ne aludj vissza....vagy végülis te aludhatsz is, neked elég, ha itt fekszel, majd jövök.
Ilyen romantikus dialógusok közepette, több, mint tíz év szerelemben eltöltött idő után. A folytatást nem részletezem, maradjunk annyiban, hogy azért ennél csak jobb pillanataink vannak. Mondjuk ezzel sem volt semmi gond, legalább röhögtünk magunkon párszor. Meg ezen az egészen. Ebben mondjuk kiválóak vagyunk, ha már gyereket csinálni nem tudunk.
Hát így. Innen szép győzni kérem szépen. Ha ennek a ciklusnak egy cuki kisbaba lesz a vége, akkor komolyan mondom, elgondolkodom azon, hogy hiszek-e a csodákban.

November

Elmarad a transzfer, majd novemberben megtartjuk ezt a csodás eseményt. A tüszőm ma vagy holnap, legkésőbb szerdán megreped, de a szerdai repedéssel is túl későn van a jövő hét szerdai transzfer. Nem mertem így bevállalni, bár a doki szerint, nem biztos, hogy késő lett volna, de nekem nagyon rossz érzéseim voltak így, pláne ha nem is szerdán, hanem már mondjuk ma megreped. A hétfőt kértem, de ma már azt mondta, zárva lesz az intézet akkor is. Hát így. 

Az biztos, hogy ez az óriási hátránya egy természetes ciklusnak, most már látom, bármennyire is imádtam ezt júniusban. 

Túlteszem magam rajta, de most nagyon szomorú vagyok :( Az ivigre meg annak a hatására meg nem is akarok gondolni. 

Még magam sem tudom, mi legyen

Eredményhirdetésről még szó sincsen, kérem. Még csak pénteken voltam az első tüszőnéző ultrahangon a 12. ciklusnapon, ahol egy 16 mm-es tüsző és egy 6 mm-es nyálkahártya figyelt. A doki szerint ezzel pont a 4 napos ünnepre esik a beültetés, amikor is ő nincsen, az össz-vissz 2 napos ügyelet, amit egy másik doki tart,  meg ahogy kivettem a szavaiból, nem erre való (mondjuk, akkor nem tudom, mire, mert ott éppenséggel nem is életmentő műtétekre), mert hiába mondtam, hogy nekem az nagyon csodás lenne, csak az ünnepek utáni időpontot hajtogatta, vagy azt, hogy halasszuk el az egészet. Persze az ivig miatt eszem ágában sincsen halasztani, pláne azután, hogy kiderült, abból lehet, hogy semmi sem igaz, hogy az ivig 6 hónapig hat. Más vélemények szerint örülhetek, ha 3-4 hétig. Mondjuk, hogy ebből amúgy melyik verzió az igaz, azt nem tudom, ki tudja megmondani biztosan, mert én azt látom, hogy ezen a szinten már senki nem tud semmit a meddőségről, igen, úgy a gondolom, hogy a dokik sem tudnak semmit sem, csak találgatnak és dobálóznak dolgokkal, ráadásul egyesek úgy gondolják, hogy a doktori címük feljogosítja őket arra, hogy azokat a dolgokat is kellő határozottsággal állítsák, amiről egyébként nincs is elég információjuk. Úgyhogy őszintén szólva halvány lila gőzöm sincsen arról, hogy akkor most feleslegen adattam-e be az iviget és dobtam ki csomó pénzt az ablakon vagy sem. Nem is akarom idegesíteni magam semmilyen kutatással sem, mert gondolom pont ugyanennyire megosztó dolgokat találnék, és már így is csak egy hajszál választ el attól, hogy kinyissam az ablakot és kidobjam rajta a laptopot. A tüszőm meg gondolom mindeközben érik, nő mint a gomba, és ha hamarabb durran el, mint jövő hét péntek, akkor szerintem barimora rosszul időzítjük a transzfert ünnepek utánra, erre pedig baromira sok esélyt látok. És arról még nem is írtam, hogy egyébként október közepe óta szedem a szteroidot is, ami szintén megosztja az orvosokat, hogy én ezzel most jót vagy rosszat teszek. Lehet, hogy mindezt szintén teljesen feleslegesen? Gondolok itt arra, hogy az egyébként elég komoly IR-em miatt a szteroid nekem nem éppen olyan, mintha egy mandulaszemet szopogatnék. 

Holnap elmegyek még egy tüszőmérésre, de hát félek, akkor sem fogja tudni senki megmondani, mikor lesz a tüszőrepedés, és hogy mit tegyek. Komolyan mondom, most mintha minden összeesküdött volna ellenem. Ennyire sosem gyűlöltem még négy napos ünnepet. Ha most egy tízes skálán be kellene jelölnöm, hogy mennyire vagyok ideges ettől a helyzettől, akkor felrajzolnám a skálát egy darab papírra, majd addig ütlegelném a tízest és az afölötti részt, amíg szét nem szakad a papír és ripityára nem törik a ceruzám. Na. Hát ennyire. Majd jelentkezem. 

Lecsepegett

Azt mondják, hogy azok az emberek, akik élményekre költenek tárgyi javak helyett, boldogabbak. Hát ez egy igazán jó szórakozás volt, vagy hogy is fogalmazzak, ráadásul 8 órán át is eltartott és annyiba került, mint egy jóféle utazás,  jó messzire.

Nem baj. Remélem, hogy az eredménye hozzájárul majd egy egész életen át tartó élményhez is, és akkor nem lesz egy szavam sem.

IVIG

Azért nem adtuk fel a próbálkozást. Így, hogy sikerült összekaparni magamat úgy döntöttünk, hogy októberben lesz a következő FET, remélem ezzel az utolsó transzferünk. Azt hiszem, a lipid után tényleg mindent beleadtunk: volt FET, ott volt ugye az inszem, utána jártam tüszőmérésre, hogy biztosan jól időzítsük a szexet, de próbálkoztunk úgy is, hogy középidőben együtt voltunk sokat, mint a nyulak. Ám sajnos valahogy nem megy ez nekünk, ha fejen állva csináljuk, akkor sem. Talán emiatt is döntöttem úgy, hogy szeretnék mindent beleadni a következő transzferbe: 3 embriót, IVIG-et és lehet, hogy szteroidot is. Szóval most ott tartunk, ahol korábban azt hittem, sosem fogunk tartani.
Az IVIG (intravénás immunoglobulin G) tulajdonképpen egy humán vérből kivont készítmény, amely különböző betegségek elleni antitesteket tartalmaz. Infertilitásban leginkább olyan habituális vetélőknél (vagy több sikertelen IVF-eseknél) hozhat sikert, akiknél megemelkedett az NK sejtek aktivitása, vagy akik ellenanyagot termelnek a pajzsmirigyhormonuk ellen, vagy akiknél a HLA keresztpróba  során az apa antigénjeivel szemben ellenanyagot mutattak ki, vagy ahol megborult  a TH1/TH2 arány egyensúlya, meg vannak olyan halmozottan hátrányosak, mint például én, akinél a pajzsmirigyet leszámítva mind megtalálható. Beadás után mellékhatás lehet a fejfájás, láz, hidegrázás, kiütés, vérnyomásesés, nehézlégzés, szédülés vagy olyat is találtam, hogy agyhártyagyulladás. Nagyon jól hangzik. Egyébként több helyen is olvastam azt, hogy tulajdonképpen a lipidről is azt feltételezik, hogy elnyomja a természetes ölősejtek aktivitását és helyettesítheti/hetné az IVIG-et, de egyelőre nincsenek erre még olyan vizsgálatok, melyek ezt egyértelműen bizonyítanák. Hallottam én is olyan szerencsésekről, akiknek használt a fentebb említett problémákra a lipid, de úgy tűnik, én nem tartozom közéjük.
Nagyon sokat hezitáltam, hogy mi legyen az IVIG-el, bevallom semmilyen porcikám sem kívánta, és a pénztárcánk sem, rendesen tartok a mellékhatásoktól is, de úgy érzem, nem maradt más választás. 8 hónapja próbálkozom az LDN-nel, 3 hónapja adattam be a lipidet, és nem történt semmi. 

Mivel nekem nem jár OEP támogatott IVIG, ezért ezt egy magánrendelőben kell elindítanunk, így minden elég egyszerű és rugalmas is. A lipidhez hasonlóan meg kellett kérni az Ogyitól az engedélyt a beadáshoz, ez össz-vissz egy papír aláírását jelentette, meg természetesen a HABAB vérvétel eredményét kellett hozzá leadni. A sikerhez két adag infúziót javasolnak. Az első (a nulladik) IVIG-et a transzfer ciklusának a kezdete előtt egy héttel javasolják beadni (nekem ez kb. október elején lesz valamikor), a másodikat (az elsőt) pedig a szívhangtól. Nekem ez elég kockázatosnak tűnt már a lipid előtt is, ugyanis én a szívhangig sosem jutottam el, ezért anno a lipidet is úgy akartam, hogy a másodikat a pozitív teszt után azonnal adják be. Erre az volt a doki válasza, hogy azért adják az első (a nulladik) IVIG-et, hogy most végre legyen szívhang. A próféta szóljon belőle. Az IVIG körülbelül 6 hónapig kering a szervezetben, így ha az első (a nulladik) után közvetlenül sikerül teherbe esni, akkor ők a másodikat (azaz elsőt) mindenképpen a szívhang után javasolják, de persze ha később esek teherbe akkor lehet róla szó, hogy a másodikat (az elsőt) a pozitív teszt után kapjam, ugyanis, akkor már az első (a nulladik) nem lesz olyan magas koncentrációban a szervezetemben. Ennek az egy egyszerűségnek és rugalmasságnak az ára 350.000 Ft, szóval, ha optimisták vagyunk - és ugye miért ne lennénk azok-, akkor 700.000.- Ft összesen. Egyébként az ár kilogrammhoz kötött, szóval, ha leadnék egy pár kg-t, pár ezerrel kevesebb is lehet. Szép kihívás. Na, erre rágyúrok azért. Aztán majd köszönjem meg magamnak meg a hájamnak, hogy mennyibe kerül. Mindenesetre az év fennmaradó részében ezzel kívánunk a férjemmel boldog név-és születésnapokat egymásnak. Hát legyen így, legyenek végre ezek az ünnepek mindennél boldogabbak. Jó, mondjuk nem is kell más ajándék, csak az, hogy ez használjon, tényleg, előre is köszi, 700.000 Ft, anyátokat, ja és természetesen boldog karácsonyt is, de remélem, most már jó pár hetes embrió is lesz a hasamban idén, nem csak az infúzió a fa alatt!

Szüljetek, amikor csak időtök engedi

Lenyugodtam. Azért nem volt olyan nehéz, de be kell ismernem, hogy minél több kudarc ér, annál nehezebben viselem, és annál mélyebbre süllyedek. Nagyon remélem, hogy nincsen már ennél lejjebb, vagy ha van is, akkor legalább nem ér több kudarc (ezen a téren). Nagyon zen állapot, ami most van, ilyenkor tudom, hogy csodálatos életem van és tulajdonképpen semmi sem tud felidegesíteni. Nem kell orvoshoz járni, egyébként ez a titka (ha valakit esetleg érdekel). Még az sem bosszant, hogy képzeljétek a távolabbi ismerősi környezetben már eljött a nem várt terhességek időszaka is, hát hála Istennek, hogy ezt is megélhettem még gyerektelenül. Ugye ha megnézzük az egész élet úgy nagyon nagy általánosságban (tényleg csak nagyban, hiszen tudom, tele van egyéni kivétellel) különféle szakaszokra bontható, ahogy például a szélesebb környezetben vett magunkkal egykorúaknál tapasztaljuk. Most a nagyon koraikba ne menjünk bele, de gondolok itt arra, hogy egy bizonyos korban hirtelen a legtöbb ismerősödnek komoly párkapcsolata lesz, aztán jönnek a házasságok, ugye van pár év amikor az ember egész nyáron egyik esküvőből a másikba ugrik, aztán jön a boldog gyermekáldások időszaka, nem győzöl babaruhákért meg minden fisz-fasz műanyag játékokért, ajándékokért szaladgálni (ugye a magam részéről mi itt tapicskolunk a szarban), ezután, ha ezt a részt valakik sikeresen abszolválják, akkor - nem rég rá kellett jöjjek-, jöhetnek a nem kívánt terhességek is, az upsz, becsúszott időszakok egyeseknél (majd- gondolom én- lesz ilyen válásos időszak is, amikor sokan dömpingben hirtelen elkezdenek válni, majd újraházasodni, betegeskedni, és majd a végén meg nem győzünk temetésekre járni, úgy mint ahogy fiatalon esküvőkre). Na, van ezeknek a nem kívánt terheseknek egy nagyon kritikus értelmi (vagy érzelmi?) színvonalú rétege is, akik idegösszeomlást(!) készülnek kapni, mikor megtudják, hogy az a szerencsétlen harmadik gyerek megint ugyanolyan nemű lesz, mint a másik kettő. Egyébként is sírnak, hogy teherben maradtak, hogy a francba történhetett ez meg egyáltalán (bizisten, nem én kérdezem, pedig komolyan mondom, én sem tudom, bár 5 éve kutatom), és az a szemét kölök (nem én mondtam) még csak nem is képes más nemű lenni. A másik, ahol meg már annyi lesz, hogy egy kezén éppen hogy csak megtudja még számolni őket, ott sem mindegy ám, hogy milyen nemű lesz az új jövevény, mert akkor jaj lesz annak a gyereknek, hogy rohadjon meg, majd megkeserüli (nem én mondtam)! Pedig van ám mindenféle már abban a csapatban, nem is értem, miért nem fér meg, akármilyen is legyen a neme. 

Kész katasztrófa az élet, ezt viszont én mondom. 

Ezúton szeretnék minden hasonló problémákkal küzdő véletlenül teherben maradtat megnyugtatni: 

Ti se stresszeljetek, én sem stresszelek. Ha nem tetszik valami, mondjuk a neme, vagy a szeme, vagy egyenesen a feje, az anyajegye, a keze, a lába, a nemi szerve, vagy hogy túl nagy, vagy esetleg túl kicsi, vagy nincs haja, vagy sok haja van, vagy bármi, Ti csak ne aggódjatok, Ti csak szüljetek bármikor, amikor éppen időtök engedi, majd utána nyugodtan adjátok ide nekem ezeket a szerencsétleneket! Csak gondotok ne legyen egy szál se!

Ennek sem volt értelme

Nem sikerült az  inszem. Tudom, hogy olyan nagy csodákat egyébként sem várhattunk tőle, na de azért az ember bízik az utolsó pillanatig. 

Múlthét elején egy igazán fos munkanap után teljesen összeomolva értem haza, és úgy döntöttem, hogy kipróbálom a Kaális dokim egyébként is sokszor ajánlott módszerét, ez pedig nem más, mint az igya le magát- terápiás technológia. Szóval inszem ide vagy oda, hazaértem, leültem a konyhában a földre, a férjem is odakuporodott mellém, én döntöttem magamba a rosét, mondván, hogy ilyen még úgy sem fordult elő asszisztált reprodukció alatt, közben bömböltem a kétségbeeséstől, ő pedig simogatott, türelmesen hallgatott és ott voltunk éjszakáig a földön. (Természetesen van nappalink, meg mindenféle kényelmes helységünk és kanapénk, de valahogy akkor ott volt jó). 

Ezen az estén eldöntöttük, hogy bejelentkezünk a Tegyeszhez. Elég ellentmondásos érzések kavarognak bennem ezzel kapcsolatosan, én nem tudom, hogy ez normális-e. Mi már régóta eldöntöttük, hogy ez nálunk szóba jöhető dolog, és egyikőnknek sincsen ellenére, viszont minden alkalommal elmondtuk, hogy ráérünk vele még, hiszen ezer lehetőségünk van arra, hogy teherbe essek, valószínűleg nem is lesz szükségünk rá, hogy elindítsuk az örökbefogadást.  Erre most itt vagyunk és elindulunk ezen az úton. Olyan mintha itt lenne a vége, mintha nem lenne több remény, mintha már nem lenne több lehetőségem arra, hogy számomra a könnyebbik és a vágyott úton lehessen gyerekünk. Amellett ugyanis, hogy sajnos még mindig nem múlt ki belőlem a szülés utáni vágy, igenis úgy gondolom, hogy nekem sokkal könnyebb lenne szülni egyet, mint ezen az egész procedúrán végig menni. Tudom, hogy a gyerekek érdekében ez szükségszerű, de valahogy nincsen kedvem ahhoz, hogy valami idegen (ki tudja mennyire szimpatikus) pszichológusnak beszéljek fájdalmas dolgokról, hogy eljöjjenek hozzánk vizsgálni a lakásunkat, minket meg mindenünket, hogy mindenféle csoportos tanfolyamon vegyünk részt, hogy utána idegesen várjuk a határozatot, hogy egyáltalán mindezek után alkalmasak vagyunk-e, majd jönnek mennek az évek. Mindemellett meg azóta többet ábrándozok arról, hogy milyen lesz, ha az ölünkbe hullik egy kis csoda és végre, végre elfelejthetem ezt az egész nyomorék időszakot az életemből, mint arról, hogy terhes leszek és ez valahol az alap dühöm mellett, nagyon kellemes nyugalommal tölt el. 

Ezen az estén eldöntöttük azt is, hogy veszünk egy jó fényképezőgépet. Azóta egyébként meg is vettünk. Már vagy 4-5 éve elromlott a régi, és akkor valamiért megbeszéltük a férjemmel, hogy majd akkor veszünk egy jót, ha 12 hetes terhes leszek. Akkor már jártunk sokat orvoshoz, talán az első vetélésen is túl voltam már, és úgy gondoltuk, hogy nagy kiadás ez, majd akkor rászánjuk a pénzt. Persze azóta már sok minden történt, és természetesen voltak más kiadásaink is, de ez a hülye fogadalom valahogy megmaradt. Most úgy döntöttünk, hogy teljesen felesleges tovább várni vele. Nagyon jó ötlet volt, mert sosem kötött még le ennyire műszaki kütyü, tényleg jól eltereli a gondolatokat a gyerekcsinálásról. Bízom benne, hogy megmarad hobbinak ez a hóbort, és tényleg jó terápia marad mindig. 

Ezen az estén majdnem azt is eldöntöttük, hogy hozunk egy kutyát egy menhelyről, de ez már a végére maradt, amikor is én már elég részeg voltam, úgyhogy erre vissza kell térni majd tiszta tudatállapotban. 

Ezen az estén elmondtam a férjemnek, hogy úgy néz ki, kezdek megkeseredni. Azt hiszem, onnan látszik a legjobban, hogy egyre dühösebb vagyok és egyre inkább múlik el belőlem minden empátia, hogy mikor azt hallottam valaki szájából, hogy kis geciknek hívta az üvöltöző gyerekeket, én ezt nagyon poénosnak találtam és hát igazán jót nevettem rajta. Elmeséltem neki azt is, hogy mikor egyik ismerősöm, aki úgy igazán és rendesen és alaposan végig cigizte az egyébként abszolút tervezett terhességét  (legalábbis azt az időszakot, ameddig eljutott, mert koraszülés lett belőle), pár hónapja megmutatta a kismamafotóit, ahol szépen kirittyentve, belőtt hajjal, boldogan és meghitten pózol, hasikájára téve a kiscipőket, én arra gondoltam, hogy az egyik képet photoshoppal átalakítom és kicserélem a cipőket egy doboz Marlboro-ra. Szerencsére megállított az, hogy tulajdonképpen nekem nincs időm ilyen marhaságokkal foglalkozni, de egy pillanatra azért elméláztam a gondolattal. 

A szememet végül dagadtra sírtam, másnap csak egy vékony kis csíkra tudtam kinyitni, komolyan csoda, hogy a kollégáim még nem kérdezték meg, mi a fene van velem mostanában. 

Megmondom őszintén, el vagyok keseredve. A férjem szerint visszajött a tavalyi depresszióm, és sajnos igaza van. Valószínűleg tavaly azért sikerült kilábalnom belőle hamar, mert nem volt próbálkozás, így gyakorlatilag semmilyen kudarc nem ért. Idén rájöttem, hogy nem próbálkozni lelkileg sokkal kevésbé megterhelő, mint kudarctól kudarcig élni, pedig akkor azt hittem, hogy annál rosszabb nincsen, ha még csak nem is próbálkozhatunk. Sajnos azt érzem, egyre nehezebb felállnom egy-egy sikertelenség után és ma már azt kívántam, hogy legyen erőm feladni.
29-30 éves voltam, mikor elkezdtünk próbálkozni, idén leszek 35. Eddig azt hittem, hogy a vetéléssel vannak problémáim, és ha azt megoldjuk, akkor minden rendben lesz. Sajnos azóta annyira eljárt felettem az idő, hogy most már a teherbeeséssel is komoly problémáim vannak. Az idő ilyen gyors repülése miatt legszívesebben folyamatosan csak próbálkoznék, de tudom, hogy ez lelkileg semmiképpen nem tenne jót, így lemondtam az augusztusi FET-ről is. Gyakorlatilag pont a nyaralásunk első napjaiban derülne ki, hogy sikerült-e és hát két dolog történhetne: vagy végigbőgöm az egész nyaralást, mert nem sikerül, vagy ha sikerül, akkor azon stresszelek, hogy mielőbb be kellene adni a lipidet, de mi meg külföldön vagyunk és nem igen tudunk hip-hop hazaugrani.
Komolyan és őszintén felnézek azokra a nőkre, akik ennyi vagy még több év és kudarc után, nem érzik magukat sohasem totális lelki roncsnak. Annyian mondják mostanában nekem, milyen erős vagyok, pedig jelen pillanatban egy ezer darabra hullott puzzlenek érzem magam, amit valahogy senki sem akar kirakni. 

Negyedik inszemináció

Szóval itt vagyok, visszaérkeztünk az egész közepére vagy oda, ahol a part szakad, majd kiderül két hét múlva.

Kicsit kapálózásnak tűnik, versenyfutás az idővel ez az egész próbálkozás, hiszen talán nincsen sokkal több esélye ennek, mintha itthon próbálkoznánk, de ha már csak egy hangyafasznyit is több, mint természetesen, akkor  úgy érzem, nem hagyhattam ki. Nem szeretném ötvenszer beadatni a lipidet, ha nem muszáj.
Szóval végül a 6. ciklusnapra (ez volt múlthét pénteken) sikerült időpontot kapni egy dokihoz tüszőmérésre, ahol én nagy lelkesen kijelentettem, hogy ha lehet, akkor nekem kell majd Clostylbegit, hogy azért több tüszővel, ezzel lehetőleg több eséllyel induljak neki ennek a jó kis programnak. Mondta a doki, hogy ahhoz azért már késő van, de mindent eldönt az ultrahang. Hát tényleg nem volt min hezitálni, egy 19 mm-es tüsző figyelt a monitoron, a 6. ciklusnapon, nekem, aki volt hogy a 21. napon ovulált, mikor Fülöp cikluskövetésére jártam. Akkor bezzeg kihúzta jó sokáig, hogy lehetőleg minél többször kelljen mennem, most meg, mikor szívesen húztam-halasztottam volna a dolgot, csak úgy megért a cukiság.  Ja és mindehhez egy csodálatos 6 mm-es hajszálnyálkahártya társult. Hát a doki is csak ott nézegetett, hogy most mit tanácsoljon, de nem tudott semmit mondani, csak, hogy esetleg legyen szex hétvégén, de azért menjek hétfőn, hátha nem reped még meg, és majd akkor eldől, mi legyen, igaz ha hétvégén lesz szex, akkor nem lesz meg a javasolt önmegtartóztatás az inszemhez, úgyhogy sehogy sem jó. Na mindegy, nem mondom, hogy eret vágtam, de azért gondoltam, hogy fuck. Hétfőn tulajdonképpen már csak azért mentem, hogy megnézzem, hogy most akkor jókor csináltuk vagy nem, ott van-e még vagy mi van. És képzeljétek, ott volt még: 25 mm-es nagyságban, 11 mm nyálkahártyával (gránátalmalé!). Úgyhogy a dokival megbeszéltük, hogy másnap reggel mehet a tüszőrepesztő és szerdán inszemináció. A tüszőrepesztőt ott kellett megvenni a magánrendelőben, Choragont kaptam. Kérdezték, be tudjuk-e adni, mondtam ne aggódjanak, van tapasztalat. Igen ám, de ezt izomba kell, hát ilyen még valóban nem volt. Sok választásom nem volt, mert hiába adták volna be ott, fél 8-ra kellett volna mennem, nekem az meg már késő, mert a melóba be kellett érni, úgyhogy muszáj voltunk túlesni rajta magunk otthon. Amennyire be voltam tojva tőle, nem fájt egyáltalán, a Clexane kellemetlenebb beadáskor, ez meg utána tovább fáj (tulajdonképpen még mindig rendesen fáj a fenekem felett, alig bírtam ülni és feküdni, és hát eléggé lilás is), de maga a beadás nem volt vészes, ahhoz képest, hogy a beadó tű majdnem olyan vastag volt, mint a felszívó. Ilyen is van, ezt is meg kell tanulni, ki tudja mi jön még, mondjuk remélem petesejtet nem fogunk itthon leszívni sosem.
Ma pedig megtörtént a negyedik inszeminációnk, amiről egyből eszembe is jutott az első. Emlékszem, milyen romantikus volt, hogy nagyon izgultam előtte, megterveztem, mit veszek fel, szabit vettem ki és mindent elrendeztem, mint valami kis tündérmesében, ó én kis aranyos. Na, ezúttal ide gyors beestem munka után kissé ziláltan. Azt gondoltam mondjuk, hogy a diszkrécióval itt majd bajom lesz, mert eleve olyan a hely kialakítása, hogy egymás szájában vannak a páciensek, de erre azért én sem számítottam. Két recepciós volt, persze mindig vannak mindkét helyen. Sorra kerültem, és oda súgtam a hölgynek, hogy inszeminációra jöttünk. Ő meg gondolom új volt aztán nem tudta mi a teendő, úgyhogy ő meg odaszólt a másik recisnek - aki épp egy kis családdal foglalkozott-, hogy itt vannak az inszeminációsok. Úgyhogy végig hallgattuk, hogy mi a teendő, mindahányan ott voltunk. Fontosnak tartottam megjegyezni, hogy a férjem hozta az anyagot, amit azon nyomban el is kértek. A férjem pedig szépen átnyújtotta a spermás kis pitlikéjet ott a kis család mellett. Még a Kaaliban is diszkrétebb ez, pedig oda aztán mindenki termékenyülni megy, gondolom százszor nagyobb mennyiségben fröcsög a sperma. Egyébként ezt már máshol is észrevettem, hogy ezekben a magánrendelőkben nem nagyon tartják fontosnak, hogy te nem akarod mások orrára kötni, minek vagy ott. Mintha mindenki terhes ultrahangra járna nagy boldogan örömködve és mielőbb nagydobra verve, hogy milyen cuki az x hetes kis jövevény. Múltkor egy másik rendelőben a lipides megbeszélésemet hallgatta végig egy kollégám, ugyanis ő kint várt az iroda előtt, aminek az ajtaja tárva nyitva volt, a hölgy, aki a felvilágosítást tartotta pedig nem igen suttogott. Annyira nem izgattam persze magam rajta, mert szerencsére nem sokan tudják, mi az a lipid, meg gondoltam azt is, hogy egy férfi kollégám csak nem kérdezi meg, mit kerestem egy nőgyógyászati rendelőben, de azért furcsa volt. Na, mindegy végülis, lehet csak engem zavar ez egy picit jobban, mint kellene.
Kicsi várakozás után sorra is kerültünk, és hát magát az inszeminációt észre sem vettem, olyan természetes ez már. A pár másodperces akció közben a dokik kikérdeztek, hogy miért is van erre most szükség, én gyorsan lezavartam számokban a történetem, majd szomorúan mondták, hogy szegény. Nem gondoltam, hogy egyszer idáig is eljutok, hogy már a sokat látott dokik is sajnálnak. Lapozzunk. Inkább arról írok, hogy egyébként mindenki nagyon kedves és segítőkész volt, nem csalódtam az akcióban.
Nem tudom, mit várjak, azaz mennyi esélyt jósoljak. Eszembe szokott jutni, hogy talán pénzkidobás és időpazarlás volt az egész, de hát végülis mire költsünk? Pelenkára még nem kell. Időm is, mint a tenger, nem rohanok a gyerekért az oviba. Aztán meg arra is szoktam gondolni, hogy mindent meg kell próbálni, hiszen lombikkal sem jutottam el még csak egy pozitív tesztig sem, ezzel szemben voltam már természetesen terhes, miért ne sikerülhetne. Két hét múlva meglátjuk. Végülis szex helyett jó volt ez is vagy mi (maximum ugye egy kicsit jobban fáj és lilásabb tőle a seggem, mint amúgy otthon szokott, de ettől a kis kellemetlenségtől a sikerért cserébe igazán könnyen eltekintek).
Szevasztok, majd lehet jövök egy pozitív teszttel.

2017. március 22-én...

...sem szülök. Nem akartam eddig húzni az idegeket, semmiképpen sem, de hát este 7-kor érkezett meg a vérvétel eredménye, őszintén szólva már le is mondtam róla.

Reggel azért persze csináltam egy tesztet, ami negatív lett, és ezt igazán meg is írhattam volna, ha tudnék telefonról kommentet írni, de valamiért egy ideje nem tudok. Meg hát bevallom őszintén, nem vettem én készpénznek azt a negatív tesztet.

Szóval hétvégén azért minden este tapasztaltam olyan erős haspuffadást, hasfeszülést, hogy a Clexane beadása is komoly akadályokba ütközött tőle. Hiába döntöttem el, hogy nem akarok észrevenni semmilyen tünetet, vagy figyelgetni a testem (jól is sikerült amúgy), de ezt nem lehetett nem észrevenni. Úgyhogy megint nem adtam fel semmit sem a negatív teszt után, maximum már nem voltam olyan optimista, de nagyon vártam a vérvétel eredményét. Az meg nem jött, akárhogy is frissítettem a telefonomat. 

HCG-144, ezt írta a férjem. Ám valószínűleg rosszul fogalmaztuk meg az imáinkat, vagy nem elég körültekintően, mert nem mondtuk el, hogy 100 feletti HCG-t az én laboreredményemen szeretnénk látni és nem pedig egy rendszemtáblán reggel munkába menet. Az én 0-ás HCG-m sajnos egy szórakozóhelyen este 7-kor érkezett meg, ahonnan legszívesebben azon nyomban felálltam volna, és jöttem volna haza, de nem akartam otthagyni egyedül a barátnőmet, így várnom kellett míg megérkeznek a többiek. Borzasztó volt, azt azért elmondom. 

Nos, ez most így alakult, lesz majd minden jobb is. Ez a lombik is jó volt valamire. Mondjuk arra, hogy jól kipihenjem magam, hiszen az az egy hét, amit itthon töltöttem, nagyon kellett, és nagyon kisimultá tett. Arra is jó volt, hogy végre elfogadjam, teljesen felesleges beleélnem magam bármilyen tünetbe: hiába mondtam mindig is, hogy az inszemeknél egyáltalán nem puffadtam az Utrótól és ennyire még az első lombiknál sem, talán a másodiknál sem, valószínűleg változik ez is, és biztos, hogy hétvégére ez telítődhetett a szervezetemben, és a progeszterontól feszült ennyire. Vagy még arra tippelek, hogy esetleg az agyamtól. Más nem lehet.

Azt hiszem felesleges is tovább elemezni ezt a FET-et, mert mostmár mindegy is és egy a lényeg: 2.5 hónapon belül teherbe kell essek valahogy, mert három hónap a lipid hatósugara. A következő FET egy ciklus kimaradással mehetne, tehát augusztusban, amikor újítják a Káali műtőjét, így nem tartanak leszívást, sem transzfert. Ha minden úgy alakul, ahogy eddig, akkor nekem még pont augusztusra esik a peteérésem, szóval valahogy ki kéne tolni a ciklust, hogy szeptember elejére essen. Még nem tudom, mi legyen. Most még olyanok is járnak a fejemben, hogy nem hagyok ki ciklust, hanem az LDN-es dokimmal csináltatok egy inszeminációt, de szabin van, július 28-ára van hozzá legközelebb időpont, ami elég késő egy inszem szervezéséhez, de ha megcsinálják gyorsan, természetes ciklusban, akkor még akár. Nem tudom vannak-e ilyen rugalmasak, bár biztosan, nekik az jó pénz. Szóval akkor nyomkodom még picit az utrót, hátha később jön meg, és minden tolódik kicsit arrébb. A júliusi peteérés augusztusra, az augusztusi szeptemberre. Valamelyik végre csak a mi hónapunk lesz...

Hát ez volt, ez lesz, köszönöm, hogy gondoltatok rám. 

(ET+11, 30.cn, 15. DPO)

Az elmaradhatatlan tünetelemzés

Nincs semmi.
(ET+7, 26.cn, 11.DPO)

Az élet ET után

Egyre jobb vagyok az ET utáni idők eltöltésében. Emlékszem az első lombikkor nem nagyon tudtam másra gondolni, mint a méhemre és csak úgy cseperegtek a percek. A második lombik már ebből a szempontból teljesen jól sikerült, most meg aztán igazán simán tudok bármi másra is gondolni, nem csak a méhemre, és arra hogy vajon mi történhet odabent. Megmondom őszintén így elég gyorsan telik az idő.

Ám mielőtt még teljesen elfelejteném, hogy mi történt csütörtökön, most még gyorsan az elején írok egy összefoglalót, mit szedek és teszek így ET után.

50 mcg Letrox - Letroxot már kb 4 éve szedem, de az is lehet, hogy 5. Még az első TSH mérésekor 3.6 volt az eredményem, erre kaptam a gyógyszert, annak ellenére, hogy T3, T4, ANTI-TPO szerencsére mindig is jó volt nekem. A TSH-m így letroxal azóta mindig 1 körül mozog. A fő endokrinológus decemberben viszont azt mondta, hogy nem kellene szedem, attól, hogy 3.6 a TSH-m, ha minden egyéb pajzsmirigy érték rendben van mellette, de ő is azt javasolja, hogy ha már eddig szedtem, most már ne hagyjam abba. 

750 mg Merckformin XR - Ez az új metforminem az IR-re, hát bízom benne, hogy használ, vagy legalábbis nem ront az értékeimen. Mióta elkezdtem, még nem voltam terhelésen. Tudni kell, hogy a márciusi lombikkor is és a mostani alkalmával is folyamatosan mérem a vércukrom étkezések után egy és két órával. Úgy tudom, hogy terhesen 7 alatt kell tartani, és akkor rendben van. Nekem ez a reggelit leszámítva mindig rendben is van, általában 5-6 közötti értékeket mérek, nagyon ritkán 6-7 között van. Reggeli után viszont borzalmas a helyzet. Márciusban nem volt ritka, hogy a 60 perces értékek 10 körül mozogtak, most pedig mindig 8 körül mérem. (Általában két óra múlva ez reggel is rendeződik 6 alá, vagy 6 körüli értékre.) Nagyon bánt ez és nem tudom mi tévő legyek. A márciusi értékeket egyértelműen a stimulációnak tudom be, de most hiába nincsen stimuláció olyan sokkal azért nem jobb a helyzet. A reggelim minden esetben 1 szelet, saját sütésű teljes kiőrlésű kenyér, sonka és zöldség. Egyébként 30 gramm lassú CH-t ehetnék meg reggel és ez nincsen több 15-20 grammnál. Most azon hezitálok, hogy ezt is lecsökkentem és csak egy fél szelet kenyeret fogok megenni, több sonkával és zöldséggel. Egyszerűen nincsen jobb ötletem. Mikor májusban voltam az endokrinológusnál, megemlítettem neki ezt, és ő is azt mondta, hogy biztosan a stimuláció miatt volt, és ha még egyszer ilyet tapasztalatok, sportoljak nyugodtan ET után is, vagy terhesen valami lazát (kocogás, bicikli, erőteljesebb séták). Még ezen is gondolkodom. Két alkalommal volt, hogy gyorsan bekaptam egy kávéskanál fahéjat (vércukorcsökkentő hatása van), mikor 7 fölött volt az érték, de persze utánaolvastam és terhesen nem javasolt a nagyobb mennyiségű fahéj, úgyhogy most az is bánt, hogy bevettem kétszer. Még azon is gondolkodom, hogy létezik-e olyan, hogy az ember csak reggel kap inzulint?

Myo-inositol - Szintén az IR miatt szedem, ugyanis hosszú távon csökkenti az inzulinrezisztenciát, és a petesejtek minőségét is javítja. 

Femibion - A metilfolate tartalma miatt én mindig ezt a terhesvitamint választom. 

1000 mcg B12- vitamin - A metformin rontja a B12 vitamin felszívódását, így akik ilyen tartalmú gyógyszert szednek érdemes időnként ránézni. Nekem legutóbb határértéken belül volt ugyan, de éppen hogy csak, így pótolom. 

3000 NE D- vitamin - a D- vitamin nem csak terhesség előtt és terhesen javasolt, hanem IR-eseknek is. Kutatások szerint a női szervezet alacsony D vitaminszintje is oka lehet meddőségnek, valamint az IR kialakulásban is szerepet játszhat. Nálam a D-vitamin szint szintén mindig határértéken belül van, de igencsak az alsó értéket verdesi. 

1000 mcg metilfolate - MTHFR homozigotaságomra szedem és fogom is szedni most már egész életemen át. 

Omega-3 vitamin - Sajnos étkezéssel nem túl sok Omega 3-at viszek a szervezetembe, bár már kicsit jobb a helyzet ebből a szempontból is a korábbi évekhez képest. Lombik előtt és alatt mindig felturbózom picit magam vele, hiszen, ha terhes maradok, akkor nagyon fontos lesz ez a baba agyi fejlődésére vonatkozóan.

3*2 Utrogestan - progeszteronpótlásra.

2000 NE Clexane - Korábban majdnem minden doki javasolta nekem az MTHFR homozigotaságom miatt, viszont a legutóbbi konzultációk során sem Fülöp, sem a Kaáliban nem mondták, hogy indokolt számomra, de a vetéléseim miatt mégis kapom, ugyanis bizonyos kutatások szerint növelheti az embrió megtapadásának esélyét. Véleményem szerint ez a mennyiség nem árthat, viszont nekem a megtapadásban sem bizonyított eddig még, úgyhogy a fene se tudja... Ha ez most nem jön össze, lehet, hogy nem fogom kérni többet.

Amúgy most picit itthon vagyok, és pihenek, nem dolgozom. Hétvégén sokat sétáltam, sok házimunkát végeztem: mostam, takarítottam és főztem. Ügyelek arra, hogy legyen megfelelő mennyiségű tevékenység, mozgás, de persze mindent óvatosan csinálok. Jól esik most elhinni, hogy van bent valaki, és vigyázni rá, de nem merek tervezni, nem lovaltam bele annyira magam ebbe az egészbe, mint az előző alkalmakkor. Nem tudom még mikor szülök, és hogy mikor hányadik héten leszek. Azt sem tudom, hogy mikor tesztelek vagy hogy vérvételre megyek-e vagy mi lesz. Majd, ahogy alakul, ahogy érzem, de nem leszek ennek a rabja, az biztos. Írtam már, hogy ezúttal még az embriót sem néztem meg a transzfer előtt? Biztosan tudom, hogy ugyanolyan gyönyörű volt, mint az előző.
(ET+3, 22. cn, 7. DPO)

Csak szépen, csak lazán, csak fagyosan!

Elröppent ez az idő is júniusig. Végülis olyan gyorsan, hogy holnap már július van. Ahogy megjött, másnap hívtam is a dokit, hogy akkor szeretném a fagyasztott gyerekeket, ha lehet. Meg is beszéltük, hogy rendben, még a szabija előtt biztosan bele fogok férni. A ciklus 10. napján voltam az első ultrahangon, már akkor sejtettem, hogy nekem ez korai lesz és több mint valószínű, hogy találhatom ki az újabb hazugságot a következő ultrahangra (mármint a munkába, a késés miatt). Így is lett, annyira pici volt a tüszőm (11 mm, nyálkahártya 6 mm), hogy a doki azt mondta, mennem kell egy lesre még a 13. ciklusnapon is, és ráadásul több, mint valószínű, hogy ebből csak a szabija alatt lesz ET, úgyhogy vagy másik doki fogja csinálni, vagy pedig halasszuk el az egészet szeptemberre. Kicsit kerekedett a szemem a szeptemberen, így inkább a másik dokit választottam. Közben hezitáltam azon, hogy kellene-e valamit tennem, hogy kicsit rásegítsek a nyálkahártya növesztésre, vagy inkább ne foglalkozzak most ezzel. Olvastam, hogy a gránátalmalé jót tehet, sokan dicsérik, de komolyan semmi kedvem nem volt neten kutakodni azután, hogy mikor érdemes elkezdeni, hogy a túlműködő immunomnak az vajon jót tesz vagy sem, hogy a halmozott fogyatékosságaim miatt vajon többet ártok -e vele, mint használok. Végül azért a 12. ciklusnapra beszereztem egyet, egye fene, mondván napi fél dl abból csak nem turbózza fel túlságosan a szervezetem, nem babrál bele az inzulinomba sem, bár ilyen későn elkezdeni, meg lehet felesleges volt a nyálkahártya szempontjából, de most már teljesen mindegy. Megmondom őszintén, nem nagyon izgultam szét magam ezen nyálkahártya teljesítményen és a csigalassú tűsző növekedésen sem.

Mindenesetre azt talán jól tettem, hogy nem halasztottam el az ET-t szeptemberre, ugyanis a 13. ciklusnapra - nagy meglepetésünkre-  úgy belehúzott a tüszőm a növekedésbe, hogy aznap már kaphattam is a tüszőrepesztőt (19 mm, nyálkahártya 8 mm), és még az is kiderült, hogy belefér az ET a doki szabija előtt.  Persze nem váltottam ki aznap reggel az injekciót, mert siettem munkába, így munka után szaladgálhattunk még 40 fokban jó messzire olyan gyógyszertárba, ahol van raktáron és nem kell megrendelni. Miután beszereztük, persze - péntek lévén - semmi kedvem nem volt hazamenni csak azért, mert az Ovitrelle mindenféle hűtést igényelne, ráadásul mivel fagyasztott embrió beültetésnél még az is mindegy, hogy a nap melyik szakaszában adjuk be a tüszőrepesztőt, úgy döntöttünk a férjemmel, hogy kedvenc kocsmánk női WC-jében esünk túl ezen a egészen, és ezúttal nem rendeljük alá magunkat ennek az egésznek: ha nekünk éppen ott van kedvünk ücsörögni, akkor ott is fogunk ücsörögni, Ovitrelle ide vagy oda. Én olvastam a tájékoztatót (!2-es pont: Keressen egy tiszta helyet :D!), a férjem pedig rutinosan beadagolta a szert, majd utána az egészet leöblítettük egy rose fröccsel. Tény és való, hogy sokkal, de sokkal könnyedebb egy FET, mint egy stimulációs ciklus, minden szempontból. 

A Smoflipidet is elintéztem, ami szintén nem jött ki túl szerencsésen, de komolyan nem volt kedvem ezen is idegesítenem magam. Azt mondták abban a magánrendelőben, ahol adják az infúziót, hogy 4-5 nappal ET előtt adassam be, és amint tudom, mikor lesz az ET csörögjek oda, ők intézkednek is. Tényleg rugalmasak. Ugye nekem múlthéten pénteken derült ki, hogy ma lesz az ET, azaz hétfőn kell lecsöpögtetni a cuccost. Persze nekem hétfőn már olyan dolgaim/megbeszéléseim voltak betervezve a munkában, amit már előtte pénteken (ilyen gyorsan) nem lehetett lemondani, és átszervezni. Nyilván megoldanak mindent, senki sem pótolhatatlan, csak ilyen esetekben az van, hogy elég nyomós indokkal kellene előállni. Bár mondjuk egy ET meg egy Smoflipid pont elég nyomós is lenne, ha erről tudnának a munkatársaim vagy a főnököm, de ugye nálam az a gond, hogy én nem akarom, hogy tudjanak róla. Mindegy, ez is az én dilim. Mindenesetre nem is sikerült elég nyomós indokot találni, úgyhogy egyszerűen csak leléptem, mondván, hogy nekem most el kell mennem, és komolyan nem érdekelt ezért mit kaphatok, vagy mit szólnak mások. Így is jó nagy késéssel értem a rendelőbe, amivel csak az a gond, hogy 5 óra alatt kell lecsepegjen a lipid, viszont így nekem csak 4 órám volt erre a zárásig. Valahogy ez sem stresszelt most fel, talán nem ezen fog múlni. Az infúzió egyébként eléggé fájt, fura volt. Már kaptam életemben párszor, de eddig mindig olyan volt, mint egy egyszerű vérvétel. Most csillagokat láttam mire bement a tű, és a végén a férjem masszírozta a kezem. Egyébként a lipid ilyen fehér színű, tejszerű folyadék volt, nem így képzeltem. Olyan volt, mint Bishop vére az Alienből, kicsit felfordult tőle a gyomrom.

Bocs, nem tudtam kihagyni. Nekem mindegy amúgy, csak használjon. 

Persze a sportot is csak június elejéig sikerült intenzíven űzni. Utána olyan komoly akadályok gördültek az izomnövelés útjába, mint a meleg, az eső, a barátok, a fodrász, az EB, na meg a meccsek utáni fáradtság, így mindezek után azon kaptam magam, hogy két hét totál kimaradt. Lehet három is. Szép. Viszont ha már a sporttal nem javítottam az inzulinomat, úgy döntöttem, hogy az ezen való idegeskedéssel sem fogom lerontani azt.
Ma pedig volt a transzfer, gyorsan végeztünk. Megint egy Tökmag érkezett hozzám, mert 3 hónap fagyasztás után is eléggé bivaly embrióink vannak, hát most mit csináljak neki, tökéletesek, így jött le ez a széria:) Ma vagyok 19. ciklusnapon, 4. DPO-n.
Szóval ilyen laza egy FET. Nem is gondoltam volna, mennyire jó már? Mit mondjak, hálás dolog, ha marad az embernek a fagyóba is, legalábbis én eléggé az vagyok. Nincsenek stimulációs tünetek, nincsen punkció miatti kómanap, nincsen hány petesejt és embrió lett és hogy fejlődnek idegeskedés. Imádom. Imádjon ő is engem, én megelégszem, ha megajándékoz egy rendes terhességgel! 

Kicsit szomorkásan

Ma megjött. Aztán vagy a hormonoktól vagy valami mástól, de kissé padlót fogtam. Holnap hívom az Intézetet, hogy vágjunk bele  a FET-be. Máskor annyira izgatott és pozitív vagyok ilyenkor, most meg egész hétvégén azon pörögtem, hogy momentán milyen nehéz ez, és hogy mennyire elegem van, meg hogy mégis meddig is csináljuk ezt. Ahelyett, hogy - a szokásokhoz híven - megint a terheskalkulátoron lógtam volna és számolgattam volna, mikor szülök, meg mikor hányadik héten leszek, olyan rémes dolgok öntötték el az agyam, hogy mi lesz, ha nem sikerül, hogy össze fogok-e omlani tőle megint, hogy vajon mennyi könny lehet még bennem, és lesz-e olyan, hogy egyszer kifogy végre, hogy hogyan lehet boldog életet élni gyerek nélkül, úgy hogy közben vágyódunk rá, vagy hogy ha elindítjuk az örökbefogadást, akkor azok az évek, amíg megérkezik a mi gyerekünk is, vajon ugyanolyan nehezek-e, mint a korábbi évek vagy azért valamivel egyszerűbb és könnyebb már olyankor a várakozás? Na, ilyesmik, nem sorolom tovább, gondolom ettől is kellőképpen elment az életkedvetek. Nyoma sem volt sehol a giccsnek és a mézes-máznak, cuki kisbabák egy pillanatra sem mutatták meg magukat az elmémben. Mindettől pedig szörnyen fájt a mellkasom, a gyomrom, a lelkem. 

Azt hiszem, most először félek attól, hogy mi lesz, ha nem sikerül, és nem tudom, hogyan küzdjem ezt le. Kétségtelen, hogy kellemesebb érzés az, amikor biztos vagyok a sikerben.
Mindig reményt ad az újabb próbálkozások előtt, ha valamilyen körülmény kicsit másként alakul, mint az előző sikertelen körökben. Szép, hogy nálam a korábbi optimizmusom váltott át ebbe a negatív hangulatba. Gondolom, hogy amikor az ezzel kapcsolatos változásokra gondolnak legtöbben, akkor nem pont ilyesmiket képzelnek. Nem tudom, hogyan lehet bízni a pesszimizmusban, de  akkor én most valahogy megpróbálom...

Ne pazarold az embriót!

Készülök a júniusra. Sokat edzek (mint úgy általában), hogy ha már egyszer nem lesz stimuláció, ami leronthatja az amúgy sem jó inzulinomat, legalább a lehetőségekhez képest javuljon picit, hogy rajtam és az erőfeszítéseimen aztán ne múljon semmi. Egyébként még mindig nem állok jól ezen a téren, egyszer már mondtam, hogy szerintem soha nem is fogok, úgy néz ki, tényleg. Voltam terhelésen, a következőképpen alakult az eredmény:

0' glükóz: 5.3
60' glükóz: 9.5
120' glükóz: 5.7
0' inzulin: 4.8
60' inzulin: 84.6
120' inzulin: 73.6

Nem is akarok sokat hozzáfűzni, nincs mit. Talán annyit, hogy mindezt ráadásul úgy, hogy terhelés után bevettem az Eucreast, merthogy a kombinált tablettákat be kell venni terheléskor. Annyit ehhez hozzátennék, hogy csupán 3.5 éve járok ebbe a magán egészségcentrumba, nagyjából 3 éve szedek kombinált gyógyszert, és mintegy pár százezer forintot költöttem el itt laborral, konzultációkkal együtt, de még egyszer sem hangzott el senkitől, hogy terheléskor be kell venni a gyógyszert, ha az kombinált. Nem tudom, biztosan nem volt erre idő vagy nem fért bele ebbe az összegbe a pontos felvilágosítás, de hagyjuk is. Mondjuk, ha most tankönyvi eredményt produkáltam volna gyógyszerrel, lehet másként reagálok, de úgy tűnik, végül is bármit veszek be vagy nem, nálam sehogy sem sziporkáznak a számok. A doktornő szerint viszont rendben van, mármint ugye magamhoz képest van rendben, nem pedig úgy általában, mert természetesen még mindig úgy szar ez az eredmény, ahogy van. Most azt mondta, hogy csökkenteni kell a gyógyszert, mert az is lehet, hogy túl van tolva a metformin. Na, ez már kicsit kezd hasonlítani Fülöp elméletéhez, legalábbis az egyikhez, mert ugye neki több is volt. Szóval kaptam Merckformin XR - t (750), ebből már csak 1-et kell bevennem reggel, este semmit (Eddig 2*1 Eucreas volt az adagom). Amúgy nem a vércukrom miatt jöttem most tulajdonképpen, csak tudjátok, hogy milyen kedves nekem ez a téma. Nem tudok nélküle élni. 

Van jó hír is. Szerintem az LDN-től elmúltak a PMS tüneteim. Ugye alapvetően én is olvastam, hogy jó erre is, de valahogy nem is gondoltam volna. Évek óta küzdök ezekkel a tünetekkel, tulajdonképpen mióta az eszemet tudom, és bevallom nekem ez nem is okozott sosem problémát (valószínűleg mert tényleg hozzám nőttek ezek a tünetek, és nekem az élet ezekkel együtt volt normális). A menstruációm előtt 1-1.5 héttel már jelezte a szerveztem, hogy meg fog jönni. Innen is tudtam minden inszemnél, hogy nem sikerült, és, hogy sosem el sem indult akkor semmi, mert minden terhesség nélküli ciklusom pont ugyanúgy zajlott. A második lombiknál már írtam, hogy furcsa, hogy nem érzem, hogy meg fog jönni, de aztán egyszer mégiscsak megjött. Valójában a mostani ciklusomban jöttem rá erre, merthogy most sem éreztem semmit sem az égvilágon. Ráadásul késett is, na gondolhatjátok, hány tesztet ellőttem. Persze megjött. Tünet nélkül. Úgyhogy viszlát haspuffadás, viszlát derékfájás, viszlát mellfájdalom és mellduzzadás! Nem mondom, hogy hiányozni fogtok, de egyelőre még furcsa nélkületek az élet. Na, mindegy, amúgy még csak nem is ezért jöttem. 

Amiért viszont tényleg itt vagyok: páran írtátok, hogy mi lenne, ha már júniusban ráerősítenék az LDN-re egy kis lipiddel is. Először elvetettem ezt az ötletet, mert nagyon elterveztem, hogy júniusban még adok egy esélyt csak az LDN-nek, mégis csak egyszerűbb így, és max. ha nem sikerül, majd akkor nyúlok más megoldáshoz is. Persze, ahogy közeledik a FET, én amennyire várom, úgy kezdek kicsit parázni is azért. Elgondolkodtam, hogy talán tényleg nem lenne rossz ötlet jobban bebiztosítani magam, mert mi van ha esetleg a júniusi embrió lesz az egyetlen életképes embrió, ami ebben a csomagban van és mondjuk tényleg sikert hozna a lipid és az LDN kombó, én pedig elpocsékolom azt, mert "kísérletezhetnékem" van a sok lehetőségemmel. Úgyhogy leszerveztem egy lipidet, amit támogatott az LDN-s dokim is, és egyébként tényleg annyira egyszerű volt, mint ahogy írtátok. Gyakorlatilag a G1-es HABAB lelet kellett hozzá, egy telefon, egy személyes találkozó annak a magánrendelőnek az asszisztensével, ahol beadatom a szert, ő meg is kéri az OGYI engedélyt, és persze majd, ha odajutok, akkor pattintani a harmincezret. Ha nagyjából látom, mikor lesz az ET, akkor egyszerűen csak oda kell ereszteni egy telefont, és mehetek is. Tényleg ennyi. Pofon egyszerű lesz ez a teherbeesés, higgyétek el nekem! Lesz itt mindenfajta védelem, kérem: csöpög majd az infúzió, dolgozik a kábítószer helyettesítő, már csak terhesnek kell lenni.  Na, szóval, csak ezért jöttem.

Családi cukiskodásaink, avagy csillogó problémamegoldó ötletek

- Megint rosszul állunk a budget-el - gazdálkodik a férjem.

- Megnéztem, dokira, gyógyszerre és sportra megy el a legtöbb. A doki muszáj, szerintem ne sportolj - oldom meg vicceskedve a problémát. 

- Menj a fenébe, ez a hobbim, az biztos, hogy erről nem mondok le - veszi komolyan a férjem az ötletet. 

- Ne veszekedjetek! - csitít Anyukám

- Akkor el kell fogadni, hogy most folyik a pénz, legalábbis míg nem lesz gyerekünk - én egyébként tojom le már ezt az egészet.
- Ja, majd ha lesz gyerek, mi akkor teszünk majd félre. Ki tudja, mire iskolába megy, lehet meg lesz a lakásravalója -  szurkálódik túlzással a férjem.
- Ilyen gyorsan? Hát fogadjatok már örökbe engem, mindannyiunk problémája megoldódik - esik le Tesómnak a megfejtés, megoldva ezzel az ő lakás, a mi gyerek gondunkat.
Hiába, ezért is szeretnék gyereket: családban minden bajra van gyógyír, családi összejöveteleken repdesnek a jobbnál jobb ötletek! :)

Annak a folytatása, amivel mi most amúgy nem is foglalkozunk

A viszonylag pozitív feldolgozási folyamathoz hozzátartoztak azért érdekes, kivételes, nem túl optimista pillanatok is: mondjuk mikor a héten egyik éjszaka azt álmodtam, hogy egy hosszú csomagológép előtt állok és nézem, ahogy a különböző termékek futnak, közben a gép fóliát tesz rájuk majd lehegeszti azokat. Egyszer csak megjelent a gépen egy (csomagolásra váró) csecsemő, és én teljesen bepánikoltam, hogy a csecsemőt nem csomagolhatja fóliába a gép, ezért az utolsó pillanatban lekaptam a gyereket, ezután gyorsan, gyanakodva körülnéztem, hogy lát-e a valaki, majd pedig elszaladtam a kölyökkel. Így. Szerintem ezt most ne boncolgassuk. 

Aztán volt, hogy hívott barátnőm is, aki tudja, hogy régóta szenvedünk, sok mindent tud is rólunk, sok mindent nem, azt például nem tudta, hogy most is volt egy lombikunk (ezt senki sem tudta mondjuk). Ő pár hete szült meg, és ahogy tologatta három hetes kis csemetéjét, megkérdezte, mi a helyzet vizsgálati fronton, meg gondolkodtunk-e a már rajta, hogy elindítjuk az örökbefogadást (mondom én, hogy a közeli társaság már lemondott rólunk, egyszerűen szerintem, nem hiszik, hogy sikerülhet másként). Azt hiszem, akkor, pár nappal az én sikertelen lombikom után, úgy, hogy ő most pottyantott ki egy friss, még majdnem magzatmázos gyereket, hát nagyon nem esett jól a kérdés. Könnyen teszegetünk fel idilli élethelyzetben nehéz kérdéseket. Persze erről egyáltalán nem tehet, ha tudta volna, mi a helyzet, nem feszegette volna a témát, ez csak egy ilyen szerencsétlenül alakult szituáció volt. Egyébként a férjem mondta, hogy őt is épp a héten kérdezte erről egyik barátja. Idáig is eljutottunk, még sosem kérdezték ezt tőlünk, most majd ezek az idők következnek. Ami amúgy tök normális kérdés szerintem, attól, hogy az embernek nem esik mindig jól. Mármint azt hiszem, talán engem is érdekelne, hogy valaki 5 év sikertelen próbálkozás után gondolkodik - e ezen. Ha már itt tartunk: amúgy nincsen ellenünkre az örökbefogadás. Mármint úgy értem, tudom, sokan úgy vannak, ha nem lehet vérszerinti gyerekük, akkor nekik nem kell semmilyen, mondjuk, mi nem így gondoljuk. Szeretnénk gyereket. Az egyetlen dolog, amin nem tudtam még túltenni magam, pedig nagyon fontos lenne ahhoz, hogy el tudjuk indítani ezt a folyamatot az az, hogy nagyon szeretnék terhes lenni (9 hónapig, ahogy azt kell), szeretnék szülni, erről még egyszerűen képtelen vagyok letenni, és ennek tényleg semmi köze a génekhez, vagy vérszerintiséghez. Tudom, perverz vagyok. Jó lenne, ha ezt másképp gondolnám. Amúgy azt mondtam neki (és mindenkinek, aki érdeklődik), hogy nem akarok most semmilyen gyerekügyön gondolkozni. Haha. Mintha 20 éves lennék, és annyira ráérnék. Majd jövőre! Persze! Más nem is jár a fejemben lassan, csak ez. Az idő a legnagyobb ellenségem, rettentően félek attól, ahogy az telik, és majd a kis szemét a csapdájába ejt és megajándékoz egy petefészek kimerüléssel (is). Alapvetően azért mondom mindenkinek, hogy nem foglalkozunk most a gyerekkel, mert azt vettem észre, hogy így egy darabig békén hagynak a kérdésekkel. Ha azt mondom, őszintén, hogy nem akarok róla beszélni, akkor jönnek pár hét múlva, hátha akkor már akarok róla beszélni. Magam sem tudom, mikor akarok, mikor nem, általában nem akarok olyanokkal, akiknek mindent meg kell magyarázni, mert nem értik. Velem pedig csak ilyenek akarnak beszélni. Mindenesetre tény, hogy nincsenek könnyű helyzetben velem sem a barátaim, sem a családom. Néha próbálom megerőszakolni magam, és kicsit másként hozzájuk állni, de egyszerűen az esetek többségében nem megy. Ez van. Egyelőre ezzel nem tudok mit kezdeni.
Szóval amíg nem foglalkozunk a gyerek témával addig a terv a következő: Többen is írtátok, hogy lehet, hogy megint elindult az embrió a fejlődésben jól, ahogy azt kell, tehát, közel voltam egy pozitív teszthez, csak végül mégsem jött össze a dolog. Nos, ezt én is hasonlóan gondolom, még akkor is, ha nem tudhatom 100%-ig biztosan, hogy pontosan mi történt. Ezzel ugye csak az a baj, hogy ha így volt, akkor elképzelhető, hogy megint az történt, hogy a bivaly immunrendszerem akadályozta meg a beágyazódást, ami valljuk be, nem túl sok jóval kecsegtet engem a jövőre nézve, így, hogy szedtem az LDN-t. Ennek ellenére úgy döntöttem, hogy szedem még egy darabig, továbbra is. Bár a doktornő azt mondta, hogy kifejti hatását korán, én mégis bízom benne, hogy az volt a gond, hogy csak egy hónapig szedtem a transzfer előtt és nem pedig az a baj, hogy rám nem hat. Sokan 3-4-5 hónapig is szedik, mire teherbeesnek. Hátha nálam is csak később fejti ki a hatását. A doki azt mondta, hogy ő egy éven át tartó terápiát tanácsol, mielőtt végleg leteszi az ember. Na, hajrá. Júniusban pedig megpróbálunk egy FET-t, akkorra 4 hónapja fogom szedni. Addig is pedig természetesen próbálkozunk természetesen. Ha nagy szerencse ér bennünket, akkor nekünk vegülis így is sikerülhet. Legyen ez! Jó?

Sikertelen lombik utáni napok

Azon gondolkoztam a minap, hogy azért egy sikertelen lombik is felér ám egy korai vetéléssel, már ami a lelki megviselés részét illeti, hiszen két héten át szinte úgy él az ember, mintha már terhes lenne (mármint olyan terhes, aki már tudja is, hogy terhes, mert tesztelt pozitívat). Legalábbis én igen, de biztos vagyok benne, hogy majdnem mindenki, aki erre a sorsra jut, úgy vigyáz arra az embrióra/embriókra, mint a két szemére vagy még annál is jobban. Például én: 

- csak olyat ettem, amit a terhesek ehetnek, még arra is figyeltem, hogy mindezek mellett is jó sok egészséges dolgot vigyek be, nem beszélve arról, hogy a zöldségeket, gyümölcsöket ezerszer alaposabban mostam meg, mint amúgy szoktam

- olyat ittam, amit a terhesek ihatnak (kerültem a tiltott gyógynövényteákat, és minden új dologra rákerestem, hogy mehet-e terhesen)

- nem sportoltam, nem futottam és nyilván nem emeltem súlyokat, sőt semmi nehezet és még a házimunkát is óvatosan láttam el, sőt a férjem sokkal többet magára vállalt
- rettentően ügyeltem a bacik elkerülésére (alapvetően természetes szappanokat használok, de most vettem kézmosónak kórházi fertőtlenítőt a gyógyszertárból)

- nem vettem be semmilyen gyógyszert, ha az nem direkt a lombikra volt előírva

- tömtem magam vitaminnal, legfőképpen terhesvitaminnal

- nem mertem szexelni
- még a csak puffadt hasamat is imádtam simogatni.

Tényleg teljesen kismamává váltam, és volt, hogy emlékeztetnem kellett magamat, hogy héka, ez még csak az az időszak, amikor a legtöbb nőnek egyébként fogalma nincsen arról, hogy mi történik odabent, ezért sokan picit sem élnek úgy ilyenkor még, mint a terhesek, úgyhogy talán jobb lenne, ha én is kicsit kihátrálnék a szerepből. Persze nem ment. Egyik pillanatban felfogtam az agyammal, hogy ez még nagyon korai állapot, de a másik pillanatban meg már szívecskét formáltam az ujjaimból a hasamon, és mondtam neki, hogy növekedjél csak szépen.

Ezek után mindenesetre azt gondolom, hogy nem csoda, hogy az első negatív teszttel való szembesüléskor, sikerült vállalhatatlanra kiborulnom, és hát nem tudtam kulturált sem maradni. (Inkább az a csoda, hogy a férjem kibírja velem ilyenkor is.)

Viszont nem tudom miért, talán a nagyjából háromnegyed éven át tartó depresszió és az abból való sikeres kilábalás miatt, de szerencsére most egyáltalán nem tartott sokáig a mély búbánat. Vagy az LDN birizgálja kellőképpen az endorfinokat, nem tudom, de már vasárnapra egészen jól lettem. 

Mindig mondják, hogy az embernek találni kell valami pozitívat a sikertelenségekben vagy a szomorú eseményekben is, még akkor is, ha azok a dolgok csak apróságok. Tavaly még alapvetően a pozitív dolgok értelmét sem láttam, és azt az illetőt, aki azzal traktált, hogy nézzem mindennek a jó oldalát, mondjuk pofán is tudtam volna vágni, úgy rendesen, alaposan. Most szerencsére viszont elég hamar sikerült a rossz dologban, jót is találni, úgyhogy nézzétek csak, mi a program a hétvégére:

Sajnos nem így nézek ki, de pont így fogom betolni én is

Ez a kedvencem, egyebet nem mondhatok

Nyugi, Nem veletek, hanem a férjemmel

Hát, igen...! Talán nem így fogok felöltözni, még nem tudom

Szóval azt mondom nektek, ezzel menjen a picsába minden szomorúság, minden kudarc! 

Eredmény

Először is, nagyon köszönöm szépen, hogy ilyen sokan gondoltatok ránk <3. Nem is csűrném -csavarnám tovább, szóval ez most nem sikerült. 

Azért írok néhány mondatot arról, hogyan töltöttem ezt a transzfer utáni 10 napot, merthogy eltekintve a végeredménytől, nem volt olyan rossz, és emiatt igazán büszke is vagyok magamra (ha már most másért nem is tudok). Nem voltam közben idegbajos, nem akartam sürgetni a DPO-kat, hanem minden egyes napot próbáltam úgy megélni, ahogyan az volt. Persze az más, hogy az érzelmek elég színes-széles skáláján sikerült mozognom, de talán ez is termesztés valahol. Az első 4 napban nagyon pozitív voltam. Bár megfogadtam, hogy nem fogom folyamatosan a tüneteimet figyelni, de valljuk be, ezt teljesen kiiktatni egy ET után lehetetlen. Mikor az ember tudja, hogy történt megtermékenyülés, akkor minden lenti érzést próbál valahogyan beazonosítani. Szerencsére magam sem figyeltem folyamatosan rá (mint az első lombiknál), mégis voltak erős tünetek, amiket nem lehetett nem észrevenni. 3- 4. napon (8-9. DPO) szinte egész napon át szurkált a méhem és néha el is kezdett feszülni, aminek nagyon-nagyon örültem (4 pozitív tesztelésből szerzett tapasztalat alapján én ezt nagyon jó dolognak ítéltem meg). Másnapra persze jó mélyre zuhantam: 5. napra (10. DPO) arra ébredtem, hogy minden elmúlt: feszülés, szurkálás, puffadás. Gyakorlatilag teljesen üresnek éreztem magam, mintha mi sem történt volna. Sikerült is kora reggel annyira bebőgőznöm, hogy nem is tudtam végül kifesteni a szemem. (Sokan meg is kérdezték, beteg vagyok-e, mert sápadtnak tűnök és vörösek a szemeim. Áhh, csak valami tavaszi allergia lehet ez...- válaszoltam rutinosan.) 6. napra (11. DPO) sem történt változás, annyi talán, hogy ritkán és rövid időre menstruációs görcs szerűségek is megjelentek, úgyhogy reggel megint kicsit pityeregtem, de a nap folyamán sikerült teljesen rendbe szednem magam: elfogadtam, hogy nem tudhatom mi van odabent, és pont úgy, mint bármilyen tünetet érezni sem garancia semmire, a tünetmentesség sem az, és különben meg ha nem is sikerül, akkor sincsen minden veszve, hiszen rengeteg lehetőségem van még arra, hogy sikerüljön. Ezt a napot ezért pont úgy töltettem, ahogy szeretnék amúgy minden egyes DPO-t eltölteni: józanul. 7. nap (12. DPO) hajnalán erős méhfeszülésre ébredtem, és teljesen felpuffadt a hasam. Gondoltam is, hogy na mindjárt meg fog jönni. Próbáltam visszaaludni, de elég erősen fájt, mikor is bevillant, hogy ez a mindjárt meg fog jönni érzés amúgy nem is olyan vészjósló tünet, és mikor kielemeztem, el is mosolyodtam, hogy ez egyáltalán nem erős menstruációs görcs, hanem valami más. Új tünet pedig az izzadás, és hidegrázás volt, amivel nem nagyon tudtam mit kezdeni, sajnos a vetéléseimnél volt ez mindig. Ennek ellenére, ekkor azért boldogságomban pityeregtem el magam. Ismét madarat lehetett volna velem fogatni, de még mindig nagyon jól sikerült nyugodtnak maradnom, és kibírni a pisibe történő tesztlógatást. Így telt a 8. napom (13. DPO) is. Az izzadás és a hidegrázás továbbra is megmaradt, de megnyugtattam magam, ugyanis olvastam, hogy bár valóban gyakori tünet ez vetélések során, de mégis rengetegen jelezték, hogy volt nekik is terhességük első szakaszában, és mégis megszülték végül a gyereket, ami némileg megnyugtatott. Egyébként ez volt az egyetlen tünet, amit megnéztem neten, nem úgy mint az első lombiknál, ahol idegbajosan DPO-ról DPO-ra csak a neten lógtam, és tüneteket kerestem és elemeztem. Ezen a napon volt egy erősebb hányingerem is már, viszont megjelent a migrénem is, ezért a hányásérzés lehet, hogy amiatt volt. Nagyon kínlódtam a migréntől, mert ugye a feltételezett terhesség miatt semmilyen gyógyszert sem akartam bevenni, viszont a kedvemet nem szegte a dolog, ugyanis mikor lepihentem otthon munka után, láttam, hogy olyan kemény és puffadt a hasam, hogy ez csak azt jelentheti, hogy minden rendben van. El is döntöttem, hogy egy nappal előrébb hozom a tesztet a tervezetnél, és másnap, azaz 9. napon (14. DPO) tesztelek. Igaz, reggel úgy keltem, hogy megint nagyrészt elmúltak a tüneteim, csak ez a durva izzadás és hidegrázás maradt meg, de valahogy nem szegte kedvem a dolog. A teszt negatív lett. Nem mondom, kicsit meglepődtünk a férjemmel. Azt hiszem, mindketten picit másra számítottunk ezúttal, de a tünetek eltűnése miatt, próbáltam nyugtatni magam, hogy azért ez várható is volt egyben. Próbáltam tartani magam, de aztán a délelőtt folyamán jól elkeseredtem és megint lenyomtam immáron egy hosszabb hisztit. Ez tegnap volt, szombaton. Lehalkítottam és lefordítottam a telefonom, senkivel sem akartam beszélni, semmilyen chat üzenetet nem akartam olvasni, teljesen bezárkóztam, mert nem elég, hogy a napomat megkeserítette ez a totálisan reményvesztett, depressziós állapot, még a migrénem is brutálisra felerősödött. A neurológus által kiírt, bivaly migrén ellenes gyógyszeremet meg nem tudom szedni az LDN mellett. Na, nem kívánom senkinek a tegnapi napomat. Mocsok volt, nincs mit szépíteni ezen. Másra sem voltam képes, csak a fekvésre és miközben a fejemet ütögettem, mert annyira fájt, sorozatot néztünk, amikor is egyik résznél megállapítottuk a férjemmel, hogy hát vannak olyan szerencsések, akik zombiapokalipszis kellős közepén (!!!) is képesek teherbeesni. Hihetetlen basszus. Nevetőgörcsbe fulladtunk, hogy pont ez hiányzott a mai napra: gondoltuk, nézünk valami totálisan figyelemelterelő agymosást, erre fel még itt is terhesednek egyesek és még ennek tetejében ultrahang fotót is mutogatnak és mosolyognak meghatottan, mert pont összefutnak véletlenül egy nőgyógyásszal! Mégis hogy a fenébe tud ez megtörténni? A végítélet napján??:) Na, mi sem kellett több ennél, a férjem jól bemutatott a tévének és közölte a szereplőkkel, hogy az anyátokat, azt, köcsögök, és kiment a nappaliból nevetve. Talán ez volt az egyetlen vicces pillanatunk egész nap, nem bánom, hogy ma már vasárnap van. Azért teszteltem ma is. 10. nap (15. DPO): negatív, tünetmentes, jóval kevesebb izzadás és hidegrázás. Egyelőre sokkal jobban vagyok, mint tegnap, és tudom, hogy egyre jobban is leszek. Egyébként, ami a furcsa, nem érzem, hogy meg akarna jönni a menstruációm, ami lehet, hogy a progeszteronnak köszönhető, de azért nem egészen értem, mert inszemekkor is nyomtam és mégis éreztem, hogy meg fog jönni, mert annak ellenére görcsöltem. Most semmi. Nem gondolom, hogy ebből még ilyenkor bármi lehet, de akkor sem értem. Mindenesetre viszlát karácsonyi szülés, és viszlát 2016-os baba!