Lombik konzultáció

A napokban történt meg a már számomra is mindennél jobban várt konzultáció a Kaáliban. Titkon azért reméltem, hogy valahogyan még idén beleférek így, hogy minden eredményt tudtam villantani a megbeszélésre. Még egyébként kell egy teljes vérkép meg egy EKG, de minden álmom így váljon valóra. Szóval, ha megjön - ami egyébként végre már bármikor megtörténhet, de nagyon nehezen akar és erőlködik szokás szerint -, akkor indul is a protokoll. Fogamzásgátlóval kezdünk, Marvelonnal 35 napig, november elején ultrahang, utána olyan ínyencségekben lesz részem, mint a Klion- D 100 a hüvelyi fertőzések ellen, lesz ismét Prednisolon a kiválóan dolgozó immunrendszerem legyengítésére (Isten hozott újból, Drágaságom:)), Menopur injekció a tüszőgyarapításra, és természetesen nem hiányozhatnak a már nagyon jó barátaim sem, az Utrogestan és a Clexane, hogy a biokémiai terhességeknél végre messzebb tudjunk jutni. Még nem egészen értem, hogy hogyan fog összeállni ez az egész, mit, milyen napokon és mennyit kell szurkálni, de ez pontosan ki fog derülni az első ultrahang után. Először kicsit csalódás volt ez a fránya fogamzásgátló is, de aztán megnyugtattam magam, hogy biztosan fontos, és kell, arról meg nem is beszélve, hogy a lelkemnek sem árt kicsit a pihenés. Augusztusban volt az utolsó inszemináció, és bár volt szeptemberben egy kis reménykedés, hogy összejöhet természetesen a HSG után, de már most is érzem, hogy végre kicsit tudok másra is gondolni, nem csak a gyerekcsinálásra.
Ugyanis be kell vallanom, hogy tulajdonképpen egy koncentrációs problémákkal küzdő, figyelemzavaros, olykor-olykor agy nélküli emberré változtatott az asszisztált reprodukció. Az egy dolog, hogy ha valamit nem írok fel, akkor akár pár perc alatt kimegy a fejemből, de volt már ennél szörnyűbb felismerése is annak, hogy valami gond  lehet velem. Régebben például azt hittem, hogy az csak egy kifejezési eszköz a filmekben, amikor azzal mutatják be azt, hogy a szereplő nem tud koncentrálni a másikra, hogy nem hallja, hogy a másik mit mond, csak látja, hogy tátog. Számomra most már egy bizonyított tény, hogy nem az. Nem csak egy kifejezési eszköz. Előfordult már ugyanis, hogy mondott nekem valamit a főnököm, de én csak arra lettem figyelmes pár perc múlva, hogy áll előttem és tátog. Majd elment. Nem tudom, mit mondott, de nagyon ijesztő volt.
Most legalább lesz minimum 35 napom, amikor még csak meg se fordulhat a fejemben, hogy összejött-e vagy sem, meg hogy, mikor és hogyan fogok menni ultrahangra és inszeminációra, a tünetelemzésekről meg aztán ne is beszéljünk. Jó lesz kicsit másra is koncentrálni és összekaparni a lelkemet a lombikig. Nem fog ártani, az biztos.