Ennek sem volt értelme

Nem sikerült az  inszem. Tudom, hogy olyan nagy csodákat egyébként sem várhattunk tőle, na de azért az ember bízik az utolsó pillanatig. 

Múlthét elején egy igazán fos munkanap után teljesen összeomolva értem haza, és úgy döntöttem, hogy kipróbálom a Kaális dokim egyébként is sokszor ajánlott módszerét, ez pedig nem más, mint az igya le magát- terápiás technológia. Szóval inszem ide vagy oda, hazaértem, leültem a konyhában a földre, a férjem is odakuporodott mellém, én döntöttem magamba a rosét, mondván, hogy ilyen még úgy sem fordult elő asszisztált reprodukció alatt, közben bömböltem a kétségbeeséstől, ő pedig simogatott, türelmesen hallgatott és ott voltunk éjszakáig a földön. (Természetesen van nappalink, meg mindenféle kényelmes helységünk és kanapénk, de valahogy akkor ott volt jó). 

Ezen az estén eldöntöttük, hogy bejelentkezünk a Tegyeszhez. Elég ellentmondásos érzések kavarognak bennem ezzel kapcsolatosan, én nem tudom, hogy ez normális-e. Mi már régóta eldöntöttük, hogy ez nálunk szóba jöhető dolog, és egyikőnknek sincsen ellenére, viszont minden alkalommal elmondtuk, hogy ráérünk vele még, hiszen ezer lehetőségünk van arra, hogy teherbe essek, valószínűleg nem is lesz szükségünk rá, hogy elindítsuk az örökbefogadást.  Erre most itt vagyunk és elindulunk ezen az úton. Olyan mintha itt lenne a vége, mintha nem lenne több remény, mintha már nem lenne több lehetőségem arra, hogy számomra a könnyebbik és a vágyott úton lehessen gyerekünk. Amellett ugyanis, hogy sajnos még mindig nem múlt ki belőlem a szülés utáni vágy, igenis úgy gondolom, hogy nekem sokkal könnyebb lenne szülni egyet, mint ezen az egész procedúrán végig menni. Tudom, hogy a gyerekek érdekében ez szükségszerű, de valahogy nincsen kedvem ahhoz, hogy valami idegen (ki tudja mennyire szimpatikus) pszichológusnak beszéljek fájdalmas dolgokról, hogy eljöjjenek hozzánk vizsgálni a lakásunkat, minket meg mindenünket, hogy mindenféle csoportos tanfolyamon vegyünk részt, hogy utána idegesen várjuk a határozatot, hogy egyáltalán mindezek után alkalmasak vagyunk-e, majd jönnek mennek az évek. Mindemellett meg azóta többet ábrándozok arról, hogy milyen lesz, ha az ölünkbe hullik egy kis csoda és végre, végre elfelejthetem ezt az egész nyomorék időszakot az életemből, mint arról, hogy terhes leszek és ez valahol az alap dühöm mellett, nagyon kellemes nyugalommal tölt el. 

Ezen az estén eldöntöttük azt is, hogy veszünk egy jó fényképezőgépet. Azóta egyébként meg is vettünk. Már vagy 4-5 éve elromlott a régi, és akkor valamiért megbeszéltük a férjemmel, hogy majd akkor veszünk egy jót, ha 12 hetes terhes leszek. Akkor már jártunk sokat orvoshoz, talán az első vetélésen is túl voltam már, és úgy gondoltuk, hogy nagy kiadás ez, majd akkor rászánjuk a pénzt. Persze azóta már sok minden történt, és természetesen voltak más kiadásaink is, de ez a hülye fogadalom valahogy megmaradt. Most úgy döntöttünk, hogy teljesen felesleges tovább várni vele. Nagyon jó ötlet volt, mert sosem kötött még le ennyire műszaki kütyü, tényleg jól eltereli a gondolatokat a gyerekcsinálásról. Bízom benne, hogy megmarad hobbinak ez a hóbort, és tényleg jó terápia marad mindig. 

Ezen az estén majdnem azt is eldöntöttük, hogy hozunk egy kutyát egy menhelyről, de ez már a végére maradt, amikor is én már elég részeg voltam, úgyhogy erre vissza kell térni majd tiszta tudatállapotban. 

Ezen az estén elmondtam a férjemnek, hogy úgy néz ki, kezdek megkeseredni. Azt hiszem, onnan látszik a legjobban, hogy egyre dühösebb vagyok és egyre inkább múlik el belőlem minden empátia, hogy mikor azt hallottam valaki szájából, hogy kis geciknek hívta az üvöltöző gyerekeket, én ezt nagyon poénosnak találtam és hát igazán jót nevettem rajta. Elmeséltem neki azt is, hogy mikor egyik ismerősöm, aki úgy igazán és rendesen és alaposan végig cigizte az egyébként abszolút tervezett terhességét  (legalábbis azt az időszakot, ameddig eljutott, mert koraszülés lett belőle), pár hónapja megmutatta a kismamafotóit, ahol szépen kirittyentve, belőtt hajjal, boldogan és meghitten pózol, hasikájára téve a kiscipőket, én arra gondoltam, hogy az egyik képet photoshoppal átalakítom és kicserélem a cipőket egy doboz Marlboro-ra. Szerencsére megállított az, hogy tulajdonképpen nekem nincs időm ilyen marhaságokkal foglalkozni, de egy pillanatra azért elméláztam a gondolattal. 

A szememet végül dagadtra sírtam, másnap csak egy vékony kis csíkra tudtam kinyitni, komolyan csoda, hogy a kollégáim még nem kérdezték meg, mi a fene van velem mostanában. 

Megmondom őszintén, el vagyok keseredve. A férjem szerint visszajött a tavalyi depresszióm, és sajnos igaza van. Valószínűleg tavaly azért sikerült kilábalnom belőle hamar, mert nem volt próbálkozás, így gyakorlatilag semmilyen kudarc nem ért. Idén rájöttem, hogy nem próbálkozni lelkileg sokkal kevésbé megterhelő, mint kudarctól kudarcig élni, pedig akkor azt hittem, hogy annál rosszabb nincsen, ha még csak nem is próbálkozhatunk. Sajnos azt érzem, egyre nehezebb felállnom egy-egy sikertelenség után és ma már azt kívántam, hogy legyen erőm feladni.
29-30 éves voltam, mikor elkezdtünk próbálkozni, idén leszek 35. Eddig azt hittem, hogy a vetéléssel vannak problémáim, és ha azt megoldjuk, akkor minden rendben lesz. Sajnos azóta annyira eljárt felettem az idő, hogy most már a teherbeeséssel is komoly problémáim vannak. Az idő ilyen gyors repülése miatt legszívesebben folyamatosan csak próbálkoznék, de tudom, hogy ez lelkileg semmiképpen nem tenne jót, így lemondtam az augusztusi FET-ről is. Gyakorlatilag pont a nyaralásunk első napjaiban derülne ki, hogy sikerült-e és hát két dolog történhetne: vagy végigbőgöm az egész nyaralást, mert nem sikerül, vagy ha sikerül, akkor azon stresszelek, hogy mielőbb be kellene adni a lipidet, de mi meg külföldön vagyunk és nem igen tudunk hip-hop hazaugrani.
Komolyan és őszintén felnézek azokra a nőkre, akik ennyi vagy még több év és kudarc után, nem érzik magukat sohasem totális lelki roncsnak. Annyian mondják mostanában nekem, milyen erős vagyok, pedig jelen pillanatban egy ezer darabra hullott puzzlenek érzem magam, amit valahogy senki sem akar kirakni.