Dupla ünnep

Mert tegnap voltam az utolsó ultrahangon a 2. ciklusvizsgálat kapcsán, és végre, végre, végre legalább ennek vége, el sem hiszem, úgy örülök:) Már csak vérvételek vannak hátra, de komolyan nagyon megkönnyebbültem, hogy vége. Éljen, éljen, éljen!:) Ezt utáltam gondolatban és hát bevallom a gyakorlatban is a legjobban. Tegnap reggel meg G. a Honvéd Kórházba volt hivatalos spermavizsgálatra, és ő azt találta ki, hogy viszi a cuccost itthonról, csak hát úgy járt, hogy útközben hoppáré kilöttyent az anyag egy része az amúgy direkt erre a célra való üvegcséből. Ő nem is érti, hogyan. Kis szívem, hát én meg igen. Valószínűleg jobban kellett volna alkalmazni a kupakcsavarás technikáját. Mindenesetre így aztán felesleges volt a rákészülés, szevasz vizsgálat,  majd mehet egy hónap múlva újból. Hát így ömlött tegnap a mag és így illant el a peteérés is. Na, mi ezzel ünnepeltük idén a házassági évfordulónkat:) ... Meg persze egy pohár borral. És ez így volt most tökéletes :) Szeretem a férjemet <3 

Misztikum

Néha azt érzem, hogy a gyerekcsinálás témájában kezdem elveszíteni a kapcsolatot a valósággal. A napokban az egyik terhes barátnőmnek kifejtettem azt is, hogy most mély szakadékot érzek köztem és a terhes ismerőseim között. Valahogy úgy, mintha egy másik bolygóról valók lennének.
Tátott szájjal, döbbenten nézek azokra, akik velem egykorúak vagy nálam még idősebbek is, és hipp-hopp képesek teherbe esni. Én, a kizökkenthetetlen racionalista, már-már némi misztikumot vélek egyes esetekben felfedezni és csak kapkodom a fejem, nem értem, hogy van ez? Hogy hogy sikerült neki? Úgy kutatom a kérdésre a választ, mintha még nem lenne rá egyértelmű biológiai magyarázat évezredek óta. Ezt az érzelmi káoszt valószínűleg az a paradoxon okozza, hogy nagyon szeretném már, ha végre sikerülne, viszont jelenleg még csak nem is tudunk próbálkozni a kivizsgálások miatt, így az esélye annak, hogy most csatlakozhassak a hasnövesztő barátaim körébe, egyenlő a nullával, ami valljuk be, kissé megvisel, magányossá tesz és kirekeszt.

Az egyik tüszőmérés alkalmával összefutottam a rendelőben egy kis családdal: apa, anya, meg egy 5-6 év körüli gyerek. A beszélgetésből kiderült, hogy anya 6 hetes terhes. Ahogy kijött a vizsgálóból, kapta is elő az ultrahang felvételt és mutatta az 5 évesnek, hogy nahát nézd, itt van a kistesód. Én pedig meghökkenten hallgattam az eseményeket, gondoltam magamban, hogy hát nem hiszem el, miről magyarázol, anyukám, és mi lesz ha holnap elkezdesz vérezni, aztán szevasz tesó? Mit mondasz az 5 évesednek, ha majd keresi? Azt, hogy volt tesó, nincs tesó? Hogy most így jártunk, aranyom? Aztán az önhergelés után végülis leesett, hogy ja, nem, tulajdonképpen ebben a történetben én vagyok az egyetlen, aki furcsán gondolkodik, hiszen valószínűleg az a normális, hogy a 6 hetes terhességek megmaradnak, és tovább folytatódnak, megnőnek a magzatok, és végül megszületnek a gyerekek. Azért erre rájönni, kellett egy kis idő. Szóval megnyugodtam, lesz ott tesó, huh. 

A minap láttam egy másik családot a buszon: magyar apuka, magyar anyuka, cuki afrikai kisfiú. Egyből arra gondoltam, hogy milyen szép család, biztosan hosszú évek próbálkozása után örökbefogadták. Aztán arra, hogy lehet, hogy donor. Nem mintha lenne jelentősége, hogy melyik verzió igaz, de napokkal később esett le, hogy talán a legvalószínűbb dologra - ami pár évvel ezelőtt minden bizonnyal elsőre jutott volna eszembe - nem is gondoltam, hogy például a gyerek anyu előző kapcsolatában fogant egy afrikai apától. Hát így. Igyekszem majd legközelebb a dolgok egyszerűbbik (vagyis a valósághoz közelebbi) oldalába belegondolni. Hátha ezzel az én bolygóm is elkezd kicsit közelíteni a másikhoz ;)

Na akkor futás!

Ugye Fülöp tanácsolta a július közepi konzultáción, hogy csökkentsem le a sport mennyiségét, ami nem érintett túl jól, mert megszerettem. 

De aztán jött az augusztus, a kánikula, a vizsgálatok, a hajsza a munkában, a kissé depis hetek a terhesedő barátnők társaságában és uppsz, azon kaptam magam, hogy sikerült olyan jól megfogadnom a tanácsot, hogy lecsökkentettem a sportok számát tulajdonképpen nullára...Először lelkifurdim volt, hogy azért nem kellene a ló túloldalára átesni, de aztán hamar megnyugtattam magam, hogy kell a pihenés, most ez jól esik, és majd elkezdem újból. Hihetetlen, hogy milyen könnyen hozzá lehet szokni a nem sportoláshoz is. A lakásújítás idején ráadásul a diéta tartása is hagyott némi kívánni valót maga után. Persze önámítás lenne ezt a felújításra fogni, de tény és való, hogy nem főztem, a lakás körüli sok munka miatt a napi 5 étkezés is gyakorta borult, és talán csak a hozzám hasonló komolyabb cukorbetegek ismerhetik azt a farkaséhséget, amikor egy kimaradt tízórai vagy uzsonna után, elborul az elme, és nincsen semmilyen észérv, ami megakadályozza ilyenkor a sokszor brutál mennyiségű szénhidrátdús kaja bevitelét. Ennek szépen meg is lett az eredménye, fel is szaladt megint jó pár kiló, ráadásul a tavalyi lombik óta még mindig nem sikerült minden plusztól megválni. Úgyhogy mostmár végképp töltött galambnak érzem magam. Örülök, hogy beköszöntött a hűvösebb idő, mert így szeptemberben természetesen megint én vagyok Budapest legkorábban ébredő futója. Valamelyik hétvégén kirándultunk a barátainkkal, és én úgy döntöttem, hogy felveszem a futócuccom, felcsatolom a pulzusmérőt, előre megyek és kirándulás helyett futok az erdőben a hegyen, mert ilyet még sohasem csináltam. Elmondhatatlanul csodálatos érzés volt, egyszerűen leírhatatlan az élmény. Abban az időben úgy éreztem, hogy én vagyok a világ legboldogabb embere és bár egészségesként a futás nagyon egyszerű dolognak tűnik, akkor mégis azt gondoltam, hogy én bármire képes vagyok. A táj sokkal izgalmasabb volt, mintha csak simán gyalogoltam volna, és ahogy suhantam a fák között, annyira gondtalannak érzetem magam, hogy az sem érdekelt, ha eltévedek, és mondjuk egy örökkévalóságig tart, amíg kitalálok belőle. Imádok futni. 


u.i.: Mondjuk G. azért büszke volt rám, hogy nem tévedtem el, nálam benne lett volna pakliban. Najó, én is büszke voltam magamra. 

Elgondolás

Emlékszem, hogy kislány koromban mennyire nem értettem, hogy azok az idős asszonyok, akiknek nem lett sosem gyereke, miért voltak olyan "gonoszok" a gyerekekkel. Na, nem mindenki, de jellemzően azért azok voltak. Anya mindig mondta, hogy legyek megértő, nézzem el nekik, hiszen nem lehetett gyerekük, én pedig mondtam, hogy jaj, mit nem tudták ezt azóta megszokni, meg miért rajtam töltik ki. Most azért úgy visszamennék aztán jól pofán vágnám magamat. Kíváncsi lennék, hogy belőlem milyen öregasszony válna, ha a 30-as, 40-es éveimet a barátaim kisgyerektársaságában kellene eltölteni, úgy, hogy nekem nincsen. Még azt is megkockáztatom, hogy a lelki nyomorom miatt nem is biztos, hogy életreszólóan tudnám velük a barátságot ápolni. Aztán lehet, hogy 70-80 évesen meg én is bottal kergetném a gyerekeket, meg böködném az ujjammal a vállaikat, és ordítanám nekik rekedt hangon, hogy "ti loptátok el a szilvámat, büdös kölykök!"
Najó, hagyjuk. Tulajdonképpen, nem is vagyok rá kíváncsi, hogy milyen lennék.