A soha véget nem érő történet

A három hónapon át tartó metformin mentesség nem hozott jó eredményt, ahogy azt a legújabb vércukorterhelésem eredménye mutatja:

vc0: 6.8
vc60: 8.8
vc120: 7.3

inzu0: 11.8
inzu60: 72
inzu120: 69

Picit elszontyolodtam, mert valahogy azt vártam, hogy minimális javulás lesz az előzőhöz képest, vagy legalábbis nem romlik egyáltalán, de nem ez történt és így egyértelműen látszik, hogy nálam nem elég csak a diéta és a sport. Pedig tényleg nagyon figyeltem a 120 grammra, még fogytam is egy pár kg-t, aminek örülök, mert akár hízhattam is volna ilyen rossz eredmény mellett. 

A kecskeméti dokival abban maradtunk, hogy teszünk még egy próbát úgy, hogy még mindig nem ír fel gyógyszert, de most szedek 2* 2000 mg inozitolt, mert a korábbi eredményeimből úgy tűnt, hogy egy enyhe javulás akkor volt tapasztalható, amikor elkezdtem az inositolt. Hátha csak az insoitol önmagában segít. Most már mondjuk nem várok ettől csodákat, de hátha. Kérdeztem, hogy ő lát-e még egyáltalán esélyt arra, hogy ez nálam helyrehozható, hiszen tényleg több éve szenvedek vele, és nincsen javulás, miközben azt látom magam körül, hogy majdnem minden IR-es egy kis sporttal, egy minimális étkezésre való odafigyeléssel (komoly méregetős diéta sokszor nem is szükséges) hip-hop rendezi az eredményét. Mondta, hogy ez valóban így van, hogy legtöbb esetben tényleg elég egy minimális odafigyelés vagy esetleg kevés gyógyszer, de vannak ritka kivételek, mint ami látszik, hogy én is vagyok, akinél nagyon nehéz, nagyon érzékenyen reagál mindenre a szervezetem, és nem is áltat, lehet, hogy sohasem fog sikerülni ennél jobban javítani az értékeket. Azt mondta, hogy még azért ne adjuk fel, és tegyünk egy-két próbát, de elképzelhető, hogy majd egyszer ki kell mondja, hogy nálam ennyi az, amit a szervezetem produkálni tud. Ez azért szomorú, mert az ő véleménye szerint is (és egy ideje most már az enyém szerint is) a vetéléseim hátterében vagy az IR vagy a pajzsmirigy alulműködés áll továbbra is. Az, hogy 2 vetélésem is volt IVIG mellett abszolút azt bizonyítja, hogy nem az immun vagy nem CSAK az immun áll a vetélések mögött. Kérdeztem, hogy mi a véleménye a gluténmentes diétáról, azt mondta, hogy megpróbálhatom, nem ártok vele, ha tudok figyelni arra, hogy lassú felszívódású szénhidrátokat egyek, de ő azért csodálkozna, ha azzal rendeződne. Úgy gondolom, hogy teszek egy próbát azért, nincsen vesztenivalóm.

A pajzsmirigyemre a 75 mcg Letrox (T4) mellé kaptam most 12.5 mcg Trijodthyronint (T3) is, mert bár határértéken belül van mind a T3 mind a T4 értékem is, de ahhoz képest, hogy mennyi gyógyszert szedek rá, nem eléggé jók. Kontroll 3 hónap múlva.

Így viszont eldőlt: nem lesz tavasszal lombik, ilyen értékek mellett semmi értelme és ez engem most  inkább megnyugvással tölt el, mint nem és azt sem tartom kizártnak, hogy soha többé nem lesz már.

Boldog Új Reményeket!

Nem a 2016-os volt életem legszebb karácsonya. Valahogyan november végén, december elején sokkal, de sokkal szebbet képzeltem el, például hogy mondjuk ott állunk a fa előtt az egész családommal, bontjuk az ajándékokat, mi meg mondjuk a férjemmel, hogy van még egy, és már a mosolyomból látja az anyukám, hogy örömhírt készülünk közölni, és már potyognak is a könnyei, erre persze az enyémek is, mielőtt bármit is mondhatnék, de hát nem volt ilyen giccses, mondom, nem ez volt életem legszebb karácsonya. Mondjuk az én könnyeim potyogtak azért párszor, csak nem örömömben. Van ilyen is, de túl lehet élni, egyszer minden elmúlik, elmúlt ez is, és nekünk sem lesz mindig ilyen, mert lesz ez még jobb is.

Emlékszem 2015-ben a 4. biokémiai terhességem után annyira magam alatt voltam. Március volt és én tudtam, hogy annak az évnek annyi, hogy vissza kell mennünk Fülöphöz és a hónapokon át tartó vizsgálatok alatt nem próbálkozhatunk, amit én olyan tragikusnak láttam, hiszen még csak reménykedni sem reménykedhettem abban, hogy esetleg valami csoda folytán terhes leszek. Úgy gondoltam, minden erőmre szükség lesz, hogy túléljem azt az évet, ami hosszúnak és szomorúnak ígérkezett akkor márciusban. Mostanában már azt érzem, hogy a reményhez sokkal több erő kell. Sokkal megerőltetőbb eljutni addig, hogy egy-egy kudarc után újból reménykedni tudjak és lássam, hogy vannak lehetőségeim, mint a reménytelenséghez. Tényleg jó ideig nem láttam azt, hogy most akkor merre tovább, és mostanában sokat hezitáltam a feladáson. Aztán arra jutottam, hogy úgysem fogom még. Eddig 2 stimulációm volt, még biztosan teszek pár próbát. Csak kár, hogy nálam nem elég annyi, hogy egyszerűen fellövöldözzük az embriókat és várjuk a csodát.

Hogy mi lesz pontosan, azt persze nem tudom még. Először is teszek egy utolsó kísérletet az inzulinom rendezésére. Karácsony előtt elmentem egy vércukorterhelésre, hogy megnézzem hogyan hat a kevesebb, és lassú felszívódású metformin, amit kb. május óta szedek, majd két ünnep között meglátogattam a híres kecskeméti endokrinológust, neki még adok egy esélyt. A terhelés eredménye nem lett olyan rossz, mármint az én korábbi eredményeimhez viszonyítva, hiszen én már annak is örülök, ha nem romlik:
vc0: 5.8
vc60: 7.1
vc120: 5.6
inzu0: 6.2
inzu60: 68.4
inzu120: 79.9
Kecskeméti sem esküdött meg arra, hogy ez okozza a vetéléseket, de tény, hogy nem jó az inzulin, és azt érdemes rendezni, hogy mondjuk biztosan kizárjuk. Csak hát nekem a rendezés majd felér egy kisebb fajta csodával, ezt szerintem ő is tudja, mert eléggé kerekítette a szemét a 2012 óta felhalmozott leleteimen, látva, hogy nagyon semmilyen gyógyszerrel nem jutok előrébb, ráadásul azon ritka egyének közé tartozom, akinek már egy kis plusz hormon (progeszteron vagy fogamzásgátló) is totál elcseszi az értékeit. Talán ez a kevesebb metformin az, ami kis változást hozott, ezért azt tanácsolta, hogy hagyjuk el teljesen, úgy sincsen egy darab olyan leletem sem, ami megmutatná, hogyan reagál a szervezetem gyógyszer nélkül, csak sporttal és diétával. A 160 grammos diétát viszont levitte 120 grammra, amin meg én kerekítettem a szemem. Kíváncsi vagyok. Egyrészt gyógyszer nélkül én elég éhes vagyok, ráadásul most még kevesebbet is ehetek, mint gyógyszerrel, hát nem tudom, de teszek egy próbát. 2 hónap múlva kell megnézni az eredményét. Egyelőre 2 napja csinálom, még élek. Ha nem jelentkezem, akkor nem kell semmi extrára gondolni, valószínűleg csak éhen haltam.
Ami érdekes, hogy azt mondta, hogy ő nem tartja kizártnak, hogy a pajzsmirigyem a gond, amiről tudni kell, hogy 50 mcg letroxal tökéletesen működik legalábbis a vérvételeimet tekintve (TSH, T4, T3, ANTI-TPO, TG is mindig rendben van, ráadásul míg nem szedtem hormont, addig is csak a TSH volt 3.6, az összes többi értékem normális volt). Tavaly, a budapesti endokrinológus guru szerint szednem sem kéne rá hormont, de végül ő azt mondta, hogy azért maradjon az 50-es, mert ártani nem árt. Kecskeméti szerint meg nem lehet értelmezni az eredményemet, mert nem éltem jódmentesen. Tény, hogy nem, de azért nem, mert minden más doki szerint nekem nem is kell úgy élnem, ugyanis nincsen pajzsmirigy problémám. Na, most Kecskeméti felemelte 75 mcg-re a letroxot, meg jódmentes életet írt elő. Persze teszek egy próbát, mert tulajdonképpen már nem veszthetek semmit sem, de nekem azért ez gyanús.
A másik felvetésem még az, hogy a méhnyálkahártyám nem működik tökéletesen. Nem a vastagságra gondolok, hanem a minőségére, amit ugye sosem néznek (lehet nem is lehet nézni?). Gondolkozom még egy teljesen mesterségesen felépített ciklusban, ösztrogénnel, hátha úgy másfajta méhnyálkahártya összetételt érhetünk el, ami táplálóbb az embrióknak. Nem tudom, hogy mindez működőképes lehet-e vagy sem, ugyanis szerettem volna erről beszélni a lombikdokival, de nem sikerült. Miután értesítettem arról, hogy nem sikerült a legutóbbi FET, nem hívott vissza, pedig korábban mindig egyeztettünk ilyenkor, lehet, hogy már maga sem tud mit mondani nekem. Mindenesetre majd próbálkozom még januárban.
A harmadik sejtésem az, hogy egyszerűen az embrió volt hibás ezúttal, és csak próbálkozni kell megállás nélkül aztán majd egyszer sikerül.
A negyedik feltételezésem pedig, hogy minden bajom van egy időben: IR is meg immun is meg a nyálkahártya is rossz, és egyszerűen csak mindent rendezni kell egy olyan ciklusban, amiben pont egészséges az embrió is. Hát van kihívás, mit mondjak. Nem csoda, hogy előbb-utóbb minden dokinak elmegy a kedve attól, hogy kicsit jobban törje a fejét a megoldáson.
Hogy konkrétan mi lesz, azt még nem tudom pontosan. Egyelőre - ha sikerült a lombikdokival egyeztetni-, szeretnék januárban egy FET-et az utolsó kis Tökmagra. (Úgy értem, hogyha nyitva lesz az intézet, meg a doki is ráér, kicsit frusztrál, hogy nyakunkon a síszezon.) Kecskeméti szerint mondjuk most megint fel kellene hagyni a próbálkozással. Talán ez lenne az ésszerű, de valószínűleg ő azért mondja olyan könnyen, mert nem adatta be magának több százezerért az IVIG-et, ami kb. januárban hat még utoljára (ha egyáltalán hat, ezt is csak Isten tudja), úgyhogy én tennék még egy próbát, mert ki tudja, lehet beigazolódik a harmadik sejtésem. Szóval remélem, hogy szülési fájdalmakban gazdag, izgalmas évnek nézünk elébe.
Más pedig nem is maradt hátra idén, mint az, hogy Boldog Új Reményeket kívánjak! Mindenkinek, akinek szüksége van rá. Akinek nincsen, annak meg egy hiperszuper 2017-et.

Kezdetektől a mai napig

2011. augusztusában indult a mi történetünk. Már régen eldöntöttük, hogy közös gyerkőcöt szeretnénk, csak hát az élet egyéb fontos dolgai miatt egészen idáig halogattuk. Biztos voltam benne, hogy nekünk azonnal sikerül. Ez a bizonyosság hamar elszállt, októberben már orvosnál ültem, mert mi van, ha mégsem. PCOS volt a diagnózis és némi pajzsmirigy alulműködés, melyet azonnal elkezdtek kezelni, és hát el is kezdtem diétázni. A vércukorterhelés eredménye túlmutatott már az inzulinrezisztencián, a csökkent glükóztoleranciára napi 2000 mg metformin volt a "gyógyír", a pajzsmirigyre 50 mikrogramm Letrox. Így ment ez majd egy évig, igyekeztem a diétával, később heti háromszor sportoltam, szedtem a gyógyszereimet, de egyéb csoda nem történt velünk. Ezért nőgyógyászt is váltottunk, mert az addigivel nem sokra jutottunk.

Az új nőgyógyász 2012. októberében egyből elküldött pár vizsgálatra, hogy felpörgesse a folyamatot. Ilyen volt Hycosy, a petevezeték átjárhatósági vizsgálat és a PCT, ahol a hüvelyváladékot párosítják a spermával és megnézik, milyen a mozgásuk, várhatóan képesek-e eljutni a petesejtig. A Hycosynak jó volt az eredménye, szerencsére átjárhatóak a petevezetékek. A PCT annál inkább rosszul sikerült. A biológus felvilágosított, hogy ilyen eredménnyel sajnos természetes úton nem nagyon fogok tudni teherbe esni, a nőgyógyász azt mondta, hogy pár hónapig próbálkozhatunk szteroiddal, de ha nem megy, akkor ő is az inszeminációt javasolja, ugyanis szervezetem ellenanyagot termel hőn szeretett férjem megvizsgált és tökéletes spermáira. Hát jó, tegyünk próbát, azért természetes módon, bár nagyon nem örültem, hogy szedett gyógyszereim repertoárja még napi 7 mg szteroiddal is megnövekedett.

És 2012. októberében megtörtént a várva várt csoda, teherbe estem. Furcsát éreztem, ezért csináltam a tesztet, de a szemeimnek nem hittem, amikor megláttam az eredményt. Férjem is megállapította a 2 csíkot, mielőtt pánikba esett:) Egyből nőgyógyász, aki bár akkor nem sokat látott még, azért elmondta, hogy van ott valami, de várjunk 1 hetet, és akkor már a szívhanggal együtt mi is többet tudunk. Az egy hét alatt én már sok mindent elolvasgattam, talán még a babkocsit is megvettem képzeletben, ezalatt a férjem maradt a földön, mint mindig az életünk során:) Így van ez rendjén. Talán ő többet sejtett, mint én. Pont egy 1 hét múlva este már nagyon fájdogált a hasam és kissé véreztem is, éjszákára minden felerősödött és tudtam, ez már mit jelent. A mi kis csodánk 6. hétig tartott ki.

Ám nem kellett sokat várnunk a következőre. 2013. januárjában újból teherbe estem, de ezúttal a pozitív teszt után pár nappal következett be a vetélés. Az irodalom szerint ez már habituálisnak számít, így nem sok jóra számíthatok a jövőben, ami egy egészséges csecsemő kihordását jelenti.

A következő lépcső a genetikai vizsgálat. Féltem tőle nagyon, ez már olyan véglegesnek hangzik. Sokat vártunk az eredményre, de március körül megkaptuk. Leiden, Protrombin normális, de MTHFR homozigóta vagyok. A férjemnél minden normális. Az MTHFR mutáció kockázatot jelent szív-és érrendszeri megbetegedések, valamint velőcső-záródási rendellenességek kialakulására az emelkedett homocisztein szint miatt és nagy az esély, hogy a habituális vetélések egyik okozója is. Irány a genetikus. Természetesen a gén nem javítható, de számunkra óriási megnyugvást jelentett, hogy befolyásolható annak működése: bivaly adag vitaminokkal van rá esély, hogy kihordjak egy egészséges csecsemőt, és megelőzzem a vetélést. Napi 2 db Elevit és 2*4 mg folsav szükséges először 6 héten keresztül a homocisztein méregtelenítéshez, majd végülis egész életemen át, ahhoz, hogy elkerüljem a génjeimbe kódolt sorsomat. (Bár gondolom szülés után az Elevit lecserélhető "egyszerűbb" B vitamin komplexekre is.)

Alig vártuk, hogy leteljen a 6 hét, tudván, hogy termékeny vagyok végre, nem kicsit, nagyon is, és a vetélések okát pedig megtaláltuk. Biztos voltam benne, hogy 2013. nyarán, pocakomban lesz a csoda. De nem jött. Idén októberben visszamentünk a nőgyógyászhoz, addigra meg is fogalmazódott bennem, hogy ha nem jön, akkor vágjunk bele az inszeminációba. Ő felírt még néhány vizsgálatot, mielőtt belevágunk. Férjemmel elmentünk kromoszómavizsgálatra, és megismételtük a PCT-t, az utóbbinak szteroid mellett jó lett az eredménye, az előbbire félve várunk. Az utóbbit novemberben újból ismételni kell, mert közben átváltottam egy másik gyógyszerre, a kialakult mellékhatások miatt (fájdalmas arcvörösödés, a semmiből felszökő láz).

Nem tudom minek köszönhetően - érdekes, hogy pont az inszeminációval kapcsolatos döntés után-, ismét kaptunk egy pozitív tesztet. Nem mondom, hogy ajándékba, mert egyből elkezdtem vérezni, pont a menstruáció napján. Érzetem, hogy terhes vagyok, de azt is, hogy valami nincs rendben. Ezúttal viszont egy világ omlott bennünk össze. Amikor azt hittük, hogy már mindennek meg van az oka és mindent kezelünk, így már nem érhet bennünket ekkora veszteség. Minden megfordult a fejemben. Legfőképpen az, hogy lehet, hogy sohasem lehet gyerekünk. November 5-re van időpontunk az új PCT vizsgálat miatt a nőgyógyászhoz, de addig is - "kiolvasva" az internetet - önszántamból elmentem egy trombofilia szűrésre is, melyből nekem a genetikai vizsgálat már megvolt, de a véralvadási faktorok és az immunológia még hiányzott. Az eredményre várunk még és reménykedem, hogy valahol itt lesz az ok, mert ha nem, akkor nem is tudom már, hogy hol keressük és mit tehetünk azért, hogy végre meghalljuk azt a bizonyos szívhangot...