Embriótranszfer - változó idők

Sokaktól hallottam, hogy milyen izgalmas az az időszak, mikor bent van az embrió, és várod a ~két hetet, hogy teszteld a pozitívat. Tény és való, hogy az első transzferem nekem is agymenés volt, de csak azért, mert 99,9%-ig biztos voltam benne, hogy sikerülni fog, hogy az én utam a spermaölés miatt a lombik, és ha lombik, akkor tuti sikerül, mert valójában én egy termékenységi istennő vagyok. Változnak az idők, azóta azért már kicsit másként gondolok magamra. Be kell valljam azt is, hogy az én nyugodalmas pillanataim pont abban a két hétben vannak, amikor bent van az embrió és még nem tudod mi lesz, csak vársz. Előtte és utána is idegbaj van, de nagyon. 

A múltkori, elmaradt transzfer annyira mély nyomokat hagyott végül bennem, hogy én teljesen megbolondultam a mostani előtt. Először is tudni kell, hogy nagyon nehezen jött meg a vérzésem, már komolyan azt hittem, hogy terhes vagyok, csak megint rossz a teszt, aztán azért nem mutatja. Végül csak megjött, eltemettem a természetes ciklust és a szokásos 12. ciklusnapra kértem időpontot tüszőmérő ultrahangra. Persze a 9-10-11. ciklusnapon totál bekattantam, hogy megrepedt a tüszőm és mire megyek a dokihoz már nem lesz ott, ő meg így természetesen megint nem fogja megcsinálni az ET-t, hanem halasztani kell januárra, mert decemberben a karácsony miatt biztosan nem lehet. Teljesen a betege lettem a megrepedt tüszőnek, úgy éreztem, hogy a 11. napra minden szurkálásom és fájdalmam elmúlt a bal petefészkemben, ez tuti így volt, mert odaköltöztettem az agyam, úgyhogy egy pillanatot sem mulasztottam el, ami az alapos megfigyelést illeti. Na meg a libidóm is egekben volt a 9-10. napokon, ami ugye tüszőrepedéskor és annak környékén a jellemző, a 11-en meg csak amolyan átlagosnak éreztem. A munkában nem tudtam koncentrálni, hazajöttem hamarabb, de itthon is folyamatos idegben léteztem, nem mondhatnám, hogy hasznos tagja voltam ennek a világnak. A férjem próbálkozott nyugtatni azzal, hogy nem létezhet-e véletlenül, persze csak egészen véletlenül olyan, hogy mégis ott van a tüsző és például a libidóm is csak úgy simán azért volt az egekben, mert még mindig nagyon szeretem őt, de akkor azért mondanom sem kell, ez elképzelhetetlen volt számomra. Mármint nem az, hogy szeretem őt, hanem az, hogy még ott van a tüsző. Változnak az idők, eljön az is, amikor már azt hisszük, hogy a libidót is csak és kizárólag biológiai folyamatok irányítják. 

Persze az ultrahangon kiderült, hogy minden a legnagyobb rendben, valóban sokkal nagyobb volt a tüszőm, mint általában ilyenkor szokott lenni, de még pont időben vagyunk. Azért rendesen kicentiztem, az Ovitrelle-t is aznap kellett beadnom, még ott reggel a Kaáliban. Komolyan olyan boldog lettem ettől a hírtől, mintha azt közölte volna a doki, hogy gratulálok, Ön terhes. Változnak az idők, eljön az is, amikor már annak is örülünk, hogy eljutunk a transzferig. 

Hirtelen felindulásból azt is eldöntöttem, hogy beadatom megint Bishop vérét (lipid), kicsit lazább vagyok már az IVIG után, mit mondjak, pedig azt hiszem ezúttal belázasodtam tőle. Változnak az idők, eljön az is, amikor már kevésbé félünk a beszedett gyógyszerektől és beadott infúzióktól.
A 18. ciklusnapon pedig megtörtént immáron a negyedik embriótranszferem. Két Tökmag jött ki most a csomagból, ezt én kértem. Nem bántam volna, ha jön mind a három, de még a kettőnél is megkérdezte a doki, hogy biztosan így akarom-e (mert egyébként megint egy volt a javaslat, a hármat teljes mértékben ellenezte), emlékezzünk csak, azért mert olyan kiválóak. Még mindig. Szerintem is azok, lemeóztam. Nem mintha nem rettegnék az ikerterhességtől vagy az ikrek nevelgetésétől, de hátha így nagyobb az esély, és ugye azt sem nagyon bizonygatták eddig, hogy egyesével annyira megtapadnának, hiába a remek minőség. Persze tudom, ez nem jelent semmit, 19 sikertelen lombik után is sikerülhet a 20-ra ikerterhesség, de most így döntöttem. Változnak az idők, eljön az is, amikor már mindegy, hogy egy vagy két gyerek lesz belőle, csak sikerüljön végre.
Mostantól pedig akkor jöjjenek azok a híres nyugodalmas percek. Majd jelentkezem a hírekkel, tulajdonképpen még nem is tudom, hogy mikor, talán hamarosan. Remélem tényleg változnak az idők, és ezúttal végre valami pozitívról számolok be!

A legnehezebb számomra a meddőségben

a magány. 

Emlékszem tavaly egy közeli barátnőm mesélte, hogy jól bebőgette a védőnő őt terhesen, ugyanis azzal ijesztgette, hogy mennyire magányos lesz, ha megszületik a babája, és hogy ez egy súlyos probléma, próbáljon meg kellőképpen készülni rá, és amennyire lehet próbálja meg el is kerülni, esetleg már előre gondolkozzon el rajta, mi az amit tehet majd ellene. Furcsa, hogy őt meglepte ez az egész, mert én ugyan nem voltam még 8 hónapos terhes, akit bárki is figyelmeztethetett volna erre az egészre, de annyi helyről hallottam már, hogy mikor elmesélte nekem, nem találtam olyan nagy újdonságnak. De hát tény és való, hogy nekem kicsit több időm van olvasgatni, gondolkodni, hallani, elmélkedni, mint annak, aki gyorsan esik teherbe. Egy pillanatig sem kétlem, hogy ez az egész így van, és noha most mindennél jobban bízom benne, remélem, hogy egyszer én is megtapaszolhatom, milyen a négy fal közé ragadva lenni magányosan egy tehetetlen kisbabával, de biztos vagyok benne, hogy majd ha ott tartok, akkor én is nagyon nehéznek fogom tartani ezt az időszakot. Erről viszont majd talán akkor tudok írni, most még semmiképp. Amiről most tudok írni az egy másik fajta magány ugyan, de mindenkit biztosíthatok róla, hogy sokszor ez is kegyetlen, marcangoló és elég súlyos érzés - gyerek nélkül is. 

Anyukám sokszor beszélt gyerekkoromban olyan barátairól, akiket én nem is ismertem. Nekem gyerekkoromban is nagyon fontos szerepet töltöttek be a barátok, már akkor nagyon ragaszkodtam hozzájuk, és úgy gondoltam rájuk, hogy ez egy életre szóló lesz, és valahogy mindig olyan szomorúnak tartottam az ő történeteit - hiszen ezek az emberek már nem voltak az élete részei-, akkor is, ha egyébként legtöbbször boldogan és szép dolgokat mesélt róluk. Többször kérdeztem, hogy de hát mi történt, miért szakadt meg a kapcsolat, és egytől egyig valami gyerekekkel kapcsolatos dologra hivatkozott: volt akivel azért szakadt meg, mert a másiknak hamarabb lett gyereke mint anyának, és elsodorta őket az élet, volt akivel azért, mert anyának lett hamarabb, így elsodorta őket az élet egymástól és volt akivel ugyan közel egyszerre babáztak, de aztán a gyerekek végül nem bírták egymást, és azért sodorta el őket az élet egymástól. Nekem ez akkoriban érthetetlen indok volt és nem is volt igazán magyarázat. Most értem meg, hogy pontosan miről volt szó náluk, és azt kell, hogy mondjam, bármennyire is fáj ez, de sajnos már pontosan tudom, mi történt a barátaival.
Nekem nagyon kevés barátom van. Mondhatnám azt, hogy van egy pár nagyon közeli barátom, pár elég közeli, de már sajnos nem olyan szoros, egynéhány haverom. Számomra ez pont így van teljesen rendjén, a szoros barátságokat ápolni kell, ez sok időt vesz igénybe és nekem ez az, amire mindig kapacitásom és igényem volt: kevés, de annál mélyebb barátságok. A nagyon közeli barátaimon azokat kell érteni, akiket tini korom óta ismerek, akikkel korábban sűrűn találkoztunk, akikre mindig nagyon büszke voltam, hogy tűzön vízen kitartottunk egymás mellett évmilliók óta, komoly konfliktusok ellenére is szoros és borzasztóan szerető barátság maradt. Gondolom nem meglepő, hogy azt írom, közülük már mindnek van legalább egy gyereke, van akinél úton a második, de tulajdonképpen lassan ez a helyzet mindenkinél. Persze nem állítom, hogy olyan tragikus a helyzet, hogy eltűnőben vannak a barátaim, de hogy úgy fogalmazzak elég sokat romlott a kapcsolatunk minősége. Idén megszült az utolsó olyan barátom is, aki engem hívott fel először, ha valami gondja volt, 2-3 hetente biztosan találkoztunk, és heti legalább háromszor chateltünk, hogy kivel mi a helyzet. Ehhez képest idén volt olyan hónap, amikor még csak chat üzenetet sem váltottunk, mikor úgy döntöttem megtöröm a jeget, írtam neki, hogy hiányzik, arra mondjuk nem jött reakció, csak egy hosszú üzenet arról, hogy a gyereknek nő a foga és szegény gyerek, sokat sír. Közben tudom, hogy sűrűn találkozik a többi gyerekes barátainkkal (akikkel egyébként korábban, gyerek nélkül nem is volt olyan szoros kapcsolata) és a heti 2-3 chatelés sem velem van már, hanem szintén a gyerekes barátokkal. Nagyon kirekesztő érzés ez, akkor is, ha tudom az eszemmel, nyilván ő is egy gyerekest fog felhívni, ha valami dilemmája van a babájával, ha valami öröm éri, akkor is. Tudom az eszemmel, hogy az ő életet már a gyerek uralja, és bármitől szomorú, annak köze van a gyerekhez és bármitől boldog, annak nagyrészt szintén. Ezeket a dolgokat pedig a legegyszerűbb megosztani azokkal, akik pontosan tudják, miről beszél. Mondhatom azt is, hogy tudom így van ez teljesen rendjén, de sajnos ettől én nem fogom jobban érezni magam és az az igazság, hogy baromi magányos és kirekesztő dolog utoljára maradni gyerektelenül egy ilyen szoros baráti kapcsolatban, pláne úgy, hogy közben évek óta küzdök is azért, hogy közéjük kerüljek, és nem azért vagyok ebben a státuszban, mert így döntöttem vagy ezt választottam. Az érzéseimen semmit nem változtat az, hogy én gyerek nélkül szabadon mozoghatok, bejárhatok dolgozni emberek közé, én attól vagyok magányos, hogy úgy érzem, hogy már senkinek sem vagyok annyira fontos, hogy engem keressen, amikor az élete legfontosabb eseményei történnek.  Nekem ők hiányoznak, nem a munkatársaim és nem a haverjaim.
Az én mikrokörnyezetemben (hangsúlyozom, hogy az enyémben!) a gyerekezés koránt sem tűnik olyan magányos dolognak, bár véletlenül sem szeretnék laikusként ítélkezni efelett, és biztos vagyok benne, hogy az első hónapokban az én barátaim is kegyetlen időszakokkal küzdöttek, és nem jártak barátnőzni. Nagyjából egy fél év után viszont azt látom, hogy eleget mozdulnak ki, sokat kommunikálnak egymással, őszintén segítik egymást, és meg tudják osztani egymással a gyerekezéssel kapcsolatos összes nehézségeiket, míg ebben az egészben én, meddőként évek óta baromira egyedül vagyok a problémámmal. Nem arról van szó, hogy nem oszthatom meg velük a gondomat, hanem arról, hogy ugyanúgy, mint ahogy ők inkább egymást hívják fel például szoptatási nehézségeik, vagy egyéb más gondjaik miatt (mert én mit tudnék nekik segíteni), úgy ők sem értenek semmit abból, amin én megyek keresztül. Gondolok itt olyan esetekre, helyzetekre, hogy például volt olyan, hogy fáradtságukban jót poénkodtak és nevetgéltek azon, ki milyen keveset aludt a gyerek miatt, szívesen mondtam volna, hogy én is pont annyit, mikor például nyomasztott az, hogy rosszkor lesz a beültetésem, de valahogy nem illett oda és egyébként sincs köztük senki, aki kínjában velem tudott volna ezen nevetni, mert pontosan tudta volna, miről beszélek. Az egész inkább csak a levegőt fagyasztotta volna meg. Vagy volt olyan is, hogy egy barátnőm rám szólt, ne vitatkozzak a szoptatási nehézségekkel küzdő kismama barátunkkal, mert ez egy érzelmileg nagyon nehéz időszak, és még bebőgetem. Mindketten bőszen, egymással egyetértésben helyeseltek, hogy igen, ez így van, ez egy nagyon labilis és depis időszak a hormonoktól felborulva, én meg ott ültem a második sikertelen lombikom után érzékenyen, depisen, a felborult hormonjaimtól totál labilisan, ráadásul teljesen egyedül, mert senki sem volt, aki velem helyeselt volna vagy bőszen bólogatott volna, hogy igen, ez egy nehéz időszak nekem is. Voltam olyan találkozón, ahol volt egy kisgyerekes anya, egy terhes, valamint én, és csak a gyerekezésről volt szó, én meg ott ültem csendben és az járt a fejemben, hogy vajon én fogok-e valaha is szülni. Hát mit tudok tenni, ők vannak többségben. Természetesen ezek kiragadott példák, részletek, nem vagyok totál kirekesztve mindig mindenből, de gondolom senkinek nem mondok újat azzal, hogy ha terhességről, szülésről, babáról van szó, legalább tíz szem felcsillan (basszus, köztük az enyém is, mert évek óta ez tölti ki a napjaimat), öt száj megnyílik,  a meddőség ehhez képest pedig egy tabu (legalábbis azoknak, akik nem húzták fel ezt a cipőt), tőlünk már senki nem kérdez erről semmit (már hülyeségeket sem!), mert azt sem tudják, hogy tegyék ezt, ez egy olyan téma, amihez itt, a mi társaságunkban, hozzá sem szagolnak.  Egyszer a férjem a testvérével szerette volna megbeszélni az érzéseit, ő addig nem tette ezt meg senkivel. Éppen chateltek, de meghalt a kommunikáció, miután erről írt, és nem jött reakció, szörnyű volt olvasni, hogy tulajdonképpen végül nem tudta kibeszélni a baját. Emiatt a tabuzás miatt, magam sem szoktam kéretlenül rázúdítani senkire a gondjaimat, tény. Volt, hogy egy terhes ismerősömnek majdnem megnyíltam, mert úgy jött ki a lépés, de aztán elterelte a témát, mondván, hogy beszéljünk vidámabb dolgokról. Sajnálom, hogy nem voltam elég fun. Hát mit mondjak, lehet igaza van, biztosan én is valami vidámabb, lazulósabb témáról szerettem volna regélni, ha már a második gyerekemet vártam volna, akit pillangók fingtak pukiztak a hasamba egy fülledt nyári éjjelen. Tulajdonképpen szerintem az van, hogy senki nem tud mit kezdeni a nyomorunkkal (hozzáteszem, mi sem), ez egy szomorú téma az embereknek, amivel nem tudnak mit csinálni, úgyhogy egy idő után inkább nem említik, és kerülik, mi meg maradunk vele magunkban. Bezzeg, ha gyerektéma van, nálunk millió beszélgetőpartnerre akad az ember, pont az a korosztály vagyunk, akik nagyjából öt éve és nagyjából még öt évig mást sem csinálnak, csak szaporodnak. (Aláírom, hogy gyerekezés szempontjából ez egy nagyon szerencsés felállás, és úgy képzelem, hogy pontosan ugyanolyan nehéz lehet elsőnek szülni egy gyerektelen csapatba, mint most nekem meddőnek lenni egy csupa gyerekes társaságban.) Olyan mintha teljesen más utakon haladnánk. Nálunk a gyerek kapcsolatokat erősített meg, embereket hozott össze egymással, míg én - úgy érzem - csak kullogok utánuk a defektemmel, erőlködve, hogy felzárkózhassak.
Azért, remélem, a mi barátságunk nem végzi úgy, ahogy anyukám sok kapcsolata. Egyelőre nem gondolom, hogy totális veszélyben van vagy menthetetlen volna az egész, bár amikor félek az idő múlásától, akkor bevallom, nem csak a petéimre gondolok, hanem erre a nagyon régi kapcsolatra is. Szóval a helyzeten és a jelenlegi érzéseimen baromira sokat lendítene, ha közéjük kerülhetnék, és ezzel a legnagyobb problémám végre nem egy tabu téma lenne, az meg mondjuk már csak hab lenne a tortán, ha nem akkor küzdenék krónikus kialvatlansággal és szoptatási nehézségekkel, amikor ők éppen a lányaiknak segítenek menyasszonyi ruhát választani, vagy a fiaikat látják el párkapcsolati tanácsokkal, mert van egy olyan érzésem, hogy éppen nem fognak ráérni velem keseregni.