Szüljetek, amikor csak időtök engedi

Lenyugodtam. Azért nem volt olyan nehéz, de be kell ismernem, hogy minél több kudarc ér, annál nehezebben viselem, és annál mélyebbre süllyedek. Nagyon remélem, hogy nincsen már ennél lejjebb, vagy ha van is, akkor legalább nem ér több kudarc (ezen a téren). Nagyon zen állapot, ami most van, ilyenkor tudom, hogy csodálatos életem van és tulajdonképpen semmi sem tud felidegesíteni. Nem kell orvoshoz járni, egyébként ez a titka (ha valakit esetleg érdekel). Még az sem bosszant, hogy képzeljétek a távolabbi ismerősi környezetben már eljött a nem várt terhességek időszaka is, hát hála Istennek, hogy ezt is megélhettem még gyerektelenül. Ugye ha megnézzük az egész élet úgy nagyon nagy általánosságban (tényleg csak nagyban, hiszen tudom, tele van egyéni kivétellel) különféle szakaszokra bontható, ahogy például a szélesebb környezetben vett magunkkal egykorúaknál tapasztaljuk. Most a nagyon koraikba ne menjünk bele, de gondolok itt arra, hogy egy bizonyos korban hirtelen a legtöbb ismerősödnek komoly párkapcsolata lesz, aztán jönnek a házasságok, ugye van pár év amikor az ember egész nyáron egyik esküvőből a másikba ugrik, aztán jön a boldog gyermekáldások időszaka, nem győzöl babaruhákért meg minden fisz-fasz műanyag játékokért, ajándékokért szaladgálni (ugye a magam részéről mi itt tapicskolunk a szarban), ezután, ha ezt a részt valakik sikeresen abszolválják, akkor - nem rég rá kellett jöjjek-, jöhetnek a nem kívánt terhességek is, az upsz, becsúszott időszakok egyeseknél (majd- gondolom én- lesz ilyen válásos időszak is, amikor sokan dömpingben hirtelen elkezdenek válni, majd újraházasodni, betegeskedni, és majd a végén meg nem győzünk temetésekre járni, úgy mint ahogy fiatalon esküvőkre). Na, van ezeknek a nem kívánt terheseknek egy nagyon kritikus értelmi (vagy érzelmi?) színvonalú rétege is, akik idegösszeomlást(!) készülnek kapni, mikor megtudják, hogy az a szerencsétlen harmadik gyerek megint ugyanolyan nemű lesz, mint a másik kettő. Egyébként is sírnak, hogy teherben maradtak, hogy a francba történhetett ez meg egyáltalán (bizisten, nem én kérdezem, pedig komolyan mondom, én sem tudom, bár 5 éve kutatom), és az a szemét kölök (nem én mondtam) még csak nem is képes más nemű lenni. A másik, ahol meg már annyi lesz, hogy egy kezén éppen hogy csak megtudja még számolni őket, ott sem mindegy ám, hogy milyen nemű lesz az új jövevény, mert akkor jaj lesz annak a gyereknek, hogy rohadjon meg, majd megkeserüli (nem én mondtam)! Pedig van ám mindenféle már abban a csapatban, nem is értem, miért nem fér meg, akármilyen is legyen a neme. 

Kész katasztrófa az élet, ezt viszont én mondom. 

Ezúton szeretnék minden hasonló problémákkal küzdő véletlenül teherben maradtat megnyugtatni: 

Ti se stresszeljetek, én sem stresszelek. Ha nem tetszik valami, mondjuk a neme, vagy a szeme, vagy egyenesen a feje, az anyajegye, a keze, a lába, a nemi szerve, vagy hogy túl nagy, vagy esetleg túl kicsi, vagy nincs haja, vagy sok haja van, vagy bármi, Ti csak ne aggódjatok, Ti csak szüljetek bármikor, amikor éppen időtök engedi, majd utána nyugodtan adjátok ide nekem ezeket a szerencsétleneket! Csak gondotok ne legyen egy szál se!

Elsüllyedt remények

Olyan érdekes, mostanában feltűnt, hogy egyre több barátomnak, családtagomnak nagyon feladja a leckét ez a 4.5 év gyerekcsinálási idő, amit mi itt produkálunk. Nem tudom nem észrevenni a reménytelenséget és az ezzel járó sajnálatot a szemükben. Hát mondjuk tény, nem kapkodjuk el nagyon ezt a dolgot. Ám azt már az első félévben/évben felfedeztem, hogy mások aggodalma az én teherbe-nem-esésemmel kapcsolatban sokkal erősebb, mint a sajátunk a férjemmel, de 2015 év végén igencsak azt tapasztaltam, hogy talán vannak, akik már egyenesen elvesztették a reményt azzal kapcsolatban, hogy nekünk valaha is lesz gyerekünk. Feladhatták. Kész. Ennyi. Vagy én nem tudom.

Például tudni kell, hogy nálunk a családban szülinapokkor meg újévkor záporoznak a szebbnél szebben becsomagolt és előadott köszöntések, jókívánságok a jövőre nézve. Vannak olyanok, amik telefonban akár percekig is eltartanak mire végig mennek az élet minden területén. Valami olyasmi, hogy Kislányom köszöntünk Téged Apáddal szülinapod alkalmából, minden szépet és jót kívánunk, légy egészséges, és kívánjuk, hogy hamarosan neked is legyen kisbabád meg hogy nagyon boldog új évet kívánunk Nektek, drága gyerekek (férjem és én lennénk), egészségetek legyen mindig jó, továbbra is így szeressétek egymást, legyetek sikeresek a munkátokban és hát kívánjuk, hogy az idei év hozza el számotokra a várva várt kisbabát. Ez megy 2012-től kezdve évről évre mindig, ráadásul ezen alkalmak során különbözőképpen, de lényegében ugyanezzel a tartalommal az egész család - a nagyszülőkön, keresztszülőkön, unokatesókon át mindenki - egyesével végigmondja ezeket a kívánságokat. Ezzel szemben a 2015-ös szülinapom és a 2016-os újévi köszöntés valahogy így zajlott: Drága Kislányom, boldog születésnapot kívánunk erőben egészségben, szeretetben! Meg úgy, hogy Egészségben, szeretetben és sikerekben gazdag, nagyon boldog új évet kívánunk, drága Gyerekeim.
Azaz idén SENKI sem mert már kívánni nekünk gyereket. Ez valami hihetetlen volt számomra. Vártam a perceken át tartó jókívánság záporban, hátha valakinél elhangzik a gyermekáldás meg az adjon az Isten nektek is kisbabát, de nem. Ha Anya nem, akkor majd biztosan Apa, vagy Tati, vagy Keri, vagy a többiek, vagy bárki, de sehol semmi. Mintha direkt ügyeltek volna rá, hogy nehogy megemlítsék! Igazából megkérdezhettem volna, hogy Anyukám, Apukám, azt' idén hol a gyerek, már nem jár vagy mi a fene? De aztán kicsit későn eszméltem.

Egyébként, ha már itt tartunk és jobban belegondolok, akkor a tanácsok típusában is vélek felfedezni azért fikarcnyi reményvesztettségre utaló jelet. Az első években még volt olyan barátom, aki például -félig meddig azért viccesen-, de a szexelés fontosságára hívta fel a figyelmet (hát ez nem volt valami szép dolog, de ugye nem értenek hozzá, ennyit tudnak róla aztán kész), majd voltak olyanok akik orvosokat, meg különböző tornákat ajánlgattak (mint például az Aviva). Ám amilyen tanácsokkal mostanában szembe kell néznem, az már sokkal magasabb szinten áll, mint holmiféle földhözragadt orvostudomány vagy egy ősi torna: néhanapján olyan dolgokkal találom magam szembe, mint a spiritualitás, ezotéria és ezek sokféle kombinációi.

Újonnan ajánlgattak nekem például híres természetfeletti erejű masszőrt, aki már sok párból kimasszírozta a gyereket. Gondoljatok bele: KIMASSZÍROZTA! Vagy BELEMASSZÍROZTA? Én nem is tudom, hogy mondják ezt helyesen.
Kérdezték azt is, hogy gondolkodtam-e már azon, hogy az előző életemben történt velem valami, ami miatt én rossz anyának érzem magam, és ez gátolja a teherbeesésem, mert higgyem el, létezik ilyen probléma és erre is van megoldás, utaztatásnak hívják, és ha ezen részt veszek és újra átélem vagy mittudomén, akkor majd az feloldódik. Hát azt mondjuk sejtettem, hogy természetesen RENGETEG pár esett ettől teherbe. De én meddig menjek vajon vissza? Bízom benne, hogy időszámításunk után voltam rossz anya, mert 35 éves leszek idén, nekem már nincsen időm évmilliókat visszautazni, hát még évmilliókat FELDOLGOZNI....!
Ezek mellett kínáltak nekem már mindenféle spirituális önsegítő tanfolyamokat, spirituális medicinákat, javasoltak ezekkel kapcsolatos könyveket, szóval sok mindenről volt már szó. Na, nem is részletezem, mert száz szónak is egy a vége, sajnos úgy áll a helyzet, hogy sokak szerint rajtam már csak a csoda segít: a Mágikus Erő, a Mirákulum, a Mindenség Ura, az Univerzum Teremtő Ereje, a Pozitivitás Mágnese, a Mindenható Konferenciája, vagy a Szellemek Testülete vagy tulajdonképpen bármilyen Magasztos Dolognak a Micsodájának a Kicsodája.
Hát így vagyunk. Márciusban meg jön az a maradi lombik, és bár itt lesz a Földön, én azért még hiszem, hogy van esélyem.
Szóval kedves Reményvesztett Ismerőseim! Ugyan már! Hát ennél azért többre vagytok képesek. Úgyhogy kaparjátok már össze magatokat, könyörgöm! :)

Ugyan mégis miért szeretnék gyereket?

Tudom, hogy sokaknak biztosan nagyon furcsán hangzik, de én igyekszem már most felkészülni a felkészülhetetlenre, azaz azokra az időkre, amikor a mi életünkbe is belép egy harmadik. Vagy legalábbis gondolatban igyekszem. Najó, egyszerűen csak sokat morfondírozok ezeken a dolgokon, így hogy lépten -nyomon terhesekbe, gyerekes ismerősökbe, cikkekbe, írásokba és mindenféle hasonló dolgokba botlok bele. Talán Fella írta egyszer korábban (elnézést, ha mégsem), hogy mert a szinglik, a meddők, meg a lombikosok érezhetik magukat rosszul, bezzeg a gyerekesek, azoknak nem illik,  hiszen azt várják tőlük, hogy halál boldogok legyenek, attól, hogy gyerekük van. Hezitáltam ezen, hogy én vajon így látom-e a környezetemben, de szerencsére nem. (Azért szerencsére, mert szerintem úgyis van rendjén, ha mindenki kimondhatja a búját bánatát és őszintén beszélhet a nehézségekről. Azt gondolom, hogy ezt senki ne is fojtsa magába, mellesleg nekem ez az igazmondás remélem segít, hogy ne koppanjak majd olyan nagyot a hullafáradtság talaján.) Persze ez a saját véleményem, és az ismerőseim nem reprezentatív minta, de én akárhány gyerekes ismerős élménybeszámolóját hallgatom, három dolgot tudok leszögezni: 1) mindenki máshogy csinálja, és ebből sokszor komoly vita alakulhat ki. 2) egy dologban viszont nagyon nagy az anyai egyetértés: a gyerekezés nehéz, mindenki rosszul viseli, kimerítő, sokak depressziósak is lesznek, magányosak és sorolhatnám. 3) és bár mindenki elmélázott már olykor - olykor azon, hogy milyen jó lenne, ha visszacsinálhatná ezt az egészet, de ha igazából, tényleg döntenie kellene róla, akkor természetesen senki sem adná vissza a Mindenségnek az élet legeslegszebb ajándékát.
Szóval jöjjön néhány -számomra ijesztő- jelenet a közelmúltból a teljesség igénye nélkül:

Van egy jó barátnőm, tudjátok az a típus, akinek minden, de minden elsőre sikerül, amit szeretne, amit elhatároz, az meglesz neki, olyan dolgok is, amik nem teljesen csak rajta múlnak. Természetesen kisbabát is nagyon szeretett volna 30 éves korára, megkapta azonnal, elsőre sikerült neki. Pár héttel vagy hónappal első kisbabája után kimerülten közölte velünk, hogy tudja, hogy bizarr lehet ezt az ő gyerekes szájából hallani, de KOMOLYAN jól gondoljuk meg, hogy ezt akarjuk -e, mert ő nem számított rá, hogy ez ilyen lesz, és mi még meggondolhatjuk magunkat. Ha lesz gyerekem, akkor ez a figyelmeztetés biztosan sokszor eszembe fog jutni. Egyébként csodálatos anyuka, imádja a gyerekeit, szerintem nagyon jól is csinálja, tényleg bizarr volt ezt hallanom, de most már tudom, hogy az iszonyatos kimerültség beszélt belőle. 

Egy másik barátnőm, aki amúgy az éjszakázás királynője volt, és történetesen nem az a bőgő masina fajta, mint én, elsírta magát nekem telefonban az első hetekben és közölte, hogy ennyire ROSSZUL még sohasem érzete magát az életében, ráadásul ennyire FÁRADT még soha nem volt. 

Van egy ismerősöm, akinek konfliktusa volt X.Y-al, egy szingli lánnyal. Szegény lányt éppenséggel nem élete legszebb pillanatában találták meg. Meséli ez a kétgyermekes anyuka ismerősöm felháborodottan, hogy nem is érti, mégis mi az istentől van megkeseredve X.Y., mikor gyereke sincs. Mert ha lenne, akkor megértené, de nincsenek gyerekei, akik MEGKESERÍTHETNÉK az életét. Hmm. Pedig a magányosság érzését én az egyik legszomorúbb dolognak tartom az életben. De úgy látszik van olyan, akinek eszébe jut rosszabb is és akkor képes itt nekem gyerekeknek becézni ezeket az életet olyan sokszor megsavanyító kis szörnyecskéket. 

Napokban együtt sportoltam egy szintén gyerekes ismerőssel. A végén mondta, hogy ez oly' jó volt, csináljuk már máskor is így. Mondtam neki, hogy jó, de én inkább kora reggel vagyok aktív, mert sajnos a munka, a sok túlóra, a feszített munkatempó annyira leterhel, hogy esténként én már nem igazán tudom rávenni magam a sportolásra. Közölte, hogy a reggel tökéletes neki is, és hogy ugyan képzeljem már magam az ő helyébe, mert ha én nem tudom a nehéz munka után rávenni magam, akkor mit szóljon ő, hiszen az ő 1 napja olyan MEGTERHELŐ ÉS FÁRASZTÓ, mint nekem 3 munkanapom egyben. Még azt is hozzátette -valószínűleg véletlenül-, hogy ne tudjam meg soha.

Ám a sátán mégis egy nem tudom hányadrangú ismerősöm személyében jelent meg végül, aki által az is kiderült, hogy van MÉG KEGYETLENEBB dolog a pici gyerekkel való otthonmaradásnál: ez a kétgyermekes anyuka ugyanis egyszer csak úgy gondolta, hogy akkor ő most visszalép a munkaerőpiacra. Róla tudott volt, hogy hát nem éppen az anyagi helyzete taszigálta közénk vissza, s ezért, én - mint kíváncsiskodó, évek óta gyerekért küzdő nő, aki másról sem ábrándozik csak arról, hogy végre kiléphessen a munka világából és otthon gagyorásszon- megkérdeztem tőle, ugyan miért jött vissza, és miért nem maradt otthon a gyerekekkel, akár örökre. A lány megfogta a kezem, és miközben szikrát hányt a szeme, halkan közölte: "Te ezt nem tudod, de BRUTÁLIS dolog két kisgyerekkel otthon maradni, az ŐRÜLET határán voltam, kell a munka, nagyon kell valami mást is csinálni ennyi év után, hidd el nekem!" - ezzel ugye nem mondott újat, tényleg több helyről hallottam már. Viszont 1 év munka után sírva mondott fel, hogy ő nem tudja a részmunkaidejét (!) összeegyeztetni a gyerekezéssel, mert a kettő együtt IRGALMATLAN. Így felülértékelődtek az otthon töltött évek, karrier ide vagy oda, kit érdekel, nem kell az a más, jó az otthon velük. (Csak egy aprócska megjegyzés a félreértések elkerülése végett: én valószínűleg nem fogom tudni megtenni, hogy így kiugorjak háziasszonynak, bármennyire is szeretném majd esetleg, úgyhogy engem nagy eséllyel az anyagi helyzetünk fog visszalökdösni a piacra, mint a magyar anyák úgy nagyjából elég magas százalékát...)

Nemrég olvastam egy könyvet a meditálásról. Nem hittem el, de annak is az utolsó fejezete a gyereknevelés nehézségéről szól, arról, hogy ez mekkora út önmagunkban, kilépve a komfortzónánkból, pedig a többi tartalomnak semmi köze ahhoz. Az ember azt gondolná, hogy legalább a keleti filozófia átszellemültjei fogják ezt fel (picit) másként hozzánk képest, de úgy látszik, hogy még nekik is van komfortzónájuk, amiből néha- néha kénytelenek kibillenni. Hát köszi. Én itt komolyan és totálisan zen akarok lenni a vércukrom stabilizálása érdekében, azt eközben még Buddha is a gyerekezéssel ijesztget! Na, így maradjak nyugodt.

Ez csak pár példa, amit a közelmúltból tudtam felidézni, és számomra félelmetesen bizonyítja, hogy ennek a szülővé válásnak a fele se tréfa, móka és kacarászás, az bizony nehéz lesz, én már nem kevesebbre, mint magára a Purgatóriumra számítok. Ezt persze nem is titkolom a férjem elől sem. Mindenféle ismerős storyját előadom neki, nehogy csalódjon, ha majd itt nem tud alukálni éjszakánként nyugodtan, úgy ahogy igazán szeret. A minap beszéltünk egy jövőévi házújítós projektről, majd mondtam neki, hogy azért ne tervezzen nagyon, mert mi van ha terhes leszek és ha sikerül elég hamar, akkor az a kölök képes lesz megszületni még abban az évben, aztán akkor ugrott is a vidéki házújítás. Erre totál felcsattant, hogy ezt ő nagyon jól tudja, mert már annyit hallotta, és egyszerűen már nem is tudja, hogy mire számítson, de egy dologban biztos, ha nekünk gyerekünk születik az a poklok pokla lesz! Na szép. Ott álltam előtte leesett állal. Azt hiszem, jól sikerült elültetnem a mémet az ő fejében is, nem csak a magaméban. 

Ja, és a férjemről jut eszembe, hogy arról még nem is írtam, hogy egyébként hány házasságot tesznek tönkre a gyereknevelésből eredő konfliktusok.
Komolyan kérdezem, mégis minek akarunk mi gyereket, amikor ez ilyen nehéz és el is hisszük? Tulajdonképpen olyan jó életem van. Ráadásul én töredelmesen bevallom, hogy borzalmasan kényelmes ember vagyok. Régebben én sokkal szorgalmasabb voltam például, de mióta így kiszívott a több éven át tartó túlóra és stressz a munkahelyen, az én hétvégéim olyan Pató Pálosan telnek :'Ej, ráérünk arra még!' Imádok olyankor az ágyban kávézni, 1-2 óra is eltelik mire kimászok a takaró alól, és ha van valami teendő, amihez épp nincs kedvem, hát akkor nem csinálom meg és kész, na akkor mi történik? (Mondjuk abban, hogy ilyen kiválóan el tudjam sajátítani ezt a hétvégi lustaság dolgot, valljuk be, hogy jó partnerem a depresszió is, ami szőrén-szálán eltünteti az esetlegesen bepofátlankodni kívánó tettvágyat). Ha gyerekünk lesz, nem lesz majd pihentető hétvégénk. Kitörlődik az életünkből. Mi lesz majd velem? Begolyózom? Elválunk? Vagy begolyózva válunk el? Normális dolog, hogy én már most ettől rettegek? Tisztában vagyok vele, hogy nekem kicsit több időm van gondolkodni, mint azoknak, akiknek hipp-hopp jön, de nem természetellenes előre felni ráadásul pont attól, amiért annyit küzdök is és annyira akarom? 

Ha 5-6 éve megkérdeztek volna, miért szeretnék majd egyszer gyereket, akkor olyan elcsépelt válaszok jutottak volna eszembe, mint az, hogy azért, mert nagyon szeretem G-t, a legjobb dolog, ami történhetett velem az életemben és micsoda megkoronázása lenne ez a szerelmünknek. Meg hogy a gyerekekből áradó érzelmeknél nincsen tisztább és őszintébb dolog az életben, olyan csodálatos lehet ezt megtapasztalni. Az is eszembe jutott volna, hogy a családosok élete olyan vicces és én imádok társaságban nevetgélni. A barátaim gyerekei között minden felnőtt szakad a nevetéstől, és az a lelkesedés mindig annyira elérzékenyít, amivel az anyák és apák mesélik el a jobbnál jobb hétköznapi történeteket, ráadásul minden alkalommal megmosolyogtatnak, amikor eszembe jutnak. Természetesen ezt ma is így gondolom, de jól besurrant az életünkbe az árnyoldal is, aminek alapvetően örülök. Tudjátok, sajnos az a pesszimista beállítottságú ember vagyok, aki gimiben úgy érezte, hogy egyes lett a dogája, azt jé ötös. (Hát igen, még van mit tanulni ezekből a meditálós könyvekből.) De miért érzem azt, hogy ebben a gyerekezős nehézségben mégsem fogok ilyen kellemeset csalódni? Ám most már legalább tudom a választ a gyerekre való vágyásunkkal kapcsolatos miértekre: ez pedig nem más, mint az ösztön, persze teleaggathatjuk azért egyéb giccses magyarázatokkal is. De milyen félelmetes ereje van ezeknek az ösztönöknek, ugye? Hogy minden ellenére csak akarjuk, mindennél jobban szeretnénk kivenni részünket ebből a számomra sokszor oly' sanyarúnak hangzó sorsból... 

Úgyhogy kedves Gyerektulajdonsok, vigyázzatok, jövőre jövök én is, lenőtt hajjal, macinaciban, idegbetegen és még az is lehet, hogy ugyanolyan depressziósan, mint most vagyok. Mert ez kell nekünk is.

Dupla ünnep

Mert tegnap voltam az utolsó ultrahangon a 2. ciklusvizsgálat kapcsán, és végre, végre, végre legalább ennek vége, el sem hiszem, úgy örülök:) Már csak vérvételek vannak hátra, de komolyan nagyon megkönnyebbültem, hogy vége. Éljen, éljen, éljen!:) Ezt utáltam gondolatban és hát bevallom a gyakorlatban is a legjobban. Tegnap reggel meg G. a Honvéd Kórházba volt hivatalos spermavizsgálatra, és ő azt találta ki, hogy viszi a cuccost itthonról, csak hát úgy járt, hogy útközben hoppáré kilöttyent az anyag egy része az amúgy direkt erre a célra való üvegcséből. Ő nem is érti, hogyan. Kis szívem, hát én meg igen. Valószínűleg jobban kellett volna alkalmazni a kupakcsavarás technikáját. Mindenesetre így aztán felesleges volt a rákészülés, szevasz vizsgálat,  majd mehet egy hónap múlva újból. Hát így ömlött tegnap a mag és így illant el a peteérés is. Na, mi ezzel ünnepeltük idén a házassági évfordulónkat:) ... Meg persze egy pohár borral. És ez így volt most tökéletes :) Szeretem a férjemet <3 

Misztikum

Néha azt érzem, hogy a gyerekcsinálás témájában kezdem elveszíteni a kapcsolatot a valósággal. A napokban az egyik terhes barátnőmnek kifejtettem azt is, hogy most mély szakadékot érzek köztem és a terhes ismerőseim között. Valahogy úgy, mintha egy másik bolygóról valók lennének.
Tátott szájjal, döbbenten nézek azokra, akik velem egykorúak vagy nálam még idősebbek is, és hipp-hopp képesek teherbe esni. Én, a kizökkenthetetlen racionalista, már-már némi misztikumot vélek egyes esetekben felfedezni és csak kapkodom a fejem, nem értem, hogy van ez? Hogy hogy sikerült neki? Úgy kutatom a kérdésre a választ, mintha még nem lenne rá egyértelmű biológiai magyarázat évezredek óta. Ezt az érzelmi káoszt valószínűleg az a paradoxon okozza, hogy nagyon szeretném már, ha végre sikerülne, viszont jelenleg még csak nem is tudunk próbálkozni a kivizsgálások miatt, így az esélye annak, hogy most csatlakozhassak a hasnövesztő barátaim körébe, egyenlő a nullával, ami valljuk be, kissé megvisel, magányossá tesz és kirekeszt.

Az egyik tüszőmérés alkalmával összefutottam a rendelőben egy kis családdal: apa, anya, meg egy 5-6 év körüli gyerek. A beszélgetésből kiderült, hogy anya 6 hetes terhes. Ahogy kijött a vizsgálóból, kapta is elő az ultrahang felvételt és mutatta az 5 évesnek, hogy nahát nézd, itt van a kistesód. Én pedig meghökkenten hallgattam az eseményeket, gondoltam magamban, hogy hát nem hiszem el, miről magyarázol, anyukám, és mi lesz ha holnap elkezdesz vérezni, aztán szevasz tesó? Mit mondasz az 5 évesednek, ha majd keresi? Azt, hogy volt tesó, nincs tesó? Hogy most így jártunk, aranyom? Aztán az önhergelés után végülis leesett, hogy ja, nem, tulajdonképpen ebben a történetben én vagyok az egyetlen, aki furcsán gondolkodik, hiszen valószínűleg az a normális, hogy a 6 hetes terhességek megmaradnak, és tovább folytatódnak, megnőnek a magzatok, és végül megszületnek a gyerekek. Azért erre rájönni, kellett egy kis idő. Szóval megnyugodtam, lesz ott tesó, huh. 

A minap láttam egy másik családot a buszon: magyar apuka, magyar anyuka, cuki afrikai kisfiú. Egyből arra gondoltam, hogy milyen szép család, biztosan hosszú évek próbálkozása után örökbefogadták. Aztán arra, hogy lehet, hogy donor. Nem mintha lenne jelentősége, hogy melyik verzió igaz, de napokkal később esett le, hogy talán a legvalószínűbb dologra - ami pár évvel ezelőtt minden bizonnyal elsőre jutott volna eszembe - nem is gondoltam, hogy például a gyerek anyu előző kapcsolatában fogant egy afrikai apától. Hát így. Igyekszem majd legközelebb a dolgok egyszerűbbik (vagyis a valósághoz közelebbi) oldalába belegondolni. Hátha ezzel az én bolygóm is elkezd kicsit közelíteni a másikhoz ;)

Elgondolás

Emlékszem, hogy kislány koromban mennyire nem értettem, hogy azok az idős asszonyok, akiknek nem lett sosem gyereke, miért voltak olyan "gonoszok" a gyerekekkel. Na, nem mindenki, de jellemzően azért azok voltak. Anya mindig mondta, hogy legyek megértő, nézzem el nekik, hiszen nem lehetett gyerekük, én pedig mondtam, hogy jaj, mit nem tudták ezt azóta megszokni, meg miért rajtam töltik ki. Most azért úgy visszamennék aztán jól pofán vágnám magamat. Kíváncsi lennék, hogy belőlem milyen öregasszony válna, ha a 30-as, 40-es éveimet a barátaim kisgyerektársaságában kellene eltölteni, úgy, hogy nekem nincsen. Még azt is megkockáztatom, hogy a lelki nyomorom miatt nem is biztos, hogy életreszólóan tudnám velük a barátságot ápolni. Aztán lehet, hogy 70-80 évesen meg én is bottal kergetném a gyerekeket, meg böködném az ujjammal a vállaikat, és ordítanám nekik rekedt hangon, hogy "ti loptátok el a szilvámat, büdös kölykök!"
Najó, hagyjuk. Tulajdonképpen, nem is vagyok rá kíváncsi, hogy milyen lennék. 

Megújulás

Minden tiszteletem a terhesen vagy kisgyerekkel (esetleg mindkettő egyszerre - és akkor imát is mondok) költöző vagy lakásfelújító családoké. Mi csak festettünk meg ezt azt újítottunk és igazából én csak dolgozom (igaz megint túl sokat), meg szabadidőmben dokihoz meg vérvételekre szaladgálok, de egyébként erőm teljében lévő, fitt és mozgékony asszonyka vagyok vagy mi, de huh kifáradtam. Számtalanszor gondoltam Henire, Cicre, Sensitivere meg mindenkire, aki pocakkal bevállalja, atyaég, terhesen ugyanezt vagy még ennél is többet...!?! Jó ég!

Szóval én jövőre TÉNYLEG terhes leszek, mert nem várhatok meg még egy újabb újítást, de én köszönöm, még egy festést sem csinálok végig terhesen és kész!

Most megint minden megvan, szép, új és friss, pont mint 4 éve. Itt az idő:)

Újrahasznosítás

Idén, ebben a hónapban van immáron 4 éve, hogy csináljuk a gyereket. Milyen fura lenne már, ha pezsgőt bontanánk az évforduló alkalmából? Esetleg valami romantikus vacsora egy hangulatos étteremben? Mondjuk kívánom a pezsgőt, csak ne lenne ilyen meleg. 

Mindenesetre a fecnit, amire összegeztem a 2014-es évemet, és kitűztem rajta a 2015-ös céljaimat - miszerint idén én már anya leszek-, ismételten szépen összehajtogathatom és eltehetem jövőre. Így megy ez, évről évre. Sebaj. Így legalább környezettudatos. 

De jövőre akkor most már aztán tényleg...!!! 2016-ban már nem akarok róla megemlékezni! :)

Helyzetjelentés a semmiről

Mostanában nincsen kedvem írni. Gondoltam azért ma mégis jövök és jelentkezem, és leírom, hogy nincsen kedvem írni. 

Pedig tényleg egész jól telnek a napjaink: a hétköznapok dolgosak, és mostanában szerencsére cseppet sem stresszesek, a hétvégék pedig pihentetőek és szórakoztatóak. Úgy gondolom, hogy ideális életünk van. Biztos vagyok benne, hogy ehhez nagyban hozzájárul az is, hogy jelenleg nem nagyon foglalkozom a gyerek témával, mármint ami a saját gyerekünk után való fürkészést illeti. Persze minden kedves Sorstársamat továbbra is szívesen olvasom, és nagyon örülök a sok jó hírnek, a komplikációmentes terhességeknek, a kis, boldog családoknak, és mosolygós gyerekeknek, ahol meg még odébb van, vagy az első vagy a tesó, ott tiszta szívből drukkolok. 

Viszont magam most nem járok semmiféle kivizsgálásra, pedig terveztem, mielőtt megyünk Fülöphöz, hogy majd minél kevesebb vizsgálatot kelljen neki kiírni, és persze minél többet tudjon mondani már első alkalommal, de végül semmi kedvem és erőm nem volt hozzá. Bevallom, hogy jó kicsit mással foglalkozni, és tényleg egyre kevesebbet jut az ember eszébe a gyerektéma, ha nem kell folyamatosan csak vizsgálatról vizsgálatra szaladgálni. Egy cukorterhelést be kellene iktatnom ugyan, de hetek óta képtelen vagyok rávenni magamat.

Jót tesz a pszichiáter is, pedig még csak három alkalommal jártam nála. Katatim imaganációs technikát alkalmaz nálam, amely során meditatív állapotba kerülök és az ő segítségével egy képre tudom kivetíteni a saját érzéseimet, személyiségemet vagy a tudatalattimban megbújó eseményeket. Emellett egyébként olvasni is sokat szoktam mostanában a meditálásról és próbálom persze magamtól is gyakorolni. Így, vagyis tálán a kettő együtt segít majd magamban könnyebben elmélyedni, ezáltal  talán sikerülhet jobban kezelnem majd az eddig kezelhetetlennek hitt problémáimat. Az biztos, hogy valami nagyon jót tesz mostanság. Korábban nem írtam sosem, hogy úgy másfél-két éve a reggeli fogmosások alkalmával, mindennap, rendszeres öklendezés kerülgetett, ami biztos, hogy a gyerekcsinálással kapcsolatos, mert inszemek és lombik környékén mindig sokkal erősebb volt. Nos egy-két hónapja ez teljesen elmúlt. Kíváncsi vagyok, hogy ha majd pár hét múlva kijövök Fülöp rendelőjéből, akkor visszatér-e. Mindenesetre, ha igen, akkor már legalább tudom, hogyan próbálom majd megoldani ezt (is).

Hát így élek én mostanság: végre talán nyugalomban, igyekezve leginkább csak az adott pillanattal foglalkozni.