Második lombik

A stimuláció végül a következőképpen alakult:

2. cn-9. cn: 150 NE Gonal-F (8 napon át) a tüszőérleléshez

7. cn-10. cn: reggelente Cetrotide injekció  (4 napon át) az idő előtti tűszőrepedés megelőzéséhez

10. cn, 22 órakor: Ovitrell a tüszőrepesztéshez.

10. cn - a 12 hétig: Clexane (vérhígító, vetélőknek javasolt)

Ha csak tudom, akkor az injekciókat mindig a közeli kis patikában szerzem be (olcsóbb is valamivel, mint pl. a Kaáliban). Nagyon kicsi és ahhoz képest van körülbelül 4 vagy 5 alkalmazottjuk, de annyira szeretem őket, mert mindenki annyira kedves és készséges ott. Sokszor eszembe jut, hogy tudtak összegyűjteni egy ilyen kis helyre ennyi kedves patikust. Szóval ők mindent megszereztek eddig nekünk legkésőbb másnapra, mert persze ezek a meddőségi szerek nincsenek ott nekik helyben, hanem mindig meg kell rendelniük. Így úgy szokott lenni, hogy a férjem odatelefonál, hogy mi kell, ők beszerzik, én este beviszem a receptet és már aznap vagy másnap mehetek is érte. Most nem egészen értette az egyik nénike a telefonban a férjemet, hogy mik ezek a szerek, milyen is kell pontosan, de valószínűleg a kolléganője rájött és odakiabált: jaj tudom, mik ezek, ezek biztosan a Pinkmanéknak kellenek. Szépen vagyunk. A stimulációs injekciókról már egyből minket azonosít a patikus, ráadásul tényleg nem is tévedett, pedig több mint egy éve volt utoljára lombikunk. Elgondolkodtató, de mindig mondom, hogy minden nézőpont kérdése: még jó, hogy nem morfiumról vagy rákos gyógyszerekről jutunk az eszébe. 

Maga a stimulációs időszak megint nem volt egy fergeteges élmény: migrén, hasfájás, puffadás, rémisztő fáradtság, olykor fájdalmas éhség, másszor beteges étvágytalanság, undor az olyan kajáktól, amiket amúgy nagyon szeretek, hányinger, émelygés, érzelmi labilitás, egyik pillanatban idegesség másikban óriási nyugalom. Ja, és természetesen megint fel is jött pár kiló, nem mértem magam de ezt érzem a hasamon meg a fejemen. Már el is felejtettem, hogy ez tulajdonképpen ilyen. Elolvastam az első lombikom erre az időszakra vonatkozó írását és hát tényleg, ugyanez volt. Ez némiképpen megnyugtatott. Nem baj, kaptam egy kis ízelítőt a terhestünetekből, gyakorlatilag pont ilyen volt az is mindig. Volt is ismerősöm, aki megkérdezte, nem lehetséges-e, hogy terhes vagyok. Mondtam biztosan nem, kérdezte, hogy lehetek benne biztos, az ember nem lehet ebben biztos, vannak, akik terhesen is menstruálnak. Inkább nem mentem bele a magyarázatba, gondoltam magamban, ha te azt tudnád... Azon gondolkoztam, hogy annak ellenére, hogy még nincsen gyerekem, mégis úgy érzem néha, hogy olyan sokat tapasztalok például egy korai terhességből is (mármint a tüneteket tekintve). Emlékszem az elmúlt időszak baráti terhesdömpingje alatt, mennyit hallgattam beszámolót a kellemes és kellemetlen tünetekről. Tulajdonképpen a különböző kezeléseknek köszönhetően majdnem mindenben volt már részem, a fizikai és lelki tüneteket is beleértve, csak közben nem rugdostak belülről cuki kis lábacskák.

Vagy például a stimulációm közben megszült egy nagyon kedves barátnőm is, és mesélt arról, milyen érzelmek kavarognak benne, leginkább ezek nagy része a hormonoknak köszönhető és ahogy mesélt, legszívesebben mondtam volna, hogy basszus pont ilyen labilis vagyok én is, csak mellettem még nem nyekereg egy gyerek. Ám az ember nem akarja elrontani a barátai legszebb napját holmiféle lombikos-érzelmes megjegyzésekkel, úgyhogy csak elejtettem egy mosolyt. Hát ilyen idilli körülmények között töltöttem magammal és az injekcióimmal ezt a röpke 10 napot. 

A punkció a 12. cn-re esett, és jelentem sikerült nem szét idegeskednem magam előtte. Úgy néz ki fejlődök én is. Hát igen, gyakorlat teszi a mestert. Hétvége volt, úgyhogy nyugalom volt az Intézetben is, olyan jó ilyenkor. (Bár gondolom, akik ott dolgoznak, azért nem repdesnek örömükben, hogy ott lehetnek.) Az altatás megint nagyon jó élmény volt, én ezt tényleg imádom, bár remélem, nem ez lesz a hobbim az elkövetkező években, hanem letudtuk most ezt egész életemre. Lényeg, hogy tíz petesejtet sikerült leszívni. Nem viccelek. Tízet.  Hát csoda, hogy nyolc hetes terhes nagyságúra puffadt hassal szaladgáltam a stimuláció utolsó napjaiban? Az egy évvel ezelőtti lombiknál hat sikerült, úgy látszik ez a Gonal-F elég bivaly. Vagy én vagyok egyre fiatalabb és üdébb? Meglehet.
Tíz petesejtből másnapra hat kisgyerekkezdemény termékenyült meg. Bevallom, nem is tudtam egész nap másra gondolni csak rájuk és drukkoltam nekik, hogy hajrá Tökmagok. A jó hírek után pedig bebikáztuk a szervezetem egy fél Ovitrellel (hcg) készülve a terhességre. Következőleg a harmadik napon kellett telefonálni, hogy hogy fejlődnek és hogy megtudjuk hányadik napon lesz a beültetés: aznap, azaz a harmadikon vagy az ötödiken. Nagy meglepetésünkre a harmadik napon az öt napos beültetést javasolták és már nem hatan, hanem heten fejlődtek az embriók. Kis hetedik, egyemmeg, biztosan az apjára igyekszik ütni, ő tökölészik mindig annyit.
Az embriótranszfer pedig ma volt, a 17. cn-en. Reggel hívott a biológus, hogy megbeszéljük a beültetett gyerekek számát és a fagyasztást, ugyanis mára maradt öt embrió, amikből az egyik csodálatosan előrehaladt  és fejlett állapotban van, így ők azt az egyet javasolják visszahelyezni. Komolyan ódákat zengett róluk (najó, az mondjuk elképzelhető, hogy kicsit elfogult vagyok és túlzok, de én így hallottam:)), és azt mondta ilyenkor esélyes, hogy mindegyik megmarad, ha többet ültetnek be. Osztottam szoroztam és arra jutottam, ha ők egyet javasolnak, mert az biztonságosabb, akkor egy lesz. Megint megnézhettük és valóban meseszép volt az öt napos kis blasztocisztánk. Tesók a fagyóban, az ultrahang felvétel kint a falon, a másik fél Ovitrelle beadva, folyamatosan megy a 3*2 Utrogestan (progeszteron). Innentől már semmit sem tudok tenni, és indul a szokásos várakozás.  Azt megfogadtam, hogy ezúttal megpróbálom az agyamat a helyén hordani és nem a méhemben, azaz megtartani egy kisebbfajta távolságot magam és a kisgyerekkezdeményünk között: hagyni őt, hogy nyugodtan vackolja be magát a méhembe, közben én meg élem az életemet, és csak néha köszönök oda neki messziről, hogy szevasz Tökmag, már most szeretünk Téged (na, ennyit a tisztes távolságról). Nem tervezek idegbajos, idő előtti tesztelést sem. Ezúttal ezt az időszakot olyan elszállt nyugalomban kívánom eltölteni, mintha beszívtam volna valami hetvenes évekbeli hippi fesztiválon. Kérlek, szorítsatok, hogy sikerüljön. 

A beleélésről és a gondolatok teremtő erejéről

Nem tudom, hogy ki milyen magas szinten űzi ezt a tudományt, de én iszonyatoson keményen csinálom. Talán vannak olyanok, akik szerint már-már butaság bármilyen dologba annyira beleélni magunkat, mint például amire én vagyok képes az élet minden területén: utazásba, ajándékba, filmbe, fotóba, festménybe, könyvbe, reklámba, kajába, piába, jó időbe, rossz időbe, szeretetbe, haragba, mások örömébe, mások bánatába, saját örömömbe, saját bánatomba. Borzasztóan tudok örülni minden apróságnak és rettentően sokat és sokáig tudok sírni akár nem létező tragédiákon is. Pontosan így éltem bele magam az összes inszeminációmba, az összes terhességembe, és az első lombikba is. Mindről úgy gondolkodtam, hogy igen, ez lesz az, ez most sikerül, és inkább már csak az utolsó napokban, az egyértelmű menstruációs tüneteknél fordult meg a fejemben, hogy lehet, hogy mégsem jön össze. Ott van például a február, amikor annyira erős terhes tüneteket produkáltam, hogy szinte biztos voltam benne, hogy pozitívat fogok tesztelni. Mondanom sem kell, hogy 4 vetélés után képes voltam annyira belelovalni magam a dolgokba, hogy titkon még egy terhesség kalkulátort is letöltöttem, ahol nézegettem, mikor hányadik héten leszek, meg hogy októberben szülök. Mindezt úgy, hogy még csak nem is teszteltem pozitívat és egyébként habituális vetélő vagyok. Na, igen, lehet, hogy ez már tényleg butaságnak számít, kicsit én is furcsán érzetem magam, de nem tudtam ellenállni, egyszerűen hívogatott, hogy üssem be az utolsó mensi dátumát...Gondoltam, mi baj lehet egy dátumból?
Most itt vagyok a 2. lombik elején és nincs ez másként ezúttal sem. Nem tudok máshogyan érzeni, egyszerűen most is úgy vélem, hogy sikerülni fog, mert minden annyira klappol: lesz megtermékenyülés (lombik), van támogatás (LDN), szívem-lelkem tele van örömmel, pozitív energiával és még a tavasz is jön. (Figyelem: a terhes kalkulátor szerint esélyes, hogy karácsonykor szülök!)

Mindig mondják ugye, hogy hinni kell, elhinni, hogy sikerülhet. Na, hát ebben nálam nincsen hiány, még annyi kudarc után sem, amennyi ért minket ezen a téren. Mondják egyesek azt is, hogy a gondolatoknak teremtő ereje van, ezért meg kell próbálni pozitívan hozzáállni mindenhez, mert akkor sikerülhet.  Ha bebeszéled magadnak, hogy ez nem fog sikerülni, akkor nem is fog, de ha azt mondogatod, hogy sikerülni fog, akkor sikerülni is fog. Nem tudom pontosan ez mit jelent, mert nem merültem bele ennek a dolognak a "tudományos" oldalába, de amivel én értek egyet az az, hogy sok minden csakugyan az agyunkban dől el. Ezt úgy értelmezem, hogy minden nézőpont kérdése, és ha kicsit pozitívabb oldalról nézzük a dolgokat, akkor sokkal boldogabb életet élhetünk (még súlyos tragédiák esetén is), mint akkor, ha mindent negatív tartalommal ruházunk fel. Ám mégis azt gondolom, hogy ha a gondolatoknak valóban és fizikailag is teremtő ereje volna, akkor nekem már annyi gyerekem lenne, mint egy majdnem 5 éves patkánynak. 

Itt tartunk

Hát eljött ez a nap is, amikor szúrhatom az első Gonal-t. Izgalmas ez az időszak, már ki is ment a fejemből, hogy a munkahelyi tevékenységek összeegyeztetése a tüszőszámolgató ultrahang időpontokkal mekkora kihívást jelentenek, agyrém ez az egész, komolyan mondom. Még az is elképzelhető, hogy kevésbé lesz izgulós az az időszak, amikor már bent lesz az embrió, mint a mostani. Persze ez nem teljesen igaz, de tényleg volt pillanat, mikor erre gondoltam. Például akkor, amikor a munkatársaimmal tömött folyosón kellett a menstruációm állapotáról sutyorogni a telefonban a doktornak, mert éppen amikor hívott, nem volt egy retkes, szabad tárgyaló sem, ahová menekülhettem volna. Mindegy, hagyjuk is, elmúlt.
Több, mint 3 hete szedem a Naltrexone-t is. Extra mellékhatásokat nem tapasztalatok. Az első két hétben volt, hogy egy pillanatra elkapott az émelygés, étvágytalanság, de nem volt veszélyes, talán, ha nem figyeltem volna magam annyira, akkor észre sem veszem. Ami viszont kellemetlen volt az az álmatlanság. Korábban gyakorta küzdöttem alvászavarral, ezért is szedtem melatonint rá, de pár hónapja abbahagytam, mert már nagyon jót aludtam nélküle is. Viszont amikor elkezdtem a Naltrexone-t elég durván visszajött. Minden alkalommal éjjel 2-3 óra körül keltem, és sehogy sem tudtam visszaaludni, sőt olyan izgága lettem, hogy nyugodtan feküdni se bírtam. Először nem is gondoltam, hogy feltétlen a Naltrexone miatt van, de miután millió találatot adott a google LDN és insomnia kombinációra ezért elfogadtam, hogy ez egy mellékhatás, és egyáltalán nem volna jó, ha végig kísérné a lombikot. Muszáj kipihentnek maradnom, jó vércukorral, úgyhogy újból elkezdtem a melatonint. Szerencsére, most már alszom, mint a bunda. Emellett tegnap elkezdett fájni a torkom is rendesen, fogalmam nincsen, mikor volt ilyen utoljára. Nem tudom, hogy örülnöm kellene-e most ennek, mert ez a Naltrexone miatt van, azért mert használ, vagyis elkezdett normális szintre állni az immunrendszerem, ahol néha én is lehetek beteg, mint minden normális ember, aki ki tud hordani egy gyereket, vagy mondjuk semmi ilyet nem jelent ez, és inkább sírnom kellene, hogy ezer éve nem voltam beteg, erre a lombikra sikerül leépülnöm? Tudjátok mit? Most én inkább örülök ennek.
Mindenesetre úgy néz ki, rendben lesz a terápia, tényleg semmi különös. Mondhatnám, hogy egy leányálom. Igaz, mióta szedem, és esetleg valami olyat teszek véletlenül, amit magam sem tudok megmagyarázni, gyakorta azzal védekezem a férjemnek, hogy nézd el nekem, hisz' be vagyok drogozva. Hát hát, ilyen ez. A minap gondolkodtam, hogy biztosan nem is írtam még róla, hogy honnan jött a Pinkman név. Merthogy igazából nem így hívnak, most bevallom.  Amikor elkezdtem a blogot írni, éppen a világ legjobb sorozatának voltam a világ legnagyobb fanatikusa, és hát hiába hezitáltam napokig, semmi, de semmi jó név nem jutott az eszembe, mivel nyithatnék blogot. Végülis aztán nem tudtam elvonatkoztatni az egyik szeretett karakter nevétől, mert hát annyira béna ez egy férfinak, gondoltam nekem úgyis sokkal, de sokkal jobban áll (ugye?)...Meg hát nincs is mit szépíteni, szívemhez nőtt a kis drogos, én meg jól magamhoz láncoltam őt a blogommal. A név meg kötelez. Nos, nos, ma már tudom, hogy jobb lett volna Anya, vagy Mama, vagy Anyus vagy Mamus néven regisztrálnom, talán akkor már réges régen írhatnám a jó kis történeteket valami gyerekes cukiskodásról (vagy a kialvatlanságból fakadó hallucinációkról?). Ezt elrontottam, úgyhogy megyek és betolok 3 tabit, hogy jó kedvem legyen.
Csók mindenkinek,
Anyus
(Na, hátha valamit még javíthatok a helyzetemen így a 2. lombik előtt...)