Múlthéten otthon maradtunk, mindketten, és letudtuk ezt az újabb egy hetes terhességemet is (tudom, kicsit túlzás annak neveznem, de had tegyem meg, valamivel büszkélkedhessek már én is). Próbáltuk összekaparni magunkat, nem mondom, hogy nem rettegek a jövőtől, viszont talán ma volt az első nap, hogy végre nem lábadt könnybe a szemem a félelemtől. Nem csináltunk igazán semmit sem, csak simogattuk egymás lelkét. Jó, hogy legalább vagyunk egymásnak. Hányan vannak a világban egyedül. Gyerek ide vagy oda, mi legalább ketten vagyunk. Rendbe tettük kicsit a lakást is, mert szanaszéjjel voltak a szobák telesírt papír zsebkendőkkel, elhasznált Clexane fecskendőkkel, és minden helységben volt legalább egy levél megkezdett progeszteron kúp, meg valamilyen terhességgel kapcsolatos könyv. Eltüntettünk mindent. Nevettem is egy nagyot magamban: mintha legalábbis 20 hétig lettem volna terhes. Na mindegy, ezen is túl vagyunk, ne is nézzünk hátra, nézzünk mindig előre. Csak várjatok, először felveszem ehhez a szemüvegemet:
A napokban ugyanis elintéztünk néhány telefonhívást, nézzük csak mire jutottunk.
Május közepén megyek a Kaáliba, elviekben a 2. lombik előtti ciszta néző kontroll ultrahangra, de majd eldől, mi is lesz valójában, mert remélem, hogy Krizsa doktor úr sem hagyja figyelmen kívül a 4. biokémiai terhességemet és valamit csak mond és kezd vele.
Július elejére kaptunk Fülöp Vilmoshoz is időpontot, aki igazán megnyugtató volt. Megkérdezte hány éves vagyok, erre azt mondja, nyugodjunk meg, nincsenek itt bajok, fiatal vagyok, most pihenjünk rá, ne aggódjunk, ne foglalkozzunk a gyerekkel, majd ő megmondja júliusban, hogyan csináljuk. Ja, júliusban! Ismerem én ezt a júliust, mire megcsinálom az összes kért vizsgálatát, addigra december lesz. Mindegy, azért szóljon a próféta belőle.
Kértem időpontot Dr. Balázs Csabához is, ahogy egy kedves kommentelő javasolta az előző bejegyzésemnél. Mert természetesen az itthon töltött múlthetem sem volt egészen tétlen, két hisztiroham között belevetettem magam a TH1/TH2 -es citokinek témakörébe és elég érdekes dolgokat találtam. Például azt is, hogy TH1 túlsúly is okozhat inzulinnövekedést, amivel csak az a baj, hogy így nem elég az IR-t kezelni, ahhoz, hogy javulás történjen, a citokineket is kell. Igaz legtöbb helyen már az inzulinfüggő cukorbetegséggel hozzák összefüggésbe, de ugye én voltam már annak a határán és azt is tudjuk, hogy hiába a sok sport, diéta és metformin, az én eredményeim sosem túl szépek. Olykor olykor van javulás, de zömében borzasztó eredményeket produkálok, pedig tényleg mindent keményen megteszek. Szóval lehet, hogy a magas inzulin alapvetően nem mindenkinél probléma, de lehet, hogy ha a TH1-esek okozzák, akkor - ki tudja- esetleg okozhat vetélést is. Nem tudom igazából, csak hangosan gondolkodom, és szeretnék választ kapni egy orvostól. Így valóban nem tűnik rossznak egy endokrinológus-immunológus kombináció. A válaszra azért még várhatok egy darabig, mert december 1-jére kaptunk időpontot ehhez a doktor úrhoz. December 1-re, és igen, április van. Kérdeztem a kedves kis recepciós hölgyet, hogy biztosan nem fogjuk-e ezt így egy kicsit elkapkodni ebben a tempóban, mert azt azért nem szeretném. Nehogy túl hamar menjünk. Le kéne lassítani. Még jó, hogy üres volt arra a napra a naptáram, kész véletlen. Szóltam G-nek is, hogy remélem nem szólok túl későn, de hát ez van, intézze már el, hogy legyen szabad. Kicsit kiakadt. Mondjuk említette a recepciós hölgy, hogy a professzor úr inkább pajzsmirigyben utazik, nem IR-ben, de mondtam neki, hogy nem baj, engem a szakterületének a kombinációja izgat, írja be azt az időpontot, majd max lemondom, ha bármi jó dolog történik addig velem (mondjuk teherbe esek és valami érdemleges mérföldkőig el is jutok). Úgy gondolom van egy kis időm ezeket a dolgokat addig átgondolni. Arról is informált, hogy 19.000 Ft a professzor úr vizit díja, mondtam, ne aggódjon, ha naponta csak 90 Ft-ot félrerakok, addig kigyűjtöm az árát, szerencsére az idő ezen a téren is nekem dolgozik. Jól van, nem ugrálok tovább az időponton, elég lett volna azt írnom, hogy majdnem leestem a székről, mikor meghallottam. Más majdhogynem gyereket szül ennyi idő alatt.
Ahogy haladunk lassan a próbálkozásunk 4. évéhez, egyre inkább nem tudom felfogni az agyammal, hogyan képesek emberek egyik hónapról a másikra teherbe esni, ezzel szemben egyre jobban értem, látom, hogy hogyan tudnak párok akár 10 évig is próbálkozni. Lassan eljutok arra a szintre, hogy már nem azt tartom normálisnak, ha valaki gyorsan megcsinálja, hanem azt, ha valaki orvosi rásegítéssel, évekig bújva az internetet, kutatja azt, hogyan is készül a gyerek. Én mondom Nektek, higgyétek el, baromira nehéz gyereket csinálni.
