Csak szépen, csak lazán, csak fagyosan!

Elröppent ez az idő is júniusig. Végülis olyan gyorsan, hogy holnap már július van. Ahogy megjött, másnap hívtam is a dokit, hogy akkor szeretném a fagyasztott gyerekeket, ha lehet. Meg is beszéltük, hogy rendben, még a szabija előtt biztosan bele fogok férni. A ciklus 10. napján voltam az első ultrahangon, már akkor sejtettem, hogy nekem ez korai lesz és több mint valószínű, hogy találhatom ki az újabb hazugságot a következő ultrahangra (mármint a munkába, a késés miatt). Így is lett, annyira pici volt a tüszőm (11 mm, nyálkahártya 6 mm), hogy a doki azt mondta, mennem kell egy lesre még a 13. ciklusnapon is, és ráadásul több, mint valószínű, hogy ebből csak a szabija alatt lesz ET, úgyhogy vagy másik doki fogja csinálni, vagy pedig halasszuk el az egészet szeptemberre. Kicsit kerekedett a szemem a szeptemberen, így inkább a másik dokit választottam. Közben hezitáltam azon, hogy kellene-e valamit tennem, hogy kicsit rásegítsek a nyálkahártya növesztésre, vagy inkább ne foglalkozzak most ezzel. Olvastam, hogy a gránátalmalé jót tehet, sokan dicsérik, de komolyan semmi kedvem nem volt neten kutakodni azután, hogy mikor érdemes elkezdeni, hogy a túlműködő immunomnak az vajon jót tesz vagy sem, hogy a halmozott fogyatékosságaim miatt vajon többet ártok -e vele, mint használok. Végül azért a 12. ciklusnapra beszereztem egyet, egye fene, mondván napi fél dl abból csak nem turbózza fel túlságosan a szervezetem, nem babrál bele az inzulinomba sem, bár ilyen későn elkezdeni, meg lehet felesleges volt a nyálkahártya szempontjából, de most már teljesen mindegy. Megmondom őszintén, nem nagyon izgultam szét magam ezen nyálkahártya teljesítményen és a csigalassú tűsző növekedésen sem.

Mindenesetre azt talán jól tettem, hogy nem halasztottam el az ET-t szeptemberre, ugyanis a 13. ciklusnapra - nagy meglepetésünkre-  úgy belehúzott a tüszőm a növekedésbe, hogy aznap már kaphattam is a tüszőrepesztőt (19 mm, nyálkahártya 8 mm), és még az is kiderült, hogy belefér az ET a doki szabija előtt.  Persze nem váltottam ki aznap reggel az injekciót, mert siettem munkába, így munka után szaladgálhattunk még 40 fokban jó messzire olyan gyógyszertárba, ahol van raktáron és nem kell megrendelni. Miután beszereztük, persze - péntek lévén - semmi kedvem nem volt hazamenni csak azért, mert az Ovitrelle mindenféle hűtést igényelne, ráadásul mivel fagyasztott embrió beültetésnél még az is mindegy, hogy a nap melyik szakaszában adjuk be a tüszőrepesztőt, úgy döntöttünk a férjemmel, hogy kedvenc kocsmánk női WC-jében esünk túl ezen a egészen, és ezúttal nem rendeljük alá magunkat ennek az egésznek: ha nekünk éppen ott van kedvünk ücsörögni, akkor ott is fogunk ücsörögni, Ovitrelle ide vagy oda. Én olvastam a tájékoztatót (!2-es pont: Keressen egy tiszta helyet :D!), a férjem pedig rutinosan beadagolta a szert, majd utána az egészet leöblítettük egy rose fröccsel. Tény és való, hogy sokkal, de sokkal könnyedebb egy FET, mint egy stimulációs ciklus, minden szempontból. 

A Smoflipidet is elintéztem, ami szintén nem jött ki túl szerencsésen, de komolyan nem volt kedvem ezen is idegesítenem magam. Azt mondták abban a magánrendelőben, ahol adják az infúziót, hogy 4-5 nappal ET előtt adassam be, és amint tudom, mikor lesz az ET csörögjek oda, ők intézkednek is. Tényleg rugalmasak. Ugye nekem múlthéten pénteken derült ki, hogy ma lesz az ET, azaz hétfőn kell lecsöpögtetni a cuccost. Persze nekem hétfőn már olyan dolgaim/megbeszéléseim voltak betervezve a munkában, amit már előtte pénteken (ilyen gyorsan) nem lehetett lemondani, és átszervezni. Nyilván megoldanak mindent, senki sem pótolhatatlan, csak ilyen esetekben az van, hogy elég nyomós indokkal kellene előállni. Bár mondjuk egy ET meg egy Smoflipid pont elég nyomós is lenne, ha erről tudnának a munkatársaim vagy a főnököm, de ugye nálam az a gond, hogy én nem akarom, hogy tudjanak róla. Mindegy, ez is az én dilim. Mindenesetre nem is sikerült elég nyomós indokot találni, úgyhogy egyszerűen csak leléptem, mondván, hogy nekem most el kell mennem, és komolyan nem érdekelt ezért mit kaphatok, vagy mit szólnak mások. Így is jó nagy késéssel értem a rendelőbe, amivel csak az a gond, hogy 5 óra alatt kell lecsepegjen a lipid, viszont így nekem csak 4 órám volt erre a zárásig. Valahogy ez sem stresszelt most fel, talán nem ezen fog múlni. Az infúzió egyébként eléggé fájt, fura volt. Már kaptam életemben párszor, de eddig mindig olyan volt, mint egy egyszerű vérvétel. Most csillagokat láttam mire bement a tű, és a végén a férjem masszírozta a kezem. Egyébként a lipid ilyen fehér színű, tejszerű folyadék volt, nem így képzeltem. Olyan volt, mint Bishop vére az Alienből, kicsit felfordult tőle a gyomrom.

Bocs, nem tudtam kihagyni. Nekem mindegy amúgy, csak használjon. 

Persze a sportot is csak június elejéig sikerült intenzíven űzni. Utána olyan komoly akadályok gördültek az izomnövelés útjába, mint a meleg, az eső, a barátok, a fodrász, az EB, na meg a meccsek utáni fáradtság, így mindezek után azon kaptam magam, hogy két hét totál kimaradt. Lehet három is. Szép. Viszont ha már a sporttal nem javítottam az inzulinomat, úgy döntöttem, hogy az ezen való idegeskedéssel sem fogom lerontani azt.
Ma pedig volt a transzfer, gyorsan végeztünk. Megint egy Tökmag érkezett hozzám, mert 3 hónap fagyasztás után is eléggé bivaly embrióink vannak, hát most mit csináljak neki, tökéletesek, így jött le ez a széria:) Ma vagyok 19. ciklusnapon, 4. DPO-n.
Szóval ilyen laza egy FET. Nem is gondoltam volna, mennyire jó már? Mit mondjak, hálás dolog, ha marad az embernek a fagyóba is, legalábbis én eléggé az vagyok. Nincsenek stimulációs tünetek, nincsen punkció miatti kómanap, nincsen hány petesejt és embrió lett és hogy fejlődnek idegeskedés. Imádom. Imádjon ő is engem, én megelégszem, ha megajándékoz egy rendes terhességgel! 

Kicsit szomorkásan

Ma megjött. Aztán vagy a hormonoktól vagy valami mástól, de kissé padlót fogtam. Holnap hívom az Intézetet, hogy vágjunk bele  a FET-be. Máskor annyira izgatott és pozitív vagyok ilyenkor, most meg egész hétvégén azon pörögtem, hogy momentán milyen nehéz ez, és hogy mennyire elegem van, meg hogy mégis meddig is csináljuk ezt. Ahelyett, hogy - a szokásokhoz híven - megint a terheskalkulátoron lógtam volna és számolgattam volna, mikor szülök, meg mikor hányadik héten leszek, olyan rémes dolgok öntötték el az agyam, hogy mi lesz, ha nem sikerül, hogy össze fogok-e omlani tőle megint, hogy vajon mennyi könny lehet még bennem, és lesz-e olyan, hogy egyszer kifogy végre, hogy hogyan lehet boldog életet élni gyerek nélkül, úgy hogy közben vágyódunk rá, vagy hogy ha elindítjuk az örökbefogadást, akkor azok az évek, amíg megérkezik a mi gyerekünk is, vajon ugyanolyan nehezek-e, mint a korábbi évek vagy azért valamivel egyszerűbb és könnyebb már olyankor a várakozás? Na, ilyesmik, nem sorolom tovább, gondolom ettől is kellőképpen elment az életkedvetek. Nyoma sem volt sehol a giccsnek és a mézes-máznak, cuki kisbabák egy pillanatra sem mutatták meg magukat az elmémben. Mindettől pedig szörnyen fájt a mellkasom, a gyomrom, a lelkem. 

Azt hiszem, most először félek attól, hogy mi lesz, ha nem sikerül, és nem tudom, hogyan küzdjem ezt le. Kétségtelen, hogy kellemesebb érzés az, amikor biztos vagyok a sikerben.
Mindig reményt ad az újabb próbálkozások előtt, ha valamilyen körülmény kicsit másként alakul, mint az előző sikertelen körökben. Szép, hogy nálam a korábbi optimizmusom váltott át ebbe a negatív hangulatba. Gondolom, hogy amikor az ezzel kapcsolatos változásokra gondolnak legtöbben, akkor nem pont ilyesmiket képzelnek. Nem tudom, hogyan lehet bízni a pesszimizmusban, de  akkor én most valahogy megpróbálom...