Második trimszteri összefoglaló

Mivel jó sokáig el sem tudtam képzelni, hogy én valaha is a második trimeszterbe jutok, nemhogy a harmadikba, most meg kellett néznem, hogy hol vannak a határvonalak, és hát rájöttem, hogy én már bizony harmadik trimeszteres vagyok. (Most rám is jött picit az idegeskedés, mert hát nem állok olyan jól a készülődéssel, na jó, talán olyan rosszul sem.)

Még mindig sokszor hihetetlenül állok ahhoz, hogy én terhes vagyok, szerintem mire teljesen hozzászoknék, pont eljön a szülés ideje. 

Csemetlit kb. a 16. hét előtt már sejtettem érezni, de annyira enyhe volt, hogy igazából nem is mindig voltam biztos benne, hogy ő az. Kb a 17. héten erősödött fel az érzés, és akkor tudtam, hogy ő lehetett az már korábban is. A 18. héten történt az, hogy akkorát rúgott, hogy a hasam is belemozdult, olyan hihetetlen volt számomra, valahogy sosem gondoltam, hogy ez ilyen haspattogással kezdődik. Ekkor érezte őt a férjem is. A hasam egyébként nem túl nagy, kabátban nem is látszik tulajdonképpen. Tünetem nincsen különösebb, talán az álmatlanság. Éjszaka gyakran megébredek, és van, hogy 2-3 órát sem tudok visszaaludni. Ez egyébként nem befolyásol a mindennapjaiban, nem érzem magam fáradtnak, valahogy elég energikus vagyok. Megfogadtam, ha itthon leszek, majd alszok délutánonként, mert munkában mindig annyit ábrándoztam erről, de szerintem egyetlen egyszer sem aludtam még. Valahogy sajnálom rá az időt, de nem is igénylem. Apropó, munka. Nagyon örülök, hogy azt a döntést hoztam, hogy abbahagyom, bár valahogy sosem érzetem azt, hogy meg fogom bánni, de ezt nehezen hitte el néhány ember, aki szerint munka nélkül azért nagyon unalmas az élet. Nem unatkozom egyáltalán, rengeteg teendőm van, nagyon jól érzem magam és én azt sem bánom, hogy most többet foglalkozom a háztartással, mert korábban zavart is sokszor, hogy azt a munka miatt elhanyagoltam. Sokszor hívnak a munkatársaim, érdeklődnek, hogy vagyok, és persze azt látom rajtuk, hogy nekik rengeteg munkájuk van és sokat stresszelnek. Ezek a dolgok is megerősítenek a döntésemben, mindig arra gondolok, hogy nekem nincsen erre a plusz idegeskedésre, túlórákra szükségem. Most nincsen, már nem ez a legfontosabb, és sajnos én sem tudnék laza maradni, ha látnám, hogy nem halad egy-egy projekt. Ebből a szempontból most minden annyira zen itthon. Elég nekem az alap aggodalom, ami rám tör olykor, mikor itt szúr, ott szúr a hasam, mikor többet keményedik, mint előző nap, mikor fáj a derekam, mikor kevesebbet mozog, mint előző nap, mikor arra gondolok, mi lesz ha mégis beteg lesz Csemetli, mert mi van ha nem fejlődik jól, mi lesz, ha a szülés miatt lesz beteg, mert ott valami komplikáció történik, mi lesz ha bekattanok az alváshiány miatt, mi, lesz ha nem tudom megmenteni az életét, ha leáll a légzése és akkor sorolhatnám több napestig. Ezek ellenére viszont egyáltalán nem tartom magam folyamatosan aggódó kismamának, valahogy úgy érzem, ilyesmikre mindenki gondol, legalábbis engem többen megnyugtattak már róla, hogy ez természetes. Aztán lehet csak minden viszonyítás kérdése, mert idegileg tényleg instabilabb voltam a meddőség alatt. 

Úgy tűnik az inzulint is megúszom. Még jó idő volt, voltam kocogni (inkább gyorsgyalogolni) is,  de egy ideje már heti 3-4* tornázok 20 percet itthon, ami kicsit gyorsabb, mint az előző tornám, és ez úgy tűnik, nagyon jót tesz a cukromnak, jobbakat mérek, mint terhességem előtt. Egyébként elég fittnek és erősnek is érzem magam, nem hiszem, hogy csak emiatt a mozgás miatt, mert az ahhoz azért elég kevés, de szerintem a diéta, és az itthoni nyugalom és rohanás nélküli élet, mind ehhez járul hozzá. Remélem így marad ez a harmadik trimeszterre is, mert még nagyon sok dolgom van :)

A férjem

Az már biztos, hogy a kapcsolataink tényleg átalakulnak a gyerek/ek miatt, és azt látom, hogy szerencsés az, akivel ez nem történik meg és marad legalább egy olyan barátja, akire bármikor számíthat gyerek ide vagy oda. Mindig mondom, hogy nem kell ehhez magunknak gyereket nevelni, elég ha egy közeli hozzátartozónak lesz. Én is elvesztettem az egyik legjobb barátnőmet, és hát nem az én terhességem volt az oka. Sokáig kutattam, miért kellett ennek így történnie, de igazából arra jutottam, hogy teljesen mindegy, mi történt, ez megtörtént, a lényeg, hogy lassan belőlem is kihal minden tolerancia, és úgy érzem, hogy mindjárt eljön az idő, mikor nincs tovább, és jobbnak látom, megszakítani a teljes kapcsolatot. Ez szomorú, de persze ez van, amit el kell fogadni, el kell engedni, fel kell dolgozni. Mondom ezt én ilyen könnyedén, aki rendkívül kevés emberhez ragaszkodok, de azokhoz nagyon-nagyon, és hát volt is idő mikor ez nagyon fájt, de szerencsére már múlik és egyre kevésbé. 

Az, hogy ez milyen könnyen megtörténik, milyen könnyű elmenni egymás mellett már nem vitás, számomra sem az, de képtelen lennék ilyen könnyen feladni, elfogadni a férjemmel való kapcsolat megromlását.

Egyszer mondta nekem valaki, hogy egy gyerek sosem hoz össze két embert, minden párkapcsolatot megingat, még az erős, lángoló szerelmeket is, nemhogy azokat, amik gyenge lábakon állnak. Persze sokat gondolkodom ezen is, hogy lehet megúszni végzetes problémákat és úgy kijönni ebből a gyerekdologból, hogy mi magunk, szülők is elégedettek legyünk a párkapcsolatunkkal még évekkel később is.  Arról nem beszélve, hogy most azt vallom, hogy egy jó párkapcsolatban a gyerek is boldog, egy rosszban pedig ha fejre állunk és a gyerek minden érzelmi igényét is igyekszünk kielégíteni, akkor sem lesz az. Igazából olyan sokszor nem kell emlékeztetnem magam ezekre a dolgokra, mert egyértelműen látom a környezetemben, hogy nincs párkapcsolat, ami változatlan maradt volna a gyerek érkezésével és sajnos egyik sem a pozitív irányba mozdult el. Persze nem kell máris a legrosszabbra, a válásra és szörnyű családi tragédiákra gondolni (bár nem lepődöm meg, ha sokaknak ez lesz a vége), de azt látom, hogy elég keményen kell dolgozni azon, hogy jó legyen a kommunikáció a szülők között, ami tényleg nem egyszerű feladat, amikor a gyerek a legfőbb tevékenység. És legfőképpen ott vannak azok, akik már nem is igyekeznek javítani ezt a kommunikációt, vagy az egész kapcsolatot, mert a gyerek mindenek elé kerül, és egyszerűen a másik fél érzelmei, és maga a párkapcsolat már csak századrangú dologgá válik, az egykori egymás iránti mindent elsöprő szeretetnek pedig már mintha nyoma sem lenne az emlékezetükben. Ez persze ilyen sarkosan biztosan nem igaz, de pontosan arról van szó, hogy a gyerek annyira átveszi a területet, hogy tényleg lényegtelenné válik, mekkora volt a  szerelem korábban. Legalábbis vannak párok, akiknél ezt látom. Megmondom őszintén, engem most ez a prioritásváltozás nagyon-nagyon megijeszt, annak ellenére, hogy nagyon remélem, hogy én is olyan anyává válok majd, akinek a szívében az első és legfontosabb a gyereke lesz.
Csak hát az van, hogy annyira szeretem a férjemet. Most, hogy túl vagyok a depresszión, és kimásztunk együtt a gödör aljáról elmondhatom, hogy újból tombol a szerelem is, ezért olyan nehéz most elképzelni ezt a változást.
Minket a meddőség annyira közel hozott és megerősített, amit egyszerűen el sem hisz az, aki nem járt a mi cipőnkbe és belátom, hogy ez sokaknak felfoghatatlan, még azoknak is, akiknek hasonló hátterük van, csak éppen nem mondhatják el magukról, hogy nekik jót tett. Szerintem ehhez nagyban az járult hozzá, hogy az én férjem rettentő gondoskodó, támogató, és mikor már élni is alig voltam képes, minden erejével azon volt, hogy enyhítse a fájdalmamat, és bár neki is nagy szüksége volt támogatásra, mindig azt láttam, hogy vinné az én bánatomat is pluszban, csak hogy nekem könnyebb legyen. Úgy gondolom, hogy a közösen viselt balszerencse, vagy akár tragédia vagy igazán közel hozza a párokat, vagy többé kevésbé megviseli a kapcsolatot, de mindenképpen nyomot hagy. Nagyon szerencsésnek tartom magamat, hogy azt mondhatom, nekünk jót tett, mi jól  jöttünk ki belőle, és egy olyan értékes kötelék, barátság, cinkosság alakult ki közöttünk, amit nem szeretnék nagyon sokáig totálisan a háttérbe szorítani, pláne nem teljesen elveszíteni. Csak valahogy olyan megfoghatatlan dolog, hogy mi lesz, ha itt lesz Csemetli, mit is fogok akkor majd gondolni, hogy fogok magunkhoz hozzáállni, és nagyon elszomorít és tehetetlennek érzem magam néha, hogy egyszerűen képtelenség erre érzelmileg felkészülni. Tudom vagyis hát  őszintén remélem, hogy elborul majd az én agyam is, hogy teljesen más tudatállapotba kerülök, de vajon nekem eszembe jut majd azért egyszer, hogy foglalkozzak magunkkal is? Hagyjak majd el üzeneteket, amiket május, június környéken találok meg, hogy emlékeztessem magamat arra, hogy a korábbi életemben ki volt a legjobb barátom, cinkostársam és szerelmem egyben? 

Más állapot?

Emlékszem még arra, mennyire nagyon vágytam rá, hogy terhes legyek és szerintem sosem fogom elfelejteni életem meddő időszakát. Leginkább én is gyereket nevelni szerettem volna igazán, de  elmondhatom, hogy ezután jobban vágytam a terhességet és magát a szülést átélni, mint kimondottan a  vérszerinti gyereket. Valahogy sosem éreztem késztetést arra, hogy mindenképpen a mi génjeink legyenek továbbörökítve, ráadásul tudom, hogy pontosan ugyanannyi ráhatásom van arra, milyen "tulajdonságok" kerüljenek továbbörökítésre tőlem vagy a férjemtől a leendő gyerekünkre, mint mondjuk a szomszéd gyerekére. Nem beszélve arról, hogy mi sem és a családunk sem tökéletes, biztos vagyok benne, hogy senki és senkié sem az.  Persze nekem is eszembe jutott a béranyaság, de valahogy belül mindig tudtam, hogy az sem segítene igazán rajtam, úgyhogy én azt hamar elvetettem. A mai napig azt vallom, hogy számomra ezért volt végül  viszonylag könnyű elfogadni az örökbefogadást, mert nem a vérszerinti gyerekre vágytam mindenáron, és mert úgy érzem rendesen sikerült meggyászolni a kudarcaimat, sosem én voltam az, aki egyik sikertelenség után másnap már felállt, és mosolyogva nézte, hogy hogyan tovább. Nekem mindig több idő kellett, hogy kikaparjam magamat a szarból, mint másnak. De ez utóbbi más lapra tartozik. 

Most itt vagyok terhesen, és sokat gondolkodom, azon mi is az, amit érzek? Valamelyik nap azt mondta egyik barátnőm, hogy ő imádott terhes lenni. Bennem eddig még nem fogalmazódott meg, hogy imádok-e terhes lenni, és hogy valójában, lecsupaszítva az egészet, csak a tényeket nézve, milyen állapotban is érzem magam. Mert persze, hogy imádom, hogy már most itt van velem Csemetli. Az hogy érzem, ahogy mozog, sokkal nagyobb élmény számomra, mint mondjuk hallani a szívhangot, amire annyira vágytam korábban, és amitől annyira sírtam, hogy nekem végül ez megadatott. A mai napig nem tudom mosoly nélkül hagyni, ha megmozdul és egyből ott is a kezem, hogy érezzem őt azon keresztül is. Annak ellenére, hogy már legalább a 16. hét óta érzem, hogy mozog, a mai napig hihetetlen, hogy egy igazi élőlény van bennem és borzasztó nagy csodának és szerencsének tartom már azt, hogy valaki képes megfoganni, hát még megszületni! Amikor először éreztem, hogy a kis fenekét dudorítja ki jobb oldalon, annyira meghatódtam, hogy nem akartam elengedni és mindennél jobban szerettem volna odahajolni és alaposan megpuszilgatni! Jó érzés, hogy bárhová megyek, jön velem, és annyira szeretném felvenni vele a kapcsolatot, hogy hamarosan zenét hallgattatok vele, és már mesét is olvasok neki. Szóval nem mondhatom, hogy hidegen hagy a jelenléte. De hogy maga a terhesség imádnivaló-e? Hát szerintem semmi különös. Pedig nincs nehéz terhességem, nem panaszkodhatom. Minden okom meg lenne rá, hogy azt mondjam, imádok terhes lenni, de én semmi rendkívülit nem érzek és eszembe sem jutott volna ezen gondolkodni, ha a barátnőm nem jelenti ezt ki, magamtól biztosan nem is tűnődnék el ezen. Minden csuda mozgást beleértve, valamint azt, hogy belehalnék, ha őt elveszteném, én a mai napig azt mondom, hogy ha kimaradt volna maga a terhesség az életemből, hát akkor kimaradt volna, és indultunk volna a kórházból, szóval azt hiszem, tényleg jól sikerült feldolgoznom a meddőségemet. 

Amikor idén februárban elmondtam a legközelebbi barátaimnak az örökbefogadást, minden találkakor ez volt a téma, mindenki szeretett erről beszélni, és én is nagyon lelkes voltam. Már nem emlékszem hogyan, de feljött az a téma is, hogy más helyett kihordani egy gyereket. Minden ismerősöm, aki volt terhes azt mondta, képtelen lenne, még a szeretett tesója gyerekét sem tudná kihordani pusztán csak azért nem, mert a 9 hónap terhesség után elképzelhetetlen lenne számukra, hogy odaadják a gyereket másnak, akkor sem, ha az a családban maradna, és akkor sem, ha a legjobban szeretett testvérüknek csak így lehetne gyereke. Én minden további nélkül azt mondtam, hogy megtenném a testvéremért. Biztos, hogy azért is, mert tudom, milyen kegyetlen dolog a meddőség, de azért is, mert túltettem magam ezen a terhesség dolgon, és nem misztifikálom túl, de láttam persze rajtuk, hogy könnyű ezt úgy kijelentenem, hogy nem érzetem még, milyen terhesnek lenni. Most a terhességem több mint a felénél ugyanúgy azt mondom, hogy csupán a terhesség állapota nem tartana vissza attól, hogy ezt megtegyem bár valóban nem sok, de egy-két igazán fontos emberért az életemben, legfőképpen az imádott testvéremért. Emellett nem vitatom azt sem, hogy az együtt töltött 9 hónap miatt egy igazán különleges kapcsolat lenne hármunk között. Nem tudom, hogy ez a véleményem fog-e változni a terhesség végéig.

Valószínűleg azért is van, hogy bosszant, ha valaki indokolatlanul túlreagálja a terhességet. Én sok ismerősömtől hallottam panaszt, hogy micsoda dolog, hogy nem adják át a helyet a kismamáknak, vagy engem is sokan (túl)kímélni akarnak, és minden privilégiumban részesíteni, mert én most terhes vagyok és ez egy más állapot. Azt is tudom, hogy sok kismama ismerősöm elvárta, hogy csak a terhesség miatt őt bizonyos dolgokban előnyben részesítsék. Engem ez meddőként kimondottan bosszantott, de még most sem tudok azonosulni vele. Tudom jól, hogy ezerszer nehezebb sorsok utaznak a villamoson nagy has nélkül, teljesen észrevétlenül, egy-egy normális, komplikációmentes terhesnél. 

Többek között, mikor bejelentettem a terhességemet, bosszantó volt azt is hallani, hogy bár szerencsére nem sokan, de voltak akik, azt mondták, örülnek, hogy nem örökbefogadott gyerekünk lett, mert ők most már bevallják, de el sem tudják képzeni, hogy lehet egy nem vérszerinti gyereket szeretni, meg olyat, akit nem ők szültek. El_sem_tudják_képzelni. Én meg egyszerűen azt nem tudom felfogni, hogy évek óta gyereket nevelő anyák, hogy nem gondolkodtak el még soha, de soha azon, hogy a szeretet nem a génjeikkel és a vérszerintiséggel alakul ki. Meggyőződésem, hogy egy kismama sem venné észre, ha szülés után másik gyereket tennének a mellkasára, ugyanúgy sírna felette meghatódva és borzasztó nagy szeretettel nevelgetné egész életében. Terhesség ide, vérszerinti gyerek a hasamban oda, nekem az égvilágon semmit sem változott a véleményem ezzel az egész dologgal kapcsolatban, valahogyan ez a más állapot sem tudta átkattintani az agyamat, és büszkén mondom el ezeknek az embereknek, hogy talán lesz még örökbefogadott gyerekünk is, aki miatt boldogan és mosolyogva szakítom meg a kapcsolatot az ilyen kijelentéseket tevő, korlátolt gondolkodású  ismerőseimmel. 

Valószínűleg a már korábban átalakult gondolkodásom miatt van az, hogy mostmár az agyamra megy a szülés (túl)misztifikálása is, amiből szintén borzasztó sokat kapok az utóbbi időben. Nekem, akinek éveken át ez volt a legnagyobb vágya. Volt, aki azt mondta, hogy maga a szülés egy csoda, egy az egész életemet megváltoztató élmény lesz, ha jól sikerül. Az_egész_életet_megváltóztató_élmény. Volt, aki úgy nyilatkozott, hogy a világ legnagyobb teljesítménye szülni. Igen! A_világ_legnagyobb_teljesítménye. Nem vitatom, könnyelmű dolog részemről megkérdőjelezni ezeket az állításokat úgy, hogy még nem is szültem. Ám egyszerűen mégis óriási szavaknak tartom ezeket a nyilatkozatokat és éppoly könnyelműnek gondolom kijelenteni a fentieket, mint mindenkire érvényes igazságokat, mint a saját hitetlenkedésemet. Nem beszélve arról, hogy számomra nagyon lekicsinylőnek hangzik az egész, mintha azok semmit sem tudnának az élet komoly megpróbáltatásairól, nagy teljesítményekről, akiknek valamiért sosem lehet a szülésben részük. Egyébként valóban nincs afelől kétségem, hogy ez komolyan meghatározó élmény akár egy egész életre nézve, annak például biztosan az, akinek nem sikerült jól, és a szülési komplikációk miatt lett beteg a gyereke egész életre, aki nem élt még túl komoly tragédiákat, háborút, mélyszegénységet,  nem úszott meg halálos balesetet, nem épült még fel általában halálos kimenetelű betegségből és mondjuk nem kellett még túlélnie a saját gyerekét. Persze sorolhatnám még, mert egyelőre nagyobb megpróbáltatásnak, teljesítménynek és életet megváltoztató élménynek képzelem például már egy züllés szélén álló, nehézen kezelhető tini gyerek éveken át tartó nevelgetését, vagy egy súlyosan beteg gyerek évekig tartó ápolását is. Szerencsére nekem sem volt részem a fent felsoroltak egyikében sem, talán ezért nekem is életet megváltoztató élmény lesz majd a szülés? Nem tudom.
Az én életemet és az egész értékrendemet egyelőre csak a meddőség és a vele járó középsúlyos depresszió változtatta meg,- ami az előzőleg felsoroltakhoz képest piszlicsáré dolog-, de mondjuk az annyira, hogy végül le tudtam mondani a  legnagyobb vágyamról, a terhességről, és a szülésről is, ezért én most képtelen vagyok túl sokat gondolni ezekbe a dolgokba és el sem tudom képzelni, mi mindent változtatna még meg úgy értem, hogy az egész életemre kihatóan és akkor, ha természetesen jól sikerül és megússzuk mindketten egészségesen. (Mármint szimplán csak maga az a esemény, nem pedig annak a következménye, hogy lesz egy gyerekünk, mert ez utóbbi valószínűleg mindent meg fog változtatni.) Hát én éppúgy kíváncsian várom ezt is, mint az utána következő részeket. Remélem, nem halok majd bele, és ki tudom majd elemezni:)

Izgi

Az lett végül az eredmény, hogy akkor most van két hetem, hogy rittyentsek egy gyönyörű szép vércukornaplót, és ha nem lesz jobb, mint az előző, akkor jön az inzulin, mert diéta mellett tényleg nem túl jók az értékek, ráadásul ami rosszabb, mint maga a terhelés, hogy gyakorta mérek 8 feletti cukrot diétás menü mellett is és ez nem jó. Kicsit berezeltem, pedig nem félek a tűtől, de azért mégsem hiányzik plusz egy a heparin mellé. A lényeg, hogy határeset vagyok, a kaján szerencsére nem kell csökkenteni, nincs is mit rajta igazából, hanem valami más terhesen is végezhető mozgásformát kell kitalálni, ami mondjuk kicsit több, mint az előző terhes tornám, amire már majdnem meditálni szoktam, najó nem, mert az ujjaim mozognak közben. Szerintem így menni fog a javulás, de azért mégis izgalmas időszak lesz ez. Juj.