Ennek sem volt értelme

Nem sikerült az  inszem. Tudom, hogy olyan nagy csodákat egyébként sem várhattunk tőle, na de azért az ember bízik az utolsó pillanatig. 

Múlthét elején egy igazán fos munkanap után teljesen összeomolva értem haza, és úgy döntöttem, hogy kipróbálom a Kaális dokim egyébként is sokszor ajánlott módszerét, ez pedig nem más, mint az igya le magát- terápiás technológia. Szóval inszem ide vagy oda, hazaértem, leültem a konyhában a földre, a férjem is odakuporodott mellém, én döntöttem magamba a rosét, mondván, hogy ilyen még úgy sem fordult elő asszisztált reprodukció alatt, közben bömböltem a kétségbeeséstől, ő pedig simogatott, türelmesen hallgatott és ott voltunk éjszakáig a földön. (Természetesen van nappalink, meg mindenféle kényelmes helységünk és kanapénk, de valahogy akkor ott volt jó). 

Ezen az estén eldöntöttük, hogy bejelentkezünk a Tegyeszhez. Elég ellentmondásos érzések kavarognak bennem ezzel kapcsolatosan, én nem tudom, hogy ez normális-e. Mi már régóta eldöntöttük, hogy ez nálunk szóba jöhető dolog, és egyikőnknek sincsen ellenére, viszont minden alkalommal elmondtuk, hogy ráérünk vele még, hiszen ezer lehetőségünk van arra, hogy teherbe essek, valószínűleg nem is lesz szükségünk rá, hogy elindítsuk az örökbefogadást.  Erre most itt vagyunk és elindulunk ezen az úton. Olyan mintha itt lenne a vége, mintha nem lenne több remény, mintha már nem lenne több lehetőségem arra, hogy számomra a könnyebbik és a vágyott úton lehessen gyerekünk. Amellett ugyanis, hogy sajnos még mindig nem múlt ki belőlem a szülés utáni vágy, igenis úgy gondolom, hogy nekem sokkal könnyebb lenne szülni egyet, mint ezen az egész procedúrán végig menni. Tudom, hogy a gyerekek érdekében ez szükségszerű, de valahogy nincsen kedvem ahhoz, hogy valami idegen (ki tudja mennyire szimpatikus) pszichológusnak beszéljek fájdalmas dolgokról, hogy eljöjjenek hozzánk vizsgálni a lakásunkat, minket meg mindenünket, hogy mindenféle csoportos tanfolyamon vegyünk részt, hogy utána idegesen várjuk a határozatot, hogy egyáltalán mindezek után alkalmasak vagyunk-e, majd jönnek mennek az évek. Mindemellett meg azóta többet ábrándozok arról, hogy milyen lesz, ha az ölünkbe hullik egy kis csoda és végre, végre elfelejthetem ezt az egész nyomorék időszakot az életemből, mint arról, hogy terhes leszek és ez valahol az alap dühöm mellett, nagyon kellemes nyugalommal tölt el. 

Ezen az estén eldöntöttük azt is, hogy veszünk egy jó fényképezőgépet. Azóta egyébként meg is vettünk. Már vagy 4-5 éve elromlott a régi, és akkor valamiért megbeszéltük a férjemmel, hogy majd akkor veszünk egy jót, ha 12 hetes terhes leszek. Akkor már jártunk sokat orvoshoz, talán az első vetélésen is túl voltam már, és úgy gondoltuk, hogy nagy kiadás ez, majd akkor rászánjuk a pénzt. Persze azóta már sok minden történt, és természetesen voltak más kiadásaink is, de ez a hülye fogadalom valahogy megmaradt. Most úgy döntöttünk, hogy teljesen felesleges tovább várni vele. Nagyon jó ötlet volt, mert sosem kötött még le ennyire műszaki kütyü, tényleg jól eltereli a gondolatokat a gyerekcsinálásról. Bízom benne, hogy megmarad hobbinak ez a hóbort, és tényleg jó terápia marad mindig. 

Ezen az estén majdnem azt is eldöntöttük, hogy hozunk egy kutyát egy menhelyről, de ez már a végére maradt, amikor is én már elég részeg voltam, úgyhogy erre vissza kell térni majd tiszta tudatállapotban. 

Ezen az estén elmondtam a férjemnek, hogy úgy néz ki, kezdek megkeseredni. Azt hiszem, onnan látszik a legjobban, hogy egyre dühösebb vagyok és egyre inkább múlik el belőlem minden empátia, hogy mikor azt hallottam valaki szájából, hogy kis geciknek hívta az üvöltöző gyerekeket, én ezt nagyon poénosnak találtam és hát igazán jót nevettem rajta. Elmeséltem neki azt is, hogy mikor egyik ismerősöm, aki úgy igazán és rendesen és alaposan végig cigizte az egyébként abszolút tervezett terhességét  (legalábbis azt az időszakot, ameddig eljutott, mert koraszülés lett belőle), pár hónapja megmutatta a kismamafotóit, ahol szépen kirittyentve, belőtt hajjal, boldogan és meghitten pózol, hasikájára téve a kiscipőket, én arra gondoltam, hogy az egyik képet photoshoppal átalakítom és kicserélem a cipőket egy doboz Marlboro-ra. Szerencsére megállított az, hogy tulajdonképpen nekem nincs időm ilyen marhaságokkal foglalkozni, de egy pillanatra azért elméláztam a gondolattal. 

A szememet végül dagadtra sírtam, másnap csak egy vékony kis csíkra tudtam kinyitni, komolyan csoda, hogy a kollégáim még nem kérdezték meg, mi a fene van velem mostanában. 

Megmondom őszintén, el vagyok keseredve. A férjem szerint visszajött a tavalyi depresszióm, és sajnos igaza van. Valószínűleg tavaly azért sikerült kilábalnom belőle hamar, mert nem volt próbálkozás, így gyakorlatilag semmilyen kudarc nem ért. Idén rájöttem, hogy nem próbálkozni lelkileg sokkal kevésbé megterhelő, mint kudarctól kudarcig élni, pedig akkor azt hittem, hogy annál rosszabb nincsen, ha még csak nem is próbálkozhatunk. Sajnos azt érzem, egyre nehezebb felállnom egy-egy sikertelenség után és ma már azt kívántam, hogy legyen erőm feladni.
29-30 éves voltam, mikor elkezdtünk próbálkozni, idén leszek 35. Eddig azt hittem, hogy a vetéléssel vannak problémáim, és ha azt megoldjuk, akkor minden rendben lesz. Sajnos azóta annyira eljárt felettem az idő, hogy most már a teherbeeséssel is komoly problémáim vannak. Az idő ilyen gyors repülése miatt legszívesebben folyamatosan csak próbálkoznék, de tudom, hogy ez lelkileg semmiképpen nem tenne jót, így lemondtam az augusztusi FET-ről is. Gyakorlatilag pont a nyaralásunk első napjaiban derülne ki, hogy sikerült-e és hát két dolog történhetne: vagy végigbőgöm az egész nyaralást, mert nem sikerül, vagy ha sikerül, akkor azon stresszelek, hogy mielőbb be kellene adni a lipidet, de mi meg külföldön vagyunk és nem igen tudunk hip-hop hazaugrani.
Komolyan és őszintén felnézek azokra a nőkre, akik ennyi vagy még több év és kudarc után, nem érzik magukat sohasem totális lelki roncsnak. Annyian mondják mostanában nekem, milyen erős vagyok, pedig jelen pillanatban egy ezer darabra hullott puzzlenek érzem magam, amit valahogy senki sem akar kirakni. 

Negyedik inszemináció

Szóval itt vagyok, visszaérkeztünk az egész közepére vagy oda, ahol a part szakad, majd kiderül két hét múlva.

Kicsit kapálózásnak tűnik, versenyfutás az idővel ez az egész próbálkozás, hiszen talán nincsen sokkal több esélye ennek, mintha itthon próbálkoznánk, de ha már csak egy hangyafasznyit is több, mint természetesen, akkor  úgy érzem, nem hagyhattam ki. Nem szeretném ötvenszer beadatni a lipidet, ha nem muszáj.
Szóval végül a 6. ciklusnapra (ez volt múlthét pénteken) sikerült időpontot kapni egy dokihoz tüszőmérésre, ahol én nagy lelkesen kijelentettem, hogy ha lehet, akkor nekem kell majd Clostylbegit, hogy azért több tüszővel, ezzel lehetőleg több eséllyel induljak neki ennek a jó kis programnak. Mondta a doki, hogy ahhoz azért már késő van, de mindent eldönt az ultrahang. Hát tényleg nem volt min hezitálni, egy 19 mm-es tüsző figyelt a monitoron, a 6. ciklusnapon, nekem, aki volt hogy a 21. napon ovulált, mikor Fülöp cikluskövetésére jártam. Akkor bezzeg kihúzta jó sokáig, hogy lehetőleg minél többször kelljen mennem, most meg, mikor szívesen húztam-halasztottam volna a dolgot, csak úgy megért a cukiság.  Ja és mindehhez egy csodálatos 6 mm-es hajszálnyálkahártya társult. Hát a doki is csak ott nézegetett, hogy most mit tanácsoljon, de nem tudott semmit mondani, csak, hogy esetleg legyen szex hétvégén, de azért menjek hétfőn, hátha nem reped még meg, és majd akkor eldől, mi legyen, igaz ha hétvégén lesz szex, akkor nem lesz meg a javasolt önmegtartóztatás az inszemhez, úgyhogy sehogy sem jó. Na mindegy, nem mondom, hogy eret vágtam, de azért gondoltam, hogy fuck. Hétfőn tulajdonképpen már csak azért mentem, hogy megnézzem, hogy most akkor jókor csináltuk vagy nem, ott van-e még vagy mi van. És képzeljétek, ott volt még: 25 mm-es nagyságban, 11 mm nyálkahártyával (gránátalmalé!). Úgyhogy a dokival megbeszéltük, hogy másnap reggel mehet a tüszőrepesztő és szerdán inszemináció. A tüszőrepesztőt ott kellett megvenni a magánrendelőben, Choragont kaptam. Kérdezték, be tudjuk-e adni, mondtam ne aggódjanak, van tapasztalat. Igen ám, de ezt izomba kell, hát ilyen még valóban nem volt. Sok választásom nem volt, mert hiába adták volna be ott, fél 8-ra kellett volna mennem, nekem az meg már késő, mert a melóba be kellett érni, úgyhogy muszáj voltunk túlesni rajta magunk otthon. Amennyire be voltam tojva tőle, nem fájt egyáltalán, a Clexane kellemetlenebb beadáskor, ez meg utána tovább fáj (tulajdonképpen még mindig rendesen fáj a fenekem felett, alig bírtam ülni és feküdni, és hát eléggé lilás is), de maga a beadás nem volt vészes, ahhoz képest, hogy a beadó tű majdnem olyan vastag volt, mint a felszívó. Ilyen is van, ezt is meg kell tanulni, ki tudja mi jön még, mondjuk remélem petesejtet nem fogunk itthon leszívni sosem.
Ma pedig megtörtént a negyedik inszeminációnk, amiről egyből eszembe is jutott az első. Emlékszem, milyen romantikus volt, hogy nagyon izgultam előtte, megterveztem, mit veszek fel, szabit vettem ki és mindent elrendeztem, mint valami kis tündérmesében, ó én kis aranyos. Na, ezúttal ide gyors beestem munka után kissé ziláltan. Azt gondoltam mondjuk, hogy a diszkrécióval itt majd bajom lesz, mert eleve olyan a hely kialakítása, hogy egymás szájában vannak a páciensek, de erre azért én sem számítottam. Két recepciós volt, persze mindig vannak mindkét helyen. Sorra kerültem, és oda súgtam a hölgynek, hogy inszeminációra jöttünk. Ő meg gondolom új volt aztán nem tudta mi a teendő, úgyhogy ő meg odaszólt a másik recisnek - aki épp egy kis családdal foglalkozott-, hogy itt vannak az inszeminációsok. Úgyhogy végig hallgattuk, hogy mi a teendő, mindahányan ott voltunk. Fontosnak tartottam megjegyezni, hogy a férjem hozta az anyagot, amit azon nyomban el is kértek. A férjem pedig szépen átnyújtotta a spermás kis pitlikéjet ott a kis család mellett. Még a Kaaliban is diszkrétebb ez, pedig oda aztán mindenki termékenyülni megy, gondolom százszor nagyobb mennyiségben fröcsög a sperma. Egyébként ezt már máshol is észrevettem, hogy ezekben a magánrendelőkben nem nagyon tartják fontosnak, hogy te nem akarod mások orrára kötni, minek vagy ott. Mintha mindenki terhes ultrahangra járna nagy boldogan örömködve és mielőbb nagydobra verve, hogy milyen cuki az x hetes kis jövevény. Múltkor egy másik rendelőben a lipides megbeszélésemet hallgatta végig egy kollégám, ugyanis ő kint várt az iroda előtt, aminek az ajtaja tárva nyitva volt, a hölgy, aki a felvilágosítást tartotta pedig nem igen suttogott. Annyira nem izgattam persze magam rajta, mert szerencsére nem sokan tudják, mi az a lipid, meg gondoltam azt is, hogy egy férfi kollégám csak nem kérdezi meg, mit kerestem egy nőgyógyászati rendelőben, de azért furcsa volt. Na, mindegy végülis, lehet csak engem zavar ez egy picit jobban, mint kellene.
Kicsi várakozás után sorra is kerültünk, és hát magát az inszeminációt észre sem vettem, olyan természetes ez már. A pár másodperces akció közben a dokik kikérdeztek, hogy miért is van erre most szükség, én gyorsan lezavartam számokban a történetem, majd szomorúan mondták, hogy szegény. Nem gondoltam, hogy egyszer idáig is eljutok, hogy már a sokat látott dokik is sajnálnak. Lapozzunk. Inkább arról írok, hogy egyébként mindenki nagyon kedves és segítőkész volt, nem csalódtam az akcióban.
Nem tudom, mit várjak, azaz mennyi esélyt jósoljak. Eszembe szokott jutni, hogy talán pénzkidobás és időpazarlás volt az egész, de hát végülis mire költsünk? Pelenkára még nem kell. Időm is, mint a tenger, nem rohanok a gyerekért az oviba. Aztán meg arra is szoktam gondolni, hogy mindent meg kell próbálni, hiszen lombikkal sem jutottam el még csak egy pozitív tesztig sem, ezzel szemben voltam már természetesen terhes, miért ne sikerülhetne. Két hét múlva meglátjuk. Végülis szex helyett jó volt ez is vagy mi (maximum ugye egy kicsit jobban fáj és lilásabb tőle a seggem, mint amúgy otthon szokott, de ettől a kis kellemetlenségtől a sikerért cserébe igazán könnyen eltekintek).
Szevasztok, majd lehet jövök egy pozitív teszttel.