Boldog Új Reményeket!

Nem a 2016-os volt életem legszebb karácsonya. Valahogyan november végén, december elején sokkal, de sokkal szebbet képzeltem el, például hogy mondjuk ott állunk a fa előtt az egész családommal, bontjuk az ajándékokat, mi meg mondjuk a férjemmel, hogy van még egy, és már a mosolyomból látja az anyukám, hogy örömhírt készülünk közölni, és már potyognak is a könnyei, erre persze az enyémek is, mielőtt bármit is mondhatnék, de hát nem volt ilyen giccses, mondom, nem ez volt életem legszebb karácsonya. Mondjuk az én könnyeim potyogtak azért párszor, csak nem örömömben. Van ilyen is, de túl lehet élni, egyszer minden elmúlik, elmúlt ez is, és nekünk sem lesz mindig ilyen, mert lesz ez még jobb is.

Emlékszem 2015-ben a 4. biokémiai terhességem után annyira magam alatt voltam. Március volt és én tudtam, hogy annak az évnek annyi, hogy vissza kell mennünk Fülöphöz és a hónapokon át tartó vizsgálatok alatt nem próbálkozhatunk, amit én olyan tragikusnak láttam, hiszen még csak reménykedni sem reménykedhettem abban, hogy esetleg valami csoda folytán terhes leszek. Úgy gondoltam, minden erőmre szükség lesz, hogy túléljem azt az évet, ami hosszúnak és szomorúnak ígérkezett akkor márciusban. Mostanában már azt érzem, hogy a reményhez sokkal több erő kell. Sokkal megerőltetőbb eljutni addig, hogy egy-egy kudarc után újból reménykedni tudjak és lássam, hogy vannak lehetőségeim, mint a reménytelenséghez. Tényleg jó ideig nem láttam azt, hogy most akkor merre tovább, és mostanában sokat hezitáltam a feladáson. Aztán arra jutottam, hogy úgysem fogom még. Eddig 2 stimulációm volt, még biztosan teszek pár próbát. Csak kár, hogy nálam nem elég annyi, hogy egyszerűen fellövöldözzük az embriókat és várjuk a csodát.

Hogy mi lesz pontosan, azt persze nem tudom még. Először is teszek egy utolsó kísérletet az inzulinom rendezésére. Karácsony előtt elmentem egy vércukorterhelésre, hogy megnézzem hogyan hat a kevesebb, és lassú felszívódású metformin, amit kb. május óta szedek, majd két ünnep között meglátogattam a híres kecskeméti endokrinológust, neki még adok egy esélyt. A terhelés eredménye nem lett olyan rossz, mármint az én korábbi eredményeimhez viszonyítva, hiszen én már annak is örülök, ha nem romlik:
vc0: 5.8
vc60: 7.1
vc120: 5.6
inzu0: 6.2
inzu60: 68.4
inzu120: 79.9
Kecskeméti sem esküdött meg arra, hogy ez okozza a vetéléseket, de tény, hogy nem jó az inzulin, és azt érdemes rendezni, hogy mondjuk biztosan kizárjuk. Csak hát nekem a rendezés majd felér egy kisebb fajta csodával, ezt szerintem ő is tudja, mert eléggé kerekítette a szemét a 2012 óta felhalmozott leleteimen, látva, hogy nagyon semmilyen gyógyszerrel nem jutok előrébb, ráadásul azon ritka egyének közé tartozom, akinek már egy kis plusz hormon (progeszteron vagy fogamzásgátló) is totál elcseszi az értékeit. Talán ez a kevesebb metformin az, ami kis változást hozott, ezért azt tanácsolta, hogy hagyjuk el teljesen, úgy sincsen egy darab olyan leletem sem, ami megmutatná, hogyan reagál a szervezetem gyógyszer nélkül, csak sporttal és diétával. A 160 grammos diétát viszont levitte 120 grammra, amin meg én kerekítettem a szemem. Kíváncsi vagyok. Egyrészt gyógyszer nélkül én elég éhes vagyok, ráadásul most még kevesebbet is ehetek, mint gyógyszerrel, hát nem tudom, de teszek egy próbát. 2 hónap múlva kell megnézni az eredményét. Egyelőre 2 napja csinálom, még élek. Ha nem jelentkezem, akkor nem kell semmi extrára gondolni, valószínűleg csak éhen haltam.
Ami érdekes, hogy azt mondta, hogy ő nem tartja kizártnak, hogy a pajzsmirigyem a gond, amiről tudni kell, hogy 50 mcg letroxal tökéletesen működik legalábbis a vérvételeimet tekintve (TSH, T4, T3, ANTI-TPO, TG is mindig rendben van, ráadásul míg nem szedtem hormont, addig is csak a TSH volt 3.6, az összes többi értékem normális volt). Tavaly, a budapesti endokrinológus guru szerint szednem sem kéne rá hormont, de végül ő azt mondta, hogy azért maradjon az 50-es, mert ártani nem árt. Kecskeméti szerint meg nem lehet értelmezni az eredményemet, mert nem éltem jódmentesen. Tény, hogy nem, de azért nem, mert minden más doki szerint nekem nem is kell úgy élnem, ugyanis nincsen pajzsmirigy problémám. Na, most Kecskeméti felemelte 75 mcg-re a letroxot, meg jódmentes életet írt elő. Persze teszek egy próbát, mert tulajdonképpen már nem veszthetek semmit sem, de nekem azért ez gyanús.
A másik felvetésem még az, hogy a méhnyálkahártyám nem működik tökéletesen. Nem a vastagságra gondolok, hanem a minőségére, amit ugye sosem néznek (lehet nem is lehet nézni?). Gondolkozom még egy teljesen mesterségesen felépített ciklusban, ösztrogénnel, hátha úgy másfajta méhnyálkahártya összetételt érhetünk el, ami táplálóbb az embrióknak. Nem tudom, hogy mindez működőképes lehet-e vagy sem, ugyanis szerettem volna erről beszélni a lombikdokival, de nem sikerült. Miután értesítettem arról, hogy nem sikerült a legutóbbi FET, nem hívott vissza, pedig korábban mindig egyeztettünk ilyenkor, lehet, hogy már maga sem tud mit mondani nekem. Mindenesetre majd próbálkozom még januárban.
A harmadik sejtésem az, hogy egyszerűen az embrió volt hibás ezúttal, és csak próbálkozni kell megállás nélkül aztán majd egyszer sikerül.
A negyedik feltételezésem pedig, hogy minden bajom van egy időben: IR is meg immun is meg a nyálkahártya is rossz, és egyszerűen csak mindent rendezni kell egy olyan ciklusban, amiben pont egészséges az embrió is. Hát van kihívás, mit mondjak. Nem csoda, hogy előbb-utóbb minden dokinak elmegy a kedve attól, hogy kicsit jobban törje a fejét a megoldáson.
Hogy konkrétan mi lesz, azt még nem tudom pontosan. Egyelőre - ha sikerült a lombikdokival egyeztetni-, szeretnék januárban egy FET-et az utolsó kis Tökmagra. (Úgy értem, hogyha nyitva lesz az intézet, meg a doki is ráér, kicsit frusztrál, hogy nyakunkon a síszezon.) Kecskeméti szerint mondjuk most megint fel kellene hagyni a próbálkozással. Talán ez lenne az ésszerű, de valószínűleg ő azért mondja olyan könnyen, mert nem adatta be magának több százezerért az IVIG-et, ami kb. januárban hat még utoljára (ha egyáltalán hat, ezt is csak Isten tudja), úgyhogy én tennék még egy próbát, mert ki tudja, lehet beigazolódik a harmadik sejtésem. Szóval remélem, hogy szülési fájdalmakban gazdag, izgalmas évnek nézünk elébe.
Más pedig nem is maradt hátra idén, mint az, hogy Boldog Új Reményeket kívánjak! Mindenkinek, akinek szüksége van rá. Akinek nincsen, annak meg egy hiperszuper 2017-et.

Hogy volt, hogy nem volt - csodák, amik másokkal történnek

Azt hiszem, kicsit sikerült összekaparnom magam, bár azért nem én vagyok a felhőtlen boldogság két lábon járó mintapéldánya. Tény. Mondjuk úgy, hogy tegnap és tegnapelőtt már nem bömböltem végig az éjszakát, csak úgy egyszer-kétszer keltem fel hajnalban szipogni. Remélem ma már alszom rendesen. 

Hol is kezdjem? Szóval már a transzfer kezdete óta fájt a hasam, leginkább hajnalban, és délelőttönként, aztán estére kicsit mindig jobb lett. Amúgy alapvetően nem gondoltam, hogy ez rossz jel lenne, bár mondjuk a fájdalom nekem mindig ijesztő, hiszen nálam a vetélések is mindig fájdalommal jártak, úgyhogy elég korán elkezdtem izgulni. Legtöbbször mondogattam magamban, hogy biztos, mindkét embrió próbál beágyazódni, ez pedig nyilván okozhat feszülést. Maradjunk annyiban, hogy féltem, de alapvetően optimistán tekintettem ezekre a jelekre. Aztán nem is tudom hányadik napon az tűnt fel, hogy beindultak a melleim is, és kicsit mintha másképp lettek volna érzékenyek, mint a menstruációm megjövetele előtt, de azért  még persze nem mertem megrendelni a babaruhákat. Talán a különbség az, hogy mielőtt megjön, inkább fájnak és nehezek, most meg csupán érzékenyek voltak. Hajnalban és délelőttönként gyakorta még furcsa émelygés is elkapott, ami tudom túl korai tünet, de valahogy abban bíztam, hogy hátha ketten vannak, és én ezt korábban megérzem. Ezekkel a tünetekkel - bármennyire is féltem a fájásoktól - jó érzéseim voltak, úgyhogy vettem a bátorságot, és ET+8-on teszteltem. És basszus nagyon, de nagyon halványan, de pozitív lett. Először komolyan alig bírtam magam lerángatni a földre, hiszen az, hogy halvány, cseppet sem zavart, mert nagyon korán volt még, de innentől kezdve hihetetlen izgalmassá vált ez egész, tudtam, ebből talán lehet valami. A hajnali fájások továbbra is folytatódtak, olykor bejöttek menstruációs görcsök is, amik konkrétan elszomorítottak, mert én nagyon jól tudtam, mi lehet ennek a vége. Persze mindenhol olvastam, hogy sokak terhességét végig kíséri, és hogy bizonyos szintig ez normális, pláne az elején. Nekem sem volt erős, de 4 vetélés után az is ijesztő volt, hogy egyáltalán ott volt. Sajnos azt kell mondanom, hogy ezek a dolgok is csak másokkal történnek meg, hogy görcsökkel indult terhességből végül szülés lesz, nem velem. ET+10-en teszteltem újból, ami már cseppet sem volt biztató, mert egyáltalán nem erősödött a csík. Ilyet is láttam már, nem először fordult elő velem, hiszen korábbi tapasztalataimból tudom, nem jó jel. Persze mások is írták, hogy volt ilyen a terhességük kezdetén, sőt olyan is, hogy másnap nemhogy nem lett erősebb, de halványabb lett, mégis szültek. Sajnos azt kell mondanom, hogy ilyen halványuló tesztek utáni szülések is csak másokkal történnek meg, nem velem. Persze aznap reggel még nem ástam el az egészet, mert bíztam, bármi lehet még, de azért segített jobban lerángatni magamat a földre. Sok helyen olvastam azt is, hogy milyen halvány teszteket produkáltak nagyon magas hcg szint után is. Reméltem, hátha velem  is valami ilyesmi történik. Este elmentem ismerősökkel vacsorázni, és a végére nagyon ingerült és szomorú lettem, mert elkapott valami hihetetlen rossz érzés. Nem tudom megmagyarázni, miért, de valahogy minden lombiknál van egy pont, amikor - anélkül, hogy megjönne a menstruációm - tudom, hogy vége. Ráadásul akkor írta Hunti, hogy megjött a hcg eredménye, ami alacsony volt, és bevillant, hogy basszus nekem még halványabbak voltak a csíkjaim, mint neki, és az is, hogy az első terhességemnél is simán teszteltem pozitívat aznap, amikor a hcg eredményem 20-as volt, és megállapították belőle a vetélést. Sajnos ilyen is csak másokkal történik, hogy magas hcg mellett halványat tesztelnek, nem velem. Velem ez pont fordítva történik, hogy hihetetlen alacsony a hcg, mégis ott a pozitív teszt, nem tudom, miért, talán, hogy felcsillanjon a remény, hogy utána minél erősebben csapjon pofán a csalódás. Hazaértem a vacsorából, elaludtam, de éjszaka felkeltem és nem tudtam visszaaludni, csak sírtam, hogy vége, elmúlt a hasfájás is, a melleim is egyre kevésbé voltak érzékenyek, tudom ilyen sokakkal történik, mert a terhesség alatt jönnek - mennek a tünetek. Sajnos azt kell mondjam, ilyen is csak másokkal történik, hogy elmúlnak, vagy enyhülnek a tünetek, mégis növekszik az embrió, és szülés lesz a vége, nem velem. ET+11-be sírtam magam, hajnalban gondoltam tesztelek, lezárom ezt az egészet, sikerült is, negatív lett már a tesztem, ekkor írtam meg itt is, hogy nem sikerült. Ödémásra bőgött szemmel mentem be dolgozni, szörnyű volt, de nem tudtam meglógni a feladatok elől, pedig mindennél jobban vágytam rá, hogy otthon maradjak. Gondoltam, Isten óvja Amerikát, a munkatársaimat, a partnereimet, és mindenkit, akivel aznap kapcsolatba kerülök. Arról ne is beszéljünk, hogy aznap voltam hivatalos a saját szülinapi bulimba is, gondolom sejtitek, mennyi kedvem volt hozzá, csak annyit mondok nem én voltam a bulika királynője. Hozzászokhattam volna már, 2014-ben pont ugyanúgy, szülinapom környékén tudtam meg, hogy nem sikerült az első lombik. Talán hanyagolnom kellene ezt az időszakot, de higgyétek el, nem így terveztem, ennek októberben kellett volna történnie, csak ugye elmaradt. Mindegy, mivel a barátaim nem tudták, hogy pont volt egy lombikom, így azért sikerült kizökkenteniük a mocsokból, és ha éppen nem a terhes barátnőm terhességével kapcsolatos poénok repdestek, akkor néha másra is képes voltam gondolni azért aznap este, nemcsak az évek múlásával egyre inkább rothadó petéimre. Többen kérdezték, hogy mit kaptam a férjemtől, hát gondolataimban mindig az a válasz jutott eszembe, hogy októberben egy infúziót, ami nem ért semmit, de aztán persze inkább hablatyoltam valami másról.
5,5 éve szarakodunk, borzasztó és szomorú, hogy gyönyörű éveim mennek el erre az egészre.
Tegnap volt ET+14, a hivatalos tesztnap. A férjem kérésére kitartattam eddig, dugdostam a progeszteront, hátha valami mégis történik, hátha az ET+11-es negatív teszt valami hiba volt csak. Persze megint nagyon, de nagyon halványan, de pozitív lett. Alig láthatóan. Tudtam, hogy ez nem normális, úgyhogy nem kezdtem el örömkönnyeket hullatni, ilyenkor már olyan erősnek kellene lennie a tesztnek, hogy ha esetleg megmutatnám az orvosnak, akkor neki is egyből, elsőre észre kellene vennie, nem pedig olyannak, ahol az árnyalatnyi különbséget csak akkor lehet látni, ha fehér papírra teszem a tesztet. Nem értem, miért nem lehetett csak úgy a szokásos módon vége, hogy akkor szépen megjön a menstruációm, miért van az, hogy akkor még egyszer odadörgöl az élet elém egy pozitív tesztet. Ma, ET+15-ön elmentem azért egy hcg vérvételre, nem tudom miért, talán azért, mert így tisztább lelkiismerettel tudtam letenni a progeszteront, kellett ez a lezáráshoz. Meg talán azért is, mert persze tele a net az ET+14-es halvány tesztekkel, de mégis magas a hcg "reklámokkal", tényleg borzasztóan örülhet és hálás lehet az, akit ilyen kellemes meglepetés ér, én mondom, borzalmas dolog pofára esni egy olyan pozitív teszt után (még akkor is, ha halvány), ami mellett meg alig van hcg (ma már nincs is). Csodák csak másokkal történnek, nem velem. 

Szóval így állunk, nem tudom, hogy mi lesz még, hogy merre tovább, valamit majd kitalálok. Sajnos nem túl biztató, hogy pozitívat teszteltem és mégsem lett belőle semmi. Ez most tipikusan az az eset, amikor jobb lett volna nem tesztelni pozitívat. Lehet fogni az embriókra, jól tudom, hogy lombiknál nagyon gyakori a biokémiai terhesség, csak hogy nálam az első 4 természetes teherbeesés mellett ment el, és akkor még csak nem is voltam olyan öreg, mint most, így élég nehéz elhinni, hogy ennyi esetben mindig az embriók a defektesek, nem pedig én. Fogalmam sincsen, mi segíthetne rajtam. Persze a lipid? Meg az Ivig? Meg mindenféle aranyárú elixír? Hát meg a faszomat. Azt.

Nem sikerült