Egy csík

Annyira nem is részletezném a dolgokat, nem akarom túlmagyarázni. Elég annyi, hogy nem éppen egy boldog bejegyzéssel fogom lezárni ezt az amúgy -sokunk számára is - elég borzalmas, szomorú, igazságtalan és nehéz hetet:(

Egyébként ezen a héten találtam még egy okot a stresszen kívül, amiért nekem sem biztos, hogy annyira erőltetnem kellene az inszeminációk (beültetések) utáni melót: az ember alapvetően azt gondolná, hogy a munka eltereli majd a figyelmet a tünetelemzésekről. Nos, ez lehet, hogy a legtöbb (normális) embernél így is működik. Nekem sikeresen elterelte a figyelmemet a tünetelemzés a munkáról. Hát ezúttal nem én leszek a hónap dolgozója, az egyszer biztos.

Bíztam a győzelemben pedig. 6-9. DPO-ig szinte csak azon gondolkodtam, hogy biztosan sikerült, mert sikerülnie kell, mert az utolsó inszeminációnk volt, és az nem lehet más csak sikeres. Meg egyébként is volt fáradtság, haspuffadás, hasfájás is, és ekkor még nem is az a mensiféle. Aztán 9. DPO-n elkezdett görcsölni a hasam, nagyon elkeseredtem, gyakorlatilag mindentől elment a kedvem, csak feküdtem, és nem is voltam hajlandó semmibe sem belekezdeni. De megnyugtattam ám magam hamar, ne vessük el, ne mondjunk le róla, bármitől is fájhat még, beágyazódás és a társai. Kész röhej, el is hittem. Mindegy.

Elárulok magamról még valami fontosat: imádok tesztelni! Odáig vagyok érte! Egyszer egy fajta tesztből az egyik drogériában felvásároltam egy egész készletet. Aztán mikor rájöttem, hogy ez így drága mulatság lesz, elkezdtem neten rendelni. Legutóbb 40 darabot vettem. Tudjátok, ha egyszer sikerül, szétpisilem az összeset és sorba állítom őket. 

Szóval másnap, 10. DPO-n csináltam egy 10-s érzékenységű tesztet. Negatív. De ekkor sem keseredtem ám el teljesen, jól utánaolvastam, megnyugodtam, hogy ez még semmi rosszat nem jelent, sok mindenkivel előfordult már, és utána pár nap múlva pozitívat tesztelt. Ám nekem 12. DPO-n is negatív lett a 10-es tesztem:( Ekkor azért már elhittem. Egy 10-es tesztnek ilyenkor már minimum halványan kellene mutatni valakit. Persze eszembe jutott, hogy azért 15. DPO-n, a hivatalos tesztnapon ellövöm az Intézetis 25-ös tesztet, mert - Figyelem! Mi mindenbe képes kapaszkodni egy inszeminált, kisbabára vágyó, akkor még derűlátó nő - biztosan rosszak a netes tesztek, az Intézetis lesz az igazi és jó, az lehet még pozitív. Gondolom nem árulok el nagy titkot: nem lett az.
Tudom, hogy a negatív teszt semmi ahhoz képest, mint amit azoknak a pároknak kell megélnie, akik hosszú évek küzdelme után kell, hogy elveszítsék a már több hetes babájukat. Nagyon igazságtalan dolog ez az élettől. Tudom, hogy koránt sem ért minket ma akkora veszteség, mint kedves Sorstársamat. Nagyon sokat gondolok rájuk. Tudom, hogy nekik kell most igazán nagy erő, és nem nekünk, akiknek csak ezt a sikertelenséget kell feldolgozni. Ám hazudnék, ha azt írnám most, hogy egyáltalán nem vagyok szomorú. Eddig úgy véltem, hogy ha az első nem is, de valamelyik inszem, hamarosan, biztosan fog sikerülni. Most viszont ezt abbahagyjuk, és én a lombikra egyelőre nem tudok új lehetőségként tekinteni. Olyan távolinak is tűnik nagyon, talán jövőre kerülhet ránk a sor. Emellett pedig úgy érzem, mintha egy vihar előtti riasztó vészjelző kürtölne a fülembe, ezzel nyílalna bele minden testrészembe. Valamiért, nem tudom miért, de az összes porcikám tiltakozik még a lombik ellen. Tudom, hogy ennek nálam nagyobb esélye van a sikerre, mint az inszemeknek, ezért ha ez kell, akkor ez lesz, és ezt fogom átkozottul szeretni, mert ezzel megint új remények közelednek. Így aztán nem is fogok tovább rinyálni.
És egyelőre persze megy tovább az Utro is, megy tovább a Clexane, 17. DPO-n, hétfőn találkozunk, egy újabb teszt eredménnyel, hátha, hátha csoda történik....Hátha....akkor is ha ezen a héten most nem bővelkedtünk a nagy csodákban.