Békés, Boldog Karácsonyt és Egészséges Magzatokban és Kisbabákban Gazdag 2015-ös évet kívánok Mindenkinek!
Pinkman
2014. december 24., szerda
2014. december 15., hétfő
Vége
Gondolom nem okozok nagy meglepetést, ha azt írom, hogy ebben a csatában szépen elvéreztem.
Igazából már aznap este sejtettem, amikor megírtam az előző bejegyzést. Egyre csak csordogált és már piros is volt. Szombaton, azaz másnap, ET+10-en, 13. DPO-n azért persze csináltam tesztet, mert hátha egy Mazsola megmaradt, de persze semmi, egy nagy büdös negatív. Ekkor már a hasam is jócskán fájt és valljuk be, elég rendesen meg is jött. Nem mondom, hogy nem sírtam pár órát úgy, mint egy kisgyerek és persze ettől a szemeim is cefetül feldagadtak. Igazából annyira, hogy alig tudtam őket nyitva tartani, de csak sikerült elintézni aznap pár dolgot a karácsonnyal kapcsolatosan. Hát lehet, hogy azért nekem is meglepetést okoz majd az, amit tulajdonképpen én fogok adni.
Teszt persze van mindig, ET+11-en, 14. DPO-n, ma, ET+ 12-n, 15. DPO-n is volt. Igazából szerdán, a hivatalos tesztnapon 17. DPO-n már nem sok értelme van a tesztnek, mert lassan már a menstruációm is befejezi a dolgát. Pedig természetesen pár napja még terveztem aznapra is, mert a remény hal meg utoljára, annak ellenére, hogy én még olyat nem hallottam, hogy valakinek 15., 16. DPO-n negatív volt a tesztje, aztán 17. DPO-n meg ott virított a pozitív (vérzés ide vagy oda). De várom azon jelentkezőket, akikkel ez megtörtént, talán akkor én is leszokom az idegbajos, korai tesztelésekről.
Szóval így állunk most. Úgy tűnik elhagytam a Mazsoláimat valamelyik DPO-n...Ezért hát ilyen üres hassal telik a december, így fog telni a karácsony, így fejeződik be 2014 és így telt a szülinapom is ebben a hónapban, és így kaptam a hírt arról is valamelyik még biztató DPO-n, hogy az egyik legjobb barátnőm is kisbabát vár. Így van ez, van ahol egy élet nem marad meg, máshol -hála Istennek- utat tör magának. Egy idő után biztos voltam benne, hogy azért történik ez, így időzítve és ebben a sorrendben, hogy együtt babázhassak vele. Most meg szépen, lassan és ütemesen verem a fejemet a falba, azért, mert több napon át is képes voltam hinni a csodákban.
Úgy gondolom, az embernek mindig, minden egyes nap van miért hálát adnia, akkor is, ha az nagyon apróságnak tűnik. Én most, ugyan sok minden más mellett, de hálát adok azért is, hogy nem karácsonyra kaptam ajándékba ezeket a véres játékokat, mert ahogy reagáltam erre az egészre, hát lehet, hogy az Anyukám az ünnepi, családi ebéd közepette aggodalmában bevitt volna a pszichiátriára. Persze ez így már nem fog megtörténni, mert addigra tökéletes állapotban leszek. Igazából már most jól vagyok, nálam nagyon nagyon hamar eltörik a mécses, de szerencsére nem szoktam sokáig mélyen maradni. Tulajdonképpen már szombat este is jobban voltam és sokat nevettünk G-vel, meg is engedtem, hogy előtörjön belőlem a szokásos fekete humorom a sikertelenséggel és a ráérős gyerekgyártásunkkal kapcsolatosan, amit mondjuk Ő nem igen értékelt, de sose szokta. Mindegy, erre tulajdonképpen nekem van szükségem:)
Szóval hajrá Lányok, akik jövőre kapjátok meg az új lehetőséget, én is csatlakozom hozzátok! 2015-ben márpedig mindannyiunknak kell -legalább- egy gyerek!
Szóval hajrá Lányok, akik jövőre kapjátok meg az új lehetőséget, én is csatlakozom hozzátok! 2015-ben márpedig mindannyiunknak kell -legalább- egy gyerek!
2014. december 12., péntek
A mániákus tesztelés és tünetelemzés markában
Ígértem egy 11. DPO-s tesztelést, ugyebár. Ez a lelkesedésem egészen addig ki is tartott, amíg teljesen "véletlenül" (köhmköhm) rá nem leltem Cicmorgó írásában, hogy ő 10. DPO-n kapott először hírt iker Kislánykáiról 10-es erősségű teszttel. Gondoltam magamban, hogy ebből a kalandból én sem maradhatok ki 10 DPO-n, ET+7-en, mert hát ha Isten nekünk is megadja, hogy mindkét kis gyerekkezdeménykénk belefúrta magát a méhnyálkahártyámba, akkor nekem is itt az ideje a tesztelésnek. Így hajnalban sikerült is ellőni az első neten vásárolt 10-es erősségű tesztet. Persze hófehér maradt. Tettem-vettem, ettem egy szendvicset, ittam kb 2 dl vizet, eltelt jó két óra, és csak azon morfondíroztam, hogy nem jók azok a netes tesztek. Valami baj biztosan van velük! (Azon kívül is, hogy sosem volt nekem az még pozitív:)) Így hát gyorsan elmentem még pisilni, ugyanis azt a másfél órája megivott 2 dl vizet nem ítéltem meg túl soknak, ezzel szemben viszont a vizeletem gyönyörű sárgán csillogott át a műanyag pezsgőspoháron ahhoz, hogy ezt megtartsam, amíg beszerzek egy gyógyszertári 10-es tesztet, de persze előtte, azért kipróbálok még egy neteset, hátha nem rossz mind. De ez is rossz volt. Fehér maradt. Leszaladtam a gyógyszertárba, ahol többször is elmondtam, hogy 10-es tesztet kérek, lehetőleg minél többet. De csak egy Gabriel volt, majd délután hozzák a többit. Repültem haza Gabriellel, és még kabátban kaptam elő a dobozt a táskából (csodálom, hogy nem vittem magammal a vizeletet, hogy még útközben hazafelé megcsináljam a tesztet), amikor is feltűnt, hogy 25-ös a teszt... A Sors. Így jelzi nekem, hogy feleslegesen erőlködöm a 10. DPO-s tesztelésekkel. De azért ellőttem egy harmadik 10-es netest is, mondván, hogy nem lehet, hogy háromból három el van rontva. De ez sem működött. Mind rossz! Persze nem keseredtem el, egy apró pillanatra sem. Tényleg arra gondoltam, hogy nem dőlhetek be ezeknek a teszteknek.
ET+8-on, 11. DPO-n, tegnap viszont már nagy reményekkel csepegtettem a hajnali pisit a már GYÓGYSZERTÁRBAN (!) vásárolt Amazonra. Persze semmi. Nem mondom, hogy nem hullottak záporozva a könnyeim, és nem azért, mert ilyen korán elástam a siker lehetőségét, de nagyon féltem attól, ami vár rám az elkövetkező napokban és, hogy hogyan fogok ezzel szembenézni. Ennek ellenére ezen az estén nagyon boldog voltam, ugyanis kicsit kezdtem egy feszülő érzést beazonosítani odalent a méhemben, ami szintén emlékezetes volt nekem régről és jó jelnek tulajdonítottam. Alapvetően nem terveztem 12. DPO-n tesztelni, de úgy feküdtem le, hogy ha van ilyen jó érzésem, akkor tuti, hogy fogok reggel. Hozzátartozik az is, hogy ezen a héten ez volt az első nap, amikor álom jött a szememre, mert kissé kóros álmatlanságban szenvedtem egész héten. 2-3 óráknál nem aludtam egy szemernyit sem többet és a fejem is 3, de talán 4 napon át is folyamatosan görcsölt, nem beszélve, hogy hőemelkedésem is lett. Természetesen ezeket a tüneteket is a pozitívak közé soroltam, akkor is ha kissé kellemetlenek voltak.
Ma reggel, ET+9-en, 12. DPO-n a hasam ébresztett. A feszülés, és a tompa enyhe nyomás benne erősen biztatott, hogy pezsgőspohárba pisiljek. A betétemen pedig sárgás barna foltok jelentek meg, amiről boldogan állapítottam meg, hogy beágyazódás, csakis beágyazódás lehet ez!Téptem fel a gyógyszertári és a netes 10-est. Valahogy úgy éreztem, hogy ez ma tuti pozitív lesz. De semmi. 5 perc után újra megnéztem és a netesen láttam egy halvány csíkot. De olyan, de olyan nagyon halvány volt, hogy az ott sem volt, csak a szemem káprázott. Oda is adtam őket G-nek, hogy ő is hozza meg a végső ítéletet és dobjuk ki, de hozzátettem, hogy én nem látok rajta semmit. Nézegette és azt mondta, hogy netesen mintha lenne valami, de nem tudja, hogy odaképzeli-e. Bár ezzel az erősséggel inkább száradási csíknak kellene ezt nevezni, de valahol örültem, hogy nem csak én bolondultam meg még ebben a lakásban. Munkába indulás előtt még tettem egy pisi kört a WC-ben, és hát lám-lám a WC papíron rózsaszínes foltok jelentek meg...dettó ugyanaz a forgatókönyv, mint az előző két biokémiai terhességem azt leszámítva, hogy azoknál egyértelműen csíkos teszteket produkáltam és nem csak ilyen képzeletbeliket. Érdekes, hogy valahogyan nem keseredtem el. Tudtam, hogy jót is és rosszat is jelenthet ez, de valahogyan annyira jóérzésem volt. Jól is telt a munkanap, egész nap nevettem, annak ellenére, hogy 5 percenként jártam ki a mosdóba bugyivizsgálatra, és 5 percenként megállapítottam, hogy ez bizony szivárog. Rózsaszín, de szivárog és néha kicsit darabos is...Nem telt meg egy tisztasági betétnyi, és mire odaért inkább barna lett, de elég nehéz a színt megállapítani, ha közben csurog a progeszteron is (sorry for TMI). Hasam még mindig feszül, fájdogál is, de nem mondanám még menstruációs görcsnek, inkább olyan nyomás féleségnek. Persze írtam a dokinak, aki vissza is hívott. Azt hittem, hogy megnyugtat kicsit, hogy beágyazódás van, hékás, nem kell még elásni az egészet, de igazából semmi ilyet nem mondott. Persze mondta, hogy ha 3 napos embriókat kaptam, akkor még ne hagyjam abba a gyógyszert, emeljem a magnéziumot, meg az Utrot is lehet, igyak bort, aztán várjunk. Kicsit úgy éreztem, hogy, ha 5 naposak lettek volna, akkor már inkább nagyobb a gáz, szóval, ha 2 nap múlva is itt tartok, akkor gondolom tényleg eláshatom. Persze ezt csak én éreztem, nem ő mondta.
Azt pozitívnak tartom, hogy nekem Utro mellett eddig még soha, de soha nem jött meg. Akkor sem, amikor 16-17. DPO tájékán már majd leszakadt a hasam és a derekam, akkor sem, amikor úgy éreztem, hogy egy vérrel telt lufit hordok a méhemben, és csak egy kis szúrás és durran ki belőlem néhány liter vér. Eddig minden alkalommal az Utro abbahagyása után 1-2-3 nap múlva jött meg. Szóval ez nem menstruáció lesz. Valakik vagy valaki vagy be, vagy kifelé akar jönni és én mostanra már cseppet sem vagyok annyira optimista, mint reggel voltam. Hétvégén, ha nem is minden, de valami majd kiderül. És én nagyon -nagyon félek a csalódástól....
Ma reggel, ET+9-en, 12. DPO-n a hasam ébresztett. A feszülés, és a tompa enyhe nyomás benne erősen biztatott, hogy pezsgőspohárba pisiljek. A betétemen pedig sárgás barna foltok jelentek meg, amiről boldogan állapítottam meg, hogy beágyazódás, csakis beágyazódás lehet ez!Téptem fel a gyógyszertári és a netes 10-est. Valahogy úgy éreztem, hogy ez ma tuti pozitív lesz. De semmi. 5 perc után újra megnéztem és a netesen láttam egy halvány csíkot. De olyan, de olyan nagyon halvány volt, hogy az ott sem volt, csak a szemem káprázott. Oda is adtam őket G-nek, hogy ő is hozza meg a végső ítéletet és dobjuk ki, de hozzátettem, hogy én nem látok rajta semmit. Nézegette és azt mondta, hogy netesen mintha lenne valami, de nem tudja, hogy odaképzeli-e. Bár ezzel az erősséggel inkább száradási csíknak kellene ezt nevezni, de valahol örültem, hogy nem csak én bolondultam meg még ebben a lakásban. Munkába indulás előtt még tettem egy pisi kört a WC-ben, és hát lám-lám a WC papíron rózsaszínes foltok jelentek meg...dettó ugyanaz a forgatókönyv, mint az előző két biokémiai terhességem azt leszámítva, hogy azoknál egyértelműen csíkos teszteket produkáltam és nem csak ilyen képzeletbeliket. Érdekes, hogy valahogyan nem keseredtem el. Tudtam, hogy jót is és rosszat is jelenthet ez, de valahogyan annyira jóérzésem volt. Jól is telt a munkanap, egész nap nevettem, annak ellenére, hogy 5 percenként jártam ki a mosdóba bugyivizsgálatra, és 5 percenként megállapítottam, hogy ez bizony szivárog. Rózsaszín, de szivárog és néha kicsit darabos is...Nem telt meg egy tisztasági betétnyi, és mire odaért inkább barna lett, de elég nehéz a színt megállapítani, ha közben csurog a progeszteron is (sorry for TMI). Hasam még mindig feszül, fájdogál is, de nem mondanám még menstruációs görcsnek, inkább olyan nyomás féleségnek. Persze írtam a dokinak, aki vissza is hívott. Azt hittem, hogy megnyugtat kicsit, hogy beágyazódás van, hékás, nem kell még elásni az egészet, de igazából semmi ilyet nem mondott. Persze mondta, hogy ha 3 napos embriókat kaptam, akkor még ne hagyjam abba a gyógyszert, emeljem a magnéziumot, meg az Utrot is lehet, igyak bort, aztán várjunk. Kicsit úgy éreztem, hogy, ha 5 naposak lettek volna, akkor már inkább nagyobb a gáz, szóval, ha 2 nap múlva is itt tartok, akkor gondolom tényleg eláshatom. Persze ezt csak én éreztem, nem ő mondta.
Azt pozitívnak tartom, hogy nekem Utro mellett eddig még soha, de soha nem jött meg. Akkor sem, amikor 16-17. DPO tájékán már majd leszakadt a hasam és a derekam, akkor sem, amikor úgy éreztem, hogy egy vérrel telt lufit hordok a méhemben, és csak egy kis szúrás és durran ki belőlem néhány liter vér. Eddig minden alkalommal az Utro abbahagyása után 1-2-3 nap múlva jött meg. Szóval ez nem menstruáció lesz. Valakik vagy valaki vagy be, vagy kifelé akar jönni és én mostanra már cseppet sem vagyok annyira optimista, mint reggel voltam. Hétvégén, ha nem is minden, de valami majd kiderül. És én nagyon -nagyon félek a csalódástól....
2014. december 9., kedd
Nem is az enyém lenne...
...ez a blog, ha a szokásos idegbajos tünetelemzéseim elmaradnának...
ET+3-on (6. DPO) nagyon erős aktivitást éreztem ám odalent. Előtte este menstruációszerű görcseim voltak, nem olyan nagyon erősek, és nem is állandóak, de néha néha néhány perc erejére megjelent. Nem is tudtam igazán aludni tőle, hiszen jó jelnek tudtam be, ilyen korán -gondoltam-nem jöhetnek menstruációs görcsök, így aztán gondolatban elkezdtem drukkolni és mantrázni a Mazsoláknak, hogy tapadjanak meg. Jaj Istenem, micsoda verseket költöttem, reggel jót kuncogtam magamon (meg gondolom kínjában néhány költő is a Mennyekben). Aztán másnap szinte egész nap duzzadtak és dagadtak voltak a melleim, rendesen fájtak is ám, puffadt és kicsit nehéz volt a hasam. Persze a racionalista énem magamra szólt, hogy valószínűleg azért érezhetem jobban a melleimet, mint mondjuk inszeminációk után ilyenkor,mert nagyobb mennyiségű progeszteront használok, mint akkor, és a méhem is igazán lehet nehéz a leválni készülő méhnyálkahártya miatt. Mert hát szépen ki van találva az emberi szervezet.
ET+4 (7. DPO) reggelén a melleim szépen le is eresztettek, minimálisan érzetem őket és inkább a mellbimbóim voltak érzékenyek, nem pedig az egész mellem. Hát igen, egy egy titkos pillanatban -bevallom- elég rendesen megnyomkorászom őket és most, itthon, nyugiban biztosíthatok mindenkit róla, hogy elég sok ilyen pillanat akad. Ráadásul a hasam puffadása is alábbhagyott.
ET+5 (8. DPO) reggelén már teljesen elkeseredetten keltem fel, igazából a mellbimbó érzékenységen kívül nem éreztem semmit az égvilágon, és azon morfondíroztam, hogy fogom elterelni a gondolataimat. Magam megnyugtatására beletemetkeztem az utóbbi idők kedvenc hobbijába, azaz a neten való kutakodásba, és hát rájöttem - mint mindig -, hogy nagyon nagyon kevés nő érez ilyen korán még bármi tünetet. Az, hogy én eddig minden "terhességemet" megéreztem a tesztelés előtt, igazából nagyon ritka "adottságok" egyike. Ráadásul ennyi idő után már abban sem lehetek teljesen biztos, hogy pontosan mikor kezdtem el érezni őket. Az is lehet, hogy csak a 10-11. DPO-n, hiszen egyrészt természetes ciklusban nehezebb behatárolni az ovuláció pontos idejét, ráadásul akkoriban nem is volt még ebben ennyi tapasztalatom, mint most, másrészt pedig tényleg nagyon régen volt már, és mivel én ezeket sehová nem írogattam fel akkoriban, elképzelhető, hogy a tesztelésre való egyébként egy-két napos várokozásom évmillióknak tűnt szépen eltorzítva az ezzel kapcsolatos emlékeimet és gondolataimban átírva a DPO-k számát. Ezzel szépen meg is nyugtattam magam és végül kitaláltam egy sokkal jobb programot, méghozzá hogy megtervezem, megszervezem a karácsony körüli teendőket, ajándékbeszerzéseket, menüt, dekorációt és hasonlókat, hiszen az összes gondolatom ezidáig a lombik és beültetések utáni izgalmak körül forgott, semmit nem foglalkoztam még a karácsonnyal. Egy cseppnyi ünnepi hangulat nincsen sem az otthonunkban, sem pedig a szívünkben, és ez nem jó így. Megfogadtam hát, hogy lecserélem ezt az idétlen hobbimat valami sokkal hasznosabbra és tevékenyebbre. A gondolati szinten történő nagy serénykedések közepette persze néha-néha le le csúszott az agyam a méhembe, körbenézni, hogy mi történik oda lent és ha nagyon nagyon akarom, akkor elmondhatom, hogy ezen a napom picit szurkálgatott a hasam, ami nagyon emlékeztetett régről valamire és amit szintén egy jó jelnek tartottam, és a melleim is szépen elkezdtek újból fájdogálni.
ET+6 (9. DPO) reggelén, azaz ma viszont megint semmit sem éreztem, a melleim érzékenysége totálisan elmúlt és sehol nincsen már/még a tegnapi oly' megnyugtató hasszurkálás, bár próbálok azért nem csak erre koncentrálni. Gyakorlatilag minden másnap érzek ezt azt, ami bármit jelenthet ugyan, és nagyon jól tudom, hogy nagy valószínűséggel a progeszteron okozza, de engem valahogy megnyugtat, ha érzek valamit és az a valami mondjuk nem éppen menstruációs görcsökre hasonlít vagy legalábbis ha arra is, akkor sem a túl erősekre.
Teszt? Amolyan maratoni-félét tervezek: 11. DPO-tól kezdem két naponta megállás nélkül a hivatalos 17-ig:) Érzem, hogy nagyon jó móka lesz!
Nos, hát ennyi, így éldegélünk ET után mi, bízom benne, hogy még mindig hárman.
ET+3-on (6. DPO) nagyon erős aktivitást éreztem ám odalent. Előtte este menstruációszerű görcseim voltak, nem olyan nagyon erősek, és nem is állandóak, de néha néha néhány perc erejére megjelent. Nem is tudtam igazán aludni tőle, hiszen jó jelnek tudtam be, ilyen korán -gondoltam-nem jöhetnek menstruációs görcsök, így aztán gondolatban elkezdtem drukkolni és mantrázni a Mazsoláknak, hogy tapadjanak meg. Jaj Istenem, micsoda verseket költöttem, reggel jót kuncogtam magamon (meg gondolom kínjában néhány költő is a Mennyekben). Aztán másnap szinte egész nap duzzadtak és dagadtak voltak a melleim, rendesen fájtak is ám, puffadt és kicsit nehéz volt a hasam. Persze a racionalista énem magamra szólt, hogy valószínűleg azért érezhetem jobban a melleimet, mint mondjuk inszeminációk után ilyenkor,mert nagyobb mennyiségű progeszteront használok, mint akkor, és a méhem is igazán lehet nehéz a leválni készülő méhnyálkahártya miatt. Mert hát szépen ki van találva az emberi szervezet.
ET+4 (7. DPO) reggelén a melleim szépen le is eresztettek, minimálisan érzetem őket és inkább a mellbimbóim voltak érzékenyek, nem pedig az egész mellem. Hát igen, egy egy titkos pillanatban -bevallom- elég rendesen megnyomkorászom őket és most, itthon, nyugiban biztosíthatok mindenkit róla, hogy elég sok ilyen pillanat akad. Ráadásul a hasam puffadása is alábbhagyott.
ET+5 (8. DPO) reggelén már teljesen elkeseredetten keltem fel, igazából a mellbimbó érzékenységen kívül nem éreztem semmit az égvilágon, és azon morfondíroztam, hogy fogom elterelni a gondolataimat. Magam megnyugtatására beletemetkeztem az utóbbi idők kedvenc hobbijába, azaz a neten való kutakodásba, és hát rájöttem - mint mindig -, hogy nagyon nagyon kevés nő érez ilyen korán még bármi tünetet. Az, hogy én eddig minden "terhességemet" megéreztem a tesztelés előtt, igazából nagyon ritka "adottságok" egyike. Ráadásul ennyi idő után már abban sem lehetek teljesen biztos, hogy pontosan mikor kezdtem el érezni őket. Az is lehet, hogy csak a 10-11. DPO-n, hiszen egyrészt természetes ciklusban nehezebb behatárolni az ovuláció pontos idejét, ráadásul akkoriban nem is volt még ebben ennyi tapasztalatom, mint most, másrészt pedig tényleg nagyon régen volt már, és mivel én ezeket sehová nem írogattam fel akkoriban, elképzelhető, hogy a tesztelésre való egyébként egy-két napos várokozásom évmillióknak tűnt szépen eltorzítva az ezzel kapcsolatos emlékeimet és gondolataimban átírva a DPO-k számát. Ezzel szépen meg is nyugtattam magam és végül kitaláltam egy sokkal jobb programot, méghozzá hogy megtervezem, megszervezem a karácsony körüli teendőket, ajándékbeszerzéseket, menüt, dekorációt és hasonlókat, hiszen az összes gondolatom ezidáig a lombik és beültetések utáni izgalmak körül forgott, semmit nem foglalkoztam még a karácsonnyal. Egy cseppnyi ünnepi hangulat nincsen sem az otthonunkban, sem pedig a szívünkben, és ez nem jó így. Megfogadtam hát, hogy lecserélem ezt az idétlen hobbimat valami sokkal hasznosabbra és tevékenyebbre. A gondolati szinten történő nagy serénykedések közepette persze néha-néha le le csúszott az agyam a méhembe, körbenézni, hogy mi történik oda lent és ha nagyon nagyon akarom, akkor elmondhatom, hogy ezen a napom picit szurkálgatott a hasam, ami nagyon emlékeztetett régről valamire és amit szintén egy jó jelnek tartottam, és a melleim is szépen elkezdtek újból fájdogálni.
ET+6 (9. DPO) reggelén, azaz ma viszont megint semmit sem éreztem, a melleim érzékenysége totálisan elmúlt és sehol nincsen már/még a tegnapi oly' megnyugtató hasszurkálás, bár próbálok azért nem csak erre koncentrálni. Gyakorlatilag minden másnap érzek ezt azt, ami bármit jelenthet ugyan, és nagyon jól tudom, hogy nagy valószínűséggel a progeszteron okozza, de engem valahogy megnyugtat, ha érzek valamit és az a valami mondjuk nem éppen menstruációs görcsökre hasonlít vagy legalábbis ha arra is, akkor sem a túl erősekre.
Teszt? Amolyan maratoni-félét tervezek: 11. DPO-tól kezdem két naponta megállás nélkül a hivatalos 17-ig:) Érzem, hogy nagyon jó móka lesz!
Nos, hát ennyi, így éldegélünk ET után mi, bízom benne, hogy még mindig hárman.
2014. december 5., péntek
ET+2 és 5. DPO
Nos, és akkor vegyük sorra, mi is történik velem a transzfer után azt leszámítva, hogy folyamatosan a hasamat fogom, mintha tartanék egy kis erszényt, nehogy kipotyogjanak a Mazsolák. Néha eszembe jut, hogy össze kellene szorítanom a combomat is, és úgy járni-kelni:) A tüneteimről sok említésre méltót nem tudok mondani, remélem azért, mert még nem is lehet. Kicsit szurkálgat a hasam, de igazából az szinte a leszívás óta tart, és egyébként inkább olyan mintha múlófélben lenne, nem pedig erősödne, csak úgy mint a pisilés is, mármint az is a leszívás óta mintha mindig picit nehezen menne. A melleimet is picit érzem, de az szintén még a beültetés előtt kezdődött, gondolom azért, mert akkor kezdetem el dugdosni a progeszteront, szóval ezt sem tekinthetjük mérvadónak. Hasam picit puffadt, de egyáltalán nem mindig, sőt, nagyon ritkán, de ez is lehet a progeszteron tünete. Mindenesetre minden olyan gyengécske, hogy ha nem figyelnék rá, észre sem venném. Lehet, hogy ezt hívják mások tünetmentesnek és remélhetőleg ilyen korán még teljesen normálisnak. Azért nagyon vágyom rá, hogy mielőbb érezzek valami erősebbet.
A szedett szereim repertoárja majdhogynem ugyanaz, mint az inszeminációk után, de azért összefoglalom itt is:
- az kimaradt a korábbi bejegyzésből, hogy a punkció napján is szúrnom kellett egy fél Ovitrelle-t, úgy volt, hogy a transzfer után is kell, de aztán ezzel kapcsolatosan meggondolta magát a doki. Még jó, különben, hogy élném így ki az idő előtti tesztelési mániámat?
- punkció másnapjától 3*2 Utrogestan kúp (választhattam volna a Crinone-t is, de amit összeolvastam róla Tőletek és az internet más bugyraiban, hát inkább megköszöntem a doki javaslatát, és döntést hoztam a combomon olykor-olykor selymesen folydogáló, ragacsos és csomós, az ujjaimat jól hidratáló, az összes bugyimon a tisztasági betétek ellenére nyomot hagyó csodálatos Utrogestan mellett. Azt már jól ismerem, és legalább nem mar.)
- Clexane-t már szúrom a stimuláció 3. napjától (november 21 óta) és szerintem engem erről már majd csak - a számomra még mindig ismeretlen - saját doki fog leszedni.
- 2*850 mg Eucreas a pozitív tesztig. Pozitív teszt esetén átváltok 2*1000 mg Merckformin XR-re
- 50 mcg Letrox
- 3*1000 mcg metilfolate. Ezt egyébként most megemeltem. A legutóbbi vérvételen nézettem egy folsavat, és nem igazán voltam elégedett az eredménnyel. Határértéken belül van ugyan, de abszolút a referencia tartomány alsó határát verdeste, pedig megállás nélkül szedek másfél év óta 2*1000 mcg-t, és minimum 2 havonta egy Fembion is lecsúszik (az inszemek előtt és után szedtem, negatív tesztek után abbahagytam). Ennyit számít az MTHFR mutáció homozigóta formában. Remélem azért sikerül kicsit feltornázni.
- 1 Femibion 800
- 1*500 mg Magnerot
- 2* 1000 mg C-vitamin
- 2000 NE D- vitamin
- 2*1 vas (vashiányom van)
-2*2000 mg Inositol
A Prednisolont szándékosan hagytam ki, a transzfer után ugyanis abbahagytam a szedését. Már régen megfogadtam, hogy bármit is mondanak ezzel kapcsolatosan a Kaáliban, én úgy fogom szedni, ahogy anno azt Fülöp javasolta, szóval a beültetésig. Még jó, hogy volt egy ilyen egyértelmű javaslat, mert a Kaáliban tulajdonképpen azt mondták, hogy ahogy érzem, végül is beszedhetem, ami még hátra van a dobozból, aztán nem muszáj. Egy 100 szemes dobozom van, úgy gondolom, hogy ha ennyire mindegy, hogy még 15 darab van -e benne vagy 80, hát akkor tényleg nem fogom szedni. Meg egyébként, ha az érzéseim is eldönthetik, nem csak a doki, nos akkor én ezt így éreztem most, majd máskor lehet, hogy másként fogok érezni iránta.
És jöjjön néhány szösszenet a pihenésemről:
Már nem is tudom, milyen régen elhatároztam, hogy én márpedig otthon fogok csücsülni a transzfer után 2 hétig átszellemülten bámulva egy könyvet, filmeket, a falat, vagy akármit olykor olykor felocsúdva ezekből és magam előtt elképzelve az osztódott gyerekkezdeményeinket, ahogy növekednek bennem, majd fúródnak bele a méhnyálkahártyámba, ezekkel a gondolatokkal segítve a terhesség létrejöttét. Aztán amilyen gyorsan közeledett ez az idő, olyan iramban gyarapodott a munkám mennyisége. Most legszívesebben azt írnám, hogy csak azért, hogy velem kicsesszen, és csak azért, mert ez a nyamvadt munka a vesszőparipám. De valószínűleg nem, csak egyszerűen így alakult és azért mert egyszerűen mindig rengeteg van és ha megkérdeznék, hogy ha csak rajtam múlna, nem pedig a ciklusaimon, akkor nekem mikor lenne úgy igazán nyugalmas és aktuális a transzfer, akkor valószínűleg nem találnánk ilyen időpontot, mert irdatlan mennyiségű van általában és én mindig sajnálnám a kollégáimat is, hogy rájuk ömlesztem a sok szemetet, ellenben velük, akik simán és egyébként akármikor ömlesztik rám a sajátjukat. Valahol így van ez rendjén, csak ne érezném én ettől mindig ilyen rosszul magam. Nem tudom minek hívják ezt, munkamániásnak vagy lúzernek. Gondolom inkább az utóbbinak. Egy hétig maradok itthon, de már az is megfordult a fejemben, hogy már hétfőn, azaz 5 nap után bemegyek, mert nem vagyok még elég lúzer az egy héttel. De próbálok azért kitartani egy hétig, mert G.-től valószínűleg rendesen megkapnám a magamét kiselőadás formájában arról, hogy ugyan nekem ne legyen fontos a munka és a kollégák, gondoljak a bennem növekvő 2 kis Mazsolára. És tényleg, most én másra nem is gondolhatok, és igenis, csak legyek képes kiverni a fejemből a munkát!
Más: ma kellett telefonálni a Kaaliba, hogy a tesók megélték-e a mai napot. Sajnos nem, úgyhogy nem maradtak fagyasztásra. Várható volt, de azért inkább biztosra mentem.
- 1 Femibion 800
- 1*500 mg Magnerot
- 2* 1000 mg C-vitamin
- 2000 NE D- vitamin
- 2*1 vas (vashiányom van)
-2*2000 mg Inositol
A Prednisolont szándékosan hagytam ki, a transzfer után ugyanis abbahagytam a szedését. Már régen megfogadtam, hogy bármit is mondanak ezzel kapcsolatosan a Kaáliban, én úgy fogom szedni, ahogy anno azt Fülöp javasolta, szóval a beültetésig. Még jó, hogy volt egy ilyen egyértelmű javaslat, mert a Kaáliban tulajdonképpen azt mondták, hogy ahogy érzem, végül is beszedhetem, ami még hátra van a dobozból, aztán nem muszáj. Egy 100 szemes dobozom van, úgy gondolom, hogy ha ennyire mindegy, hogy még 15 darab van -e benne vagy 80, hát akkor tényleg nem fogom szedni. Meg egyébként, ha az érzéseim is eldönthetik, nem csak a doki, nos akkor én ezt így éreztem most, majd máskor lehet, hogy másként fogok érezni iránta.
És jöjjön néhány szösszenet a pihenésemről:
Már nem is tudom, milyen régen elhatároztam, hogy én márpedig otthon fogok csücsülni a transzfer után 2 hétig átszellemülten bámulva egy könyvet, filmeket, a falat, vagy akármit olykor olykor felocsúdva ezekből és magam előtt elképzelve az osztódott gyerekkezdeményeinket, ahogy növekednek bennem, majd fúródnak bele a méhnyálkahártyámba, ezekkel a gondolatokkal segítve a terhesség létrejöttét. Aztán amilyen gyorsan közeledett ez az idő, olyan iramban gyarapodott a munkám mennyisége. Most legszívesebben azt írnám, hogy csak azért, hogy velem kicsesszen, és csak azért, mert ez a nyamvadt munka a vesszőparipám. De valószínűleg nem, csak egyszerűen így alakult és azért mert egyszerűen mindig rengeteg van és ha megkérdeznék, hogy ha csak rajtam múlna, nem pedig a ciklusaimon, akkor nekem mikor lenne úgy igazán nyugalmas és aktuális a transzfer, akkor valószínűleg nem találnánk ilyen időpontot, mert irdatlan mennyiségű van általában és én mindig sajnálnám a kollégáimat is, hogy rájuk ömlesztem a sok szemetet, ellenben velük, akik simán és egyébként akármikor ömlesztik rám a sajátjukat. Valahol így van ez rendjén, csak ne érezném én ettől mindig ilyen rosszul magam. Nem tudom minek hívják ezt, munkamániásnak vagy lúzernek. Gondolom inkább az utóbbinak. Egy hétig maradok itthon, de már az is megfordult a fejemben, hogy már hétfőn, azaz 5 nap után bemegyek, mert nem vagyok még elég lúzer az egy héttel. De próbálok azért kitartani egy hétig, mert G.-től valószínűleg rendesen megkapnám a magamét kiselőadás formájában arról, hogy ugyan nekem ne legyen fontos a munka és a kollégák, gondoljak a bennem növekvő 2 kis Mazsolára. És tényleg, most én másra nem is gondolhatok, és igenis, csak legyek képes kiverni a fejemből a munkát!
Más: ma kellett telefonálni a Kaaliba, hogy a tesók megélték-e a mai napot. Sajnos nem, úgyhogy nem maradtak fagyasztásra. Várható volt, de azért inkább biztosra mentem.
2014. december 3., szerda
Embriótranszfer
Olyan gyorsan eljött ez az idő, pedig szeptemberben, az utolsó inszemináció után még annyira távolinak tűnt. Szóval jelentem itthon vagyunk, mindahányan vagyunk, két darab háromnapos nyolcsejtes kisgyerekkezdeménnyel a méhemben.
Ahogy odaértünk, egyből szólítottak is, majdhogynem a kabátomat nem volt időm levenni. Jó dolog, hogy G. is ott lehetett a transzfernél és előtte megnézhettük az embriókat is. Csodálatos dolog ez. Még akkor is, ha annyira futószalag az egész, hogy nincsen idő ott romantikázni meg elérzékenyülni, G-t majdhogynem elrángatták a mikroszkóp elől, pedig szegény nem nézte őket 2 mp-nél tovább az fix. Bár őszintén szólva én majdnem így is elpöntyögtem magam. Mondjuk elég érzékeny vagyok mostanában, szerintem attól is elsírnám magam, ha hirtelen kitavaszodna és újból elkezdenének rügyezni a fák. A transzfer maga olyan volt végül is, mint az inszemináció, csak kicsit többen sürögtek körülöttem, szóval számomra koránt sem egy nagy élmény és örülök, hogy túl vagyok rajta.
Utána még behívott a doki és eléggé szűkszavúan elmondta a további teendőket, gyógyszerezést. Tesztelni hivatalosan december 17-én kell. Hahaha. Ahogy magamat ismerem körülbelül december 11-től elkezdem nyomatni a 10-es teszteteket, csakhogy lehetőleg legyen min idegeskednem. Vérvételt alapvetően nem kért, de azt mondta döntsem el én. Ha pozitív a teszt, akkor valószínűleg én azért elmegyek december 16-a körül.
Ha minden csupa 2 csík, akkor pedig január 5-én első ultrahang. Szép kis új év lenne két kis dobogó szívvel.
A további embriók sorsáról persze nem mondott semmit, mert minek is, végülis nem tartozik eléggé ránk. Én kérdeztem rá, hogy mi van velük és mi lesz velük, mert szeretnénk lefagyasztani őket, nem tudom, hogy ez automatikus, vagy valahol jelezni (és gondolom, hogy fizetni) kell, hogy ez megtörténjen. Hát úgy tűnik nem lesz kiket lefagyasztani, mert nem fejlődnek jól, azt mondta, hogy 1% esélye van, hogy eljutnak az 5. napig, de pénteken telefonáljak és kérdezzek rá. Persze én, aki hihetetlenül bele tudom magamat lovalni a sikerbe, és már-már természetellenesen optimistán állni a próbálkozásokhoz (gyakorlatilag tényleg nem tudom, hogy miért nem voltam még állterhes), most teljesen letörtem. Na nem feltétlenül a tényen, hogy nincs mit lefagyasztani, mert gyakorlatilag sok nőhöz képest örülök, összeteszem a két kezem és hihetetlenül szerencsésnek tartom magunkat, hogy egyáltalán volt kiket beültetni, de persze ott motoszkál a fejemben, hogy vajon, minden rendben lesz-e a bennem fejlődő két kis Mazsolával, ha a többi három ilyen gyengécske volt. Tudom, hogy a legjobbak kerültek be, meg, hogy 8 sejtesek és az jó. Tudom. Csak azt az egyet nem értem, hogy akkor miért kérdezte az elején, hogy 2 vagy 3 embriót helyezzünk vissza, ha gyakorlatilag a 3.-ról tudta, hogy nem sok esélye van?
Egyebet (kategóriákat vagy számozásokat) persze nem mondott róluk, de lehet, hogy jobb is. Jobb is, mert csak így fogom elhinni, hogy csodálatosan egészségesek, és tripla A kategóriások, vagy 5 csillagosok, vagy nevezzük, ahogy akarjuk őket, a lényeg, hogy most már a legjobb helyen vannak.
Ahogy odaértünk, egyből szólítottak is, majdhogynem a kabátomat nem volt időm levenni. Jó dolog, hogy G. is ott lehetett a transzfernél és előtte megnézhettük az embriókat is. Csodálatos dolog ez. Még akkor is, ha annyira futószalag az egész, hogy nincsen idő ott romantikázni meg elérzékenyülni, G-t majdhogynem elrángatták a mikroszkóp elől, pedig szegény nem nézte őket 2 mp-nél tovább az fix. Bár őszintén szólva én majdnem így is elpöntyögtem magam. Mondjuk elég érzékeny vagyok mostanában, szerintem attól is elsírnám magam, ha hirtelen kitavaszodna és újból elkezdenének rügyezni a fák. A transzfer maga olyan volt végül is, mint az inszemináció, csak kicsit többen sürögtek körülöttem, szóval számomra koránt sem egy nagy élmény és örülök, hogy túl vagyok rajta.
Utána még behívott a doki és eléggé szűkszavúan elmondta a további teendőket, gyógyszerezést. Tesztelni hivatalosan december 17-én kell. Hahaha. Ahogy magamat ismerem körülbelül december 11-től elkezdem nyomatni a 10-es teszteteket, csakhogy lehetőleg legyen min idegeskednem. Vérvételt alapvetően nem kért, de azt mondta döntsem el én. Ha pozitív a teszt, akkor valószínűleg én azért elmegyek december 16-a körül.
Ha minden csupa 2 csík, akkor pedig január 5-én első ultrahang. Szép kis új év lenne két kis dobogó szívvel.
A további embriók sorsáról persze nem mondott semmit, mert minek is, végülis nem tartozik eléggé ránk. Én kérdeztem rá, hogy mi van velük és mi lesz velük, mert szeretnénk lefagyasztani őket, nem tudom, hogy ez automatikus, vagy valahol jelezni (és gondolom, hogy fizetni) kell, hogy ez megtörténjen. Hát úgy tűnik nem lesz kiket lefagyasztani, mert nem fejlődnek jól, azt mondta, hogy 1% esélye van, hogy eljutnak az 5. napig, de pénteken telefonáljak és kérdezzek rá. Persze én, aki hihetetlenül bele tudom magamat lovalni a sikerbe, és már-már természetellenesen optimistán állni a próbálkozásokhoz (gyakorlatilag tényleg nem tudom, hogy miért nem voltam még állterhes), most teljesen letörtem. Na nem feltétlenül a tényen, hogy nincs mit lefagyasztani, mert gyakorlatilag sok nőhöz képest örülök, összeteszem a két kezem és hihetetlenül szerencsésnek tartom magunkat, hogy egyáltalán volt kiket beültetni, de persze ott motoszkál a fejemben, hogy vajon, minden rendben lesz-e a bennem fejlődő két kis Mazsolával, ha a többi három ilyen gyengécske volt. Tudom, hogy a legjobbak kerültek be, meg, hogy 8 sejtesek és az jó. Tudom. Csak azt az egyet nem értem, hogy akkor miért kérdezte az elején, hogy 2 vagy 3 embriót helyezzünk vissza, ha gyakorlatilag a 3.-ról tudta, hogy nem sok esélye van?
Egyebet (kategóriákat vagy számozásokat) persze nem mondott róluk, de lehet, hogy jobb is. Jobb is, mert csak így fogom elhinni, hogy csodálatosan egészségesek, és tripla A kategóriások, vagy 5 csillagosok, vagy nevezzük, ahogy akarjuk őket, a lényeg, hogy most már a legjobb helyen vannak.
2014. december 1., hétfő
5 kicsi Mazsola
....termékenyült meg a tegnapi leszívás után:) Tudom, hogy kicsit túlmisztifikálom a mai híreket, pedig sajnos egyéb érdemi információt nem kaptam a biológustól, mármint arról például, hogy milyenek a kis gyerekkezdemények minőségi szempontból. Azt már meg sem mertem kérdezni, hogy aranyosak-e, kire hasonlítanak és hogy éppen mit csinálnak. (Áhh, nem is misztifikálom túlságosan túl:)). Azt a választ kaptam, hogy ilyenkor még csak azt lehet tudni, hogy megtermékenyültek-e. Érdeklődtem, hogy könnyen egymásra találtak-e, azt mondták, hogy voltak, akiket rá kellett segíteni, voltak akik könnyen egymásra találtak.
Holnap újból kell telefonálnom, mert nem kaptam még pontos időpontot a transzferre, csak azt, hogy szerdán lesz. Remélem, hogy holnap továbbra is 5 kis Mazsola fog osztódni a lombikban, olyan tempóban, ahogy az elő van írva. Itthonról is csókolom őket!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)