Egy hét a Paradicsomban

Történt ugyanis egy csodálatos múlthét hétfőn, kedden, szerdán és pénteken, hogy pozitívat teszteltem. Igen, kérem szépen csakúgy a semmiből, mármint úgy értem, hogy minden orvosi ráhatás nélkül negyedjére is, teljesen természetes úton, a legnagyobb meglepetésünkre. G. csinálta. Csodáról beszéltünk, és tele voltunk optimizmussal. Biztos voltam benne, hogy ez most sikerül, semmi rossz érzésnek még csak nyoma sem volt bennem. Persze nem mondom azt, hogy cseppet sem féltem, de mindig megállapítottam, hogy nagyon szépen haladnak a dolgok, más volt minden, mint a többi három esetben. Nem voltak görcsök, nem volt vérzés, ami viharfelhőként kísérte volna az amúgy pozitív történéseket. Sőt, nem volt Prednisolon sem, ami miatt még inkább óriási csodának tudtuk be a dolgokat: az első terhességem, ami szteroid nélkül sikerült. Hihetetlen. Tényleg.
Beszéltem Krizsa doktor úrral, gratulált, és mondta, hogy menjen a Clexane és az Utro, április 9-én pedig a 2. lombik előtti kontroll ultrahang helyett találkozunk egy sokkal szebb eseményen, a szívhang megállapításán. Múlt héten minden egyes nap erről az április 9-ről ábrándoztunk. Csodálatos egy hetünk volt.
Ám ma itthon ülök elviekben a terhességem 6. hetében, mikor is ömlik belőlem a vér és olyan fájdalmas görcseim vannak, hogy véletlenül se tudom elfeledni egy pillanatra sem, hogy megint nem jutottunk el a szívhangig. Egész éjszaka sírtam, ki vagyok merülve, elkeseredve, telis teli fájdalommal és félelemmel. Úgy érzem minden reményem elveszett és mintha teljesen feleslegesen telt volna el ez 2,5 év az első terhességem óta, ami pont ugyanígy és ugyanebben a hétben veszett el. Annyira bíztam benne, hogy a szteroid rossz beállítása és időzítése tehet a beágyazódási problémáról és tessék, most kiderül, hogy valószínűleg nem. Akkor mi? Mit tudok tenni még azért, hogy túljussunk ezen a nyamvadt 6. héten? Egyáltalán mi értelme van a lombiknak? Lehet, hogy ezzel hamarabb teherbe tudok esni, de meddig vagyok képes eljutni? 5-6 hétig? Lehet, hogy teljesen feleslegesen töltöm az időmet a Kaáliban? Itt csak annyiról van szó, hogy meglegyen az embrió, vissza legyen helyezve, de utána ki segít nekem megtartani? Itt az Utron és a Celxane-on kívül semmi más alternatíva nincsen a terhesség megtámogatására és hát ami azt illeti ez az én esetemben édes kevés. (Legalábbis én nem tudok róla, hogy lenne bármi más, de persze megint felhozom majd a témát a következő konzultáción.)
Hozzáteszem, hogy ezúttal G. is teljesen összeomlott. Ez talán mindennél jobban fáj. Meg kell mondjam, hogy eddig ő sokkal bizakodóbb volt nálam, de most azt látom, ő is elvesztett minden reményt. Annyira sajnálom Őt, annyira szeretném megadni neki azt, hogy apa lehessen, mert mindennél jobban szeretem Őt a világon. De nem tudjuk merre induljunk tovább, és mivel segíthetnék megtartani végre egy terhességet. Most úgy érzem, hogy még az is sokkal biztatóbb lenne, ha soha nem teszteltem volna pozitívat. Akkor minden egyes lombiknál ott lenne a remény, hogy esetleg sikerül és egyszer csak kifogjuk a tökéletes petét, a tökéletes minőségű embriót, ami megmarad. De én mennyivel leszek előrébb, ha azzal is csak 6 hétig jutok?
Borzasztóan félek, rettegek attól, hogy sohasem lehet saját gyerekünk és én nem tudom, hogy ezt, hogyan fogom tudni feldolgozni. És vajon G. fel fogja tudni valaha is? Boldoggá tudom én tenni őt majd anélkül is? Azt hiszem, hogy régen voltam ennyire kétségbeesve. Ma még nem látom, hogy mibe tudnánk kapaszkodni, de őszintén remélem, hogy hamarosan találunk egy reménysugarat.

Az első a sport!

Hát én sosem voltam egy sportember, most bevallom. Általános iskolában nem szerettem a tesiórákat, mert túl unalmas volt, középiskolában pedig már szembesültem vele, hogy egy nagy rakás szerencsétlenség vagyok mindenhez. Mindig azon hezitáltam, hogy úszhatnám meg az órákat. Ezekben az időkben én súlyproblémákkal sem küzdöttem, sőt, igazából mindig én voltam a túl vékony, akinek a felnőttek szerint mindig híznia kellett volna, sőt voltak, akik anorexiával is megvádoltak, mert aki ilyen vékony az biztosan direkt nem eszik. Hát mit mondjak, inkább ne ettem volna, mint amúgy azt a sok szemetet, akkor most talán nem lennék IR-es. Még a főiskolán és az egyetemen is mondhatnám, hogy a legvékonyabbak közé tartoztam a magam  168 centijével és az 50 kilómmal, de mivel sikerült elérnem az 50-et, ezért mondhatom azt, hogy valamikor akkortájt indult el a zsírfelszedés horrorisztikus folyamata. Nagyjából 24 éves koromtól. És onnantól nem állt meg. 25 voltam, amikor abbahagytam a dohányzást, én mindent annak tudtam be, fogalmam nem volt, hogy létezik olyan, hogy IR. Szépen sorban jöttek a kilók, ahogy az a nagy könyvben meg van írva: 53, 55, 58, 60, 63, 65 egészen addig, amíg 29 éves koromra el nem értem a 68-at.  Hát ezt lelkiekben hol jobban, hol kevésbé jól viseltem. A tükörrel nagyjából megbarátkoztam, de a fényképek nézegetése közben persze mindig majd sírva fakadtam. Próbálkoztam mindenféle diétával, fogyókúrával, de a folyamatos éhezés miatt mindig feladtam. Egyszer- kétszer megkíséreltük barátnőmmel a konditeremet, úszást, jógát, de minden edzés után - najó néha edzés helyett- végül beültünk enni és inni. Valahogy az sokkal jobb programnak minősült. Futás, vagy úszás közben, hogy a fenébe lehet megbeszélni az életünk nagy problémáit? Aztán kiderült az IR, jött a metformin, és a -számomra legalábbis- éhezéssel egyáltalán nem járó CH diéta. Nekem ez volt a megmentőm, és én ettől dobáltam le a kilókat magamról, 55-ig meg sem álltam. A sportra még mindig nehezen vettem rá magam, hiszen sosem volt az életem része. Tudtam az agyammal, hogy az IR kezelésében fontos szerepet játszik, ímmel - ámmal bele is kóstoltam néha, de valahogy rendszeresen akkor is nehéz volt ez az első félévben. Minek töltsem ilyen marhaságokkal a drága időm, amikor sport nélkül is ilyen jól ég a zsír, szaladnak le a kilók és még az élet nagy problémáira is jut idő beülni ide-oda barátokkal? Akkor vettem rá magam végül komolyabban, amikor egy idő után nem javult tovább a vércukor értékem, és azt mondta a doki, hogy ha még egyszer ilyen rossz lesz az eredményem, akkor szúrhatom az inzulint, de ha sportolok, akkor javíthatok ezen és megelőzhetem. Innentől, azaz körülbelül 3 éve vált az életem részévé: először heti 3 futás, aztán kombinált edzés, aztán csak súlyzós edzés, váltogattam, attól függ, hogy éppen mikor mennyire voltam elkeseredve az eredményemtől. A lombik előtt ismét sikerült egy nem túl jó vércukor és inzulin eredményt produkálni, remélhetőleg a fogamzásgátlótól, de azóta sem mertem nézetni. Pedig a lombik után ismét felszedtem pár kilót, ráadásul valószínűleg mindet a hasamra, a fene egye meg. Mindenki mondja, hogy a lombik hizlal, de úgy voltam vele, hogy azért biztosan nem az első. Úgy látszik, hogy az én hiperérzékeny és amúgy  is rosszul működő anyagcserémnek elég volt az első hormonbomba. A laparig nem is sikerült leadnom, és ugye utána is kiesett kb. 2 hét a sportból. Azóta viszont ismét újult erővel hajigálom a súlyzókat immáron heti 4-5 alkalommal. A kilók nem jönnek fel, nem is mennek le, de ha minden igaz izommá válnak, legalábbis el nem tudom képzelni, hogy az, amit sokszor erőmön felül végzek hetente ötször, annak ne lenne meg az eredménye.Vettem is egy szép testhezálló trikót és szintén testhez álló rövid nacit az edzéshez. Természetesen csak a nappaliba történő edzéshez, nem a konditerembe vagy ilyesmi. Csak szépen itthonra, hogy meglegyen a kellő motiváció: felveszem, belenézek a tükörbe, a tapi kis trikó alól szép ívben kihangsúlyozódó gonosz kis zsírréteg ezzel jelzi is nekem, hogy van még itt elvégzendő munka és feladat, majd kapom is a kezembe a súlyzókat, nyomom a fekvőtámaszt és a planket meg a társait. Heti ötször egy órát rendszerint 10-11 óra munka után, szorgalmasan és elhivatottan. Pihenésképpen elmegyek futni. Hát ez lett a láncdohányos, elég sok szabadidejét társaságban elütő, közben szemetet zabáló és ivó 50 kilós lányból: fitt, erős és egészséges, ezenkívül - higgyétek el - nemsokára egy boldog kismama is.