Családi cukiskodásaink, avagy csillogó problémamegoldó ötletek

- Megint rosszul állunk a budget-el - gazdálkodik a férjem.

- Megnéztem, dokira, gyógyszerre és sportra megy el a legtöbb. A doki muszáj, szerintem ne sportolj - oldom meg vicceskedve a problémát. 

- Menj a fenébe, ez a hobbim, az biztos, hogy erről nem mondok le - veszi komolyan a férjem az ötletet. 

- Ne veszekedjetek! - csitít Anyukám

- Akkor el kell fogadni, hogy most folyik a pénz, legalábbis míg nem lesz gyerekünk - én egyébként tojom le már ezt az egészet.
- Ja, majd ha lesz gyerek, mi akkor teszünk majd félre. Ki tudja, mire iskolába megy, lehet meg lesz a lakásravalója -  szurkálódik túlzással a férjem.
- Ilyen gyorsan? Hát fogadjatok már örökbe engem, mindannyiunk problémája megoldódik - esik le Tesómnak a megfejtés, megoldva ezzel az ő lakás, a mi gyerek gondunkat.
Hiába, ezért is szeretnék gyereket: családban minden bajra van gyógyír, családi összejöveteleken repdesnek a jobbnál jobb ötletek! :)

Vajon meddig éri meg elmenni?

Mostani ciklusban olyan erős tüneteket produkáltam, hogy megint úgy volt, talán reménykedhetek picit egy pozitív tesztben, de azt hiszem, ha tényleg jól éreztem és valami valóban el is indult, akkor ismét megállhatott a továbbfejlődésben. Persze természetesen nem vagyok elkeseredve, hiszen nincsen semmi okom rá, még ha pozitívat is teszteltem volna, az sem biztosíték nálam semmire. Csak azért írtam ezt le, mert ezzel a havi kis affairral döntöttem úgy, hogy kipróbálom a Naltrexonet, már az sem érdekel, hogy mi lesz az alloimmun eredménye. Semmi értelme a márciusi lombiknak támogatás nélkül, pedig bevallom, motoszkált bennem valami olyasmi, hogy talán érdemes lenne kipróbálni minden nélkül, mert annyi pozitív történetet hall az ember. 
Ennek kapcsán gondolkodtam a minap arról, hogy hová is jutottam és, hogy egyébként mindig milyen nehéz nekem dönteni ezen szerek beszedéséről. Merthogy olvastam, valaki írta egy külföldi fórumon, hogy milyen biztonságos ez a szer és hogy ne gondolja senki, hogy ő maga beszedte volna, ha nem lenne az. Szívesen megkérdeztem volna, hogy azt ugyan honnan szedte, hogy biztonságos? Magam akkor mernék ilyet kijelenteni, ha tudnám, felnőtt már rajta több millió gyerek és egészségesek (najó legyen csak több ezer gyerek). De vajon hány Naltrexone-os gyerek nőhetett már fel a világban? Gyanítom nem olyan sok, akik meg már elértek egy bizonyos kort (gondolom akkor max 10-12 évesek lehetnek körülbelül), azokról csak az Isten tudja, hogy egészségesek-e. Addig azt mondhatom, hogy valakik azt állítják, biztonságos.  Vagy hogy a többség azt állítja, biztonságos. Még az orvosok sem értenek egyet sokszor sokkal régebbi szerek, kezelések biztonságosságával kapcsolatban sem, nem hogy a kísérleti kezelések esetében. 
Emlékszem, 1 éve próbálkoztunk, amikor kiderült a spermaölés és amire azt mondta a nőgyógyászom, hogy vagy szteroidot szedek vagy inszemináció lesz a megoldás. Hogy ki voltam akadva, hogy olyan kemény gyógyszert kell szednem terhesen, mint a szteroid...! Merthogy azt gondoltam akkor, hogy az inszemináció még rosszabb gyógyszerezéssel jár, meg az milyen mesterséges, azzal várjunk, hát próbáljuk ki a szteroidot inkább. Aztán végül milyen jól sikerült belejönnöm a szteroid szedésébe is ugyebár. Toltam egy évig. Gondoltam is én akkor, hogy a rosszabbnak vélt inszeminációt úgy fogom végül várni majd, mint a Messiást! (Meg azt, hogy az egy éves szteroid kúrához képest az inszemináció tulajdonképpen egy felhőtlen kacagással töltött wellness hétvége.) Gondoltam is én akkor, hogy olyan faszán megbarátkozok majd a lombik során szurkált jó adag hormonokkal, hogy nem is elégszem meg eggyel, készülök a következőre! Azt meg álmomban nem hittem volna, hogy eljön az idő majd, amikor olyan szerek szedésére kell elszánnom magam, amit alapesetben heroin függőknek adnak. Persze nagyon is örülök neki, hogy tart ott a tudomány, hogy rájöttek arra, hogy vele a meddőség terén is sikerek érhetők el, nekem most meg ez egy újabb lehetőség. Félreértés ne essék, nem vagyok egyáltalán gyógyszerellenes. Sőt, engem baromira tud bosszantani, ha valaki már szélsőségesen az. Egyszerűen én csak az a fajta vagyok, aki nem ész nélkül kapkodja be őket, mindig elolvassa a betegtájékoztatót, és abban az esetben, ha valamelyik doki valami új gyógyszert akar felírni, akkor én vagyok az, aki mindig tájékoztatom aktuális kezelőorvosomat arról, hogy egyébként azon kívül még milyen cuccokat tolok éppen, hogy tudjon róla és figyelmeztessen, ha valamelyik gyógyszer nem kombinálható a másikkal. Óvatos vagyok, én ezt talán így mondanám. A terhesen szedett gyógyszerekkel, kapott kezelésekkel meg sokkal inkább az vagyok, hiszen legkevésbé az én életemről van akkor már szó. A Naltrexone-t a 12. hétig javasolják szedni. 
Tudom, természetesen senki nem tudhatja, hogy a bárhogyan is fogant gyereke 10-20-30-40-50-60 évesen is egészséges lesz-e, de én vajon meg fogok bocsátani magamnak, ha esetleg egyszer kiderül, hogy a gyerekem baját a terhesen (is) szedett Naltrexone vagy mondjuk az IVIG okozta (ha esetleg még arra is sor kerül)? És azt vajon meg tudnám bocsátani magamnak, ha 20 év múlva kiderül, hogy ezekkel tényleg semmi probléma nincsen, én pedig nem kockáztattam és szültem gyereket, azért mert teljesen bizalmatlan voltam? Vajon megéri bármit kipróbálni, bármeddig elmenni? Valószínűleg sokan (köztük én is) azt válaszoljak erre, hogy természetesen bármit azért nem. De vajon akkor ki mondja meg, hogy hol van a határ? És ha valaki meg is mondja, hogy hol van, az hogy lehet benne biztos, hogy tényleg ott van-e? Mindenesetre én nem tudom, hol kezdődik a bármi, a bármeddig, és hol van a végük, viszont úgy érzem, hogy ahogy telnek az évek, folyamatosan tolom arrébb a saját határvonalamat, mindemellett pedig csak bízni tudok benne, hogy nem lesz ezzel semmi baj és mindent jól csinálok. 

Elsüllyedt remények

Olyan érdekes, mostanában feltűnt, hogy egyre több barátomnak, családtagomnak nagyon feladja a leckét ez a 4.5 év gyerekcsinálási idő, amit mi itt produkálunk. Nem tudom nem észrevenni a reménytelenséget és az ezzel járó sajnálatot a szemükben. Hát mondjuk tény, nem kapkodjuk el nagyon ezt a dolgot. Ám azt már az első félévben/évben felfedeztem, hogy mások aggodalma az én teherbe-nem-esésemmel kapcsolatban sokkal erősebb, mint a sajátunk a férjemmel, de 2015 év végén igencsak azt tapasztaltam, hogy talán vannak, akik már egyenesen elvesztették a reményt azzal kapcsolatban, hogy nekünk valaha is lesz gyerekünk. Feladhatták. Kész. Ennyi. Vagy én nem tudom.

Például tudni kell, hogy nálunk a családban szülinapokkor meg újévkor záporoznak a szebbnél szebben becsomagolt és előadott köszöntések, jókívánságok a jövőre nézve. Vannak olyanok, amik telefonban akár percekig is eltartanak mire végig mennek az élet minden területén. Valami olyasmi, hogy Kislányom köszöntünk Téged Apáddal szülinapod alkalmából, minden szépet és jót kívánunk, légy egészséges, és kívánjuk, hogy hamarosan neked is legyen kisbabád meg hogy nagyon boldog új évet kívánunk Nektek, drága gyerekek (férjem és én lennénk), egészségetek legyen mindig jó, továbbra is így szeressétek egymást, legyetek sikeresek a munkátokban és hát kívánjuk, hogy az idei év hozza el számotokra a várva várt kisbabát. Ez megy 2012-től kezdve évről évre mindig, ráadásul ezen alkalmak során különbözőképpen, de lényegében ugyanezzel a tartalommal az egész család - a nagyszülőkön, keresztszülőkön, unokatesókon át mindenki - egyesével végigmondja ezeket a kívánságokat. Ezzel szemben a 2015-ös szülinapom és a 2016-os újévi köszöntés valahogy így zajlott: Drága Kislányom, boldog születésnapot kívánunk erőben egészségben, szeretetben! Meg úgy, hogy Egészségben, szeretetben és sikerekben gazdag, nagyon boldog új évet kívánunk, drága Gyerekeim.
Azaz idén SENKI sem mert már kívánni nekünk gyereket. Ez valami hihetetlen volt számomra. Vártam a perceken át tartó jókívánság záporban, hátha valakinél elhangzik a gyermekáldás meg az adjon az Isten nektek is kisbabát, de nem. Ha Anya nem, akkor majd biztosan Apa, vagy Tati, vagy Keri, vagy a többiek, vagy bárki, de sehol semmi. Mintha direkt ügyeltek volna rá, hogy nehogy megemlítsék! Igazából megkérdezhettem volna, hogy Anyukám, Apukám, azt' idén hol a gyerek, már nem jár vagy mi a fene? De aztán kicsit későn eszméltem.

Egyébként, ha már itt tartunk és jobban belegondolok, akkor a tanácsok típusában is vélek felfedezni azért fikarcnyi reményvesztettségre utaló jelet. Az első években még volt olyan barátom, aki például -félig meddig azért viccesen-, de a szexelés fontosságára hívta fel a figyelmet (hát ez nem volt valami szép dolog, de ugye nem értenek hozzá, ennyit tudnak róla aztán kész), majd voltak olyanok akik orvosokat, meg különböző tornákat ajánlgattak (mint például az Aviva). Ám amilyen tanácsokkal mostanában szembe kell néznem, az már sokkal magasabb szinten áll, mint holmiféle földhözragadt orvostudomány vagy egy ősi torna: néhanapján olyan dolgokkal találom magam szembe, mint a spiritualitás, ezotéria és ezek sokféle kombinációi.

Újonnan ajánlgattak nekem például híres természetfeletti erejű masszőrt, aki már sok párból kimasszírozta a gyereket. Gondoljatok bele: KIMASSZÍROZTA! Vagy BELEMASSZÍROZTA? Én nem is tudom, hogy mondják ezt helyesen.
Kérdezték azt is, hogy gondolkodtam-e már azon, hogy az előző életemben történt velem valami, ami miatt én rossz anyának érzem magam, és ez gátolja a teherbeesésem, mert higgyem el, létezik ilyen probléma és erre is van megoldás, utaztatásnak hívják, és ha ezen részt veszek és újra átélem vagy mittudomén, akkor majd az feloldódik. Hát azt mondjuk sejtettem, hogy természetesen RENGETEG pár esett ettől teherbe. De én meddig menjek vajon vissza? Bízom benne, hogy időszámításunk után voltam rossz anya, mert 35 éves leszek idén, nekem már nincsen időm évmilliókat visszautazni, hát még évmilliókat FELDOLGOZNI....!
Ezek mellett kínáltak nekem már mindenféle spirituális önsegítő tanfolyamokat, spirituális medicinákat, javasoltak ezekkel kapcsolatos könyveket, szóval sok mindenről volt már szó. Na, nem is részletezem, mert száz szónak is egy a vége, sajnos úgy áll a helyzet, hogy sokak szerint rajtam már csak a csoda segít: a Mágikus Erő, a Mirákulum, a Mindenség Ura, az Univerzum Teremtő Ereje, a Pozitivitás Mágnese, a Mindenható Konferenciája, vagy a Szellemek Testülete vagy tulajdonképpen bármilyen Magasztos Dolognak a Micsodájának a Kicsodája.
Hát így vagyunk. Márciusban meg jön az a maradi lombik, és bár itt lesz a Földön, én azért még hiszem, hogy van esélyem.
Szóval kedves Reményvesztett Ismerőseim! Ugyan már! Hát ennél azért többre vagytok képesek. Úgyhogy kaparjátok már össze magatokat, könyörgöm! :)

BUÉK

Lassan vége van ennek az évnek is, és én nagyon hálás vagyok mindenért, amit átéltem és amiről idén tanultam. Nem változtatnám meg ezt az évet, akkor sem, ha tehetném és igazán köszönöm neki azt, amit faragott belőlem. Idén erősebb, elfogadóbb, kitartóbb és türelmesebb lettem.  Jól van ez így, még akkor is, ha ezeket a változásokat nem életem legszebb pillanatai idézték elő. 

Az van még, hogy minden év végén eldöntöm, hogy jövőre most már aztán terhes leszek. Ez megy négy éve. Minden tervnél és programnál figyelembe vettem azt, hogy én bármikor terhes lehetek, mert ez az élet rendje és én is annak a része vagyok. Ezt vártam 2012-től, 2013-tól, 2014-től és 2015-től is. Ha csak a céljaim és a jelenlegi állapotom közötti szakadékra koncentrálok, akkor úgy tűnhet, hogy tele vagyok kudarccal, el nem ért célokkal, romokba dőlt tervekkel és megvalósulatlan álmokkal. Pedig ez nem igaz. Minden ami jó, minden amiért igazán hálás vagyok, az már régóta itt van velem: a szerelmem, a családom és a barátaim ♥ Így hát, úgy döntöttem, 2016-ban megpróbálok nem vágyakozni az égvilágon semmi után, egyszerűen csak elhiszem, hogy bármi sikerülhet és minden egyes nap úgy lesz jó, ahogy lesz. Mert az életnek egyáltalán nincsen semmiféle rendje.

Szóval csupa jóságban, szeretetben és egészségben gazdag, pozitív 2016-ot kívánok Mindenkinek:)

Boldog Karácsonyt!

Nagyon boldog Karácsonyt kívánok Mindenkinek, sok sok pihenéssel és csupa szép dolgokkal való feltöltődéssel az ünnepek alatt!

<3

Pinkman

Csak szépen lassan, nyugodtan, nem kapkodva haladjunk előre

Tegnap a férjem kereste a leletes mappát, mert belepakolta a hiányzó tenyésztés leletét. Megdicsért, hogy milyen szépen összeraktam, tök jól néz ki, átlátható és hogy ő ennek mennyire örül, hogy készen vannak a vizsgálatok és végül végre itt van az eredmény: egy leletekkel telerakott mappa. Azt mondta, hogy úgy érzi, hogy olyan ez, mint mikor pályakezdőként állást keresett, mert akkor már annak is örült, az is sikerélmény volt, ha elment interjúra, mert az is egy tapasztalat volt ahhoz, hogy végül állása legyen. Mi boldogok vagyunk egy leletekkel teletömött mappától is, ez is egyfajta tapasztalás ahhoz, hogy gyerekünk lehessen. Tényleg nem kell sok nekünk, örülünk minden egyes lépésnek, amit megteszünk. Na, most az van, hogy a doki ma lemondta a még július közepén adott mai konzultációs időpontot, mert közbejött neki valami :( Nem mondom, hogy nem azt éreztem, hogy most éppen hátrafelé megyünk, meg azt, hogy a büdös picsába. Jövőhéten kell hívni egy másik időpontért, egyelőre nem tudjuk, hogy mikorra kapunk újat, én bízom benne, hogy még idén. Úgyhogy a mai nőgyógyászati rendelőben való éjszakázás helyett moziba megyünk. Végül is azért valljuk be, az tényleg kellemesebb időtöltés lesz. Apró örömök.

Ugyan mégis miért szeretnék gyereket?

Tudom, hogy sokaknak biztosan nagyon furcsán hangzik, de én igyekszem már most felkészülni a felkészülhetetlenre, azaz azokra az időkre, amikor a mi életünkbe is belép egy harmadik. Vagy legalábbis gondolatban igyekszem. Najó, egyszerűen csak sokat morfondírozok ezeken a dolgokon, így hogy lépten -nyomon terhesekbe, gyerekes ismerősökbe, cikkekbe, írásokba és mindenféle hasonló dolgokba botlok bele. Talán Fella írta egyszer korábban (elnézést, ha mégsem), hogy mert a szinglik, a meddők, meg a lombikosok érezhetik magukat rosszul, bezzeg a gyerekesek, azoknak nem illik,  hiszen azt várják tőlük, hogy halál boldogok legyenek, attól, hogy gyerekük van. Hezitáltam ezen, hogy én vajon így látom-e a környezetemben, de szerencsére nem. (Azért szerencsére, mert szerintem úgyis van rendjén, ha mindenki kimondhatja a búját bánatát és őszintén beszélhet a nehézségekről. Azt gondolom, hogy ezt senki ne is fojtsa magába, mellesleg nekem ez az igazmondás remélem segít, hogy ne koppanjak majd olyan nagyot a hullafáradtság talaján.) Persze ez a saját véleményem, és az ismerőseim nem reprezentatív minta, de én akárhány gyerekes ismerős élménybeszámolóját hallgatom, három dolgot tudok leszögezni: 1) mindenki máshogy csinálja, és ebből sokszor komoly vita alakulhat ki. 2) egy dologban viszont nagyon nagy az anyai egyetértés: a gyerekezés nehéz, mindenki rosszul viseli, kimerítő, sokak depressziósak is lesznek, magányosak és sorolhatnám. 3) és bár mindenki elmélázott már olykor - olykor azon, hogy milyen jó lenne, ha visszacsinálhatná ezt az egészet, de ha igazából, tényleg döntenie kellene róla, akkor természetesen senki sem adná vissza a Mindenségnek az élet legeslegszebb ajándékát.
Szóval jöjjön néhány -számomra ijesztő- jelenet a közelmúltból a teljesség igénye nélkül:

Van egy jó barátnőm, tudjátok az a típus, akinek minden, de minden elsőre sikerül, amit szeretne, amit elhatároz, az meglesz neki, olyan dolgok is, amik nem teljesen csak rajta múlnak. Természetesen kisbabát is nagyon szeretett volna 30 éves korára, megkapta azonnal, elsőre sikerült neki. Pár héttel vagy hónappal első kisbabája után kimerülten közölte velünk, hogy tudja, hogy bizarr lehet ezt az ő gyerekes szájából hallani, de KOMOLYAN jól gondoljuk meg, hogy ezt akarjuk -e, mert ő nem számított rá, hogy ez ilyen lesz, és mi még meggondolhatjuk magunkat. Ha lesz gyerekem, akkor ez a figyelmeztetés biztosan sokszor eszembe fog jutni. Egyébként csodálatos anyuka, imádja a gyerekeit, szerintem nagyon jól is csinálja, tényleg bizarr volt ezt hallanom, de most már tudom, hogy az iszonyatos kimerültség beszélt belőle. 

Egy másik barátnőm, aki amúgy az éjszakázás királynője volt, és történetesen nem az a bőgő masina fajta, mint én, elsírta magát nekem telefonban az első hetekben és közölte, hogy ennyire ROSSZUL még sohasem érzete magát az életében, ráadásul ennyire FÁRADT még soha nem volt. 

Van egy ismerősöm, akinek konfliktusa volt X.Y-al, egy szingli lánnyal. Szegény lányt éppenséggel nem élete legszebb pillanatában találták meg. Meséli ez a kétgyermekes anyuka ismerősöm felháborodottan, hogy nem is érti, mégis mi az istentől van megkeseredve X.Y., mikor gyereke sincs. Mert ha lenne, akkor megértené, de nincsenek gyerekei, akik MEGKESERÍTHETNÉK az életét. Hmm. Pedig a magányosság érzését én az egyik legszomorúbb dolognak tartom az életben. De úgy látszik van olyan, akinek eszébe jut rosszabb is és akkor képes itt nekem gyerekeknek becézni ezeket az életet olyan sokszor megsavanyító kis szörnyecskéket. 

Napokban együtt sportoltam egy szintén gyerekes ismerőssel. A végén mondta, hogy ez oly' jó volt, csináljuk már máskor is így. Mondtam neki, hogy jó, de én inkább kora reggel vagyok aktív, mert sajnos a munka, a sok túlóra, a feszített munkatempó annyira leterhel, hogy esténként én már nem igazán tudom rávenni magam a sportolásra. Közölte, hogy a reggel tökéletes neki is, és hogy ugyan képzeljem már magam az ő helyébe, mert ha én nem tudom a nehéz munka után rávenni magam, akkor mit szóljon ő, hiszen az ő 1 napja olyan MEGTERHELŐ ÉS FÁRASZTÓ, mint nekem 3 munkanapom egyben. Még azt is hozzátette -valószínűleg véletlenül-, hogy ne tudjam meg soha.

Ám a sátán mégis egy nem tudom hányadrangú ismerősöm személyében jelent meg végül, aki által az is kiderült, hogy van MÉG KEGYETLENEBB dolog a pici gyerekkel való otthonmaradásnál: ez a kétgyermekes anyuka ugyanis egyszer csak úgy gondolta, hogy akkor ő most visszalép a munkaerőpiacra. Róla tudott volt, hogy hát nem éppen az anyagi helyzete taszigálta közénk vissza, s ezért, én - mint kíváncsiskodó, évek óta gyerekért küzdő nő, aki másról sem ábrándozik csak arról, hogy végre kiléphessen a munka világából és otthon gagyorásszon- megkérdeztem tőle, ugyan miért jött vissza, és miért nem maradt otthon a gyerekekkel, akár örökre. A lány megfogta a kezem, és miközben szikrát hányt a szeme, halkan közölte: "Te ezt nem tudod, de BRUTÁLIS dolog két kisgyerekkel otthon maradni, az ŐRÜLET határán voltam, kell a munka, nagyon kell valami mást is csinálni ennyi év után, hidd el nekem!" - ezzel ugye nem mondott újat, tényleg több helyről hallottam már. Viszont 1 év munka után sírva mondott fel, hogy ő nem tudja a részmunkaidejét (!) összeegyeztetni a gyerekezéssel, mert a kettő együtt IRGALMATLAN. Így felülértékelődtek az otthon töltött évek, karrier ide vagy oda, kit érdekel, nem kell az a más, jó az otthon velük. (Csak egy aprócska megjegyzés a félreértések elkerülése végett: én valószínűleg nem fogom tudni megtenni, hogy így kiugorjak háziasszonynak, bármennyire is szeretném majd esetleg, úgyhogy engem nagy eséllyel az anyagi helyzetünk fog visszalökdösni a piacra, mint a magyar anyák úgy nagyjából elég magas százalékát...)

Nemrég olvastam egy könyvet a meditálásról. Nem hittem el, de annak is az utolsó fejezete a gyereknevelés nehézségéről szól, arról, hogy ez mekkora út önmagunkban, kilépve a komfortzónánkból, pedig a többi tartalomnak semmi köze ahhoz. Az ember azt gondolná, hogy legalább a keleti filozófia átszellemültjei fogják ezt fel (picit) másként hozzánk képest, de úgy látszik, hogy még nekik is van komfortzónájuk, amiből néha- néha kénytelenek kibillenni. Hát köszi. Én itt komolyan és totálisan zen akarok lenni a vércukrom stabilizálása érdekében, azt eközben még Buddha is a gyerekezéssel ijesztget! Na, így maradjak nyugodt.

Ez csak pár példa, amit a közelmúltból tudtam felidézni, és számomra félelmetesen bizonyítja, hogy ennek a szülővé válásnak a fele se tréfa, móka és kacarászás, az bizony nehéz lesz, én már nem kevesebbre, mint magára a Purgatóriumra számítok. Ezt persze nem is titkolom a férjem elől sem. Mindenféle ismerős storyját előadom neki, nehogy csalódjon, ha majd itt nem tud alukálni éjszakánként nyugodtan, úgy ahogy igazán szeret. A minap beszéltünk egy jövőévi házújítós projektről, majd mondtam neki, hogy azért ne tervezzen nagyon, mert mi van ha terhes leszek és ha sikerül elég hamar, akkor az a kölök képes lesz megszületni még abban az évben, aztán akkor ugrott is a vidéki házújítás. Erre totál felcsattant, hogy ezt ő nagyon jól tudja, mert már annyit hallotta, és egyszerűen már nem is tudja, hogy mire számítson, de egy dologban biztos, ha nekünk gyerekünk születik az a poklok pokla lesz! Na szép. Ott álltam előtte leesett állal. Azt hiszem, jól sikerült elültetnem a mémet az ő fejében is, nem csak a magaméban. 

Ja, és a férjemről jut eszembe, hogy arról még nem is írtam, hogy egyébként hány házasságot tesznek tönkre a gyereknevelésből eredő konfliktusok.
Komolyan kérdezem, mégis minek akarunk mi gyereket, amikor ez ilyen nehéz és el is hisszük? Tulajdonképpen olyan jó életem van. Ráadásul én töredelmesen bevallom, hogy borzalmasan kényelmes ember vagyok. Régebben én sokkal szorgalmasabb voltam például, de mióta így kiszívott a több éven át tartó túlóra és stressz a munkahelyen, az én hétvégéim olyan Pató Pálosan telnek :'Ej, ráérünk arra még!' Imádok olyankor az ágyban kávézni, 1-2 óra is eltelik mire kimászok a takaró alól, és ha van valami teendő, amihez épp nincs kedvem, hát akkor nem csinálom meg és kész, na akkor mi történik? (Mondjuk abban, hogy ilyen kiválóan el tudjam sajátítani ezt a hétvégi lustaság dolgot, valljuk be, hogy jó partnerem a depresszió is, ami szőrén-szálán eltünteti az esetlegesen bepofátlankodni kívánó tettvágyat). Ha gyerekünk lesz, nem lesz majd pihentető hétvégénk. Kitörlődik az életünkből. Mi lesz majd velem? Begolyózom? Elválunk? Vagy begolyózva válunk el? Normális dolog, hogy én már most ettől rettegek? Tisztában vagyok vele, hogy nekem kicsit több időm van gondolkodni, mint azoknak, akiknek hipp-hopp jön, de nem természetellenes előre felni ráadásul pont attól, amiért annyit küzdök is és annyira akarom? 

Ha 5-6 éve megkérdeztek volna, miért szeretnék majd egyszer gyereket, akkor olyan elcsépelt válaszok jutottak volna eszembe, mint az, hogy azért, mert nagyon szeretem G-t, a legjobb dolog, ami történhetett velem az életemben és micsoda megkoronázása lenne ez a szerelmünknek. Meg hogy a gyerekekből áradó érzelmeknél nincsen tisztább és őszintébb dolog az életben, olyan csodálatos lehet ezt megtapasztalni. Az is eszembe jutott volna, hogy a családosok élete olyan vicces és én imádok társaságban nevetgélni. A barátaim gyerekei között minden felnőtt szakad a nevetéstől, és az a lelkesedés mindig annyira elérzékenyít, amivel az anyák és apák mesélik el a jobbnál jobb hétköznapi történeteket, ráadásul minden alkalommal megmosolyogtatnak, amikor eszembe jutnak. Természetesen ezt ma is így gondolom, de jól besurrant az életünkbe az árnyoldal is, aminek alapvetően örülök. Tudjátok, sajnos az a pesszimista beállítottságú ember vagyok, aki gimiben úgy érezte, hogy egyes lett a dogája, azt jé ötös. (Hát igen, még van mit tanulni ezekből a meditálós könyvekből.) De miért érzem azt, hogy ebben a gyerekezős nehézségben mégsem fogok ilyen kellemeset csalódni? Ám most már legalább tudom a választ a gyerekre való vágyásunkkal kapcsolatos miértekre: ez pedig nem más, mint az ösztön, persze teleaggathatjuk azért egyéb giccses magyarázatokkal is. De milyen félelmetes ereje van ezeknek az ösztönöknek, ugye? Hogy minden ellenére csak akarjuk, mindennél jobban szeretnénk kivenni részünket ebből a számomra sokszor oly' sanyarúnak hangzó sorsból... 

Úgyhogy kedves Gyerektulajdonsok, vigyázzatok, jövőre jövök én is, lenőtt hajjal, macinaciban, idegbetegen és még az is lehet, hogy ugyanolyan depressziósan, mint most vagyok. Mert ez kell nekünk is.

Dupla ünnep

Mert tegnap voltam az utolsó ultrahangon a 2. ciklusvizsgálat kapcsán, és végre, végre, végre legalább ennek vége, el sem hiszem, úgy örülök:) Már csak vérvételek vannak hátra, de komolyan nagyon megkönnyebbültem, hogy vége. Éljen, éljen, éljen!:) Ezt utáltam gondolatban és hát bevallom a gyakorlatban is a legjobban. Tegnap reggel meg G. a Honvéd Kórházba volt hivatalos spermavizsgálatra, és ő azt találta ki, hogy viszi a cuccost itthonról, csak hát úgy járt, hogy útközben hoppáré kilöttyent az anyag egy része az amúgy direkt erre a célra való üvegcséből. Ő nem is érti, hogyan. Kis szívem, hát én meg igen. Valószínűleg jobban kellett volna alkalmazni a kupakcsavarás technikáját. Mindenesetre így aztán felesleges volt a rákészülés, szevasz vizsgálat,  majd mehet egy hónap múlva újból. Hát így ömlött tegnap a mag és így illant el a peteérés is. Na, mi ezzel ünnepeltük idén a házassági évfordulónkat:) ... Meg persze egy pohár borral. És ez így volt most tökéletes :) Szeretem a férjemet <3 

Misztikum

Néha azt érzem, hogy a gyerekcsinálás témájában kezdem elveszíteni a kapcsolatot a valósággal. A napokban az egyik terhes barátnőmnek kifejtettem azt is, hogy most mély szakadékot érzek köztem és a terhes ismerőseim között. Valahogy úgy, mintha egy másik bolygóról valók lennének.
Tátott szájjal, döbbenten nézek azokra, akik velem egykorúak vagy nálam még idősebbek is, és hipp-hopp képesek teherbe esni. Én, a kizökkenthetetlen racionalista, már-már némi misztikumot vélek egyes esetekben felfedezni és csak kapkodom a fejem, nem értem, hogy van ez? Hogy hogy sikerült neki? Úgy kutatom a kérdésre a választ, mintha még nem lenne rá egyértelmű biológiai magyarázat évezredek óta. Ezt az érzelmi káoszt valószínűleg az a paradoxon okozza, hogy nagyon szeretném már, ha végre sikerülne, viszont jelenleg még csak nem is tudunk próbálkozni a kivizsgálások miatt, így az esélye annak, hogy most csatlakozhassak a hasnövesztő barátaim körébe, egyenlő a nullával, ami valljuk be, kissé megvisel, magányossá tesz és kirekeszt.

Az egyik tüszőmérés alkalmával összefutottam a rendelőben egy kis családdal: apa, anya, meg egy 5-6 év körüli gyerek. A beszélgetésből kiderült, hogy anya 6 hetes terhes. Ahogy kijött a vizsgálóból, kapta is elő az ultrahang felvételt és mutatta az 5 évesnek, hogy nahát nézd, itt van a kistesód. Én pedig meghökkenten hallgattam az eseményeket, gondoltam magamban, hogy hát nem hiszem el, miről magyarázol, anyukám, és mi lesz ha holnap elkezdesz vérezni, aztán szevasz tesó? Mit mondasz az 5 évesednek, ha majd keresi? Azt, hogy volt tesó, nincs tesó? Hogy most így jártunk, aranyom? Aztán az önhergelés után végülis leesett, hogy ja, nem, tulajdonképpen ebben a történetben én vagyok az egyetlen, aki furcsán gondolkodik, hiszen valószínűleg az a normális, hogy a 6 hetes terhességek megmaradnak, és tovább folytatódnak, megnőnek a magzatok, és végül megszületnek a gyerekek. Azért erre rájönni, kellett egy kis idő. Szóval megnyugodtam, lesz ott tesó, huh. 

A minap láttam egy másik családot a buszon: magyar apuka, magyar anyuka, cuki afrikai kisfiú. Egyből arra gondoltam, hogy milyen szép család, biztosan hosszú évek próbálkozása után örökbefogadták. Aztán arra, hogy lehet, hogy donor. Nem mintha lenne jelentősége, hogy melyik verzió igaz, de napokkal később esett le, hogy talán a legvalószínűbb dologra - ami pár évvel ezelőtt minden bizonnyal elsőre jutott volna eszembe - nem is gondoltam, hogy például a gyerek anyu előző kapcsolatában fogant egy afrikai apától. Hát így. Igyekszem majd legközelebb a dolgok egyszerűbbik (vagyis a valósághoz közelebbi) oldalába belegondolni. Hátha ezzel az én bolygóm is elkezd kicsit közelíteni a másikhoz ;)

Milyen szülő lesz az ilyen? :)

Megtörtént a laparoskopiás kontroll vizsgálat is a saját dokinál a múlt héten. A vizsgálat előtt szépen levettem a bugyimat, ahogyan azt kell, felfeküdtem a vizsgáló székbe, és vártam, hogy megnézzen. Ő viszont úgy gondolta, hogy ebben a tökéletes pozícióban osztja meg velem a jó tanácsait még  a vizsgálat előtt: "én azt szoktam javasolni a pároknak - amikor így nem találunk semmit - , hogy menjenek el úgy egy 3 hétre a Seychelle szigetekre pihenni, kikapcsolódni, kicsit másra gondolni és az a tapasztalat, hogy összejöhet az a baba természetes úton is, higgyen nekem."

Majdnem mondtam neki, hogy hát tényleg, most, hogy véletlenül felhozta ezt a témát a doktor úr, éppenséggel fel van írva magamnak a napi teendőim közé, hogy leszervezzem ezt a röpke 3 hetes  kis kirándulást, de mindig elfelejtem, valahogy mindig kimegy a fejemből. Aztán nem mondtam, mert lehet, hogy nem értette volna, hogy lehet az ilyesmit elfeledni. Még a végén azt hiszi, hogy amnéziás vagyok. Szóval ott fekszek bugyi nélkül, széttárt lábakkal,  és inkább csak bólogatok a dokinak kellő komolysággal, hogy milyen igaza van. Kár, hogy közben nem mutatott valami katalógust, mint az utazási irodákban szokták, lapozgathattuk volna együtt,  hogy jobban megjöjjön a kedv, a szép képek jól beleégjenek az agyamba, mert pont megfelelő kényelemben éreztem magam ehhez a felhőtlen kis tervezgetéshez ott félmeztelenül terpesztve.
Közben meg most arra gondolok, hogy akarjuk - e mi egyáltalán azokat a kölyköket rendesen? Már évek óta csak a nyamvadt Balcsiig vagyunk képesek eljutni...! A környező országokat már le sem merem írni... Nincs egy kevéske 3 hetünk, hogy kiszakadjunk a versenyszférából? Itt van a kutya elásva! Hát könyörgöm, milyen szülő lesz az ilyenből, kérem szépen? :)
Jaj, azt el ne felejtsem megemlíteni, hogy azért a vizsgálat is megtörtént persze. Imádtam, mert minden a legnagyobb rendben volt,  így végre 3 hét kihagyás után lehet rendesen szexelni és órákat ázni a fürdőkádban (legalább ott).

Nos, ugyan még nem foglaltunk szállást, mert van itt egy kis vita, G. máshová menne inkább, én meg mondom neki, hogy ez nem kívánságműsor, ne legyen már ennyire önző, itt Seychellen jön a baba! Mit nem lehet ezen megérteni? A hétvégén azért lefotózkodtunk a konzulátus előtt, hogy semmiképpen ne felejtsük el ezt a témát, na meg titkon bízunk abban, hátha a mi gyerekeink egyelőre beérik ennyivel is (meg a Balcsival és néhány közelebbi országgal) ;-)

Boldog Ünnepeket!

Békés, Boldog Karácsonyt és Egészséges Magzatokban és Kisbabákban Gazdag 2015-ös évet kívánok Mindenkinek!

Pinkman

Legyünk őszinték?

Tavaly, még a legelső Kaális konzi előtt sokat hezitáltam magamban azon, hogy vajon itt van-e már az ideje annak, hogy megosszam életem eme történéseit a munkahelyemmel, vagy még ki tudok tartani és még van bennem annyi fantázia és kreativitás, hogy újabbnál újabb lódításokkal álljak elő, ha hiányozni vagy késni kell a munkából. Végül arra jutottam, hogy még kitartok. Azt gondolom, hogy az asszisztált reprodukcióban résztvevő pároknál éppúgy megoszlanak ezzel kapcsolatosan a vélemények, mint a dolgozzunk vagy ne dolgozzunk beültetés után, teszteljünk vagy hcg-t méressünk és így tovább.... Furcsa dolog ez nálam is, merthogy alapvetően az őszinteség híve vagyok, pláne hogy mindig minden dolgom, ügyem jól sikerült, legyen az munka vagy magánélet, ha ezt az utat választottam, ha pedig valami oknál fogva nem ezt, akkor be kell valljam, hogy sokszor pofára estem. Viszont a második biokémiai terhesség után nagyon mélyre zártam magamban életem e területét, és mindenkitől féltem, óvom, hogy nehogy véletlenül bárki is bepillantást nyerjen ebbe. Előtte a családdal és az igazán szoros barátokkal megosztottam (a munkatársakkal egyáltalán nem) ezeket a dolgokat: még a gyerekprojekt megkezdése előtt jól nagydobra vertem, hogy mi mikor fogunk belevágni (ezt egyébként ma már mélységesen bánom). Így hamar kiderült a közvetlen környezet számára az IR-em, a pajzsmirigy alúlműködésem és a PCT pozitivitásom, ugyanis ezekről még beszámoltam nekik is. Egyedül az IR-ről egyébként tudnak a közvetlen kollégáim is, arról,  hogy diétázom, sportolok, gyógyszert szedek és kontrollra járok vele, azt már nem tudják, hogy mi okból volt szükség erre fényt deríteni. A második biokémiai terhesség után tudtuk meg az MTHFR mutációmat. A családnak innentől kezdve már nem beszéltem magunkról. Nem azért mert rossz a kapcsolatom a  szüleimmel, sőt nagyon is jó és meleg, egyszerűen  csak már nem tudtam tovább nézni az anyukám szemében azt az aggodalmat, amit okozok neki ezzel. Jobbnak láttam, ha nem tud semmiről, így aztán nem éli bele magát semmibe, ezért nem is tud többet csalódni sem. Persze ez nem ilyen egyszerű, mivel várják, hogy terhes legyek, és láthatólag nem jön, időnként azért faggatnak és tudom, hogy ettől még borzasztóan aggódnak....De igazság szerint olyan szinten bezárkóztam már, hogy nem tudok beszélni erről nekik, pedig oly sokszor megfogalmaztam már magamban, oly sokszor elképzeltem, hogy mesélek kicsit, és megnyugtatom őket, hogy nem lesz semmi baj, tudom, csak ez nekünk egy icipicit lassan megy.

A legjobb barátaimnak elmondtam a második vetélést és a mutációt, de tovább nem meséltem. Akkor azzal zártam le, hogy egy darabig nem próbálkozunk, mert nagy eséllyel újabb vetéléssel végződne egy létrejött terhesség (egyébként ez így is volt, volt kb. két hónap, amikor Czeizel tanácsára védekeztünk, és csak a folsavat tömtem). És itt ez a történet számukra is lezárult, többet nem beszéltem. Az ő szemükben pedig a sajnálatot nem tudtam tovább nézni, és tudom, hogy nem szabad így felfogni, de mélységesen tudtam magam szégyellni, mikor egy egy sikertelenséget, rossz eredményt csak sírva voltam képes elmesélni nekik. Ráadásul arról ne is beszéljünk, hogy a baráti társaságunkban mindenki 1-2 hónap próbálkozás után esett teherbe, akiknek meg nincs babája, azok meg még nem is igen próbálkoznak, így aztán halvány lila gőzük nincsen olyan dolgokról, mint az IR és a peteérés összefüggése, a spermaölés és a szteroidok vagy egy genetikai mutáció. Persze velük is lejátszottam már képzeltben több százszor is, hogy elmesélem, de nem megy. Mikor lehetőségem lenne rá, akkor egy hang sem jön ki a torkomon, és ha kérdeznek majd' kiugrik a szívem a helyéről, és azon stresszelek, mit találjak ki gyorsan, hogy eltereljem ezt a témát. Nem rég az egyik legjobb barátnőm elsírta magát, mikor kettesben voltunk, azt mondta, hogy már az jár fejében, hogy nincs-e valami nagyon komoly egészségügyi problémám. Tudom, hogy rettentően aggodnak. Tudom. 

Ám most itt a lombik, ami valamivel nagyobb hiányzással fog járni a munkából, mint az inszeminációk voltak. Attól félek, hogy nem fogom tudni tovább titkolni ezt a munkatársaim előtt, és szörnyen érzem magam, ha velük meg kell osszam, a családom, a legjobb barátaim előtt meg hallgatok, mint a sír... Persze nagyon jó a kapcsolat a kolléganőkkel is a szűk csoportban (igazából csak ott az érdekes), és azzal sincsen gond, hogy megértenék-e vagy sem. Valószínűleg meg.
(Mármint értem én ezt úgy, hogy amilyen mértékben képesek ezt megérteni azok a családanyák, akiknek feltehetőleg gyönyörűségesen bájos arcú, hosszú szempillájú és hamvas bőrű tündérkirálykisasszonyok belebűvölték a méhükbe a magzatukat - finoman, szelíden és észrevétlenül a varázspálcájukat a hasukhoz érintve-, akkor amikor ezek az anyák azt kigondolták, megkívánták, mert pont eljött az ideje valamikor, egy ragyogó csillagokkal teli, romantikus, mesebeli és mámoros éjszakán, majd mindenféle komplikációk nélküli, felhőtlen 9 hónap várandóság után világra hozták csodálatos és makkegészséges csemetéjüket.)
Szóval nem hiányzik nekem még több sajnálat és még több kíváncsiság és még több sikertelenség elsztorizása, és megértetése.

G. mindig azt kérdezi, hogy miért nem elég, ha azt mondom bent, hogy dokihoz megyek, aztán szevasz. Ez valószínűleg a főnököm esetében működne is, nem hiszem, hogy tovább faggatna. Viszont a csoportban mi lányok vagyunk, nők dolgozunk, és hát alapvetően nem így működünk. Egyszer megfogadtam G. tanácsát, a beszélgetés a következőképpen zajlott:

Pinkman: Dokihoz megyek holnap.

Kollegina: Igen? Mi történt?

Pinkman: Semmi csak egy rutin kivizsgálás.

Kollegina: De ugye nincs baj? Miért kell? Milyen dokihoz mész?

Pinkman: Tényleg semmi extra, nem olyan lényeg.

Kollegina: Ne hadoválj, inkább mond, hogy nem akarsz beszélni róla.

Pinkman: Nem akarok beszélni róla. - Kollegina már gurul is a székével Pinkman mellé és átöleli.

Kollegina: Nekem nyugodtan elmondhatod, ha baj van, tényleg számíthatsz rám. Mi a baj? Milyen doki? Tényleg, segíteni szeretnék.

(Őszintén szólva, egyszerűen hirtelenjében ekkor nem is tudtam, hogyan rázzam le a Kolleginát, és csak annyi csúszott ki a számon, hogy gombás vagyok, és ezt nem akartam elmondani. Persze kinevetett, hogy ne aggódjak, ez mindenkivel előfordul, komolyan mondom, mintha nem tudnám.) 

Gondolom a férfiaknál valóban sokkal egyszerűbb egy efféle kommunikáció:

G.: Dokihoz megyek holnap

Kolléga: Milyen doki?

G.:Áhh, csak rutin kivizsgálás.

Kolléga: Értem, majd akkor jössz valamikor. Na helló.

Szóval én egyelőre csak különféle füllentésekkel tudtam elrejteni az életem gyerekcsinálós szakaszát a hivatalos nyilvánosság elől. És jó lenne, ha ez így is tudna maradni. Volt itt már minden: fogorvos, utazás, metformin receptfelírás, villanyórás, gázórás, barátnő gyerekére vigyázás, G-nek is volt már minden baja, ami miatt én késtem, amit nem tudtam nagyon megoldani, arra meg kivettem szabadságot. Szóval a lombikhoz kifogytam már majdnem mindenből (lassan a szabadságokból is), de remélem, hogy hamarosan tudok ihletet meríteni valahonnan. Ha meg nem, hát akkor úgy érzem, két lehetőségem maradt:

Vagy feladok egy hirdetést:

Vagy végre az őszinteséget választom:

Idiokrácia

Biztos, hogy csak nekem van bajom a közegészségüggyel itthon, mert az nem lehet, hogy folyton elégedetlen legyek vele. Az is elképzelhető, hogy csak is én vagyok a hibás állandóan, de muszáj leírnom, hogy mi történt velem a héten, hiszen, lehet ennek egyébként hatása lesz a március 10-ei Káalira is....Próbálok tárgyilagos lenni, bár elég nehéz az érzelmeimet kordában tartani, ha csak egy kicsit is gondolok az esetre.

Ugyebár a korábban említett nőgyógyászunk javaslatára kórházban csináltattam meg a méhnyaknyákból vett vizsgálatokat (Chlamydia, Ureoplasma, Mycoplasma). Közeleg a március 10. is, de egyébként is eltelt már 2 hét, mióta megcsináltattam a vizsgálatot és hát a doktorunk azt mondta, hogy vizsgálattól számított 2-3 hét elteltével kezdhetek is az általa megadott (!) telefonszámon (telefonszám 1) érdeklődni az eredményem után. 

Így hát március 3-án, hétfőn neki is kezdtem hívogatni telefonszám 1-et, amit egy idő után fel is vették. Közölték, hogy ott biztosan nem fogok kapni felvilágosítást a leletemről, hívjam telefonszám 2-t. Telefonszám 2: itt biztosan nincsen az eredménye, hiszen ez a fekvőbeteg nővérszoba, ne ezt hívjam, a laborban érdeklődjek a telefonszám 3-on. Telefonszám 3-on közlik, hogy ha van eredmény, akkor náluk az már nincsen, hívjam telefonszám 4-et, mert ők odaküldik. Itt azért már éreztem, hogy ezzel a rendszerrel valami probléma van. Telefonszám 4-ről persze visszaküldtek telefonszám 1-re, jeleztem is, hogy ott már jártam, de szóltak, hogy nem olyan egyszerű, biztosan azért nem tudtak segíteni, mert nem Laboros Mártikát kerestem. Bevallom, nem őt, mert nekem ezt senki sem mondta, de hát megpróbálom, akkor őt, csak legyen kedves megmondani, mi a tisztességes polgári neve a hölgynek, ne Laboros Mártikaként keressem már, mint valami 19. századi kis faluban, ahol mindenkit a különböző tulajdonságairól neveztek el. Áhh, azt ő nem tudja, mindenki így hívja, nyugodtan keressem így. Na jó, nem tudtam, hogy nevessek vagy sírjak ezen, de rajtam ne múljon. Visszahívtam telefonszám 1-et és kerestem Laboros Mártikát. Nem volt egyszerű elérnem, de sikerült. Laboros Mártika közölte, hogy nála ne keressem, ők azt egyenesen odaadják a doktor úrnak. Bevallom őszintén ez a válasz már - mindezek után megnyugtatott, mert úgy voltam vele, ha ez így folytatódik, akkor hívom a dokit, mert ez már vicc vagy cirkusz, inkább az utóbbi, mert a vicceket szeretem a cirkuszt pedig nem. Csak másnap hívtam a doktort, mert azt tudni kell, hogy rengeteg a munkám odabent, és egyrészt időm sem volt több, másrészt elég feltűnő azért 5 percenként kijárni az irattárba telefonálni, ezt nyilván nem úszhattam meg a munkatársaktól érkező kérdések nélkül, és a kérdésekre adott nem őszinte válaszokba azért sokszor belezavarodik az ember lánya, ami igen kellemetlen. 

Másnap persze doktorunk közölte, hogy ő lelet ügyben nem tud segíteni, és a mai napig is csak a telefonszám 1-et tudja javasolni, hát ő is csak azt tudná hívni, ott tudna érdeklődni, próbálkozzak, de inkább csak pénteken, mert lehet az a baj, hogy nincs eredmény. 

Azért itt már egyértelműen el tudtam dönteni, hogy tovább nem tudok nevetni ezen. 

Március 7., péntek, telefonszám 1, újból: milyen lelet, hölgyem, labor lelet? Nem labor, mert nem vérvizsgálat volt, hanem méhnyaknyákból levett kenet. Hölgyem az is laborlelet, hívja telefonszám 2-t, és keresse Melindát. Milyen Melinda? Hát én azt nem tudom, csak Melinda, tudni fogják. Telefonszám 2 újból: Milyen lelet? Mondom laborlelet, méhnyaknyákból vett kenet. Hölgyem, az egyáltalán nem laborlelet és ez a fekvőbeteg nővérszoba, én innen nem tudok segíteni, hát értse már meg! Na, itt elkezdtem ordibálni, és nyugodtan nevezzen bárki türelmetlennek és bolond betegnek, de már innentől kezdve az önuralmam egy tízes skálán a nullát verdeste. Elordítottam, hogy 4 telefonszámot kaptam, hogy egy hete nem tudom kideríteni, hogy van-e lelet, hogy ha van, kitől kaphatom meg, és hogy valaki döntse már el, hogy hol az istenben tartják a leleteket, és hogy egyezzenek már meg abban, hogy akkor ez laborleletnek vagy nem laborleletnek számít, mert nekem ugyan mindegy, minek hívják, de hogy egy kórházban még ezt sem tudják a 21. században, az felháborító. Persze erre én is megkaptam a magamét, hogy ne oktassam ki, meg hogy ez a fekvőbeteg részleg, hát mit keresne ott a lelet, de akkor ő elmegy lábbal és megnézi nekem. Hívjam 5 perc múlva. Hívtam 5 perc múlva, persze ismét más vette fel a telefont, ahol közölték, hogy méhnyaknyákból vett kenet? Hát mit akarok még azzal, másfél hónap múlva lesz eredmény! De nekem az orvos 2-3 hetet mondott, erre a mogorva hölgyike közli: mert ő nem jól tudja! És akkor itt elköszöntöm, viszonthallásra..... és csak álltam az irattárban, fogtam a fejem, és azon gondolkoztam, hogy ez vajon álom vagy valóság...

Szerintem örökre letehetek a leletemről ebben a kórházban, mert lehetséges, hogy ilyen vizsgálata még senkinek nem volt a világon. Ureoplasma, Mycoplazma? Hiszen a nevük is elég futurisztikus. Én lehetek az első, akit erre vizsgáltak, és ez valójában egy NASA által kérvényezett szuper bizalmas és érzékeny vizsgálat, amit majd egy titkos kód ellenében személyesen vehetek át egy motoron érkező cyborg futártól valamikor a 23. században.

Hogy a Kaáliban majd ehhez mit szólnak, azt nem tudom, de beszámolok erről is, és csak remélni tudom, hogy emiatt nem lesz nagy csúszás.