Ketten vagyunk

Ez eddigi legfurcsább lombikom. Nem tudom, hogy ez azért van-e, mert tényleg mindenhez hozzá lehet szokni, vagy az van, hogy az örökbefogadás gondolta és átélése annyira elborította az agyam, hogy múlthéten majdnem elfelejtettem beadni a tűszőrepesztőt és a progeszteron 2 alkalommal is kimaradt délben. (Az örökbefogadásáról majd később írok, amíg nem vagyunk túl mindenen, nem akarok semmit sem elkiabálni.) A héten meg többször el kellett mondanom magamnak, hogy csak el ne felejtsek elmenni a transzferre, sokszor csak úgy leesett a semmiből, hogy jaj, nekem az is lesz még a sok száz teendőm mellett. Aztán a transzferre is egyedül kellett mennem, most először, mert a férjem nem tudott eljönni a munkából, olyan dolga volt, amit nem mondhatott le és helyettese sincsen rá, de valahogy ez sem volt zavaró, természetes volt, pedig ilyen tényleg nem volt még sosem, nem tudom, honnan a természetes érzés. Aztán most először nevettem sokat transzfer közben is, és még az sem stresszelt be teljesen, amikor percekig kereste a doki és az asszisztens az ultrahangon, hogy hol van az egy szem kis utolsó embrióm ebből a csomagból, én már tényleg úgy voltam vele, hogy nem sikerült felspricccelni. A mai napig nem vagyok benne biztos, hogy ott van, lehet, hogy csak az én megnyugtatásomra mondták, hogy megtalálták és ott van. Akkor ma még az is volt, hogy szórakozottságomban 16 mg Medrolt kapkodtam be a 8 mg helyett, mert hogy a tüszőrepesztőtől az ET napjáig 16-ot kellett szednem, aztán elviekben mától már csak 8-at, de úgy tűnik, hogy ez a feladat nekem ma túl bonyolultnak bizonyult, pedig tényleg semmi dolgom az égvilágon, csak ráhangolódni a terhességre. Ez most így sikerült, mindegyik ET és lombik kicsit más körülmények között zajlik, más érzésekkel megyünk bele, nem hiszem, hogy ezen bármi is múlik, és sosem tudjuk meg, mi hozza a sikert. 

Vajon Te velem maradsz most, Tökmag? 

ET+1, 20 cn, 6. DPO

Embriótranszfer - változó idők

Sokaktól hallottam, hogy milyen izgalmas az az időszak, mikor bent van az embrió, és várod a ~két hetet, hogy teszteld a pozitívat. Tény és való, hogy az első transzferem nekem is agymenés volt, de csak azért, mert 99,9%-ig biztos voltam benne, hogy sikerülni fog, hogy az én utam a spermaölés miatt a lombik, és ha lombik, akkor tuti sikerül, mert valójában én egy termékenységi istennő vagyok. Változnak az idők, azóta azért már kicsit másként gondolok magamra. Be kell valljam azt is, hogy az én nyugodalmas pillanataim pont abban a két hétben vannak, amikor bent van az embrió és még nem tudod mi lesz, csak vársz. Előtte és utána is idegbaj van, de nagyon. 

A múltkori, elmaradt transzfer annyira mély nyomokat hagyott végül bennem, hogy én teljesen megbolondultam a mostani előtt. Először is tudni kell, hogy nagyon nehezen jött meg a vérzésem, már komolyan azt hittem, hogy terhes vagyok, csak megint rossz a teszt, aztán azért nem mutatja. Végül csak megjött, eltemettem a természetes ciklust és a szokásos 12. ciklusnapra kértem időpontot tüszőmérő ultrahangra. Persze a 9-10-11. ciklusnapon totál bekattantam, hogy megrepedt a tüszőm és mire megyek a dokihoz már nem lesz ott, ő meg így természetesen megint nem fogja megcsinálni az ET-t, hanem halasztani kell januárra, mert decemberben a karácsony miatt biztosan nem lehet. Teljesen a betege lettem a megrepedt tüszőnek, úgy éreztem, hogy a 11. napra minden szurkálásom és fájdalmam elmúlt a bal petefészkemben, ez tuti így volt, mert odaköltöztettem az agyam, úgyhogy egy pillanatot sem mulasztottam el, ami az alapos megfigyelést illeti. Na meg a libidóm is egekben volt a 9-10. napokon, ami ugye tüszőrepedéskor és annak környékén a jellemző, a 11-en meg csak amolyan átlagosnak éreztem. A munkában nem tudtam koncentrálni, hazajöttem hamarabb, de itthon is folyamatos idegben léteztem, nem mondhatnám, hogy hasznos tagja voltam ennek a világnak. A férjem próbálkozott nyugtatni azzal, hogy nem létezhet-e véletlenül, persze csak egészen véletlenül olyan, hogy mégis ott van a tüsző és például a libidóm is csak úgy simán azért volt az egekben, mert még mindig nagyon szeretem őt, de akkor azért mondanom sem kell, ez elképzelhetetlen volt számomra. Mármint nem az, hogy szeretem őt, hanem az, hogy még ott van a tüsző. Változnak az idők, eljön az is, amikor már azt hisszük, hogy a libidót is csak és kizárólag biológiai folyamatok irányítják. 

Persze az ultrahangon kiderült, hogy minden a legnagyobb rendben, valóban sokkal nagyobb volt a tüszőm, mint általában ilyenkor szokott lenni, de még pont időben vagyunk. Azért rendesen kicentiztem, az Ovitrelle-t is aznap kellett beadnom, még ott reggel a Kaáliban. Komolyan olyan boldog lettem ettől a hírtől, mintha azt közölte volna a doki, hogy gratulálok, Ön terhes. Változnak az idők, eljön az is, amikor már annak is örülünk, hogy eljutunk a transzferig. 

Hirtelen felindulásból azt is eldöntöttem, hogy beadatom megint Bishop vérét (lipid), kicsit lazább vagyok már az IVIG után, mit mondjak, pedig azt hiszem ezúttal belázasodtam tőle. Változnak az idők, eljön az is, amikor már kevésbé félünk a beszedett gyógyszerektől és beadott infúzióktól.
A 18. ciklusnapon pedig megtörtént immáron a negyedik embriótranszferem. Két Tökmag jött ki most a csomagból, ezt én kértem. Nem bántam volna, ha jön mind a három, de még a kettőnél is megkérdezte a doki, hogy biztosan így akarom-e (mert egyébként megint egy volt a javaslat, a hármat teljes mértékben ellenezte), emlékezzünk csak, azért mert olyan kiválóak. Még mindig. Szerintem is azok, lemeóztam. Nem mintha nem rettegnék az ikerterhességtől vagy az ikrek nevelgetésétől, de hátha így nagyobb az esély, és ugye azt sem nagyon bizonygatták eddig, hogy egyesével annyira megtapadnának, hiába a remek minőség. Persze tudom, ez nem jelent semmit, 19 sikertelen lombik után is sikerülhet a 20-ra ikerterhesség, de most így döntöttem. Változnak az idők, eljön az is, amikor már mindegy, hogy egy vagy két gyerek lesz belőle, csak sikerüljön végre.
Mostantól pedig akkor jöjjenek azok a híres nyugodalmas percek. Majd jelentkezem a hírekkel, tulajdonképpen még nem is tudom, hogy mikor, talán hamarosan. Remélem tényleg változnak az idők, és ezúttal végre valami pozitívról számolok be!

Csak szépen, csak lazán, csak fagyosan!

Elröppent ez az idő is júniusig. Végülis olyan gyorsan, hogy holnap már július van. Ahogy megjött, másnap hívtam is a dokit, hogy akkor szeretném a fagyasztott gyerekeket, ha lehet. Meg is beszéltük, hogy rendben, még a szabija előtt biztosan bele fogok férni. A ciklus 10. napján voltam az első ultrahangon, már akkor sejtettem, hogy nekem ez korai lesz és több mint valószínű, hogy találhatom ki az újabb hazugságot a következő ultrahangra (mármint a munkába, a késés miatt). Így is lett, annyira pici volt a tüszőm (11 mm, nyálkahártya 6 mm), hogy a doki azt mondta, mennem kell egy lesre még a 13. ciklusnapon is, és ráadásul több, mint valószínű, hogy ebből csak a szabija alatt lesz ET, úgyhogy vagy másik doki fogja csinálni, vagy pedig halasszuk el az egészet szeptemberre. Kicsit kerekedett a szemem a szeptemberen, így inkább a másik dokit választottam. Közben hezitáltam azon, hogy kellene-e valamit tennem, hogy kicsit rásegítsek a nyálkahártya növesztésre, vagy inkább ne foglalkozzak most ezzel. Olvastam, hogy a gránátalmalé jót tehet, sokan dicsérik, de komolyan semmi kedvem nem volt neten kutakodni azután, hogy mikor érdemes elkezdeni, hogy a túlműködő immunomnak az vajon jót tesz vagy sem, hogy a halmozott fogyatékosságaim miatt vajon többet ártok -e vele, mint használok. Végül azért a 12. ciklusnapra beszereztem egyet, egye fene, mondván napi fél dl abból csak nem turbózza fel túlságosan a szervezetem, nem babrál bele az inzulinomba sem, bár ilyen későn elkezdeni, meg lehet felesleges volt a nyálkahártya szempontjából, de most már teljesen mindegy. Megmondom őszintén, nem nagyon izgultam szét magam ezen nyálkahártya teljesítményen és a csigalassú tűsző növekedésen sem.

Mindenesetre azt talán jól tettem, hogy nem halasztottam el az ET-t szeptemberre, ugyanis a 13. ciklusnapra - nagy meglepetésünkre-  úgy belehúzott a tüszőm a növekedésbe, hogy aznap már kaphattam is a tüszőrepesztőt (19 mm, nyálkahártya 8 mm), és még az is kiderült, hogy belefér az ET a doki szabija előtt.  Persze nem váltottam ki aznap reggel az injekciót, mert siettem munkába, így munka után szaladgálhattunk még 40 fokban jó messzire olyan gyógyszertárba, ahol van raktáron és nem kell megrendelni. Miután beszereztük, persze - péntek lévén - semmi kedvem nem volt hazamenni csak azért, mert az Ovitrelle mindenféle hűtést igényelne, ráadásul mivel fagyasztott embrió beültetésnél még az is mindegy, hogy a nap melyik szakaszában adjuk be a tüszőrepesztőt, úgy döntöttünk a férjemmel, hogy kedvenc kocsmánk női WC-jében esünk túl ezen a egészen, és ezúttal nem rendeljük alá magunkat ennek az egésznek: ha nekünk éppen ott van kedvünk ücsörögni, akkor ott is fogunk ücsörögni, Ovitrelle ide vagy oda. Én olvastam a tájékoztatót (!2-es pont: Keressen egy tiszta helyet :D!), a férjem pedig rutinosan beadagolta a szert, majd utána az egészet leöblítettük egy rose fröccsel. Tény és való, hogy sokkal, de sokkal könnyedebb egy FET, mint egy stimulációs ciklus, minden szempontból. 

A Smoflipidet is elintéztem, ami szintén nem jött ki túl szerencsésen, de komolyan nem volt kedvem ezen is idegesítenem magam. Azt mondták abban a magánrendelőben, ahol adják az infúziót, hogy 4-5 nappal ET előtt adassam be, és amint tudom, mikor lesz az ET csörögjek oda, ők intézkednek is. Tényleg rugalmasak. Ugye nekem múlthéten pénteken derült ki, hogy ma lesz az ET, azaz hétfőn kell lecsöpögtetni a cuccost. Persze nekem hétfőn már olyan dolgaim/megbeszéléseim voltak betervezve a munkában, amit már előtte pénteken (ilyen gyorsan) nem lehetett lemondani, és átszervezni. Nyilván megoldanak mindent, senki sem pótolhatatlan, csak ilyen esetekben az van, hogy elég nyomós indokkal kellene előállni. Bár mondjuk egy ET meg egy Smoflipid pont elég nyomós is lenne, ha erről tudnának a munkatársaim vagy a főnököm, de ugye nálam az a gond, hogy én nem akarom, hogy tudjanak róla. Mindegy, ez is az én dilim. Mindenesetre nem is sikerült elég nyomós indokot találni, úgyhogy egyszerűen csak leléptem, mondván, hogy nekem most el kell mennem, és komolyan nem érdekelt ezért mit kaphatok, vagy mit szólnak mások. Így is jó nagy késéssel értem a rendelőbe, amivel csak az a gond, hogy 5 óra alatt kell lecsepegjen a lipid, viszont így nekem csak 4 órám volt erre a zárásig. Valahogy ez sem stresszelt most fel, talán nem ezen fog múlni. Az infúzió egyébként eléggé fájt, fura volt. Már kaptam életemben párszor, de eddig mindig olyan volt, mint egy egyszerű vérvétel. Most csillagokat láttam mire bement a tű, és a végén a férjem masszírozta a kezem. Egyébként a lipid ilyen fehér színű, tejszerű folyadék volt, nem így képzeltem. Olyan volt, mint Bishop vére az Alienből, kicsit felfordult tőle a gyomrom.

Bocs, nem tudtam kihagyni. Nekem mindegy amúgy, csak használjon. 

Persze a sportot is csak június elejéig sikerült intenzíven űzni. Utána olyan komoly akadályok gördültek az izomnövelés útjába, mint a meleg, az eső, a barátok, a fodrász, az EB, na meg a meccsek utáni fáradtság, így mindezek után azon kaptam magam, hogy két hét totál kimaradt. Lehet három is. Szép. Viszont ha már a sporttal nem javítottam az inzulinomat, úgy döntöttem, hogy az ezen való idegeskedéssel sem fogom lerontani azt.
Ma pedig volt a transzfer, gyorsan végeztünk. Megint egy Tökmag érkezett hozzám, mert 3 hónap fagyasztás után is eléggé bivaly embrióink vannak, hát most mit csináljak neki, tökéletesek, így jött le ez a széria:) Ma vagyok 19. ciklusnapon, 4. DPO-n.
Szóval ilyen laza egy FET. Nem is gondoltam volna, mennyire jó már? Mit mondjak, hálás dolog, ha marad az embernek a fagyóba is, legalábbis én eléggé az vagyok. Nincsenek stimulációs tünetek, nincsen punkció miatti kómanap, nincsen hány petesejt és embrió lett és hogy fejlődnek idegeskedés. Imádom. Imádjon ő is engem, én megelégszem, ha megajándékoz egy rendes terhességgel! 

Második lombik

A stimuláció végül a következőképpen alakult:

2. cn-9. cn: 150 NE Gonal-F (8 napon át) a tüszőérleléshez

7. cn-10. cn: reggelente Cetrotide injekció  (4 napon át) az idő előtti tűszőrepedés megelőzéséhez

10. cn, 22 órakor: Ovitrell a tüszőrepesztéshez.

10. cn - a 12 hétig: Clexane (vérhígító, vetélőknek javasolt)

Ha csak tudom, akkor az injekciókat mindig a közeli kis patikában szerzem be (olcsóbb is valamivel, mint pl. a Kaáliban). Nagyon kicsi és ahhoz képest van körülbelül 4 vagy 5 alkalmazottjuk, de annyira szeretem őket, mert mindenki annyira kedves és készséges ott. Sokszor eszembe jut, hogy tudtak összegyűjteni egy ilyen kis helyre ennyi kedves patikust. Szóval ők mindent megszereztek eddig nekünk legkésőbb másnapra, mert persze ezek a meddőségi szerek nincsenek ott nekik helyben, hanem mindig meg kell rendelniük. Így úgy szokott lenni, hogy a férjem odatelefonál, hogy mi kell, ők beszerzik, én este beviszem a receptet és már aznap vagy másnap mehetek is érte. Most nem egészen értette az egyik nénike a telefonban a férjemet, hogy mik ezek a szerek, milyen is kell pontosan, de valószínűleg a kolléganője rájött és odakiabált: jaj tudom, mik ezek, ezek biztosan a Pinkmanéknak kellenek. Szépen vagyunk. A stimulációs injekciókról már egyből minket azonosít a patikus, ráadásul tényleg nem is tévedett, pedig több mint egy éve volt utoljára lombikunk. Elgondolkodtató, de mindig mondom, hogy minden nézőpont kérdése: még jó, hogy nem morfiumról vagy rákos gyógyszerekről jutunk az eszébe. 

Maga a stimulációs időszak megint nem volt egy fergeteges élmény: migrén, hasfájás, puffadás, rémisztő fáradtság, olykor fájdalmas éhség, másszor beteges étvágytalanság, undor az olyan kajáktól, amiket amúgy nagyon szeretek, hányinger, émelygés, érzelmi labilitás, egyik pillanatban idegesség másikban óriási nyugalom. Ja, és természetesen megint fel is jött pár kiló, nem mértem magam de ezt érzem a hasamon meg a fejemen. Már el is felejtettem, hogy ez tulajdonképpen ilyen. Elolvastam az első lombikom erre az időszakra vonatkozó írását és hát tényleg, ugyanez volt. Ez némiképpen megnyugtatott. Nem baj, kaptam egy kis ízelítőt a terhestünetekből, gyakorlatilag pont ilyen volt az is mindig. Volt is ismerősöm, aki megkérdezte, nem lehetséges-e, hogy terhes vagyok. Mondtam biztosan nem, kérdezte, hogy lehetek benne biztos, az ember nem lehet ebben biztos, vannak, akik terhesen is menstruálnak. Inkább nem mentem bele a magyarázatba, gondoltam magamban, ha te azt tudnád... Azon gondolkoztam, hogy annak ellenére, hogy még nincsen gyerekem, mégis úgy érzem néha, hogy olyan sokat tapasztalok például egy korai terhességből is (mármint a tüneteket tekintve). Emlékszem az elmúlt időszak baráti terhesdömpingje alatt, mennyit hallgattam beszámolót a kellemes és kellemetlen tünetekről. Tulajdonképpen a különböző kezeléseknek köszönhetően majdnem mindenben volt már részem, a fizikai és lelki tüneteket is beleértve, csak közben nem rugdostak belülről cuki kis lábacskák.

Vagy például a stimulációm közben megszült egy nagyon kedves barátnőm is, és mesélt arról, milyen érzelmek kavarognak benne, leginkább ezek nagy része a hormonoknak köszönhető és ahogy mesélt, legszívesebben mondtam volna, hogy basszus pont ilyen labilis vagyok én is, csak mellettem még nem nyekereg egy gyerek. Ám az ember nem akarja elrontani a barátai legszebb napját holmiféle lombikos-érzelmes megjegyzésekkel, úgyhogy csak elejtettem egy mosolyt. Hát ilyen idilli körülmények között töltöttem magammal és az injekcióimmal ezt a röpke 10 napot. 

A punkció a 12. cn-re esett, és jelentem sikerült nem szét idegeskednem magam előtte. Úgy néz ki fejlődök én is. Hát igen, gyakorlat teszi a mestert. Hétvége volt, úgyhogy nyugalom volt az Intézetben is, olyan jó ilyenkor. (Bár gondolom, akik ott dolgoznak, azért nem repdesnek örömükben, hogy ott lehetnek.) Az altatás megint nagyon jó élmény volt, én ezt tényleg imádom, bár remélem, nem ez lesz a hobbim az elkövetkező években, hanem letudtuk most ezt egész életemre. Lényeg, hogy tíz petesejtet sikerült leszívni. Nem viccelek. Tízet.  Hát csoda, hogy nyolc hetes terhes nagyságúra puffadt hassal szaladgáltam a stimuláció utolsó napjaiban? Az egy évvel ezelőtti lombiknál hat sikerült, úgy látszik ez a Gonal-F elég bivaly. Vagy én vagyok egyre fiatalabb és üdébb? Meglehet.
Tíz petesejtből másnapra hat kisgyerekkezdemény termékenyült meg. Bevallom, nem is tudtam egész nap másra gondolni csak rájuk és drukkoltam nekik, hogy hajrá Tökmagok. A jó hírek után pedig bebikáztuk a szervezetem egy fél Ovitrellel (hcg) készülve a terhességre. Következőleg a harmadik napon kellett telefonálni, hogy hogy fejlődnek és hogy megtudjuk hányadik napon lesz a beültetés: aznap, azaz a harmadikon vagy az ötödiken. Nagy meglepetésünkre a harmadik napon az öt napos beültetést javasolták és már nem hatan, hanem heten fejlődtek az embriók. Kis hetedik, egyemmeg, biztosan az apjára igyekszik ütni, ő tökölészik mindig annyit.
Az embriótranszfer pedig ma volt, a 17. cn-en. Reggel hívott a biológus, hogy megbeszéljük a beültetett gyerekek számát és a fagyasztást, ugyanis mára maradt öt embrió, amikből az egyik csodálatosan előrehaladt  és fejlett állapotban van, így ők azt az egyet javasolják visszahelyezni. Komolyan ódákat zengett róluk (najó, az mondjuk elképzelhető, hogy kicsit elfogult vagyok és túlzok, de én így hallottam:)), és azt mondta ilyenkor esélyes, hogy mindegyik megmarad, ha többet ültetnek be. Osztottam szoroztam és arra jutottam, ha ők egyet javasolnak, mert az biztonságosabb, akkor egy lesz. Megint megnézhettük és valóban meseszép volt az öt napos kis blasztocisztánk. Tesók a fagyóban, az ultrahang felvétel kint a falon, a másik fél Ovitrelle beadva, folyamatosan megy a 3*2 Utrogestan (progeszteron). Innentől már semmit sem tudok tenni, és indul a szokásos várakozás.  Azt megfogadtam, hogy ezúttal megpróbálom az agyamat a helyén hordani és nem a méhemben, azaz megtartani egy kisebbfajta távolságot magam és a kisgyerekkezdeményünk között: hagyni őt, hogy nyugodtan vackolja be magát a méhembe, közben én meg élem az életemet, és csak néha köszönök oda neki messziről, hogy szevasz Tökmag, már most szeretünk Téged (na, ennyit a tisztes távolságról). Nem tervezek idegbajos, idő előtti tesztelést sem. Ezúttal ezt az időszakot olyan elszállt nyugalomban kívánom eltölteni, mintha beszívtam volna valami hetvenes évekbeli hippi fesztiválon. Kérlek, szorítsatok, hogy sikerüljön. 

Embriótranszfer

Olyan gyorsan eljött ez az idő, pedig szeptemberben, az utolsó inszemináció után még annyira távolinak tűnt. Szóval jelentem itthon vagyunk, mindahányan vagyunk, két darab háromnapos nyolcsejtes kisgyerekkezdeménnyel a méhemben.
Ahogy odaértünk, egyből szólítottak is, majdhogynem a kabátomat nem volt időm levenni. Jó dolog, hogy G. is ott lehetett a transzfernél és előtte megnézhettük az embriókat is. Csodálatos dolog ez. Még akkor is, ha annyira futószalag az egész, hogy nincsen idő ott romantikázni meg elérzékenyülni, G-t majdhogynem elrángatták a mikroszkóp elől, pedig szegény nem nézte őket 2 mp-nél tovább az fix. Bár őszintén szólva én majdnem így is elpöntyögtem magam. Mondjuk elég érzékeny vagyok mostanában, szerintem attól is elsírnám magam, ha hirtelen kitavaszodna és újból elkezdenének rügyezni a fák. A transzfer maga olyan volt végül is, mint az inszemináció, csak kicsit többen sürögtek körülöttem, szóval számomra koránt sem egy nagy élmény és örülök, hogy túl vagyok rajta.
Utána még behívott a doki és eléggé szűkszavúan elmondta a további teendőket, gyógyszerezést. Tesztelni hivatalosan december 17-én kell. Hahaha. Ahogy magamat ismerem körülbelül december 11-től elkezdem nyomatni a 10-es teszteteket, csakhogy lehetőleg legyen min idegeskednem. Vérvételt alapvetően nem kért, de azt mondta döntsem el én. Ha pozitív a teszt, akkor valószínűleg én azért elmegyek december 16-a körül.
Ha minden csupa 2 csík, akkor pedig január 5-én első ultrahang. Szép kis új év lenne két kis dobogó szívvel.
A további embriók sorsáról persze nem mondott semmit, mert minek is, végülis nem tartozik eléggé ránk. Én kérdeztem rá, hogy mi van velük és mi lesz velük, mert szeretnénk lefagyasztani őket, nem tudom, hogy ez automatikus, vagy valahol jelezni (és gondolom, hogy fizetni) kell, hogy ez megtörténjen. Hát úgy tűnik nem lesz kiket lefagyasztani, mert nem fejlődnek jól, azt mondta, hogy 1% esélye van, hogy eljutnak az 5. napig, de pénteken telefonáljak és kérdezzek rá. Persze én, aki hihetetlenül bele tudom magamat lovalni a sikerbe, és már-már természetellenesen optimistán állni a próbálkozásokhoz (gyakorlatilag tényleg nem tudom, hogy miért nem voltam még állterhes), most teljesen letörtem. Na nem feltétlenül a tényen, hogy nincs mit lefagyasztani, mert gyakorlatilag sok nőhöz képest örülök, összeteszem a két kezem és hihetetlenül szerencsésnek tartom magunkat, hogy egyáltalán volt kiket beültetni, de persze ott motoszkál a fejemben, hogy vajon, minden rendben lesz-e a bennem fejlődő két kis Mazsolával, ha a többi három ilyen gyengécske volt. Tudom, hogy a legjobbak kerültek be, meg, hogy 8 sejtesek és az jó. Tudom. Csak azt az egyet nem értem, hogy akkor miért kérdezte az elején, hogy 2 vagy 3 embriót helyezzünk vissza, ha gyakorlatilag a 3.-ról tudta, hogy nem sok esélye van?
Egyebet (kategóriákat vagy számozásokat) persze nem mondott róluk, de lehet, hogy jobb is. Jobb is, mert csak így fogom elhinni, hogy csodálatosan egészségesek, és tripla A kategóriások, vagy 5 csillagosok, vagy nevezzük, ahogy akarjuk őket, a lényeg, hogy most már a legjobb helyen vannak.