Megújulás

Minden tiszteletem a terhesen vagy kisgyerekkel (esetleg mindkettő egyszerre - és akkor imát is mondok) költöző vagy lakásfelújító családoké. Mi csak festettünk meg ezt azt újítottunk és igazából én csak dolgozom (igaz megint túl sokat), meg szabadidőmben dokihoz meg vérvételekre szaladgálok, de egyébként erőm teljében lévő, fitt és mozgékony asszonyka vagyok vagy mi, de huh kifáradtam. Számtalanszor gondoltam Henire, Cicre, Sensitivere meg mindenkire, aki pocakkal bevállalja, atyaég, terhesen ugyanezt vagy még ennél is többet...!?! Jó ég!

Szóval én jövőre TÉNYLEG terhes leszek, mert nem várhatok meg még egy újabb újítást, de én köszönöm, még egy festést sem csinálok végig terhesen és kész!

Most megint minden megvan, szép, új és friss, pont mint 4 éve. Itt az idő:)

Első ciklusvizsgálat - ultrahangok

Nem tudom, mit pattogtam meg izgultam ettől ennyire, hogy milyen macerás, de simán ment. Persze a kórházban biztosan agymenést kaptam volna, és valószínűleg nem lett volna ennyire gördülékeny, mint itt, úgyhogy azt kell mondjam, hogy nekem nagyon megérte ebbe a magánrendelőbe eljönni. Kezdődik ott, hogy sikerült munka utánra kapnom időpontokat, pedig már fel voltam készülve, hogy majd reggeli órákban lesz csak szabad hely, azt indul a vég nélküli magyarázkodás a melóban, hogy hol vagyok. Ráadásul ugye itt az étlapon szerepelt ez a vizsgálatsorozat (még bérletet is lehetett kapni hozzá:)), így senki nem lepődött meg, hogy minek ez a vizsgálat, senki nem vitatta, hogy indokolt-e vagy sem (mint ahogy azt Fülöp mesélte, hogy majd küzdenem meg veszekednem kell az állami intézetekben a dokikkal), és így már a recepciós hölgyek is megtettek mindent, hogy 2 naponta valaki megvizsgáljon, nem tárogatták a karjukat, hogy ők sajnálják, de nincsen szabad doki (ilyen marhaságok is forogtak a fejemben). 

Továbbá a hab a tortán az volt, hogy az első mondatomból, levágták, kinek a kérésére jövök. Négy alkalommal kellett mennem, mert így jött ki a peteérés, és mindannyiszor más dokinál voltam, de mindig a következőképpen indítottunk:

- Miben segíthetek?

- Ciklusvizsgálatra jöttem, az orvosom kérése az lenne, hogy ha ötnél több tüszőt lát, akkor azt is vesse papírra, hogy hol vannak, meg mekkorák.

- Tudom, Fülöp doktor lesz, ugye? Már ismerjük a kívánságait, sokan járnak ide.

Mindezek után én csak kényelmesen befeküdtem, terpesztettem, ők meg minden szó nélkül csak számoltak és méregettek és papírra vetették a kívánságaimat, vagyis akarommondani Fülöp kívánságait. Brávó! Tényleg nem kellett volna ennyire fisifosiznom ettől. 

Csúszás nem nagyon volt, a legtöbb várakozás 1 óra volt, mondjuk az nem kevés, de a dokilányka, poénosan megjegyezte, hogy ha Fülöphöz járok, akkor biztosan meg sem kottyan nekem ez az 1 óra csúszás, amin én tényleg jót nevettem, és ha megnevettetnek, akkor én nagyon megbocsátó tudok ám lenni, úgyhogy végülis igaza van, tényleg meg sem kottyant :)
Persze indult jó sok tüsző, bőven volt ötnél több az első napokban, de aztán szépen felszívódtak. Peteérés tegnap volt, le van dokumentálva, de én annak a petécskének most búcsút intek, bye-bye, te most ugyan nem, de majd egyszer egy másik....

Érzelmi viharok az augusztusi kánikulában

Nem mondanám, hogy életem legjobb formájában vagyok ebben a hónapban, bevallom, pedig a ciklusvizsgálatom - amitől annyira tartottam, mint a tűztől- olyan gördülékenyen halad ezidáig legalábbis, hogy csak ámulok és bámulok, de erről majd írok egy összefoglaló bejegyzést, ha végeztem vele a jövő héten. 

Szóval majdhogynem okom sem lenne panaszkodni. 

Ennek ellenére olyan mostanság, mintha óriási súlyok nehezednének a lelkemre. 34 éves leszek idén. Ebben a században talán ez az a kor, amiben a legtöbb pár, ha teheti, belevág a gyerekcsinálásba, mert ilyenkor már sokan tudják, hogy biológiailag azért nem érdemes tovább húzni. Nincs ez másként az én környezetemben sem, és valahogy egyre nehezebben viselem a közeli ismerősök, barátok hipp-hopp teherbeesését.
Hihetetlen, de a héten két nagyon közeli barátnőm is közölte velem, hogy babát vár. Mindkettőt sejtem egy ideje, de valahogy az más, amikor bizonyossá válik a dolog. Ezzel a hírrel most már elmondhatom, hogy a nagyon szoros baráti társaságban gyakorlatilag én vagyok az egyetlen, aki küszködik, minden nagyon közeli, párkapcsolatban élő barátom vagy terhes vagy már van gyereke. Na, nem mintha verseny lenne ez vagy valami ilyesmi. Először az egyik lány hét elején chaten írta, én meg nagyon hálás voltam, hogy írásban történik a kommunikáció, jobb az ilyen dolognak írásban örülni. A másik barátnőmmel találkoztam személyesen, régen láttam már, és ahogy megláttam, biztos voltam benne, hogy az, annyira látszik már neki:) Persze elkezdett a torkomban dobogni a szívem, és drukkoltam, hogy jaj csak el ne mondja, csak el ne mondja, inkább adja ő is írásban, mert ki tudja mit vált ki belőlem, és én nem akarom ezeket a mocskos érzéseket másoknak kimutatni, mert senki nem tudja, milyen ez. De csak elmondta és én csodák csodájára, de őszintén tudtam neki örülni és egy csepp rossz érzés nem ült ki sem az arcomra, sem a szívemre. Olyan büszke voltam magamra, hogy 4 éve tartó gyerekmonopoly ide vagy oda, mégis maradt azért némi tündérkirálylány is bennem. Hazafelé írtam is a férjemnek, hogy a lottót kellene így megtippelni, mert itt kérem szépen hullanak az égből a gyerekek, és boldogan jegyeztem meg azt is neki, hogy tudtam örülni. (Apróságok: örüljünk, hogy tudunk örülni.) Abban a pillanatban, ahogy ezt leírtam elkezdtek potyogni a könnyeim a Blaha Lujza tér kellős közepén, majd hazafelé a buszon is fel kellett tennem a napszemüveget. Miért? Miért nem tudok én könnyek nélkül örülni? Bár azt hiszem, tudom a választ. Úgy mondják, hogy önsajnálat.
A laparoszkópiás műtétem után - amit ezektől a közeli barátoktól már nem igen sikerült jól elrejtegetni - végre megnyíltam kicsit, ha kérdeztek meséltem a történetünket, de most, itt a potyogó magzatsereg kellős közepén, úgy érzem, egy időre ismét bezártam magamban egy kaput és őket kívül hagytam a gyerekeikkel és növekvő pocakjukkal együtt. És egyáltalán nem jó érzés, sőt, nagyon magányos dolog, de egyelőre a saját kudarcomra emlékeztetnek. Már két közös programot is lemondtam, mert bár valóban közbejött ez az, de meg tudtam volna oldani, hogy ott legyek, még sem akartam. Tudom, nem lesz ez mindig így. Tudom, az első látogatások a nehezek, aztán hozzászokok és imádni fogom a  nagy hasakat, a csemetéket is, az összeset, mert a meglévőkért is oda vagyok. Ezt nem kétlem, ebben biztos vagyok.
Tudom, túl leszek rajta. Tudom, egyszer minden elmúlik, a bánat is. Tudom, egyszer vége lesz az augusztusnak is.  Tudom, ez a társasjáték a miénk, és másnak más jutott, és másnak sem könnyebb az az út, amin halad. Tudom, mindenki cipel valamit és én köszönöm szépen, ha választhatnék sem kérném a másét, jó lesz nekem az enyém, azt már kellőképpen ismerem.
Hálás vagyok azért, hogy legalább olyan emberrel játszom ezt a játékot, aki mindennél többet jelent a számomra. Örülök, hogy ezeket a szutykos érzéseket megoszthatom vele, és ő ahelyett, hogy boszorkánynak tartana, megölel majd megsimogatja a fejem és azt mondja, hogy sírjak nyugodtan. Ő a férjem, a szerelmem, a legjobb barátom, és a cinkostársam. Most az ő kezét fogom, és ő az enyémet, de tudom, hogy valaki fogja még fogni a miénket.

Újrahasznosítás

Idén, ebben a hónapban van immáron 4 éve, hogy csináljuk a gyereket. Milyen fura lenne már, ha pezsgőt bontanánk az évforduló alkalmából? Esetleg valami romantikus vacsora egy hangulatos étteremben? Mondjuk kívánom a pezsgőt, csak ne lenne ilyen meleg. 

Mindenesetre a fecnit, amire összegeztem a 2014-es évemet, és kitűztem rajta a 2015-ös céljaimat - miszerint idén én már anya leszek-, ismételten szépen összehajtogathatom és eltehetem jövőre. Így megy ez, évről évre. Sebaj. Így legalább környezettudatos. 

De jövőre akkor most már aztán tényleg...!!! 2016-ban már nem akarok róla megemlékezni! :)

Stresszkezelés - vagy hogyan ne legyünk idegbajosok?

Fülöp óta sokat gondolkodom ezen a témán bevallom. Vagyis ez nem igaz, mert előtte is gondolkodtam már rajta, ugyanis Breyer doktornő is kérdezte például, hogy hogyan alszom, mennyire vagyok ideges, mikor elemezte az előző tökéletes 0 és 120 perces cukrom és inzulinom viszont a 60 perces 14.5-ös vércukrot nem tudta minek betudni. Akkor a doktornőnek se tudtam válaszolni ott hirtelen, végül mondtam neki, hogy véleményem szerint nincsen gond az alvásommal. Szégyen nem szégyen én eleget alszom. Szerintem sokan örülnének, ha lenne ennyi idejük aludni, mert én aztán teszek róla, hogy megaludjam a 7 (ha lehet 8) órát, különben nem tudnék edzeni esténként, de valószínűleg a munka is nehezen menne, meg egyébként elég fáradékony is vagyok, és bár nagyon korán kelek, de ezért korán is megyek aludni, mert hamar kidőlök. Az már más kérdés, hogy éjszaka mondjuk 15-20-szor felébredek és forgok, de én azt gondoltam eddig, hogy végülis ki nem a mai világban. És akkor a doktornő kimondta a legszebb szót, amit mostanában hallottam: Melatonin! Sokat hezitáltam, hogy kipróbáljam-e, de aztán úgy döntöttem, hogy sokat csak nem árthatok vele, mégsem altató. A melatonin az alvási ciklust irányító hormon, melyet a tobozmirigy választ ki. Megnöveli a REM ciklus hosszát, emiatt alvászavar ellen szokták adni. Mióta szedem, azóta tudom, hogy én eddig nem aludtam jól, úgyhogy nagyon jó volt a tippje a doktornőnek. 
Fülöp óta pedig a stresszen hezitálok sokat, vagyis azon, hogy én valójában átlagon felül stresszelek-e vagy csak úgy átlagos mértékben? Sajnos rájöttem, hogy én tényleg az átlagnál magasabb mértékben stresszelek és elég ideges típus vagyok. Nem volt nehéz rájönnöm, mert most, hogy 4 hónap orvosmentesség után eljutottunk Fülöphöz, és indulnak a vizsgálatok ismét elkezdtem öklendezni a reggeli a fogmosások alkalmával. Nem beszélve arról, hogy ha nem veszem be a alvásmentő bogyómat (nem szedem azért folyamatosan), simán felkelek, és forgolódok, és gondolkodom, mi hogyan lesz. Például most pénteken is. Szerencsére pontos időben megjött, amiért nagyon hálás is vagyok a szervezetemnek, mert ha húzta, halasztotta volna, akkor a 20-ai hosszú hétvégére esett volna pár ultrahang a ciklusvizsgálatból, amikor ugye a fű se nő (csak az én petém), és a kimaradt uh-t nem fogadta volna el Fülöp. Így letudom szerencsére az ünnepek előtt. De nem ez a lényeg, hanem az, hogy felriadtam éjszaka, hogy megjött és elkezdtem számolni a ciklusnapokat, mikor rájöttem, hogy a 8 CD-s vérvételem pont egy olyan munkanapra fog esni, amikor nekem korán reggeltől kezdődik egy régen szervezett munkahelyi elfoglaltságom, amire odacsődítettem fűt, fát sőt még rengeteg embert is, és én leszek az egyik "főszereplő", vagy hogy is fejezzem ki azt, hogy erről semmiképpen nem késhetek és nem mondhatom már le. Tisztára ideges lettem és persze, hogy nem tudtam visszaaludni. Gondolkodtam a megoldáson, és rájöttem, hogy van egy magánlabor, ahol 6-kor is lehet menni vérvételre, és akkor még beérek, úgyhogy oda fogok menni. Csak az a baj, hogy akkor már késő volt. Az álom elillant a szememről, hiába lett meg a megoldás a problémámra, ezután már jött a gondolkodás, hogy a többi ciklusnap, hogy még nem szóltam a főnökömnek, hogy lesz egy hét, amikor én háromszor is kb 2 óra késéssel érek be, és ez persze minden további nélkül rendben lesz, mert jó fej a főnököm, de akkor majd rákérdez, hogy de mi a baj, és akkor nekem ki kell találni valamit és...és...és...Abban a pillanatban is tudom, hogy ez röhejes és nagyon gáz, de nem tudok leállni a gondolkodásról:) Most komolyan. Szerintetek normális vagyok? Csoda, hogy ezek után öklendezek fogmosás közben? Ha felkelek egy problémára és azt még meg is oldom, akkor én miért nem tudok nyugodtan visszaaludni hajnal 3-kor, mint minden normális ember? Egyáltalán mi a fenéért kelek fel hajnal 3-kor problémákat megoldani? Miért nem tudom reggel 8-kor megoldani a problémákat, mint minden normális ember? 
Aztán persze rájöttem, hogy azért van baj elég nappal is, nem kell félni. Most, hogy figyelem magam ilyen téren, tényleg van mit tenni és dolgozni ezen az ügyön. 
Olvasok egy könyvet a meditálásról, elméletben sok mindent tudok már, és próbálom időnként gyakorolni. Egy olyan szintre már eljutottam, hogy legalább már utólag tudom, hogy például másként is lehetett volna reagálni egy-egy helyzetre, nemcsak stresszesen. 
Ugye ott a pszichiáter is, és ez egy óriási lépés tőlem, hogy meghoztam ezt a döntést, hogy járok, de ki tudja, vele mikor jutok el arra a szintre, hogy képes legyek személyiségemből eredően stresszmentesen élni? Talán 1-2 év, de az is lehet, hogy még több, ugyanis én nem vagyok az a hamar megnyíló páciens. Na nekem meg pár hónapom van rá, hogy rendezzem a 60 perces cukrom és inzulinom, és az sem lenne rossz például, ha jövőre már benne lenne a mazsola a hasamban, és ott tudna maradni, mert hát valljuk be, én is csak egyre öregebb leszek és nem pedig fiatalabb. 
Szívesen veszem volt hozzám hasonló idegbajosok  folyamatosan stresszelők tanácsát, praktikáit, hogyan sikerült kiiktatni életetekből ezt a mérget? Van itt olyan, akinek a munka volt az első számú dolog az életében, aztán, amikor jött a gyerekügy, a vizsgálatok, akkor sikerült háttérbe szorítania azt, és nem idegeskedni rajta? Hogyan sikerült? Engem kötelességtudó és lelkiismeretes tanulónak neveltek a szüleim, az iskola volt mindig az első számú fontos dolog az életünkben, semmi nem mehetett a tanulás rovására. Ez olyan jól sikerült, hogy most ott tartok, semmi sem mehet a  munka rovására. Tudom, hogy ez sok mindenkinek nem érthető, higgyétek el, a saját férjem sem érti ezt. Mindig mondja, sőt már felháborodik rajta, mikor ilyesmiken problémázok, hogy miért nem tojom le a benti a dolgaimat, mikor a vizsgálatoknak és a gyerekügynek kell lennie az első  és legfontosabbnak, és tudom én ezt jól az eszemmel, de attól még kötelességtudó és lelkiismeretes munkavállaló vagyok, aki igenis stresszel, ha választania kell hirtelen egy vizsgálat vagy munkahelyi feladat között. Tudom, hogy sok mindenkinek ez pofon egyszerű, és én nagyon fel is nézek ezekre a nőkre, de nekem nem ilyen egyszerű. Pedig szeretném, ha az lenne. Nem akarok stresszesen, problémázósan élni, ezt nagyon helyre kell tenni magamban. 
Lányok, én eldöntöttem: laza akarok lenni:)