Örökre örökbe örökkön örökké

Nagyon régóta tudjuk már, hogy az örökbefogadás opció nálunk, de minden alkalommal elhessegettük a témát, amikor erről volt szó, mondván, hogy mi bőven ráérünk még arra, hogy konkrétan jelentkezzünk is. Aztán én egyszer megfogadtam magamban, hogy a 2. lombik után már tényleg jelentkezni fogunk, mert  mindenhol azt hallom, mennyi idő az amíg konkrétan babát kapunk és megvallom, hogy nem szeretnék nagyon idős lenne, mire gyerekem lesz. Tény és való, hogy a kor nálam azért is kritikus, mert úgy kezdtünk el 29 éves koromban próbálkozni, hogy nekem célom volt, hogy 30 éves koromra meglegyen az első babánk, ehhez képest idén 36 éves leszek. Talán ezért is érzem másoknál sokkal sürgetőbbnek az időt. Ha mi is most kezdenénk el próbálkozni, nem biztos, hogy annyira későinek érezném a dolgot, de rengeteg év van már mögöttünk. Mindenesetre a 2. lombik után nem tudtam még felemelni a telefont, a 3. után sem, és igazából az augusztusi inszemináció után hoztam meg ezt a döntést, pont egy olyan beavatkozás után, aminek egyébként sem volt túl sok esélye a sikerre. A telefont még mindig nem tudtam felvenni, de legalább már mondtam a férjemnek, hogy tegye meg ő.

A telefonban mondták, hogy első alkalomra írjunk egy levelet a leendő gyermekünknek magunkról. Nem igazán tudtam átadni magam akkor még ennek az érzésnek, de a férjem olyan levelet írt, amitől majd egy órára bőgőgörcsöt kaptam a munkahelyemen. Szeptemberben totálisan megszeppenve és remegő lábbal vártunk a tegyesz folyosóján, hogy bekerüljünk az első megbeszélésre. Féltem, hogy a válaszaimmal mindent elrontok, hiszen akkor bőven volt még bennem sok minden, amibe igazán bele lehetett volna kötni. Megkönnyebbülés volt túl lenni ezen az első találkozáson.

Ezután következett a pszichológiai vizsgálat, amit én legszívesebben jól eltoltam volna minél későbbre, de közölték, hogy az első találkozótól számított 6 hónapon belül le kell tudni mindent és be kell fejezni a folyamatot, szóval nem egészen az én kedvem szerint javasolhatjuk az időpontokat. A pszichológiai vizsgálat körülbelül másfél órás volt, és amennyire féltem attól, hogy mást sem fognak boncolgatni csak azt, hogy mennyire dolgoztam fel a veszteségeimet (akkor még szinte semennyire), annyira pozitív élménnyel távoztunk onnan. Egyrészt valóban nem volt túl mélyreható, ma már azt mondom, hogy mélyrehatóbb is lehetne, másrészt meg magam is meglepődtem az ott kapott információktól. Talán ott esett le először, hogy feldolgozatlan veszteségekkel belemenni az örökbefogadásba egyáltalán nem tréfa, és hogy mi minden van még előttem, amit helyre kell tennem a lelkemben. Ezután kezdtem igazán komolyan venni a dolgokat, és elkezdtem olvasni örökbefogadással kapcsolatos könyveket. 

Nagyon ajánlom, mindenkinek, aki még csak fontolgatja ezt a témát a következő könyveket:

Bogár Zsuzsa: Az örökbefogadás lélektana 

Joyce Maguire Pavao: Az örökbefogadás háromszöge

Fekete-Sipos Márti: Igazibb az igazinál

Számomra rettentő sok tévhitet eloszlatottak ezek a könyvek, hozzájárultak mindahhoz, hogy reálisan lássam ezt a témát, de ahhoz is egyben, hogy már ne csak B tervként gondoljak az örökbefogadásra. Körülbelül ekkor fogalmazódott meg bennem az is, hogy akkor is örökbe szeretnék fogadni, ha hamarabb születik vérszerinti gyerekünk.

Mindezek után a környezettanulmányt már egyenesen vártam. 

Meglocsoltam a  virágaimat, hogy nehogy azt gondolják, hogy ha a virágaimról sem tudok gondoskodni, akkor hogy tudnék egy gyerekről. Érdekes volt pakolás közben arra gondolni, hogy itt, ebben a lakásban egyszer majd egy gyerek lesz. Mármint értitek, azért költöztünk ide 5 éve, mert ez egy jó környezet egy gyereknek, magát a lakást is úgy választottuk, hogy itt egy darabig gyereket nevelünk majd (szobák száma, ház adottságai stb.), de még sosem pakolásztam benne úgy, hogy itt "hamarosan" tényleg gyerek lesz.  Például olyanokon hezitáltunk, hogy elpakoljuk-e a walking dead kispárnát a kanapéról:

 meg, hogy eldugjuk-e a legó Darth Vedert, mégiscsak gonosz:

Nem tudom, miért, akkor azt gondoltam még, hogy vannak ügyintézők, akik ilyen dolgokból azt szűrik le, nem leszünk jó szülők. 

Áhh, de aztán ezeket otthagytuk.
Hobbimmal kapcsolatban is bajban voltam. Nekem rengeteg hobbim van, tipikusan az az ember vagyok, aki sosem unatkozik, akkor sem, ha egyedül van. Persze mikor erről kérdeztek nem azok a természetes dolgok jutottak eszembe először, amit nap, mint nap tényleg csinálok, hanem mondjuk, amit sokkal ritkábban, de nem biztos, hogy azok a tipikusan "jó szülős" hobbik: például, hogy imádok a férjemmel a kanapén ülve romantikusan zombikat lövöldözni játékkonzolon. Alig bírtam ettől a képtől elvonatkoztatni. Aztán megláttam a súlyzókat a  sarokban és mondtam a sportot (is), amivel meg azóta a férjem cseszeget, amikor 10-11 óra munka után hazaérek és hánynom kell a kettlebel látványától is, de mégis nyomni kell. Ohh, hiszen én úgy tudtam, hogy a sport a hobbid - gúnyolódik azóta is. Mindegy a sport tényleg az egyik hobbim, csak nem az IR miatti kényszeredett izomnövelés heti 3* tök fáradtan, hanem mondjuk a futás az erdőben vagy a squash.
Nagyjából ennyi volt a dolog átvizsgálás része. Amikor ezzel végeztünk, még el kellett menni egy pár napos tanfolyamra. Mi az Ágacskánál voltunk, amire már idén került sor, és nagyon elégedettek voltunk velük. Rettentő sok hasznos információt kaptunk, számomra nagyon pozitív volt, és talán ott, akkor (vagy nem sokkal azután) raktam rendben magamban ezt az egész szülés dolgot. Ugye tavaly ősszel, még azt mondtam, hogy akkor is szeretnék örökbe fogadni, ha lesz vérszerint babánk is, de a decemberi lombik után úgy éreztem, hogy azért mégis csak az lenne az igazi, ha lenne örökbebaba is, és szülhetnék is. Az idei tanfolyam után ez valahogy megváltozott bennem teljesen. Nem tudom megmondani, mi történt pontosan a szívemben, de egyszerűen nem érdekel már, ha nem szülök. Teljesen más érzésekkel mentem bele az 5. lombikba, és maga a sikertelenség utáni érzések is összehasonlíthatatlanok a korábban tapasztalt érzéseimmel. Gyakorlatilag nem borultam ki, lezártam, kész vége van, és minden így van a legnagyobb rendben. Ennél jobban nem is lehetne rendben semmi.
Közben megérkezett a határozatunk is, a procedúrának vége, mi pezsgőt bontottunk a férjemmel és totálisan átadtuk magunkat a boldog várakozásnak. Tényleg ünnepnek éltük meg, úgy érzem, ezzel egy új, másmilyen élet kezdődött számunkra. Teljesen megnyíltam. Minden közeli hozzátartozómat és jó barátomat tájékoztattam a hírről és mindenki nagyon boldog, és alig várják, hogy  jöjjön a gyerekünk. A gyerekes barátaim a kérésemre örömmel tanácsokkal látnak el és én végre azt csinálom, amire hat éve várok és semmi, de semmi nincsen, amit el kell nyomni magamban.
Hogy meddig várunk pontosan, nem tudhatom. Hogy később, hogy fogjuk bírni ezt a várakozást, még úgy sem tudom elképzelni. Csak azt tudom, hogy most jó, hogy jó döntést hoztunk, és hogy végre képes vagyok hinni abban, hogy mint ahogy most is, minden a legnagyobb rendben lesz a jövőben is. 

Kösz, jól vagyok

Tényleg. Talán a közel hat év alatt sosem voltam ennyire jól és kiegyensúlyozottan, sosem volt ennyire minden rendben és ezt komolyan mondom. Túl vagyok a hatodik biokémiai terhességemen, amitől szerencsére nem süllyedtem le a gödör aljára, mint úgy az előző öt terhesség és az összes sikertelen lombik után úgy minden alkalommal. Lehet, hogy van benne egy csepp megszokás is, bár ebben nem vagyok egészen biztos, mert az ötödiket is megszokhattam volna, mégis kiborultam tőle majd egy hónapra. 

Augusztusban még kicsit elkeseredetten döntöttük el, hogy elindítjuk az örökbefogadást, ami után szeptemberben már meg is volt az első kapcsolatfelvétel a Tegyesz-el és januárban túl voltunk már minden átvilágításon. Amennyire nem tartottam normálisnak elkeseredetten elindulni ezen az úton, szerencsére olyan gyorsan rázódott helyre bennem minden gondolat. Augusztusban magam sem gondoltam volna, hogy következő januárban én leszek a legboldogabb gyerek nélküli anya a világon. Azóta gyerekszobát tervezek, csecsemő ellátással kapcsolatos könyveket olvasok, és minden gondolatom a  talán még meg sem fogant, de majd egyszer biztosan megszülető gyerekem körül forog. Azt is elfogadtam, hogy ha sohasem szülök, akkor hát sohasem szülök, és ha ennek ellenére nevelhetek és szerethetek gyereket, akkor az égvilágon semmi sem fog hiányozni az életemből. 

Ezekkel a gondolatokkal és érzésekkel nekem így elég nehéz tervezni a következő lombikkal. Úgy érzem az égvilágon semmi szükségem rá, és végre felhőtlen, boldog várakozással és tervekkel telhetne az az év vagy azok az évek, amíg megérkezik a mi gyerekünk is. Sokakkal ellentétben még csak feladásnak sem érzem ezt az egészet, mert hát mit is adhatnék fel ezzel? Maximum a génjeinket (ami mondjuk számomra sosem volt hangsúlyos), de a boldogságunkat, álmainkat semmiképpen sem. Az eszem azt diktálja, hogy itt van a vége. Ennek ellenére valahogy mégis beszippantott ez az egész asszisztált reprodukciós hangulat és ott motoszkál a fejemben, hogy talán mégsem kellene ölbe tett kézzel ülni és várni, meg hogy eddig csak két stimulációm volt még, ami igazán nem sok, és ha egyszer később mégiscsak úgy gondolnám, hogy talán akár egy testvért csak szülnék, akkor azért inkább még a mostani petéimből készült embriókat kellene kivenni a fagyóból, mint esetleg 40 év felett szarakodni ezzel az egésszel. Az is megfordult a fejemben, hogy így, hogy sokkal kiegyensúlyozottabb vagyok, talán lelkileg sem törne meg, ha ismét sikertelenséggel zárulnának a 3. stimulációból származó transzferek, szóval végülis miért ne. Valami láthatatlan valamint az eszem és az érzékeim felett álló erő visszahúz az Intézetbe, mégsem vettem még rá magam, hogy felhívjam őket és bejelentkezzek egy konzultációra. Szóval majd lesz valami ezzel az üggyel, végülis nem zárok ki semmit. Majd biztosan jelentkezem, hogy döntöttem.
Most az a lényeg, hogy csodálatosan vagyok, végre élek, végre hasznos dolgokkal foglalkozom, végre szép dolgokon gondolkodom és hálás vagyok azoknak, akik jó tanácsaikkal és tapasztalataikkal bátorítottak, hogy annak ellenére, hogy korábban nem éreztem teljesen késznek magam az örökbefogadásra, mégis azt sugallták, hogy érdemes elindulni ezen az úton <3 Nem tudom, mit hoz a jövő és mi fog történni, de most ennek köszönhetem, hogy - bármennyire is hihetetlen és alaptalan - végre én is anyának érzem magam.

Ennek sem volt értelme

Nem sikerült az  inszem. Tudom, hogy olyan nagy csodákat egyébként sem várhattunk tőle, na de azért az ember bízik az utolsó pillanatig. 

Múlthét elején egy igazán fos munkanap után teljesen összeomolva értem haza, és úgy döntöttem, hogy kipróbálom a Kaális dokim egyébként is sokszor ajánlott módszerét, ez pedig nem más, mint az igya le magát- terápiás technológia. Szóval inszem ide vagy oda, hazaértem, leültem a konyhában a földre, a férjem is odakuporodott mellém, én döntöttem magamba a rosét, mondván, hogy ilyen még úgy sem fordult elő asszisztált reprodukció alatt, közben bömböltem a kétségbeeséstől, ő pedig simogatott, türelmesen hallgatott és ott voltunk éjszakáig a földön. (Természetesen van nappalink, meg mindenféle kényelmes helységünk és kanapénk, de valahogy akkor ott volt jó). 

Ezen az estén eldöntöttük, hogy bejelentkezünk a Tegyeszhez. Elég ellentmondásos érzések kavarognak bennem ezzel kapcsolatosan, én nem tudom, hogy ez normális-e. Mi már régóta eldöntöttük, hogy ez nálunk szóba jöhető dolog, és egyikőnknek sincsen ellenére, viszont minden alkalommal elmondtuk, hogy ráérünk vele még, hiszen ezer lehetőségünk van arra, hogy teherbe essek, valószínűleg nem is lesz szükségünk rá, hogy elindítsuk az örökbefogadást.  Erre most itt vagyunk és elindulunk ezen az úton. Olyan mintha itt lenne a vége, mintha nem lenne több remény, mintha már nem lenne több lehetőségem arra, hogy számomra a könnyebbik és a vágyott úton lehessen gyerekünk. Amellett ugyanis, hogy sajnos még mindig nem múlt ki belőlem a szülés utáni vágy, igenis úgy gondolom, hogy nekem sokkal könnyebb lenne szülni egyet, mint ezen az egész procedúrán végig menni. Tudom, hogy a gyerekek érdekében ez szükségszerű, de valahogy nincsen kedvem ahhoz, hogy valami idegen (ki tudja mennyire szimpatikus) pszichológusnak beszéljek fájdalmas dolgokról, hogy eljöjjenek hozzánk vizsgálni a lakásunkat, minket meg mindenünket, hogy mindenféle csoportos tanfolyamon vegyünk részt, hogy utána idegesen várjuk a határozatot, hogy egyáltalán mindezek után alkalmasak vagyunk-e, majd jönnek mennek az évek. Mindemellett meg azóta többet ábrándozok arról, hogy milyen lesz, ha az ölünkbe hullik egy kis csoda és végre, végre elfelejthetem ezt az egész nyomorék időszakot az életemből, mint arról, hogy terhes leszek és ez valahol az alap dühöm mellett, nagyon kellemes nyugalommal tölt el. 

Ezen az estén eldöntöttük azt is, hogy veszünk egy jó fényképezőgépet. Azóta egyébként meg is vettünk. Már vagy 4-5 éve elromlott a régi, és akkor valamiért megbeszéltük a férjemmel, hogy majd akkor veszünk egy jót, ha 12 hetes terhes leszek. Akkor már jártunk sokat orvoshoz, talán az első vetélésen is túl voltam már, és úgy gondoltuk, hogy nagy kiadás ez, majd akkor rászánjuk a pénzt. Persze azóta már sok minden történt, és természetesen voltak más kiadásaink is, de ez a hülye fogadalom valahogy megmaradt. Most úgy döntöttünk, hogy teljesen felesleges tovább várni vele. Nagyon jó ötlet volt, mert sosem kötött még le ennyire műszaki kütyü, tényleg jól eltereli a gondolatokat a gyerekcsinálásról. Bízom benne, hogy megmarad hobbinak ez a hóbort, és tényleg jó terápia marad mindig. 

Ezen az estén majdnem azt is eldöntöttük, hogy hozunk egy kutyát egy menhelyről, de ez már a végére maradt, amikor is én már elég részeg voltam, úgyhogy erre vissza kell térni majd tiszta tudatállapotban. 

Ezen az estén elmondtam a férjemnek, hogy úgy néz ki, kezdek megkeseredni. Azt hiszem, onnan látszik a legjobban, hogy egyre dühösebb vagyok és egyre inkább múlik el belőlem minden empátia, hogy mikor azt hallottam valaki szájából, hogy kis geciknek hívta az üvöltöző gyerekeket, én ezt nagyon poénosnak találtam és hát igazán jót nevettem rajta. Elmeséltem neki azt is, hogy mikor egyik ismerősöm, aki úgy igazán és rendesen és alaposan végig cigizte az egyébként abszolút tervezett terhességét  (legalábbis azt az időszakot, ameddig eljutott, mert koraszülés lett belőle), pár hónapja megmutatta a kismamafotóit, ahol szépen kirittyentve, belőtt hajjal, boldogan és meghitten pózol, hasikájára téve a kiscipőket, én arra gondoltam, hogy az egyik képet photoshoppal átalakítom és kicserélem a cipőket egy doboz Marlboro-ra. Szerencsére megállított az, hogy tulajdonképpen nekem nincs időm ilyen marhaságokkal foglalkozni, de egy pillanatra azért elméláztam a gondolattal. 

A szememet végül dagadtra sírtam, másnap csak egy vékony kis csíkra tudtam kinyitni, komolyan csoda, hogy a kollégáim még nem kérdezték meg, mi a fene van velem mostanában. 

Megmondom őszintén, el vagyok keseredve. A férjem szerint visszajött a tavalyi depresszióm, és sajnos igaza van. Valószínűleg tavaly azért sikerült kilábalnom belőle hamar, mert nem volt próbálkozás, így gyakorlatilag semmilyen kudarc nem ért. Idén rájöttem, hogy nem próbálkozni lelkileg sokkal kevésbé megterhelő, mint kudarctól kudarcig élni, pedig akkor azt hittem, hogy annál rosszabb nincsen, ha még csak nem is próbálkozhatunk. Sajnos azt érzem, egyre nehezebb felállnom egy-egy sikertelenség után és ma már azt kívántam, hogy legyen erőm feladni.
29-30 éves voltam, mikor elkezdtünk próbálkozni, idén leszek 35. Eddig azt hittem, hogy a vetéléssel vannak problémáim, és ha azt megoldjuk, akkor minden rendben lesz. Sajnos azóta annyira eljárt felettem az idő, hogy most már a teherbeeséssel is komoly problémáim vannak. Az idő ilyen gyors repülése miatt legszívesebben folyamatosan csak próbálkoznék, de tudom, hogy ez lelkileg semmiképpen nem tenne jót, így lemondtam az augusztusi FET-ről is. Gyakorlatilag pont a nyaralásunk első napjaiban derülne ki, hogy sikerült-e és hát két dolog történhetne: vagy végigbőgöm az egész nyaralást, mert nem sikerül, vagy ha sikerül, akkor azon stresszelek, hogy mielőbb be kellene adni a lipidet, de mi meg külföldön vagyunk és nem igen tudunk hip-hop hazaugrani.
Komolyan és őszintén felnézek azokra a nőkre, akik ennyi vagy még több év és kudarc után, nem érzik magukat sohasem totális lelki roncsnak. Annyian mondják mostanában nekem, milyen erős vagyok, pedig jelen pillanatban egy ezer darabra hullott puzzlenek érzem magam, amit valahogy senki sem akar kirakni. 

Annak a folytatása, amivel mi most amúgy nem is foglalkozunk

A viszonylag pozitív feldolgozási folyamathoz hozzátartoztak azért érdekes, kivételes, nem túl optimista pillanatok is: mondjuk mikor a héten egyik éjszaka azt álmodtam, hogy egy hosszú csomagológép előtt állok és nézem, ahogy a különböző termékek futnak, közben a gép fóliát tesz rájuk majd lehegeszti azokat. Egyszer csak megjelent a gépen egy (csomagolásra váró) csecsemő, és én teljesen bepánikoltam, hogy a csecsemőt nem csomagolhatja fóliába a gép, ezért az utolsó pillanatban lekaptam a gyereket, ezután gyorsan, gyanakodva körülnéztem, hogy lát-e a valaki, majd pedig elszaladtam a kölyökkel. Így. Szerintem ezt most ne boncolgassuk. 

Aztán volt, hogy hívott barátnőm is, aki tudja, hogy régóta szenvedünk, sok mindent tud is rólunk, sok mindent nem, azt például nem tudta, hogy most is volt egy lombikunk (ezt senki sem tudta mondjuk). Ő pár hete szült meg, és ahogy tologatta három hetes kis csemetéjét, megkérdezte, mi a helyzet vizsgálati fronton, meg gondolkodtunk-e a már rajta, hogy elindítjuk az örökbefogadást (mondom én, hogy a közeli társaság már lemondott rólunk, egyszerűen szerintem, nem hiszik, hogy sikerülhet másként). Azt hiszem, akkor, pár nappal az én sikertelen lombikom után, úgy, hogy ő most pottyantott ki egy friss, még majdnem magzatmázos gyereket, hát nagyon nem esett jól a kérdés. Könnyen teszegetünk fel idilli élethelyzetben nehéz kérdéseket. Persze erről egyáltalán nem tehet, ha tudta volna, mi a helyzet, nem feszegette volna a témát, ez csak egy ilyen szerencsétlenül alakult szituáció volt. Egyébként a férjem mondta, hogy őt is épp a héten kérdezte erről egyik barátja. Idáig is eljutottunk, még sosem kérdezték ezt tőlünk, most majd ezek az idők következnek. Ami amúgy tök normális kérdés szerintem, attól, hogy az embernek nem esik mindig jól. Mármint azt hiszem, talán engem is érdekelne, hogy valaki 5 év sikertelen próbálkozás után gondolkodik - e ezen. Ha már itt tartunk: amúgy nincsen ellenünkre az örökbefogadás. Mármint úgy értem, tudom, sokan úgy vannak, ha nem lehet vérszerinti gyerekük, akkor nekik nem kell semmilyen, mondjuk, mi nem így gondoljuk. Szeretnénk gyereket. Az egyetlen dolog, amin nem tudtam még túltenni magam, pedig nagyon fontos lenne ahhoz, hogy el tudjuk indítani ezt a folyamatot az az, hogy nagyon szeretnék terhes lenni (9 hónapig, ahogy azt kell), szeretnék szülni, erről még egyszerűen képtelen vagyok letenni, és ennek tényleg semmi köze a génekhez, vagy vérszerintiséghez. Tudom, perverz vagyok. Jó lenne, ha ezt másképp gondolnám. Amúgy azt mondtam neki (és mindenkinek, aki érdeklődik), hogy nem akarok most semmilyen gyerekügyön gondolkozni. Haha. Mintha 20 éves lennék, és annyira ráérnék. Majd jövőre! Persze! Más nem is jár a fejemben lassan, csak ez. Az idő a legnagyobb ellenségem, rettentően félek attól, ahogy az telik, és majd a kis szemét a csapdájába ejt és megajándékoz egy petefészek kimerüléssel (is). Alapvetően azért mondom mindenkinek, hogy nem foglalkozunk most a gyerekkel, mert azt vettem észre, hogy így egy darabig békén hagynak a kérdésekkel. Ha azt mondom, őszintén, hogy nem akarok róla beszélni, akkor jönnek pár hét múlva, hátha akkor már akarok róla beszélni. Magam sem tudom, mikor akarok, mikor nem, általában nem akarok olyanokkal, akiknek mindent meg kell magyarázni, mert nem értik. Velem pedig csak ilyenek akarnak beszélni. Mindenesetre tény, hogy nincsenek könnyű helyzetben velem sem a barátaim, sem a családom. Néha próbálom megerőszakolni magam, és kicsit másként hozzájuk állni, de egyszerűen az esetek többségében nem megy. Ez van. Egyelőre ezzel nem tudok mit kezdeni.
Szóval amíg nem foglalkozunk a gyerek témával addig a terv a következő: Többen is írtátok, hogy lehet, hogy megint elindult az embrió a fejlődésben jól, ahogy azt kell, tehát, közel voltam egy pozitív teszthez, csak végül mégsem jött össze a dolog. Nos, ezt én is hasonlóan gondolom, még akkor is, ha nem tudhatom 100%-ig biztosan, hogy pontosan mi történt. Ezzel ugye csak az a baj, hogy ha így volt, akkor elképzelhető, hogy megint az történt, hogy a bivaly immunrendszerem akadályozta meg a beágyazódást, ami valljuk be, nem túl sok jóval kecsegtet engem a jövőre nézve, így, hogy szedtem az LDN-t. Ennek ellenére úgy döntöttem, hogy szedem még egy darabig, továbbra is. Bár a doktornő azt mondta, hogy kifejti hatását korán, én mégis bízom benne, hogy az volt a gond, hogy csak egy hónapig szedtem a transzfer előtt és nem pedig az a baj, hogy rám nem hat. Sokan 3-4-5 hónapig is szedik, mire teherbeesnek. Hátha nálam is csak később fejti ki a hatását. A doki azt mondta, hogy ő egy éven át tartó terápiát tanácsol, mielőtt végleg leteszi az ember. Na, hajrá. Júniusban pedig megpróbálunk egy FET-t, akkorra 4 hónapja fogom szedni. Addig is pedig természetesen próbálkozunk természetesen. Ha nagy szerencse ér bennünket, akkor nekünk vegülis így is sikerülhet. Legyen ez! Jó?