2017. december 23., szombat

Hálás

Azon gondolkodom, hogy vajon mikor volt utoljára olyan karácsonyom, amikor ennyire minden a helyén volt. Nem tudom. De ez most már akkor is mindegy, ha még mindig vannak olyan pillanatok, amikor el sem hiszem, hogy mindez velünk történik. Talán már mindig is felfoghatatlan marad, hogy ez az én hasam, az én életem, a mi életünk és a mi gyerekünk  😊

Boldog Karácsonyt hát Nektek is!

Mindenki szép álma így váljon valóra.
❤️❤️❤️


2017. december 5., kedd

Mozi

Hezitáltam, hogy menjünk - e, mert a fene se tudja, mit lehet látni. Aztán elmentünk, mert nem bírtuk ki és tényleg nem volt olyan extra, mint amit vártam, legalábbis nekem a moziról nem ez jut az eszembe, de azért megvillant a kis arca meg a keze és lába és hát nem tudom, hogy kinek a gyereke milyen ilyenkor, meg mondják, hogy mind egyforma, én is annak láttam az összeset régebben, most viszont nem azért, hogy mondjam, de a mi kislányunk gyönyörű 😍😳😇 A MI KISLÁNYUNK ❤

2017. november 24., péntek

Második trimszteri összefoglaló

Mivel jó sokáig el sem tudtam képzelni, hogy én valaha is a második trimeszterbe jutok, nemhogy a harmadikba, most meg kellett néznem, hogy hol vannak a határvonalak, és hát rájöttem, hogy én már bizony harmadik trimeszteres vagyok. (Most rám is jött picit az idegeskedés, mert hát nem állok olyan jól a készülődéssel, na jó, talán olyan rosszul sem.)
Még mindig sokszor hihetetlenül állok ahhoz, hogy én terhes vagyok, szerintem mire teljesen hozzászoknék, pont eljön a szülés ideje. 
Csemetlit kb. a 16. hét előtt már sejtettem érezni, de annyira enyhe volt, hogy igazából nem is mindig voltam biztos benne, hogy ő az. Kb a 17. héten erősödött fel az érzés, és akkor tudtam, hogy ő lehetett az már korábban is. A 18. héten történt az, hogy akkorát rúgott, hogy a hasam is belemozdult, olyan hihetetlen volt számomra, valahogy sosem gondoltam, hogy ez ilyen haspattogással kezdődik. Ekkor érezte őt a férjem is. A hasam egyébként nem túl nagy, kabátban nem is látszik tulajdonképpen. Tünetem nincsen különösebb, talán az álmatlanság. Éjszaka gyakran megébredek, és van, hogy 2-3 órát sem tudok visszaaludni. Ez egyébként nem befolyásol a mindennapjaiban, nem érzem magam fáradtnak, valahogy elég energikus vagyok. Megfogadtam, ha itthon leszek, majd alszok délutánonként, mert munkában mindig annyit ábrándoztam erről, de szerintem egyetlen egyszer sem aludtam még. Valahogy sajnálom rá az időt, de nem is igénylem. Apropó, munka. Nagyon örülök, hogy azt a döntést hoztam, hogy abbahagyom, bár valahogy sosem érzetem azt, hogy meg fogom bánni, de ezt nehezen hitte el néhány ember, aki szerint munka nélkül azért nagyon unalmas az élet. Nem unatkozom egyáltalán, rengeteg teendőm van, nagyon jól érzem magam és én azt sem bánom, hogy most többet foglalkozom a háztartással, mert korábban zavart is sokszor, hogy azt a munka miatt elhanyagoltam. Sokszor hívnak a munkatársaim, érdeklődnek, hogy vagyok, és persze azt látom rajtuk, hogy nekik rengeteg munkájuk van és sokat stresszelnek. Ezek a dolgok is megerősítenek a döntésemben, mindig arra gondolok, hogy nekem nincsen erre a plusz idegeskedésre, túlórákra szükségem. Most nincsen, már nem ez a legfontosabb, és sajnos én sem tudnék laza maradni, ha látnám, hogy nem halad egy-egy projekt. Ebből a szempontból most minden annyira zen itthon. Elég nekem az alap aggodalom, ami rám tör olykor, mikor itt szúr, ott szúr a hasam, mikor többet keményedik, mint előző nap, mikor fáj a derekam, mikor kevesebbet mozog, mint előző nap, mikor arra gondolok, mi lesz ha mégis beteg lesz Csemetli, mert mi van ha nem fejlődik jól, mi lesz, ha a szülés miatt lesz beteg, mert ott valami komplikáció történik, mi lesz ha bekattanok az alváshiány miatt, mi, lesz ha nem tudom megmenteni az életét, ha leáll a légzése és akkor sorolhatnám több napestig. Ezek ellenére viszont egyáltalán nem tartom magam folyamatosan aggódó kismamának, valahogy úgy érzem, ilyesmikre mindenki gondol, legalábbis engem többen megnyugtattak már róla, hogy ez természetes. Aztán lehet csak minden viszonyítás kérdése, mert idegileg tényleg instabilabb voltam a meddőség alatt. 
Úgy tűnik az inzulint is megúszom. Még jó idő volt, voltam kocogni (inkább gyorsgyalogolni) is,  de egy ideje már heti 3-4* tornázok 20 percet itthon, ami kicsit gyorsabb, mint az előző tornám, és ez úgy tűnik, nagyon jót tesz a cukromnak, jobbakat mérek, mint terhességem előtt. Egyébként elég fittnek és erősnek is érzem magam, nem hiszem, hogy csak emiatt a mozgás miatt, mert az ahhoz azért elég kevés, de szerintem a diéta, és az itthoni nyugalom és rohanás nélküli élet, mind ehhez járul hozzá. Remélem így marad ez a harmadik trimeszterre is, mert még nagyon sok dolgom van :)

2017. november 22., szerda

A férjem

Az már biztos, hogy a kapcsolataink tényleg átalakulnak a gyerek/ek miatt, és azt látom, hogy szerencsés az, akivel ez nem történik meg és marad legalább egy olyan barátja, akire bármikor számíthat gyerek ide vagy oda. Mindig mondom, hogy nem kell ehhez magunknak gyereket nevelni, elég ha egy közeli hozzátartozónak lesz. Én is elvesztettem az egyik legjobb barátnőmet, és hát nem az én terhességem volt az oka. Sokáig kutattam, miért kellett ennek így történnie, de igazából arra jutottam, hogy teljesen mindegy, mi történt, ez megtörtént, a lényeg, hogy lassan belőlem is kihal minden tolerancia, és úgy érzem, hogy mindjárt eljön az idő, mikor nincs tovább, és jobbnak látom, megszakítani a teljes kapcsolatot. Ez szomorú, de persze ez van, amit el kell fogadni, el kell engedni, fel kell dolgozni. Mondom ezt én ilyen könnyedén, aki rendkívül kevés emberhez ragaszkodok, de azokhoz nagyon-nagyon, és hát volt is idő mikor ez nagyon fájt, de szerencsére már múlik és egyre kevésbé. 
Az, hogy ez milyen könnyen megtörténik, milyen könnyű elmenni egymás mellett már nem vitás, számomra sem az, de képtelen lennék ilyen könnyen feladni, elfogadni a férjemmel való kapcsolat megromlását.
Egyszer mondta nekem valaki, hogy egy gyerek sosem hoz össze két embert, minden párkapcsolatot megingat, még az erős, lángoló szerelmeket is, nemhogy azokat, amik gyenge lábakon állnak. Persze sokat gondolkodom ezen is, hogy lehet megúszni végzetes problémákat és úgy kijönni ebből a gyerekdologból, hogy mi magunk, szülők is elégedettek legyünk a párkapcsolatunkkal még évekkel később is.  Arról nem beszélve, hogy most azt vallom, hogy egy jó párkapcsolatban a gyerek is boldog, egy rosszban pedig ha fejre állunk és a gyerek minden érzelmi igényét is igyekszünk kielégíteni, akkor sem lesz az. Igazából olyan sokszor nem kell emlékeztetnem magam ezekre a dolgokra, mert egyértelműen látom a környezetemben, hogy nincs párkapcsolat, ami változatlan maradt volna a gyerek érkezésével és sajnos egyik sem a pozitív irányba mozdult el. Persze nem kell máris a legrosszabbra, a válásra és szörnyű családi tragédiákra gondolni (bár nem lepődöm meg, ha sokaknak ez lesz a vége), de azt látom, hogy elég keményen kell dolgozni azon, hogy jó legyen a kommunikáció a szülők között, ami tényleg nem egyszerű feladat, amikor a gyerek a legfőbb tevékenység. És legfőképpen ott vannak azok, akik már nem is igyekeznek javítani ezt a kommunikációt, vagy az egész kapcsolatot, mert a gyerek mindenek elé kerül, és egyszerűen a másik fél érzelmei, és maga a párkapcsolat már csak századrangú dologgá válik, az egykori egymás iránti mindent elsöprő szeretetnek pedig már mintha nyoma sem lenne az emlékezetükben. Ez persze ilyen sarkosan biztosan nem igaz, de pontosan arról van szó, hogy a gyerek annyira átveszi a területet, hogy tényleg lényegtelenné válik, mekkora volt a  szerelem korábban. Legalábbis vannak párok, akiknél ezt látom. Megmondom őszintén, engem most ez a prioritásváltozás nagyon-nagyon megijeszt, annak ellenére, hogy nagyon remélem, hogy én is olyan anyává válok majd, akinek a szívében az első és legfontosabb a gyereke lesz.
Csak hát az van, hogy annyira szeretem a férjemet. Most, hogy túl vagyok a depresszión, és kimásztunk együtt a gödör aljáról elmondhatom, hogy újból tombol a szerelem is, ezért olyan nehéz most elképzelni ezt a változást.
Minket a meddőség annyira közel hozott és megerősített, amit egyszerűen el sem hisz az, aki nem járt a mi cipőnkbe és belátom, hogy ez sokaknak felfoghatatlan, még azoknak is, akiknek hasonló hátterük van, csak éppen nem mondhatják el magukról, hogy nekik jót tett. Szerintem ehhez nagyban az járult hozzá, hogy az én férjem rettentő gondoskodó, támogató, és mikor már élni is alig voltam képes, minden erejével azon volt, hogy enyhítse a fájdalmamat, és bár neki is nagy szüksége volt támogatásra, mindig azt láttam, hogy vinné az én bánatomat is pluszban, csak hogy nekem könnyebb legyen. Úgy gondolom, hogy a közösen viselt balszerencse, vagy akár tragédia vagy igazán közel hozza a párokat, vagy többé kevésbé megviseli a kapcsolatot, de mindenképpen nyomot hagy. Nagyon szerencsésnek tartom magamat, hogy azt mondhatom, nekünk jót tett, mi jól  jöttünk ki belőle, és egy olyan értékes kötelék, barátság, cinkosság alakult ki közöttünk, amit nem szeretnék nagyon sokáig totálisan a háttérbe szorítani, pláne nem teljesen elveszíteni. Csak valahogy olyan megfoghatatlan dolog, hogy mi lesz, ha itt lesz Csemetli, mit is fogok akkor majd gondolni, hogy fogok magunkhoz hozzáállni, és nagyon elszomorít és tehetetlennek érzem magam néha, hogy egyszerűen képtelenség erre érzelmileg felkészülni. Tudom vagyis hát  őszintén remélem, hogy elborul majd az én agyam is, hogy teljesen más tudatállapotba kerülök, de vajon nekem eszembe jut majd azért egyszer, hogy foglalkozzak magunkkal is? Hagyjak majd el üzeneteket, amiket május, június környéken találok meg, hogy emlékeztessem magamat arra, hogy a korábbi életemben ki volt a legjobb barátom, cinkostársam és szerelmem egyben? 

2017. november 11., szombat

Más állapot?

Emlékszem még arra, mennyire nagyon vágytam rá, hogy terhes legyek és szerintem sosem fogom elfelejteni életem meddő időszakát. Leginkább én is gyereket nevelni szerettem volna igazán, de  elmondhatom, hogy ezután jobban vágytam a terhességet és magát a szülést átélni, mint kimondottan a  vérszerinti gyereket. Valahogy sosem éreztem késztetést arra, hogy mindenképpen a mi génjeink legyenek továbbörökítve, ráadásul tudom, hogy pontosan ugyanannyi ráhatásom van arra, milyen "tulajdonságok" kerüljenek továbbörökítésre tőlem vagy a férjemtől a leendő gyerekünkre, mint mondjuk a szomszéd gyerekére. Nem beszélve arról, hogy mi sem és a családunk sem tökéletes, biztos vagyok benne, hogy senki és senkié sem az.  Persze nekem is eszembe jutott a béranyaság, de valahogy belül mindig tudtam, hogy az sem segítene igazán rajtam, úgyhogy én azt hamar elvetettem. A mai napig azt vallom, hogy számomra ezért volt végül  viszonylag könnyű elfogadni az örökbefogadást, mert nem a vérszerinti gyerekre vágytam mindenáron, és mert úgy érzem rendesen sikerült meggyászolni a kudarcaimat, sosem én voltam az, aki egyik sikertelenség után másnap már felállt, és mosolyogva nézte, hogy hogyan tovább. Nekem mindig több idő kellett, hogy kikaparjam magamat a szarból, mint másnak. De ez utóbbi más lapra tartozik. 
Most itt vagyok terhesen, és sokat gondolkodom, azon mi is az, amit érzek? Valamelyik nap azt mondta egyik barátnőm, hogy ő imádott terhes lenni. Bennem eddig még nem fogalmazódott meg, hogy imádok-e terhes lenni, és hogy valójában, lecsupaszítva az egészet, csak a tényeket nézve, milyen állapotban is érzem magam. Mert persze, hogy imádom, hogy már most itt van velem Csemetli. Az hogy érzem, ahogy mozog, sokkal nagyobb élmény számomra, mint mondjuk hallani a szívhangot, amire annyira vágytam korábban, és amitől annyira sírtam, hogy nekem végül ez megadatott. A mai napig nem tudom mosoly nélkül hagyni, ha megmozdul és egyből ott is a kezem, hogy érezzem őt azon keresztül is. Annak ellenére, hogy már legalább a 16. hét óta érzem, hogy mozog, a mai napig hihetetlen, hogy egy igazi élőlény van bennem és borzasztó nagy csodának és szerencsének tartom már azt, hogy valaki képes megfoganni, hát még megszületni! Amikor először éreztem, hogy a kis fenekét dudorítja ki jobb oldalon, annyira meghatódtam, hogy nem akartam elengedni és mindennél jobban szerettem volna odahajolni és alaposan megpuszilgatni! Jó érzés, hogy bárhová megyek, jön velem, és annyira szeretném felvenni vele a kapcsolatot, hogy hamarosan zenét hallgattatok vele, és már mesét is olvasok neki. Szóval nem mondhatom, hogy hidegen hagy a jelenléte. De hogy maga a terhesség imádnivaló-e? Hát szerintem semmi különös. Pedig nincs nehéz terhességem, nem panaszkodhatom. Minden okom meg lenne rá, hogy azt mondjam, imádok terhes lenni, de én semmi rendkívülit nem érzek és eszembe sem jutott volna ezen gondolkodni, ha a barátnőm nem jelenti ezt ki, magamtól biztosan nem is tűnődnék el ezen. Minden csuda mozgást beleértve, valamint azt, hogy belehalnék, ha őt elveszteném, én a mai napig azt mondom, hogy ha kimaradt volna maga a terhesség az életemből, hát akkor kimaradt volna, és indultunk volna a kórházból, szóval azt hiszem, tényleg jól sikerült feldolgoznom a meddőségemet. 
Amikor idén februárban elmondtam a legközelebbi barátaimnak az örökbefogadást, minden találkakor ez volt a téma, mindenki szeretett erről beszélni, és én is nagyon lelkes voltam. Már nem emlékszem hogyan, de feljött az a téma is, hogy más helyett kihordani egy gyereket. Minden ismerősöm, aki volt terhes azt mondta, képtelen lenne, még a szeretett tesója gyerekét sem tudná kihordani pusztán csak azért nem, mert a 9 hónap terhesség után elképzelhetetlen lenne számukra, hogy odaadják a gyereket másnak, akkor sem, ha az a családban maradna, és akkor sem, ha a legjobban szeretett testvérüknek csak így lehetne gyereke. Én minden további nélkül azt mondtam, hogy megtenném a testvéremért. Biztos, hogy azért is, mert tudom, milyen kegyetlen dolog a meddőség, de azért is, mert túltettem magam ezen a terhesség dolgon, és nem misztifikálom túl, de láttam persze rajtuk, hogy könnyű ezt úgy kijelentenem, hogy nem érzetem még, milyen terhesnek lenni. Most a terhességem több mint a felénél ugyanúgy azt mondom, hogy csupán a terhesség állapota nem tartana vissza attól, hogy ezt megtegyem bár valóban nem sok, de egy-két igazán fontos emberért az életemben, legfőképpen az imádott testvéremért. Emellett nem vitatom azt sem, hogy az együtt töltött 9 hónap miatt egy igazán különleges kapcsolat lenne hármunk között. Nem tudom, hogy ez a véleményem fog-e változni a terhesség végéig.
Valószínűleg azért is van, hogy bosszant, ha valaki indokolatlanul túlreagálja a terhességet. Én sok ismerősömtől hallottam panaszt, hogy micsoda dolog, hogy nem adják át a helyet a kismamáknak, vagy engem is sokan (túl)kímélni akarnak, és minden privilégiumban részesíteni, mert én most terhes vagyok és ez egy más állapot. Azt is tudom, hogy sok kismama ismerősöm elvárta, hogy csak a terhesség miatt őt bizonyos dolgokban előnyben részesítsék. Engem ez meddőként kimondottan bosszantott, de még most sem tudok azonosulni vele. Tudom jól, hogy ezerszer nehezebb sorsok utaznak a villamoson nagy has nélkül, teljesen észrevétlenül, egy-egy normális, komplikációmentes terhesnél. 
Többek között, mikor bejelentettem a terhességemet, bosszantó volt azt is hallani, hogy bár szerencsére nem sokan, de voltak akik, azt mondták, örülnek, hogy nem örökbefogadott gyerekünk lett, mert ők most már bevallják, de el sem tudják képzeni, hogy lehet egy nem vérszerinti gyereket szeretni, meg olyat, akit nem ők szültek. El_sem_tudják_képzelni. Én meg egyszerűen azt nem tudom felfogni, hogy évek óta gyereket nevelő anyák, hogy nem gondolkodtak el még soha, de soha azon, hogy a szeretet nem a génjeikkel és a vérszerintiséggel alakul ki. Meggyőződésem, hogy egy kismama sem venné észre, ha szülés után másik gyereket tennének a mellkasára, ugyanúgy sírna felette meghatódva és borzasztó nagy szeretettel nevelgetné egész életében. Terhesség ide, vérszerinti gyerek a hasamban oda, nekem az égvilágon semmit sem változott a véleményem ezzel az egész dologgal kapcsolatban, valahogyan ez a más állapot sem tudta átkattintani az agyamat, és büszkén mondom el ezeknek az embereknek, hogy talán lesz még örökbefogadott gyerekünk is, aki miatt boldogan és mosolyogva szakítom meg a kapcsolatot az ilyen kijelentéseket tevő, korlátolt gondolkodású  ismerőseimmel. 
Valószínűleg a már korábban átalakult gondolkodásom miatt van az, hogy mostmár az agyamra megy a szülés (túl)misztifikálása is, amiből szintén borzasztó sokat kapok az utóbbi időben. Nekem, akinek éveken át ez volt a legnagyobb vágya. Volt, aki azt mondta, hogy maga a szülés egy csoda, egy az egész életemet megváltoztató élmény lesz, ha jól sikerül. Az_egész_életet_megváltóztató_élmény. Volt, aki úgy nyilatkozott, hogy a világ legnagyobb teljesítménye szülni. Igen! A_világ_legnagyobb_teljesítménye. Nem vitatom, könnyelmű dolog részemről megkérdőjelezni ezeket az állításokat úgy, hogy még nem is szültem. Ám egyszerűen mégis óriási szavaknak tartom ezeket a nyilatkozatokat és éppoly könnyelműnek gondolom kijelenteni a fentieket, mint mindenkire érvényes igazságokat, mint a saját hitetlenkedésemet. Nem beszélve arról, hogy számomra nagyon lekicsinylőnek hangzik az egész, mintha azok semmit sem tudnának az élet komoly megpróbáltatásairól, nagy teljesítményekről, akiknek valamiért sosem lehet a szülésben részük. Egyébként valóban nincs afelől kétségem, hogy ez komolyan meghatározó élmény akár egy egész életre nézve, annak például biztosan az, akinek nem sikerült jól, és a szülési komplikációk miatt lett beteg a gyereke egész életre, aki nem élt még túl komoly tragédiákat, háborút, mélyszegénységet,  nem úszott meg halálos balesetet, nem épült még fel általában halálos kimenetelű betegségből és mondjuk nem kellett még túlélnie a saját gyerekét. Persze sorolhatnám még, mert egyelőre nagyobb megpróbáltatásnak, teljesítménynek és életet megváltoztató élménynek képzelem például már egy züllés szélén álló, nehézen kezelhető tini gyerek éveken át tartó nevelgetését, vagy egy súlyosan beteg gyerek évekig tartó ápolását is. Szerencsére nekem sem volt részem a fent felsoroltak egyikében sem, talán ezért nekem is életet megváltoztató élmény lesz majd a szülés? Nem tudom.
Az én életemet és az egész értékrendemet egyelőre csak a meddőség és a vele járó középsúlyos depresszió változtatta meg,- ami az előzőleg felsoroltakhoz képest piszlicsáré dolog-, de mondjuk az annyira, hogy végül le tudtam mondani a  legnagyobb vágyamról, a terhességről, és a szülésről is, ezért én most képtelen vagyok túl sokat gondolni ezekbe a dolgokba és el sem tudom képzelni, mi mindent változtatna még meg úgy értem, hogy az egész életemre kihatóan és akkor, ha természetesen jól sikerül és megússzuk mindketten egészségesen. (Mármint szimplán csak maga az a esemény, nem pedig annak a következménye, hogy lesz egy gyerekünk, mert ez utóbbi valószínűleg mindent meg fog változtatni.) Hát én éppúgy kíváncsian várom ezt is, mint az utána következő részeket. Remélem, nem halok majd bele, és ki tudom majd elemezni:)

2017. november 1., szerda

Izgi

Az lett végül az eredmény, hogy akkor most van két hetem, hogy rittyentsek egy gyönyörű szép vércukornaplót, és ha nem lesz jobb, mint az előző, akkor jön az inzulin, mert diéta mellett tényleg nem túl jók az értékek, ráadásul ami rosszabb, mint maga a terhelés, hogy gyakorta mérek 8 feletti cukrot diétás menü mellett is és ez nem jó. Kicsit berezeltem, pedig nem félek a tűtől, de azért mégsem hiányzik plusz egy a heparin mellé. A lényeg, hogy határeset vagyok, a kaján szerencsére nem kell csökkenteni, nincs is mit rajta igazából, hanem valami más terhesen is végezhető mozgásformát kell kitalálni, ami mondjuk kicsit több, mint az előző terhes tornám, amire már majdnem meditálni szoktam, najó nem, mert az ujjaim mozognak közben. Szerintem így menni fog a javulás, de azért mégis izgalmas időszak lesz ez. Juj. 

2017. október 26., csütörtök

Éhes vagyok!

Azt hittem, hogy majd, amikor itthon leszek tele leszek idővel, és majd jó sokat fogok írni, de úgy látom nem így lett. Nem azért van ez, mert csak panaszkodni tudok, vagy mert csak depressziósan van mondanivalóm, mert közben meg rengeteg dolog foglalkoztat, amiről írhatnék. Viszont egyszerűen azt sem tudom, hol áll a fejem. Úgy néz ki, hogy még a kötelező vérvételekre is alig tudok időt szánni (???), és a kismama-féle-fog-ellenőrzésre meg végképp nem tudom mikor jutok el, de egyelőre sajnálom rá az időt. Én nem tudom, miért gondolták a munkatársaim, hogy majd munka nélkül halálra unom magam itthon. Egyelőre nagyon boldog vagyok, hogy végre úgy döntöttem, hogy vége a melónak, mert fogalmam sincsen, hogy állnék, ha még 11-12 órák elmennének a munkával is. Persze alapvetően kellemesen telnek a napjaim, csak mindig van valami. Olyan mintha rohanna az idő, még az is eszembe jutott, hogy nem is biztos, hogy minden belefér majd a Csemetli születéséig, amit beterveztem. Közben meg, ha arra gondolok, hogy még csak a 25. hétnél tartunk, és jaj, még mindig rettegek attól, hogy mi lesz, ha most szülitek meg, idő előtt, akkor meg rájövök, hogy mégsem szalad annyira, sőt, talán meg is állt. Szóval tényleg nem értem, hogy a fenében van ez. 
Az is biztos, hogy minden annyira jó most. Kivéve, hogy alaposan megjött az étvágyam. Emlékszem, hogy a 16. hét környékén voltam cukorterhelésen legutóbb, és arra azt mondta az endokrinológus, hogy hát nagyon-nagyon fegyelmezetten kell tartanom a diétát, hogy rendben is maradjon. Mondtam is neki, hogy engem cseppet se féltsen, mert szerintem ez nekem baromira jól megy. Ő megmondta, hogy terhességben azért ez nem mindig egyszerű, de én csak legyintettem, hogy ugyan már, engem nem ismer, már 6 éve űzöm az ipart, ha valaki, akkor én tudom, mi az a diéta, és tartani is tudom. Háááát basszus.... Mit is mondhatnék most, kurva éhes vagyok. Persze tartom a diétát, de hát fele se tréfa ennek. Néha sírnom kell, amikor ránézek az ebédre, és látom, hogy kb 5* annyit is meg tudnék enni valójában. Számolom a perceket a következő étkezésig, de az a baj, hogy az a  3 óra rengeteg ám, és nekem ezalatt nagyon sok ötletem lesz, hogy mit ehetnék, de abból nem ehetek meg mindent.  Van is már egy listám, milyen menüt kérek a kórházba szülés után. Gondolom mondanom sem kell, hogy extra nagy mennyiség, és nem is diétás. Persze valószínűleg nem nagy zabáláshoz lesz kedvem, de azért jó ábrándozni most erről. Elkezdtem hízni is a 22. hét után, ami azért várható is volt már, és szerencsére nem  is szállt még el, de gondolom, hogy csak most jön a java. Persze véletlenül sem az alkatom érdekel, de ugye nálam a hízás mindig a felborult anyagcsere jele, ami most nagyon nem jönne jól terhességben, úgyhogy izgulok, óvatos vagyok, és figyelek, hogy ez se szálljon el. Nem akarom, hogy baja legyen Csemetlinek. Szóval nagy nehezen eljutottam a 24. heti cukorterhelésre is, és diéta ide vagy oda, azért romlottak az értékek a 16. héthez képest (mondjuk az éhezésemből számítottam erre).

Vc 0' - 4.8
Vc 60' - 8.2
Vc 120' - 7.4
Inzu 0' - 3.8
Inzu 60' - 43
Inzu 120' - 71

Egyértelmű, hogy erre diétázni kell, ha valaki nem tette ezt előtte, de mi van akkor, ha diéta mellett ilyen rossz? És még éhezek is mellette. Legalább lennék jóllakott ezzel az eredménnyel. Most komolyan sírok, ha az lesz a doki válasza, hogy egyek kevesebbet még ennél is. Na, majd kiderül, lassan hozzá is eljutok. 
Most rohanok, mondanom sem kell, végre eszek, kész az ebéd! :)

2017. október 9., hétfő

Karrier

Már legalább százszor szerettem volna írni erről a témáról, de egyszerűen annyira sokfelől lehet megközelíteni, hogy mindig csak egy nagy kavarodás született a fejemben, sohasem maga a poszt. Megpróbálom most, a terhesség miatt úgyis aktuálissá vált egy - két dolog.
Az, hogy mit jelent számomra a karrier nagyjából úgy változik bennem, ahogy az élethelyzetem változik, sosem állandó. Mikor kiestem az egyetemről, én is, mint nagyon sok fiatal, tele ambícióval indultam neki a munka világának. Ha vissza gondolok az első állásinterjúimra most már sokszor magam is csodálkozom azon, hogy azokban az időkben még milyen nagy energiával és hittel, indultam neki a munkaerőpiacnak. Megmondom őszintén, ma már nem is csodálkozom, hogy végül mindenhová felvettek, ahová be akartam kerülni. Nem volt sok munkahelyem, de mindig tudtam, hogy merre akarok menni, és nagyon céltudatosan alakítottam a karrieremet, ami mondjuk nálam sosem a hierarchikus mozgást jelentette a pozíciókban, azaz sosem volt célom semmilyen szintű vezetővé válás, számomra mindig sokkal többet jelentett, hogy a szakmám specialistájává váljak, mint hogy beosztott kollégák, sokszor cseppet sem szakmai jellegű problémáival és általában számomra óvodás szintű konfliktusaival foglalkozzam az időm elég nagy részében. Valljuk be, én erre nem vagyok alkalmas. Mindegy is, mert a saját terveim, azaz hogy jó szakemberre válhassak talán egész jó úton, egész  jó irányba haladtak. Már le se merem írni, milyen sok éve megtaláltam azt a céget, aminek a kultúrájával nagy mértékben tudok azonosulni, a lehetőségek száma számtalan, és nagyon sok múlik rajtam, hogy mivé fejlődik maga a cég azon szakmai területen, amiben én dolgozom és hogy én magam mivé válok ebben. Büszke voltam arra is, hogy nagyjából a meddőségi küzdelmeim első 2-3 évében a lelkesedésem - kisebb hullámvölgyeket leszámítva - nem sokat változott, biztos vagyok benne, hogy akkor még nagyon jól külön tudtam választani a munkát a magánéletemtől. Nagyjából a 3. vetéléseimig azt hiszem tényleg egészen jól viseltem ezt a dolgot, aztán mondhatni, hogy elindultam a lejtőn, és a 4. vetélésem után pedig már cseppet sem érdekelt, mivé válok én ebben a cégben és hogy hová jutok el ebben a szakmában. Nem hajtottam az újdonságokat, és én magam sem fektettem sem időt sem energiát a saját fejődésembe, maximum annyit, ami mindenképpen muszáj volt, ugyanis minden időmet és lelki energiámat elvette a hónapról hónapra tartó küzdelem, a középsúlyos depresszió és a kudarcaim utáni felépülésem. Egyetlen dolog érdekelt már csak, ez pedig az, hogy végre egy terhesség által kikerülhessek ebből a mókuskerékből, és felejtsem el egy időre a munka világát.
Sokan mondják, hogy miután megszületett a gyerekük sok minden változott a karrierükben, mert már nem volt annyi idejük és a lehetőségük kiteljesedni a munkában, hiszen teljesen felborult a prioritás. Számomra a megváltozott prioritás érzése sajnos egy kicsit korábban érkezett el,  mint ahogy kipottyant volna a gyerek, így még éveket "kellett" annak ellenére dolgoznom, hogy lelkileg ez cseppet sem volt könnyű, a munka mennyiségét tekintve még igazán megterhelő is volt. Tudtam, hogy ez így nem jó, és rettentően frusztrált is, hogy sokkal jobb lehetnék, mint ami azokban a pillanatokban voltam, és kellett is volna tennem ezért, de az erőm egyszerűen kevés volt ehhez. Ha tehettem volna és ha ez Magyarországon könnyen kivitelezhető lenne, legszívesebben elmentem volna azokban az időkben egy fél év fizetés nélküli szabadságra, hogy csak a gyerekcsinálásra tudjak koncentrálni, hogy ne kelljen se a munkát se a munkával kapcsolatos lelkiismeretemet összeegyeztetni a magánéletemmel.  Mindig csodálattal néztem azokat a sorstársaimat, akik a munkában regenerálódtak a kudarcaikból, és ugyanolyan keményen és motiváltan tudtak dolgozni, mintha mi sem történt volna velük a magánéletükben. Sőt, hallottam olyanról is, aki kimondottan ezekben az időkben ért el nagy eredményeket, mert hajtotta, hogy legalább a munkában vannak sikerei. Szerettem volna, ha rajtam is inkább így jön ki a kudarc, de megmondom őszintén engem egyetlen egy siker érdekelt, az pedig az, hogy teherbe essek és én inkább egy teljesen átlagos munkavállalóvá váltam, aki nem emelkedett ki a többiek közül. Pontosan olyanná, amilyenné nem akartam válni sohasem, amikor kiestem az egyetemről. És nem volt mellettem gyerek, aki mögé bújhattam volna, és vele megmagyarázhattam volna mind magam mind mások számára a prioritás változást. Azok számára, akik nem tudták, hogy milyen magánéleti problémák húzódnak a lelkesedésem hiánya mögött, érthetetlen lehetett a hozzáállásom. Szerintem sokan gondolhatták, hogy itt van ez a fiatal lány, akinek nincs gyereke, ezért ideje mint a tenger, tele lenne energiával, hogy karrierje "csúcsára" jusson, mégsem tesz érte egy tapodtat sem. Sokszor néztem így magam kívülről, és nem tetszett, amit láttam. Volt akiknek bevallottam a lelkesedésem hiányát, de nem sorolva mögé a magánéleti okokat, tőlük mindig azt a tanácsot kaptam, hogy váltsak. De hát hová menekülhettem volna? A kudarcaimat vittem volna egy másik céghez is, és csak még jobban frusztrált volna a lombikok összeegyeztetése az új munkakörrel, valamint az, hogy teljesítenem kell, és nekem ehhez még sincs annyi erőm, mint kellene.
Most pedig itt vagyok terhesen, 6 évvel ezelőtti álmomtól már csak pár hónap választ el, és bár lelkileg teljesen - pozitív értelemben vett - felfokozott állapotban vagyok, és nyugodtan kihasználhatnám ezt az erős időszakot, és befektethetném a munkába, de megmondom őszintén most meg sem gondolataimban, sem időben nem vagyok képes dolgozni, a legfontosabbról azaz a koraszüléstől való félelemről meg ne is beszéljünk. Nagyon ijesztő, hogy közel félidősen is, mennyire lefáradva és kimerülten értem haza, kívántam, hogy vízszintesen feküdve töltsem el az alvásig fennmaradó időt, így gyakorlatilag semmire sem voltam már képes a hétköznapokon, pedig rengeteg tervem van. Ezen az otthoni munka sem változtatott, mert bár annak csak az előnyeit tudom felsorolni, én magam órában többet dolgoztam, mintha bejártam volna, ugyanis tudtam, hogy a kanapétól csak pár méter választ el, ezért annyira nem siettem lezárni a feladatokat, még hajtott is, hogy mennyire hatékony vagyok, és észre sem vettem, sokszor mennyire kimerültem otthon is. Ezért úgy döntöttem, hogy most már teljesen abbahagyom a munkát. Az orvosom erre már a kezdetektől fogva biztat és javasolja, de a lelkiismeretem és az, hogy én nagyon sokáig nem mertem a munkahelyem orrára kötni a terhességem, aztán persze meg az, hogy nem akartam egyik pillanatról a másikra otthagyni mindent, megakadályozott benne, hogy tényleg így is tegyek a kezdetektől. Mostantól viszont bízom benne, hogy elkezdődik életem legnyugalmasabb időszaka, hogy jó alaposan rápihenjek a február közepén bekövetkező apokalipszisre.  Hogy a GYES után mi lesz? Azt most nem tudom, és megmondom őszintén ez még baromira nem is foglalkoztat.

2017. október 1., vasárnap

A Csemete neme pedig...

Hát, hát, nem is gondoltam volna, hogy majdnem teljesen egyértelműen ennyire fiús anyukának tűnök... :)
Az biztos volt nekünk mindig is, hogy teljesen mindegy, mi a neme. Sokszor vizsgáltam magam, hogy érzem-e valamelyiket előrébb, de hát nem. 
Az is tény, hogy én magam nem vagyok kimondottan az a túl csajos típus, de hát higgyétek el, örömmel és boldogan leszek én kislányos anyuka is :)


2017. szeptember 30., szombat

Vajon mi lehet a neme?

Először a 16. héten tippelte meg a saját orvosom, hogy mi a neme. És mi nagyon, de nagyon boldogok voltunk. Ráadásul többen mondták, hogy én kimondottan "ilyen nemű gyerekes" anyuka vagyok, azaz pont ezt a nemet képzelték hozzám. Aztán legközelebb a 18. heti genetikai ultrahangon mondta meg biztosra a genetikus-nőgyógyász, hogy nem az a neme, mint amit megtippelt a saját orvos a 16. héten, merthogy egyértelműen látszik, hogy mi a neme, nem is érti ezt a tippet. És mi nagyon, de nagyon boldogok voltunk. Ettől hírtől is, pont ugyanannyira leírhatatlanul boldogok, mint a 16. heti hírtől. Ráadásul többen mondták, hogy én kimondottan "ilyen nemű gyerekes" anyuka vagyok, azaz pont ezt a nemet képzelték hozzám.
De akkor vajon mi lehet a neme? :)

2017. szeptember 28., csütörtök

Égbe pottyant vese

Szóval nincsen másik vese, a diagnózis maradt, megerősítették a kontrollon is, hogy a képződmény a működésképtelen másik vese, aminek a nagysága ugyan nőtt (bíztam benne, hogy majd azért csökken, bármi is lesz az), de elvileg ez nem probléma, ettől függetlenül van rá esély, hogy egyszer felszívódik. Jó, ha minden ultrahang alatt majd ránézünk, de persze, majd ha megszületik a Csemete, akkor kell vele igazán foglalkozni. Egyrészt folyamatosan kontrollálni, hogy a másik vese működjön mindig jól, másrészt pedig, ha ez a képződmény nem szívódik fel, akkor elképzelhető, hogy műteni kell, de ez persze nem 100%. Semmi sem 100%. Ezzel együtt lehet élni teljes, egészséges életet fizikailag, testileg, lelkileg, és azt hiszem, ez most a legfontosabb. 
Nehéz meghatározni az érzéseimet ezzel kapcsolatban, mert egyrészt mindig azt kívánom, az összes születni készülő gyereknek, hogy kompletten, egészségesen jöjjön a világra, hiszen az égvilágon még semmit sem tett önként az életmódjával azért, hogy ezt ne érdemelje meg mindegyik csak úgy. Szomorú, hogy ez nem mindig így történik, és persze azon töröm a fejem, mit rontottam el, hogy ez nálunk így alakult. Másrészt viszont, amikor az ember napokig, hetekig bizonytalanságban él, és már minden megfordul a fejében, akkor örül annak is, és baromira hálás már azért is, hogy nem derült ki valamilyen szörnyű, végzetes probléma, és hogy végülis csak ennyi a diagnózis. 
Veszélyes víz ez a terhesség, kiszámíthatatlan, ahol bármikor bármi megtörténhet. Végtelen nagy szerencse kell már ahhoz is, hogy valaki megfoganjon, megszülessen időben, nem pedig korábban, az pedig a világ legnagyobb ajándéka, ha mindennek tetejében ráadásul teljesen kompletten, és egészségesen jön a világra. Az biztos, hogy én nagyon hálás leszek, ha tényleg csak ennyi most a gond vele és ennél rosszabb sosem derül majd ki.

2017. szeptember 13., szerda

18. heti izzadás

Hát végülis tündérmesébe illő nem volt az ultrahang. A jó hír azért az, hogy megnyugtatott a doktornő, hogy nem kell tájékoztatnia a terhességmegszakítás lehetőségéről, akkora baj egyelőre nincs. Minden szerve rendben van, már amije van, mert az egyik rossz hír az, hogy sajnos csak egy veséje van. Ez önmagában még nem is lenne olyan óriási baj, hiszen el lehet élni egy vesével, de a másik rossz hír az, hogy medencéjében talált egy képződményt tele vízzel és cisztával, amiről nem tudta megállapítani, hogy pontosan mi, valószínűsíthető, hogy a másik (hiányzó) vese szállt le oda, de lehet valami más, mert nagyobb volt, mint ilyenkor a vese. Nagyon gyakori a veserendellenesség akár már magzati korban, és azt is elmondta, hogy ami van neki, az nagyon jól működik, szóval ha az a képződmény a hiányzó vese, akkor azért nem kell az ördögöt a falra festeni. De két hét múlvára visszarendelt, mert persze semmi sem biztos még, és én azt hiszem, hogy két hétig most szétagyalom magam. 
Szerintem egy órát voltam bent, csurom víz lettem, és olykor folytak a könnyeim. 
Hozzám nőtt már ez a Csemete, és valami természet felett álló érzékemmel úgy hiszem, hogy minden rendben lesz, de az agyam mégis azt diktálja, hogy sosem lehet megnyugodni.
Hát meglátjuk két hét múlva, szóval egy örökkévalóság múlva jelentkezem.

2017. szeptember 12., kedd

Félelem és rettegés Terhességben

Holnap megint genetikai ultrahang. A 12. heti után közvetlenül az jutott eszembe, hogy nem, ennyire biztosan nem fogok már izgulni többet legalábbis a terhesség alatt nem, mert ennél jobban nem lehet izgulni már. Az eszembe sem jutott, hogy minél távolabb jutunk, annál nagyobb a tét, és én annál jobban nem akarom elveszíteni ezt a Csemetét. Az meg pláne nem jutott eszembe, hogy mindig, de tényleg MINDIG létezik nagyobb izgalom.
Kezd elmenni az eszem, és egyre inkább úgy gondolom, hogy nem biológiai okok miatt javasolt a 20-as éveink elején szülni, hanem egyszerűen azért, mert nem parázod végig az egészet, és legtöbb esetben meg sem fordul a fejedben, hogy bármi gond lehet. Sőt, szerintem a szülés alatti - állítólag - világ legnagyobb fizikai fájdalma is csupán azon lélektani okból létezik, hogy ne legyen időd, energiád, lélekjelenléted azon parázni, hogy valami végleges komplikáció lép fel, hanem hogy csak arra tudj koncentrálni, hogy legyen már vége és jöjjön már ki végre.

Aztán még csak be sem vehetek semmit, hogy kicsit lenyugodjak.


2017. szeptember 10., vasárnap

Minden rendben

Minden rendben van, hamarosan jelentkezem, csak nagyon sok minden van, így a nyár végére. Lassan lenyugszanak körülöttem a dolgok és végre le tudok ülni egy hosszabb bejegyzésre. Köszi az érdeklődést ❤️

2017. augusztus 5., szombat

Nagy izgalom

Tudom, hogy még sok minden szörnyű dolog történhet és kiderülhet a terhesség 40 hete alatt, de valahogy akkor is egy komoly vízválasztónak találtam ezt a 12. heti ultrahangot. Talán azért voltam nagyon nyugodt ezidáig, mert tényleg felfoghatatlan ez az egész ami velünk történik, és bár belehaltam volna már kicsit abba is, ha mondjuk a 9. héten nem él a Csemete, de őszintén szólva nem lepődtem volna meg teljesen azon, ha mi nem jutunk el túl messzire. Viszont ahogy közeledett ez a vizsgálat úgy realizálódott bennem, hogy tényleg nagy esély van rá, hogy megszülessen ez a gyerek, és nevelhessük őt, óriási félelemmel töltött el, hogy ez az álom elmúlhat akár egy szempillantás alatt. Annyira szeretném, ha minden rendben lenne vele végig.
Szóval volt egy kis gyomorgörcs és félelem bennünk, az idő is baromira lassan telt, pláne a megelőző pár napok. Kombinált tesztet kértünk, egyrészt annak pár órán belül megvan az eredménye, és elsőre mindenhol leginkább ezt javasolják. Megmondom őszintén, jó hogy feküdni kell ezeken az ultrahang vizsgálatokon, mert szerintem az ájulás kerülgetett, amikor behívtak. Először annak örültem, hogy viszonylag hamar megláttam, hogy él a gyerek, pedig rettentő rosszak voltak a látási viszonyok. A doktornő azt mondta, olyan mintha lett volna már egy nagyobb hasi műtétem, vagy mondjuk a molettebb nőknek szokott az ultrahang ennyire rossz képet mutatni, de van pár eset mikor ez egy ilyen adottság. Molettnek ő sem vallott, de szerencsére most én sem magamat, így nem maradt más, mint az izomnövelés okozta kockahas :) Azért remélem, hogy ő elég tapasztalt ahhoz, hogy pontosan méregessen ilyen rossz látási viszonyok között is... Az ultrahangon minden rendben volt, mindene megvan a kis ficánkolónak, és minden érték határértekén belül volt. Már ezután bőgve hívtam fel az anyukámat és a barátnőmet is, akik szintén halálra izgulták magukat értünk és elmondtam pár imát, hogy a vérvétel is jó dolgokat jósoljon. Bár kissé szomorúan hívott be minket a biológus a konzultációra, amitől a férjem is meg én is elfehéredtünk, de szerencsére szuper eredményeket kaptunk. Bízom benne, hogy tényleg így van és így is marad végig. A nap további része csodálatos volt, szerintem a felhők felett jártunk-keltünk és valahogy minden olyan könnyű volt. El is mondtam a terhességet még két nagyon közeli barátnőmnek, akikkel percekig bőgtünk együtt a telefonban. Senki sem hitte már el, hogy ez velünk megtörténhet és hihetetlen volt hallani és érezni azt a boldogságot és szeretet, ami belőlük is áradt. 
Bárcsak továbbra is minden ilyen sima ügy lenne...

13+2 hét.

2017. augusztus 3., csütörtök

Első trimeszteri összefoglaló

Legalább egy hete szeretnék írni, de egyszerűen alig van időm. Egyrészt nyáron mindig elég sok a program munka után is és minden hétvégén, de az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy teljesen használhatatlan vagyok, mire hazaérek, annyira elfogy az energiám délutánra/estére. És azt hiszem, ezzel el is mondtam minden "komolyabb" első trimeszteri terhestünetet. Ólmos fáradtság, amitől nagyjából csak aludni vagyok képes, akár járás közben is. Nem egyszer kaptam magam azon, hogy félig csukott szemmel jártam - keltem a városban, és volt olyan, hogy a Rákóczi téren is elszenderedtem egy padon ülve, míg vártam egyik barátnőmet. Szép látvány lehettem. Talán ennek lassan vége lesz, és újra aktív leszek. Egyébként úgy nagyjából a 6-7. héttől a 11. hétig volt jelen némi émelygés és szagokra való érzékenység, de tulajdonképpen semmi több. Régen annyit gondolkoztam rajta, hogy mit érez az ember a méhében, meg a hasában, amikor benne van a magzat és hihetetlen volt számomra, amikor rutinos terhesedők arról számoltak be, hogy nem éreznek semmit, és most szerencsére én is megtapasztalhattam, hogy semmit sem érzek. Mintha semmi nem lenne ott, tudom, hogy még kicsi, de mégis csak egy plusz élőlény bennem. Hát így teremtődik az ember, akkor ezek szerint mégsem úgy, mint az alienek, hogy miután belepetéznek az emberbe, pár órán belül már érzi is a gazdatest, hogy ott van. Sokszor eszembe jut, hogy volt idő, amikor azt hittem, sosem fogom érezni ezt a Semmit a hasamban és átélni a Mindent a lelkemben. A hasam növöget lassan - lassan, néha megijeszt, hogy tényleg csak lassan, és ráparázok, hogy nem él a Csemete, de alapvetően elmondhatom, hogy nem vagyok egy idegbajos terhes. (Bár most nagyjából egy hete azért igazán izgulok a genetikai uh-tól)
A kezdetektől szedek terhesvitamint, 2* 1000 mcg metilfolatot, Omega 3-at, és esténként szúrjuk a Clexanet. Mikor még nem tudtam, hogy terhes vagyok pont voltam egy nagyvérkép vérvételen, ahol kiderült, hogy vashiányos vagyok, úgyhogy kb. 8 héten át szedtem vasat is. A pajzsmirigy gyógyszereimet a héten a doki felemelte ismét: a Letroxból (T4) most 125 mcg-t szedek, a T3-ból 25 mcg-t. 
2 kg-t fogytam mióta terhes vagyok, ezt köszönhetem a diétának, amit szerencsére az émelygés miatt nem volt nehéz tartani, de biztos vagyok benne, hogy a megemelt pm hormon is sokat segített ebben.
Nemsokára pedig jön a nagy 12. heti genetikai ultrahang, finoman kifejezve nem mondom, hogy mostanság bennem lakik Buddha, de a már totálisan be vagyok szarva szófordulat szerintem jobban leírja, hogy mi is játszódik most bennem. 

2017. július 10., hétfő

A második látogatás

Persze, hogy nem aggódom, hiszen minden rendben van. Úgy tűnik egy szintet feljebb léptünk ismét, és mindenféle görcsölés, hasfájás valamint vérzés nélkül eljutottunk a 2. ultrahangra is. Huh, túléltük ezt is! Még a férjem is, pedig ez egyáltalán nem volt biztos tegnap, sem ma reggel. A mi kis 2.7 cm-es gyerekkezdeményünk azonban csak izeg- mozog és kalimpál gondtalanul a hasamban, fittyet hányva itt mindenféle izgalmakra. Gondolom mondanom sem kell, hogy nem láttam még ennél cukibbat! Az a mozgás, hát hihetetlen :) Csak így tovább, Csemete! ❤

9+4 hét.

2017. július 6., csütörtök

Apai aggódás

Olyan érdekes, de szerintem egyáltalán nem parázom túl ezt a terhességet. A terhesség vágyának elmúlása valami olyan megkönnyebbülést hozhatott a lelkemben, hogy tulajdonképpen annyira laza vagyok, mint 2011-ben lettem volna, ha azonnal vagy hamar bekapom a legyet. Úgy tűnik, nincs semmi maradandó jele a 6 évnek, a 6 vetélésnek, a középsúlyos depressziónak és a poklok poklának. Bezzeg a férjem. Na, ő tiszta aggódás és féltés. Mindig megkérdezi akár munka közben is többször, hogy hogy vagyok és ha sietve csak annyit írok vissza, hogy jól vagy megvagyok, visszakérdez, hogy de mi a baj? Volt olyan, hogy mondtam neki, fáj a fejem és már nézte is neten, hogy akkor ez mit jelent terhességben, és írta is vissza azonnal: 12. hétig normális. (Egyébként mindig is gyakran fájt a fejem a terhesség előtt is.) Gondolom, hogy a 12. hét után a fejfájás valami oltári nagy problémát jelezhet előre. Nem is ez a kedvencem. Neki rendszeresen van aftája, de tényleg, mióta ismerem küzd vele félévente - évente és most is kijött a szájában. Na, persze az egy dolog, hogy nagyon dühös, hogy pont most kellett kijönnie, de azóta kézfogással búcsúzkodunk el reggelente, és üdvözöljük egymást munka után, mint az üzlettársak és megölelni is csak úgy ölelhetem meg, hogy a fejünk nem ér össze, sőt amennyire csak lehet tisztes távolságban kell legyenek egymástól.



Hát mi lesz itt még a későbbiekben? Lehet külön lakásban élünk majd, mire szülök?? :)

2017. július 3., hétfő

Kismama

Az egy dolog, hogy egy méterrel a föld felett lebegtem el ma reggel az első terhes vérvételemre, ugye még múlthéten sem voltam biztos benne, hogy erre eljutok, mert hát minden nap ajándék, de amikor azt mondta a vérvételes nővér, hogy a kismama hepatitisnek csak 4 hét múlva lesz eredménye, akkor annyira elérzékenyültem, hogy majdnem elsírtam magam. Értitek KIS-MA-MA hepatitis! Hiába néztem körbe, hátha valaki másnak szánták már megint, de nem, nekem mondták! :) Nem a mellettem lévőknek! És nem lombikhoz hepatitis, hanem KIS-MA-MA hepatitis. Hát én nem is tudtam, hogy ilyen létezik...! ❤️

2017. június 22., csütörtök

Hogy volt, hogy nem volt - csodák, amik ezúttal velünk történnek

Először is nagyon köszönöm szépen a sok drukkolást és a jókívánságokat, nagyon meghatott. <3 Ha ezen múlik, akkor ennek a terhességnek 100%, hogy szülés lesz vége!

Hogy hogy is történt minden? Röviden és tömören, olyan váratlanul estem teherbe, mint egy figyelmetlen tinilány, aki nem számított rá, nem is álmodott róla és nem is várta. Sohasem gondoltam, hogy ez 6 év után így fog történni! 

Az alaphelyzet az volt, hogy eleve a menstruációs naptáram rosszul volt beállítva. Az átlagos ciklushossz nálam 31 nap, és már csak jóval később vettem észre, hogy a telefonomban 35 napon állt, szóval a menstruáció érkezését is 5 nappal későbbre tette, mint ahogy az valójában várható volt nálam. Ez alapján egy pénteki napra vártam a mensit, de nem jött. Ekkor még nem is foglalkoztatott, mert azért előfordul, hogy késik. Annak rendje és módja szerint - ahogy az a figyelmetlen kis tinilányoknál megesik - szombaton elmentem egy borkóstolóra, ahol mondanom sem kell, nem kevés bort kóstoltam, hát mit tesz az ember egy ilyen alkalommal. Hónapok óta vártam ezt a napot, mert a cukrom miatt nincsen ám már annyi buli, mint fiatalon. Egyébként el is döntöttem, hogy ezúttal nyáron nem sanyargatom magam, rendesen odateszem magam a fröccsözésnek, hiszen már úgy sem izgat a teherbeesés, az örökbefogadott gyereket pedig lehet várni fröccsözés közben is. Vasárnap hazafelé már megfordult a fejemben, hogy mi van, ha terhes vagyok, de hamar elhessegettem ezt a lehetőséget, mert akkori legjobb tudomásom szerint nem is igazán volt szex peteérés környékén. Azért hétfőn csináltam egy tesztet, magam sem értettem milyen megfontolásból, de hát egyszerűen nem értettem mi van és magamat akartam megnyugtatni, hogy nincsen semmi. Ám a teszten egy pillanat alatt előjött a 2. csík, komolyan mondom a  szemem kiesett a helyéről, a férjemé is, ilyet nem tapasztaltam  még soha az életben. Nem ám úgy, hogy műtősfénynél kellett vizsgálni hogy ott van -e, szépen látszódott minden félhomályban, csipás szemmel is. Értetlenül álltunk felette. Megbeszéltük, hogy jól van, ez van, ki tudja, hogy miért sikerült, de biztosan elmúlik pár nap alatt, mint eddig mindig. Akkor vettem észre, hogy a menstruációs naptáram rosszul volt beállítva és nem 3 napja hanem már egy hete kellett volna megjöjjön a menstruációm. Már az hihetetlen volt, hogy "1 hete" terhes voltam, szinte rekordnak számított ez az utóbbi időkhöz képest. Ha figyelek, ha számítok rá, akkor időben tesztelek és nem megyek el már terhesen cukorterhelésre, nem kóstolok bort és természetesen nem zabálok szalámit camambert sajttal, de biztosan nem dobálom a 8 kg-s kettlebelt sem hajnalban heti 3*. 
 Nem is hívtam semmilyen orvost, hogy most mi tévő legyek, egyszerűen semmi értelmét nem láttam, "vártuk" napokig, hogy elmúljon. Majdnem mindennap teszteltem, a teszt se nem erősödött se nem halványult, minden tök bizonytalan volt. (Utólag már úgy látom, hogy szerintem elérte a maximális sötétedést) Tünetem semmi nem volt, egy kis mellfájdalom, de a hasamban konkrétan semmit sem éreztem. sem feszülést, sem puffadást, sem szurkálást, semmit sem, pedig eddig mindig valahogyan érzetem a hasam. Sokszor gondoltam rá, hogy pár nap és vérezni fogok, de nem. Teltek a napok, és egyre inkább jó érzéseim lettek, valami nagyon nagy nyugalom volt (van) rajtam. Akkor már felhívtam a dokit, hogy bejelentkezzek uh-ra, jaj, iszonyú fura volt, de gondoltam majd maximum lemondom. 
Közben persze azon is lovagoltunk, hogy mi lesz ha hívnak valamelyik alapítványtól, hogy itt a gyerek, akkor mit mondunk majd (szakemberek nem javasolják, hogy terhesen örökbe fogadjunk). Drukkoltam, hogy ne most, csak a 12. hétig ne hívjanak. Nagyon akarjuk az örökbefogadott gyereket is, ő már megfogant a szívünkben, sőt baromira nagyra is nőtt benne, emiatt gondolom, hogy egyszerűen óriási érzelmi vihart okozott bennünk ez a terhesség. Tudtam hogy örülni kell neki, örültem is persze a magam távolságtartó habituális vetélő módján, de valahogy elkerült a kicsattanó boldogság. Őszinte leszek, még az a gondolat is megfordult a fejemben, hogy vajon miért nem azokkal a sorstársaimmal történik ez az egész, akik még nem fogadták el teljes szívvel az örökbefogadást és igazán boldognak csak vérszernti gyerekkel tudják elképzelni az életüket. Mi már túl voltunk ezen, már nem így gondoltuk. Tudom, hogy sokak számára hihetetlen vagy érthetetlen az egész, egy fél éve még én sem hittem volna, hogy ilyen létezik, hogy van ilyen lelkiállapot. Ha valaki azt mondta volna, hogy ez ráadásul velem fog történni, el sem hiszem. Elengedni egy 6 éves vágyat, elengedni a terhesség és szülés utáni vágyakozást hihetetlen megkönnyebbülés, számomra legalábbis olyan volt, mintha egy börtönből szabadultam volna ki. A lelkem millió tonnával lett könnyebb. És végül megtörtént az is, amitől féltünk: felhívott az egyik alapítvány. Pont akkor. Ha nem vagyok terhes még az is lehet, hogy mostanra már van egy gyerekünk. Nem tudom pontosan, mert részletekig nem jutottunk, ugyanis bevallottuk a terhességet, hogy még nem volt uh, de egyelőre pozitívak a tesztek. Természetesen így nem ajánlottak babát. Mi a telefon után percekig ölelkezve bőgtünk abban a konyhában, ahol tavaly elhatároztuk, hogy örökbe fogadunk. Hiába nyertünk egy csodálatos dolgot, valamit megint elvesztettünk, legalábbis egy időre. Közben pedig sokat segített ez a hívás abban is, hogy elengedjem az örökbefogadást egy időre, és közelebb kerüljek a mi kis váratlanul érkezőnkhöz. Majd a tesóját örökbe fogadjuk!
A héten hétfőn volt az ultrahang, kissé izgultunk, mit mondjak, de szerencsére egy pillanat alatt meglett a kis szíve. Hallottuk is, láttuk is. Persze csorogtak a könnyeim, mennyit álmodtam erről a pillanatról...! Azért van min izgulni, mert a kalkulátorok szerint ma 7+5 hetes vagyok, hétfőn 7+2 voltam, viszont a mérések szerint a terhesség kora csak 6+1 volt aznap. Félek, hogy nem fejlődik jól. A doki azt mondta, hogy ilyenkor még belefér, és biztatott, de ennyi rossz tapasztalat után azért még nem tudom beleélni magam. 3 hét múlva lesz a következő uh.
Hogy mit gondolok, mitől sikerült? Szerintem egyértelműen a kecskeméti endokrinológus csinálta! Bár szerinte nem a vércukrom és az inzulinom volt a vetélés fő oka, hanem a pajzsmirigyem. Ami azért érdekes, mert a pm vérképem szinte tökéletesnek mutatkozott 50 mcg Letrox mellett (TSH 1 és 2 között, T3 és T4 mindig határértéken belül volt), de ő állítja hogy a tüneteim mind mind pajzsmirigyalulműködésre utalnak, és megemelte a Letroxot először 75 mcg-re, a T3-at pedig 12.5 mcgre (ekkor sikerült), és miután kiderült a terhesség a Letroxot még 100 mcg-re, a T3-at pedig 50 mcg-re... Érdekes, hogy soha egyetlen egy dokinak sem jutott eszébe, hogy ezzel gond van, tulajdonképpen majdhogynem a pajzsmirigyem volt az egyetlen, amire mindenki azt mondta, hogy ez jó! Nem tudom, nyilván sosem lehet biztosra tudni, mitől sikerül. Azt tudjuk, hogy most ebben a helyzetben sikerült és terhes vagyok, még mindig az vagyok, ebben a pillanatban is, legalábbis nem vérzek, nem görcsölök, és ez jó :) Nagyon szeretnék még így maradni jó sokáig!
Istenem, engedd meg, hogy még így maradjak sokáig!

2017. június 19., hétfő

Hát ilyen az élet

És akkor, amikor már teljesen elfogadtam az örökbefogadást, és egy gyönyörű szép dobozba belepakoltam minden terhességgel kapcsolatos dolgainkat, hogy majd azt június végén egy isten háta mögötti kis faluban, a nyaralónk kertjében, a nyugalom szigetén eltemethessük a férjemmel, hogy végre tiszta szívvel folytathassunk egy teljesen más, de tökéletesen boldog utat, mindennél jobban várva az örökbefogadott gyerekünkre, bekaptam a legyet. Csak úgy.
Ez önmagában véve is szenzációs szteroid nélkül. Ám ami még ennél is  vagányabb az az, hogy már pár hete terhes vagyok és a legdöbbenetesebb pedig az, hogy ezúttal dobog a szíve! Igen, képzeljétek el, hogy dobog a kicsi szíve!!!

2017. május 31., szerda

Nocsak, nocsak

Kiből lesz a cserebogár?

vc0: 6.1
vc60: 9.2
vc120: 4.5
inzu0: 5.3
inzu60: 63
inzu120: 40.9

Micsoda inzulin kérem szépen, micsoda értékek! Hát hiába szar még mindig, de ilyen jó akkor sem volt sohasem! Mindez gyógyszer nélkül, 120 grammal, csupán inozitollal és izomnöveléssel. És mi lesz itt még, ha minderre rápattintom a gluténmentést is? Még a végén felcsillan a remény, hogy nekem is lehet jó terheléses értékem talán még ebben az életemben. Ha így lesz, imába foglalom ennek a dokinak a nevét, pedig nem ő ugra-bugrál hajnali 4.50-kor a TV előtt meg nem ő az, aki véres szemmel csepegteti a nyálát mások sajtburgerére meg franciakrémesére, de egye fene, ha bejön neki, rajtam nem fog múlni az örök élete!

2017. május 27., szombat

Ünneprontò

Bejelentette megint egy ismerősöm, hogy terhes. Azt hittem, nincs is már több gyereknélküli párkapcsolat körülöttem 500 km-es körzetben, de mit ad Isten, akadt még egy véletlenül. Azt is hittem, hogy már nem hatnak meg ezek a hírek, de amikor az első, melegszívű, nőies, finom és érzékeny gondolatom az volt, hogy a jó büdös kurva életbe, hogy már megint valaki, aki seperc alatt összekettyinti a gyereket totál egészségtelen életmód ide vagy oda, én marha meg még mindig szarrá edzem és diétázom magam pedig az a retkes telefon csörögni fog akkor is, ha éppen zabálom a habos tortát meg a juhtúrós sztrapacskát sült krumplival, akkor azért éreztem, hogy akadnak még bajok. Valami egyszerűen nem akar változni sohasem. Jó hír, hogy legalább nem a nemlétező terhességem miatt vekengtem, hanem azon, hogy a fene tudja, hogy a mi telefonunk meg mikor csörög. Lehet hogy majd csak abban a távoli jövőben, amikor már úgy élünk, hogy kapszulákat rakunk a mikróba, aztán abból pattog ki a rántott hús.
Mindegy hát most minek tagadjam, a sok szívecskés és örömkönnyes barátnők között mindig áll egy kis mocsok is a háttrében, na bumm. Mit tehetnék, ha én vagyok most a legalkalmasabb jelölt erre a szerepre. Vállalkozni kell valakinek olykor-olykor erre is. Különben milyen giccses lenne már ez az élet.


2017. május 15., hétfő

Megvagyok

Még nem csörgött a telefon sajnos, de köszönöm az érdeklődést :) 
Ennek ellenére lázban égünk. Új szórakozásunk a férjemmel, hogy különböző helyzetekben juttatjuk egymás eszébe, mi lenne, ha éppen akkor hívnának és azonnal indulni kellene: például durva munkahelyi mitting hegyek közepén, hajnalban, amikor valamelyikünk felkel pisilni, a Zeneakadémián koncert közben, mikor az előtted ülő akkor is szúrós szemmel néz, ha csak megvakarod a fejed, szex közben, vidéki nyaraló festése közben csupa festékesen, nagytakarítás közepette, mikor minden felfordulás és szemét a lakásban, ahová várjuk a Cseppet, baráti buliban, amikor mindketten ittunk. Eddig persze még mindenre azt mondtuk nincs lehetetlen. Aztán majd meglátjuk, mikor csörög valójában a telefon.
Egyébként minden a legnagyobb rendben, de tényleg. Talán ezért sem jelentkezem, mert egyszerűen nincs min nyavalyognom. Meg persze azért sem, mert a nagy jóllétben túlságosan tevékeny lettem és egyszerűen nincsen időm semmire. 
Még egy jó fél éve magam sem gondoltam volna, hogy akkora megkönnyebbülés és boldogság elfogadni az örökbefogadást, mint szülni. Persze nem tudhatnom, milyen szülni, de kétlem, hogy ennél nagyobb kő leeshetne a szívemről, mert most tényleg minden felhőtlen vidámság és gondtalanság, pedig gyerekem sincsen még. Éppen ezért hezitálok olyanon is, hogy abbahagyom ezt a blogot és esetleget elkezdek egy másikat, mondjuk egy valaki más teresedik helyettem blogot, mert sok téma lenne, amit szívesen megosztanék, de valahogy nem érzem, hogy itt a helye a lombikok között, hiszen ez már egy teljesen más út. Viszont azért nem tettem le teljesen mindenről, mert közben meg nagyon igyekszem az inzulinom rendbetételén is (tényleg még akupunktúrára is adtam a fejem, pedig jaj, de távol áll(t) ez tőlem), és ha csoda történne és sikerülne, nem tartom kizártnak az újabb lombikot sem, addig persze semmi értelmét nem látom. Azért a gluténmentest nem sikerült elkezdenem, hát ilyen nyápic vagyok, de úgy voltam vele, hogy teszek egy utolsó próbát csak inositollal, értitek, hátha azzal sikerül, és nem kell feleslegesen megvonnom magamtól a gluténban gazdag finom falatokat. Május végén megyek terhelésre és akkor minden kiderül. Ha nem lesz jó az eredmény, akkor nincs mese, elkezdem most már tényleg, ezt itt és most ünnepélyesen megfogadom. Megdobálhattok búza kenyérrel, ha újabb kifogással élek. 
Szóval, jövök még majd mindenképpen, ezzel is, azzal is. 

2017. március 25., szombat

A soha véget nem érő történet

A három hónapon át tartó metformin mentesség nem hozott jó eredményt, ahogy azt a legújabb vércukorterhelésem eredménye mutatja:

vc0: 6.8
vc60: 8.8
vc120: 7.3
inzu0: 11.8
inzu60: 72
inzu120: 69

Picit elszontyolodtam, mert valahogy azt vártam, hogy minimális javulás lesz az előzőhöz képest, vagy legalábbis nem romlik egyáltalán, de nem ez történt és így egyértelműen látszik, hogy nálam nem elég csak a diéta és a sport. Pedig tényleg nagyon figyeltem a 120 grammra, még fogytam is egy pár kg-t, aminek örülök, mert akár hízhattam is volna ilyen rossz eredmény mellett. 
A kecskeméti dokival abban maradtunk, hogy teszünk még egy próbát úgy, hogy még mindig nem ír fel gyógyszert, de most szedek 2* 2000 mg inozitolt, mert a korábbi eredményeimből úgy tűnt, hogy egy enyhe javulás akkor volt tapasztalható, amikor elkezdtem az inositolt. Hátha csak az insoitol önmagában segít. Most már mondjuk nem várok ettől csodákat, de hátha. Kérdeztem, hogy ő lát-e még egyáltalán esélyt arra, hogy ez nálam helyrehozható, hiszen tényleg több éve szenvedek vele, és nincsen javulás, miközben azt látom magam körül, hogy majdnem minden IR-es egy kis sporttal, egy minimális étkezésre való odafigyeléssel (komoly méregetős diéta sokszor nem is szükséges) hip-hop rendezi az eredményét. Mondta, hogy ez valóban így van, hogy legtöbb esetben tényleg elég egy minimális odafigyelés vagy esetleg kevés gyógyszer, de vannak ritka kivételek, mint ami látszik, hogy én is vagyok, akinél nagyon nehéz, nagyon érzékenyen reagál mindenre a szervezetem, és nem is áltat, lehet, hogy sohasem fog sikerülni ennél jobban javítani az értékeket. Azt mondta, hogy még azért ne adjuk fel, és tegyünk egy-két próbát, de elképzelhető, hogy majd egyszer ki kell mondja, hogy nálam ennyi az, amit a szervezetem produkálni tud. Ez azért szomorú, mert az ő véleménye szerint is (és egy ideje most már az enyém szerint is) a vetéléseim hátterében vagy az IR vagy a pajzsmirigy alulműködés áll továbbra is. Az, hogy 2 vetélésem is volt IVIG mellett abszolút azt bizonyítja, hogy nem az immun vagy nem CSAK az immun áll a vetélések mögött. Kérdeztem, hogy mi a véleménye a gluténmentes diétáról, azt mondta, hogy megpróbálhatom, nem ártok vele, ha tudok figyelni arra, hogy lassú felszívódású szénhidrátokat egyek, de ő azért csodálkozna, ha azzal rendeződne. Úgy gondolom, hogy teszek egy próbát azért, nincsen vesztenivalóm.
A pajzsmirigyemre a 75 mcg Letrox (T4) mellé kaptam most 12.5 mcg Trijodthyronint (T3) is, mert bár határértéken belül van mind a T3 mind a T4 értékem is, de ahhoz képest, hogy mennyi gyógyszert szedek rá, nem eléggé jók. Kontroll 3 hónap múlva.
Így viszont eldőlt: nem lesz tavasszal lombik, ilyen értékek mellett semmi értelme és ez engem most  inkább megnyugvással tölt el, mint nem és azt sem tartom kizártnak, hogy soha többé nem lesz már.

2017. március 12., vasárnap

Minden megváltozik majd és a feje tetejére áll az életetek

Sokat foglalkozunk az örökbefogadással és már több programon is részt vettünk, ahol más örökbefogadó szülőkkel és/vagy várakozó párokkal találkozunk. Nagyon jó dolognak tartom ezeket az eseményeket, mert sok gondolkodnivalóval és hasznos tapasztalatokkal gyarapszunk. Bár ezeken a rendezvényeken azért leginkább az örökbefogadás a fő téma, de magával az egész gyerekezéssel kapcsolatban is rengeteg kérdés felmerül. Szerintem sokszor nem ártana terhes pároknak sem tartani ilyen találkozásokat, talán sokan nem lepődnének meg annyira a nehézségeken, vagy nyugodtabban fogadnák, ha gond van, mert tudnák, hogy sok minden természetes, ami körülöttük ilyenkor történik. Na, persze majd én is csak később látom meg, mit segítenek majd rajtam ezek a tapasztalatok. Legutóbbi ilyen beszélgetésen felmerült az is, amit már régóta minden anyától megállás nélkül hallok, amitől nagyon tartok is és amire nagyon készülök, ez pedig nem más, mint az a káosz, amivel majd szembesülünk, amikor hazahozzuk a mi Kisbékánkat. Ami ebből engem most a leginkább foglalkoztat az a kapcsolataimban történő változás. Ezen az utóbbi eseményen is elmondták, hogy semmi sem lesz ugyanolyan, minden megváltozik körülöttünk, köztük régi kapcsolatok és barátságok bomlanak fel, és újak születnek majd a gyerek miatt. Korábban is sokat foglakoztatott ez a téma, és már én sem először írok erről, hiszen bár nincsen gyerekem, de a legjobban szeretett barátaimnak már mind van, ezért már régebb óta látom és érzem ezeket a minőségi változásokat. Ráadásul pont a hetekben történt két dolog is, ami elég szomorúan érintett. Egy nagyobb baráti társasággal szoktunk havonta összejárni, és az utolsó alkalmat egy singli barátnőm már lemondta, mondván, hogy neki semmi értéket nem adtak a korábbi találkozások sem, mert nem tud mit kezdeni azzal, hogy egész estén át csak gyerekezésről van szó. Gondoltam, hogy neki sem ez a kedvenc témája, de nagyon szomorú volt hallani, hogy inkább nem találkozik ezekkel a régi barátaival, mert elmúlt a közös téma. Neki még nehezebb lehetett, mint nekem, hiszen engem a téma tulajdonképpen mindig is érdekelt, csak azzal volt rossz állandóan szembesülni, hogy nekem nincsen, majd folyamatosan azon gondolkodni, hogy lehet, hogy nem is lesz sose (sokszor jutott ez az eszembe már így 5+ év után). Számomra azért hihetetlen szomorú ez az egész, mert azt látom, hogy azért ezek a dolgok sokszor elkerülhetőek lennének egy csepp odafigyeléssel, hiszen a mi baráti társaságunkban is van olyan gyerekes anya, akivel nem csak erről lehet beszélni, és próbál is figyelni rá, hogy ne mindig legyen az a téma, de vannak olyan anyák, akik tényleg mindig visszaterelik a szót, cseppet sem figyelve arra, hogy valakit ez nem érdekel, vagy esetleg bántó számára. Aztán a napokban történt az is, hogy az egyik legkedvesebb barátnőm elfelejtett valamit, ami fontos volt ugyan számomra, de azért nem annyira, hogy ezen messzemenően lovagoljak, vagy képtelen legyek feldolgozni vagy elfogadni azt, hogy neki már ez nem annyira fontos, viszont a körülmények mégis úgy alakultak végül, hogy sikerült vele megbántania. Ahelyett, hogy szimplán elnézést kért volna érte, amire én valószínűleg annyit választom volna, hogy nincsen semmi gond, hiszen megértem, hogy az élete már nem ilyenek körül forog, és ezzel el is felejtettük volna az egészet, ehelyett ő teljesen felháborodott azon, hogy én megemlítettem neki, hogy elfelejtette, majd ingerülten közölte, hogy nincs mit tenni, ez van, nekem el kell fogadni, hogy az ő életük már ilyen, megváltozott és már nem ezekkel (értsd: mások vagy az én dolgaimmal) foglalatoskodik. Tulajdonképpen a mondandó lényege az volt, hogy  ő mindent és mindenkit letojik már mióta gyereke van egyik legjobb barátság ide vagy oda. És igen, nagyon jól tudom (a mondandója nélkül is), hogy ez tényleg így van, és magam sem hiszem, hogy kivétel leszek (nem is akarok az lenni), azaz biztos, hogy számomra is a családunk lesz az első és legfontosabb, más sem fog a fejemben járni csak a gyerek, és tuti, hogy legalább az első időkben (vagy még tovább is) szita agyú leszek, de szerintem, ha az ember az egyik legjobb barátja arcába dörgöl egy ilyet egy egész egyszerű elnézést helyett, akkor azért ezek az anyák ne csodálkozzanak el végül azon, hogy a gyereknevelés számukra egy nagyon magányos dologgá válik. Sokszor hallom, hogy az a magyarázat, hogy mert a gyerek nélküliek nem értik, hogy ez milyen változás az ő életükben. Biztos vagyok benne, hogy ilyen eset is rengeteg van, de például ebben az esetben a singli barátnőm teljesen jól megérti ezt (még így is, hogy ő komolyabban sosem gondolkodott el a gyerekezésen), elmondta nekem is jóindulattal és empatikusan, hogy tudja jól, hogy velük ez történik, és hogy számukra ez a fontos, ráadásul ők vannak többségben, és ő nem is várja el, hogy másról beszéljenek...hanem egyszerűen nem jön el. Nem láttam ebben egy csepp megnemértettséget sem, és ettől volt még szomorúbb az egész. Mint ahogy én is azt terveztem, hogy elmondom barátnőmnek, hogy megértem (mikor még naivan azt hittem, hogy majd biztosan elnézést fog kérni), de  aztán a monológja után úgy éreztem, hogy nem igazán érdekli őt, hogy megértem-e ezt vagy sem, úgyhogy hát abban maradtam magammal, hogy talán majd nem vele kell megbeszélnem a számomra fontos dolgaimat. 
Kétségtelen, ha mindenki azt mondja, hogy minden megváltozik, és feje tetejére áll, ha gyereked lesz, akkor én ezt elhiszem. De a kapcsolataid megváltozásához szerintem sokszor bőven elég az is, ha mindenkinek gyereke lesz, csak neked nem. 

2017. március 6., hétfő

Örökre örökbe örökkön örökké

Nagyon régóta tudjuk már, hogy az örökbefogadás opció nálunk, de minden alkalommal elhessegettük a témát, amikor erről volt szó, mondván, hogy mi bőven ráérünk még arra, hogy konkrétan jelentkezzünk is. Aztán én egyszer megfogadtam magamban, hogy a 2. lombik után már tényleg jelentkezni fogunk, mert  mindenhol azt hallom, mennyi idő az amíg konkrétan babát kapunk és megvallom, hogy nem szeretnék nagyon idős lenne, mire gyerekem lesz. Tény és való, hogy a kor nálam azért is kritikus, mert úgy kezdtünk el 29 éves koromban próbálkozni, hogy nekem célom volt, hogy 30 éves koromra meglegyen az első babánk, ehhez képest idén 36 éves leszek. Talán ezért is érzem másoknál sokkal sürgetőbbnek az időt. Ha mi is most kezdenénk el próbálkozni, nem biztos, hogy annyira későinek érezném a dolgot, de rengeteg év van már mögöttünk. Mindenesetre a 2. lombik után nem tudtam még felemelni a telefont, a 3. után sem, és igazából az augusztusi inszemináció után hoztam meg ezt a döntést, pont egy olyan beavatkozás után, aminek egyébként sem volt túl sok esélye a sikerre. A telefont még mindig nem tudtam felvenni, de legalább már mondtam a férjemnek, hogy tegye meg ő.
A telefonban mondták, hogy első alkalomra írjunk egy levelet a leendő gyermekünknek magunkról. Nem igazán tudtam átadni magam akkor még ennek az érzésnek, de a férjem olyan levelet írt, amitől majd egy órára bőgőgörcsöt kaptam a munkahelyemen. Szeptemberben totálisan megszeppenve és remegő lábbal vártunk a tegyesz folyosóján, hogy bekerüljünk az első megbeszélésre. Féltem, hogy a válaszaimmal mindent elrontok, hiszen akkor bőven volt még bennem sok minden, amibe igazán bele lehetett volna kötni. Megkönnyebbülés volt túl lenni ezen az első találkozáson.
Ezután következett a pszichológiai vizsgálat, amit én legszívesebben jól eltoltam volna minél későbbre, de közölték, hogy az első találkozótól számított 6 hónapon belül le kell tudni mindent és be kell fejezni a folyamatot, szóval nem egészen az én kedvem szerint javasolhatjuk az időpontokat. A pszichológiai vizsgálat körülbelül másfél órás volt, és amennyire féltem attól, hogy mást sem fognak boncolgatni csak azt, hogy mennyire dolgoztam fel a veszteségeimet (akkor még szinte semennyire), annyira pozitív élménnyel távoztunk onnan. Egyrészt valóban nem volt túl mélyreható, ma már azt mondom, hogy mélyrehatóbb is lehetne, másrészt meg magam is meglepődtem az ott kapott információktól. Talán ott esett le először, hogy feldolgozatlan veszteségekkel belemenni az örökbefogadásba egyáltalán nem tréfa, és hogy mi minden van még előttem, amit helyre kell tennem a lelkemben. Ezután kezdtem igazán komolyan venni a dolgokat, és elkezdtem olvasni örökbefogadással kapcsolatos könyveket. 
Nagyon ajánlom, mindenkinek, aki még csak fontolgatja ezt a témát a következő könyveket:
Bogár Zsuzsa: Az örökbefogadás lélektana 
Joyce Maguire Pavao: Az örökbefogadás háromszöge
Fekete-Sipos Márti: Igazibb az igazinál
Számomra rettentő sok tévhitet eloszlatottak ezek a könyvek, hozzájárultak mindahhoz, hogy reálisan lássam ezt a témát, de ahhoz is egyben, hogy már ne csak B tervként gondoljak az örökbefogadásra. Körülbelül ekkor fogalmazódott meg bennem az is, hogy akkor is örökbe szeretnék fogadni, ha hamarabb születik vérszerinti gyerekünk.
Mindezek után a környezettanulmányt már egyenesen vártam. 
Meglocsoltam a  virágaimat, hogy nehogy azt gondolják, hogy ha a virágaimról sem tudok gondoskodni, akkor hogy tudnék egy gyerekről. Érdekes volt pakolás közben arra gondolni, hogy itt, ebben a lakásban egyszer majd egy gyerek lesz. Mármint értitek, azért költöztünk ide 5 éve, mert ez egy jó környezet egy gyereknek, magát a lakást is úgy választottuk, hogy itt egy darabig gyereket nevelünk majd (szobák száma, ház adottságai stb.), de még sosem pakolásztam benne úgy, hogy itt "hamarosan" tényleg gyerek lesz.  Például olyanokon hezitáltunk, hogy elpakoljuk-e a walking dead kispárnát a kanapéról:



 meg, hogy eldugjuk-e a legó Darth Vedert, mégiscsak gonosz:



Nem tudom, miért, akkor azt gondoltam még, hogy vannak ügyintézők, akik ilyen dolgokból azt szűrik le, nem leszünk jó szülők. 
Áhh, de aztán ezeket otthagytuk.
Hobbimmal kapcsolatban is bajban voltam. Nekem rengeteg hobbim van, tipikusan az az ember vagyok, aki sosem unatkozik, akkor sem, ha egyedül van. Persze mikor erről kérdeztek nem azok a természetes dolgok jutottak eszembe először, amit nap, mint nap tényleg csinálok, hanem mondjuk, amit sokkal ritkábban, de nem biztos, hogy azok a tipikusan "jó szülős" hobbik: például, hogy imádok a férjemmel a kanapén ülve romantikusan zombikat lövöldözni játékkonzolon. Alig bírtam ettől a képtől elvonatkoztatni. Aztán megláttam a súlyzókat a  sarokban és mondtam a sportot (is), amivel meg azóta a férjem cseszeget, amikor 10-11 óra munka után hazaérek és hánynom kell a kettlebel látványától is, de mégis nyomni kell. Ohh, hiszen én úgy tudtam, hogy a sport a hobbid - gúnyolódik azóta is. Mindegy a sport tényleg az egyik hobbim, csak nem az IR miatti kényszeredett izomnövelés heti 3* tök fáradtan, hanem mondjuk a futás az erdőben vagy a squash.
Nagyjából ennyi volt a dolog átvizsgálás része. Amikor ezzel végeztünk, még el kellett menni egy pár napos tanfolyamra. Mi az Ágacskánál voltunk, amire már idén került sor, és nagyon elégedettek voltunk velük. Rettentő sok hasznos információt kaptunk, számomra nagyon pozitív volt, és talán ott, akkor (vagy nem sokkal azután) raktam rendben magamban ezt az egész szülés dolgot. Ugye tavaly ősszel, még azt mondtam, hogy akkor is szeretnék örökbe fogadni, ha lesz vérszerint babánk is, de a decemberi lombik után úgy éreztem, hogy azért mégis csak az lenne az igazi, ha lenne örökbebaba is, és szülhetnék is. Az idei tanfolyam után ez valahogy megváltozott bennem teljesen. Nem tudom megmondani, mi történt pontosan a szívemben, de egyszerűen nem érdekel már, ha nem szülök. Teljesen más érzésekkel mentem bele az 5. lombikba, és maga a sikertelenség utáni érzések is összehasonlíthatatlanok a korábban tapasztalt érzéseimmel. Gyakorlatilag nem borultam ki, lezártam, kész vége van, és minden így van a legnagyobb rendben. Ennél jobban nem is lehetne rendben semmi.
Közben megérkezett a határozatunk is, a procedúrának vége, mi pezsgőt bontottunk a férjemmel és totálisan átadtuk magunkat a boldog várakozásnak. Tényleg ünnepnek éltük meg, úgy érzem, ezzel egy új, másmilyen élet kezdődött számunkra. Teljesen megnyíltam. Minden közeli hozzátartozómat és jó barátomat tájékoztattam a hírről és mindenki nagyon boldog, és alig várják, hogy  jöjjön a gyerekünk. A gyerekes barátaim a kérésemre örömmel tanácsokkal látnak el és én végre azt csinálom, amire hat éve várok és semmi, de semmi nincsen, amit el kell nyomni magamban.
Hogy meddig várunk pontosan, nem tudhatom. Hogy később, hogy fogjuk bírni ezt a várakozást, még úgy sem tudom elképzelni. Csak azt tudom, hogy most jó, hogy jó döntést hoztunk, és hogy végre képes vagyok hinni abban, hogy mint ahogy most is, minden a legnagyobb rendben lesz a jövőben is. 

2017. február 25., szombat

Kösz, jól vagyok

Tényleg. Talán a közel hat év alatt sosem voltam ennyire jól és kiegyensúlyozottan, sosem volt ennyire minden rendben és ezt komolyan mondom. Túl vagyok a hatodik biokémiai terhességemen, amitől szerencsére nem süllyedtem le a gödör aljára, mint úgy az előző öt terhesség és az összes sikertelen lombik után úgy minden alkalommal. Lehet, hogy van benne egy csepp megszokás is, bár ebben nem vagyok egészen biztos, mert az ötödiket is megszokhattam volna, mégis kiborultam tőle majd egy hónapra. 
Augusztusban még kicsit elkeseredetten döntöttük el, hogy elindítjuk az örökbefogadást, ami után szeptemberben már meg is volt az első kapcsolatfelvétel a Tegyesz-el és januárban túl voltunk már minden átvilágításon. Amennyire nem tartottam normálisnak elkeseredetten elindulni ezen az úton, szerencsére olyan gyorsan rázódott helyre bennem minden gondolat. Augusztusban magam sem gondoltam volna, hogy következő januárban én leszek a legboldogabb gyerek nélküli anya a világon. Azóta gyerekszobát tervezek, csecsemő ellátással kapcsolatos könyveket olvasok, és minden gondolatom a  talán még meg sem fogant, de majd egyszer biztosan megszülető gyerekem körül forog. Azt is elfogadtam, hogy ha sohasem szülök, akkor hát sohasem szülök, és ha ennek ellenére nevelhetek és szerethetek gyereket, akkor az égvilágon semmi sem fog hiányozni az életemből. 
Ezekkel a gondolatokkal és érzésekkel nekem így elég nehéz tervezni a következő lombikkal. Úgy érzem az égvilágon semmi szükségem rá, és végre felhőtlen, boldog várakozással és tervekkel telhetne az az év vagy azok az évek, amíg megérkezik a mi gyerekünk is. Sokakkal ellentétben még csak feladásnak sem érzem ezt az egészet, mert hát mit is adhatnék fel ezzel? Maximum a génjeinket (ami mondjuk számomra sosem volt hangsúlyos), de a boldogságunkat, álmainkat semmiképpen sem. Az eszem azt diktálja, hogy itt van a vége. Ennek ellenére valahogy mégis beszippantott ez az egész asszisztált reprodukciós hangulat és ott motoszkál a fejemben, hogy talán mégsem kellene ölbe tett kézzel ülni és várni, meg hogy eddig csak két stimulációm volt még, ami igazán nem sok, és ha egyszer később mégiscsak úgy gondolnám, hogy talán akár egy testvért csak szülnék, akkor azért inkább még a mostani petéimből készült embriókat kellene kivenni a fagyóból, mint esetleg 40 év felett szarakodni ezzel az egésszel. Az is megfordult a fejemben, hogy így, hogy sokkal kiegyensúlyozottabb vagyok, talán lelkileg sem törne meg, ha ismét sikertelenséggel zárulnának a 3. stimulációból származó transzferek, szóval végülis miért ne. Valami láthatatlan valamint az eszem és az érzékeim felett álló erő visszahúz az Intézetbe, mégsem vettem még rá magam, hogy felhívjam őket és bejelentkezzek egy konzultációra. Szóval majd lesz valami ezzel az üggyel, végülis nem zárok ki semmit. Majd biztosan jelentkezem, hogy döntöttem.
Most az a lényeg, hogy csodálatosan vagyok, végre élek, végre hasznos dolgokkal foglalkozom, végre szép dolgokon gondolkodom és hálás vagyok azoknak, akik jó tanácsaikkal és tapasztalataikkal bátorítottak, hogy annak ellenére, hogy korábban nem éreztem teljesen késznek magam az örökbefogadásra, mégis azt sugallták, hogy érdemes elindulni ezen az úton <3 Nem tudom, mit hoz a jövő és mi fog történni, de most ennek köszönhetem, hogy - bármennyire is hihetetlen és alaptalan - végre én is anyának érzem magam.

2017. február 19., vasárnap

Csak a szokásos

Azt hiszem, hogy jobban tenném, ha ezentúl csak abban a percben jelentenék be jó híreket, amikor éppen szülök. Nálam csak az lesz a biztos. Bár így, a 6. biokémiai terhességem után talán ideje lenne felfognom, hogy valószínűleg sosem fogok szülni, hogy nincs az a drukkmennyiség, nincs az a rámgondolás, nincs az a szer, nincs az az embrió, amivel én el tudok jutni a kezdeti fiszfaszosságból az igazi terhesség állapotába. 
Hálás vagyok, hogy ilyen sokan gondoltatok ránk <3, kár, hogy csak ismételni tudom önmagamat és most sem okoztam kellemes meglepetést. 

2017. február 16., csütörtök

Terhességről, embriókról és mindenféle fiszfaszokról

Egyszer Fülöp doktor azt mondta, hogy azért ezekben az első, halvány kis tesztekben még nem igazán lehet bízni. Szerinte amíg a Hcg 3000 alatt van, addig nem nagyon szabad túlmisztifikálni ezeket a dolgokat, hogy a szavaival éljek, ilyenkor még nem igazán beszélhetünk semmiről, csak amolyan kis fiszfaszokról. (Na, mindegy én bírom a beszólásait.) Aki tartott már pozitív tesztet a kezében, de még sincsen kihordott terhessége, az szerintem tudja miről van szó, ez sajnos hatványozottan igaz a többszörös vetélőkre. 

Szóval hát szevasztok. Jelentem jelenleg éppen fiszfaszos vagyok!

Tudjátok, hogy ez nálunk mit jelent? Mivel ez a hatodik pozitív tesztem és nincsen még gyerekem, sajnos egyelőre az égvilágon semmit sem. De kérlek, kérlek, kérlek, drukkoljatok nekünk, hogy végre a MINDENT jelentse! 

2017. február 3., péntek

Ketten vagyunk

Ez eddigi legfurcsább lombikom. Nem tudom, hogy ez azért van-e, mert tényleg mindenhez hozzá lehet szokni, vagy az van, hogy az örökbefogadás gondolta és átélése annyira elborította az agyam, hogy múlthéten majdnem elfelejtettem beadni a tűszőrepesztőt és a progeszteron 2 alkalommal is kimaradt délben. (Az örökbefogadásáról majd később írok, amíg nem vagyunk túl mindenen, nem akarok semmit sem elkiabálni.) A héten meg többször el kellett mondanom magamnak, hogy csak el ne felejtsek elmenni a transzferre, sokszor csak úgy leesett a semmiből, hogy jaj, nekem az is lesz még a sok száz teendőm mellett. Aztán a transzferre is egyedül kellett mennem, most először, mert a férjem nem tudott eljönni a munkából, olyan dolga volt, amit nem mondhatott le és helyettese sincsen rá, de valahogy ez sem volt zavaró, természetes volt, pedig ilyen tényleg nem volt még sosem, nem tudom, honnan a természetes érzés. Aztán most először nevettem sokat transzfer közben is, és még az sem stresszelt be teljesen, amikor percekig kereste a doki és az asszisztens az ultrahangon, hogy hol van az egy szem kis utolsó embrióm ebből a csomagból, én már tényleg úgy voltam vele, hogy nem sikerült felspricccelni. A mai napig nem vagyok benne biztos, hogy ott van, lehet, hogy csak az én megnyugtatásomra mondták, hogy megtalálták és ott van. Akkor ma még az is volt, hogy szórakozottságomban 16 mg Medrolt kapkodtam be a 8 mg helyett, mert hogy a tüszőrepesztőtől az ET napjáig 16-ot kellett szednem, aztán elviekben mától már csak 8-at, de úgy tűnik, hogy ez a feladat nekem ma túl bonyolultnak bizonyult, pedig tényleg semmi dolgom az égvilágon, csak ráhangolódni a terhességre. Ez most így sikerült, mindegyik ET és lombik kicsit más körülmények között zajlik, más érzésekkel megyünk bele, nem hiszem, hogy ezen bármi is múlik, és sosem tudjuk meg, mi hozza a sikert. 
Vajon Te velem maradsz most, Tökmag? 

ET+1, 20 cn, 6. DPO

2017. január 21., szombat

120 gramm

és még élek. 

Úgy kezdtem neki, hogy mindent újból kimértem, mert a 160 grammot már nem méregettem, évek óta csinálom, és már szemmel tudtam, hogy miből mennyit ehetek.
Most reggelire 20 gramm Ch-t, tízóraira 10-et, ebédre 40-et, uzsonnára 10-et, vacsorára 30-at, utóvacsorára 10 grammot ehetek. Az első pár napban szinte semmi megerőltetőt nem éreztem benne, valószínűleg azért sem, mert szerintem én nem ettem meg eddig sem a 160 grammot, olyan 140 lehetett korábban is. Igazából a reggelim és az ebédem eddig is ennyi volt, amiből faragni kellett az a tízórai, uzsi és a vacsi. Aztán pár hét elteltével - szerintem amikor már totál kiürült a metformin a szervezetemből- újból felütötte a fejét az az éhség, amit a komolyabb cukorbetegséggel, IR-el (vagy IGT-vel) rendelkezők valószínűleg ugyanolyan jól ismernek, mint én. Szerintem, akiknek jó az anyagcseréjük vagy maximum enyhe IR-ük van, vagy egyáltalán nincsenek ilyen problémáik, nem is érthetik miről beszélek, a férjem sem érti, mit lehet az éhségtől ennyit szenvedni, és nehezen kibírni evés nélkül. Jellemzően ebéd és vacsora előtt valamint éjszaka-ha felébredtem- borzasztóan korgott a gyomrom, és párszor az is előfordult, hogy elvesztettem a kontrollt, és ezért valami minimálissal többet ettem a következő étkezésre, mint szabadott volna. Szerintem ez nem jó így, gondolom az történik, hogy gyógyszer nélkül nagyon felmegy az inzulinom és gyorsan lecsökkenti a vércukrot, szóval van egy olyan érzésem, hogy nekem nem lesz jó a terhelés eredménye gyógyszer nélkül, de most már a februárt végig csinálom, március elején pedig elmegyek terhelésre és megnézzük, hogy valóban milyen eredményt hoz ez így. Mindenesetre az éhezés miatt megemeltem a tízóraimat és az uzsonnámat 3 db korpovitról 4 db-ra, és próbálok többet inni, így akkor általában kibírom 3 órán át evés nélkül a következő főétkezésig. Még gondoltam arra, hogy talán segítene az is, ha a kekszhez ennék sonkát vagy sajtot vagy mindkettőt, de mondjuk nekem erre a kifinomult étkezésre a munkahelyemen nincsen időm, vagy legalábbis elég macerás. Általában hálát adok már azért is, ha éppen nem egy megbeszélésen ülök uzsonna vagy tízórai időben, azért nekem ezzel is sokat kell bent sakkozni. 
A hízás még egy nagy félelmem, mert sajnos én csak metformin mellett tudtam fogyni korábban, bár tény, hogy mikor 5-6 évvel ezelőtt nem szedtem metet, és híztam, akkor még nem diétáztam, mert képtelen voltam a folyamatos éhség miatt (ugye fogalmam nem volt arról, hogy mindez azért van, mert IGT-m van és ha másként ennék, akkor az azért valamit segítene). Most azért sportolok is, korábban ezt sem tettem, úgyhogy talán megúszom hízás nélkül, de majd erről is inkább február végén nyilatkozom. 
Több hónapja gondolkodom, hogy átváltok gluténmentes táplálkozásra is, egyelőre még nem volt erőm ehhez a változáshoz is, de lehet, hogy lassan átgondolom, és belemegyek. 
Most viszont lépek, mert egy óra múlva vacsora. Jaj, alig várom, és még össze kell dobnom valamit. Természetesen valami minimálisat.