Hogy volt, hogy nem volt - csodák, amik ezúttal velünk történnek

Először is nagyon köszönöm szépen a sok drukkolást és a jókívánságokat, nagyon meghatott. <3 Ha ezen múlik, akkor ennek a terhességnek 100%, hogy szülés lesz vége!

Hogy hogy is történt minden? Röviden és tömören, olyan váratlanul estem teherbe, mint egy figyelmetlen tinilány, aki nem számított rá, nem is álmodott róla és nem is várta. Sohasem gondoltam, hogy ez 6 év után így fog történni! 

Az alaphelyzet az volt, hogy eleve a menstruációs naptáram rosszul volt beállítva. Az átlagos ciklushossz nálam 31 nap, és már csak jóval később vettem észre, hogy a telefonomban 35 napon állt, szóval a menstruáció érkezését is 5 nappal későbbre tette, mint ahogy az valójában várható volt nálam. Ez alapján egy pénteki napra vártam a mensit, de nem jött. Ekkor még nem is foglalkoztatott, mert azért előfordul, hogy késik. Annak rendje és módja szerint - ahogy az a figyelmetlen kis tinilányoknál megesik - szombaton elmentem egy borkóstolóra, ahol mondanom sem kell, nem kevés bort kóstoltam, hát mit tesz az ember egy ilyen alkalommal. Hónapok óta vártam ezt a napot, mert a cukrom miatt nincsen ám már annyi buli, mint fiatalon. Egyébként el is döntöttem, hogy ezúttal nyáron nem sanyargatom magam, rendesen odateszem magam a fröccsözésnek, hiszen már úgy sem izgat a teherbeesés, az örökbefogadott gyereket pedig lehet várni fröccsözés közben is. Vasárnap hazafelé már megfordult a fejemben, hogy mi van, ha terhes vagyok, de hamar elhessegettem ezt a lehetőséget, mert akkori legjobb tudomásom szerint nem is igazán volt szex peteérés környékén. Azért hétfőn csináltam egy tesztet, magam sem értettem milyen megfontolásból, de hát egyszerűen nem értettem mi van és magamat akartam megnyugtatni, hogy nincsen semmi. Ám a teszten egy pillanat alatt előjött a 2. csík, komolyan mondom a  szemem kiesett a helyéről, a férjemé is, ilyet nem tapasztaltam  még soha az életben. Nem ám úgy, hogy műtősfénynél kellett vizsgálni hogy ott van -e, szépen látszódott minden félhomályban, csipás szemmel is. Értetlenül álltunk felette. Megbeszéltük, hogy jól van, ez van, ki tudja, hogy miért sikerült, de biztosan elmúlik pár nap alatt, mint eddig mindig. Akkor vettem észre, hogy a menstruációs naptáram rosszul volt beállítva és nem 3 napja hanem már egy hete kellett volna megjöjjön a menstruációm. Már az hihetetlen volt, hogy "1 hete" terhes voltam, szinte rekordnak számított ez az utóbbi időkhöz képest. Ha figyelek, ha számítok rá, akkor időben tesztelek és nem megyek el már terhesen cukorterhelésre, nem kóstolok bort és természetesen nem zabálok szalámit camambert sajttal, de biztosan nem dobálom a 8 kg-s kettlebelt sem hajnalban heti 3*. 

 Nem is hívtam semmilyen orvost, hogy most mi tévő legyek, egyszerűen semmi értelmét nem láttam, "vártuk" napokig, hogy elmúljon. Majdnem mindennap teszteltem, a teszt se nem erősödött se nem halványult, minden tök bizonytalan volt. (Utólag már úgy látom, hogy szerintem elérte a maximális sötétedést) Tünetem semmi nem volt, egy kis mellfájdalom, de a hasamban konkrétan semmit sem éreztem. sem feszülést, sem puffadást, sem szurkálást, semmit sem, pedig eddig mindig valahogyan érzetem a hasam. Sokszor gondoltam rá, hogy pár nap és vérezni fogok, de nem. Teltek a napok, és egyre inkább jó érzéseim lettek, valami nagyon nagy nyugalom volt (van) rajtam. Akkor már felhívtam a dokit, hogy bejelentkezzek uh-ra, jaj, iszonyú fura volt, de gondoltam majd maximum lemondom. 

Közben persze azon is lovagoltunk, hogy mi lesz ha hívnak valamelyik alapítványtól, hogy itt a gyerek, akkor mit mondunk majd (szakemberek nem javasolják, hogy terhesen örökbe fogadjunk). Drukkoltam, hogy ne most, csak a 12. hétig ne hívjanak. Nagyon akarjuk az örökbefogadott gyereket is, ő már megfogant a szívünkben, sőt baromira nagyra is nőtt benne, emiatt gondolom, hogy egyszerűen óriási érzelmi vihart okozott bennünk ez a terhesség. Tudtam hogy örülni kell neki, örültem is persze a magam távolságtartó habituális vetélő módján, de valahogy elkerült a kicsattanó boldogság. Őszinte leszek, még az a gondolat is megfordult a fejemben, hogy vajon miért nem azokkal a sorstársaimmal történik ez az egész, akik még nem fogadták el teljes szívvel az örökbefogadást és igazán boldognak csak vérszernti gyerekkel tudják elképzelni az életüket. Mi már túl voltunk ezen, már nem így gondoltuk. Tudom, hogy sokak számára hihetetlen vagy érthetetlen az egész, egy fél éve még én sem hittem volna, hogy ilyen létezik, hogy van ilyen lelkiállapot. Ha valaki azt mondta volna, hogy ez ráadásul velem fog történni, el sem hiszem. Elengedni egy 6 éves vágyat, elengedni a terhesség és szülés utáni vágyakozást hihetetlen megkönnyebbülés, számomra legalábbis olyan volt, mintha egy börtönből szabadultam volna ki. A lelkem millió tonnával lett könnyebb. És végül megtörtént az is, amitől féltünk: felhívott az egyik alapítvány. Pont akkor. Ha nem vagyok terhes még az is lehet, hogy mostanra már van egy gyerekünk. Nem tudom pontosan, mert részletekig nem jutottunk, ugyanis bevallottuk a terhességet, hogy még nem volt uh, de egyelőre pozitívak a tesztek. Természetesen így nem ajánlottak babát. Mi a telefon után percekig ölelkezve bőgtünk abban a konyhában, ahol tavaly elhatároztuk, hogy örökbe fogadunk. Hiába nyertünk egy csodálatos dolgot, valamit megint elvesztettünk, legalábbis egy időre. Közben pedig sokat segített ez a hívás abban is, hogy elengedjem az örökbefogadást egy időre, és közelebb kerüljek a mi kis váratlanul érkezőnkhöz. Majd a tesóját örökbe fogadjuk!

A héten hétfőn volt az ultrahang, kissé izgultunk, mit mondjak, de szerencsére egy pillanat alatt meglett a kis szíve. Hallottuk is, láttuk is. Persze csorogtak a könnyeim, mennyit álmodtam erről a pillanatról...! Azért van min izgulni, mert a kalkulátorok szerint ma 7+5 hetes vagyok, hétfőn 7+2 voltam, viszont a mérések szerint a terhesség kora csak 6+1 volt aznap. Félek, hogy nem fejlődik jól. A doki azt mondta, hogy ilyenkor még belefér, és biztatott, de ennyi rossz tapasztalat után azért még nem tudom beleélni magam. 3 hét múlva lesz a következő uh.
Hogy mit gondolok, mitől sikerült? Szerintem egyértelműen a kecskeméti endokrinológus csinálta! Bár szerinte nem a vércukrom és az inzulinom volt a vetélés fő oka, hanem a pajzsmirigyem. Ami azért érdekes, mert a pm vérképem szinte tökéletesnek mutatkozott 50 mcg Letrox mellett (TSH 1 és 2 között, T3 és T4 mindig határértéken belül volt), de ő állítja hogy a tüneteim mind mind pajzsmirigyalulműködésre utalnak, és megemelte a Letroxot először 75 mcg-re, a T3-at pedig 12.5 mcgre (ekkor sikerült), és miután kiderült a terhesség a Letroxot még 100 mcg-re, a T3-at pedig 50 mcg-re... Érdekes, hogy soha egyetlen egy dokinak sem jutott eszébe, hogy ezzel gond van, tulajdonképpen majdhogynem a pajzsmirigyem volt az egyetlen, amire mindenki azt mondta, hogy ez jó! Nem tudom, nyilván sosem lehet biztosra tudni, mitől sikerül. Azt tudjuk, hogy most ebben a helyzetben sikerült és terhes vagyok, még mindig az vagyok, ebben a pillanatban is, legalábbis nem vérzek, nem görcsölök, és ez jó :) Nagyon szeretnék még így maradni jó sokáig!
Istenem, engedd meg, hogy még így maradjak sokáig!

Hát ilyen az élet

És akkor, amikor már teljesen elfogadtam az örökbefogadást, és egy gyönyörű szép dobozba belepakoltam minden terhességgel kapcsolatos dolgainkat, hogy majd azt június végén egy isten háta mögötti kis faluban, a nyaralónk kertjében, a nyugalom szigetén eltemethessük a férjemmel, hogy végre tiszta szívvel folytathassunk egy teljesen más, de tökéletesen boldog utat, mindennél jobban várva az örökbefogadott gyerekünkre, bekaptam a legyet. Csak úgy.
Ez önmagában véve is szenzációs szteroid nélkül. Ám ami még ennél is  vagányabb az az, hogy már pár hete terhes vagyok és a legdöbbenetesebb pedig az, hogy ezúttal dobog a szíve! Igen, képzeljétek el, hogy dobog a kicsi szíve!!!