- Pinkman, maga depressziós.

- közölte pár héttel ezelőtt a pszichiáter olyan természetes hangon, mintha csak azt mondta volna, ni csak öntök magának egy kis teát, mert látom, hogy üres a pohara. Hát így. Hála Istennek, hogy még ezzel a lelki micsodával is gyarapíthatom a már meglévő nyavalyáim listáját. Már aggódtam volna, ha itt, ezen a téren nem jön be valami új.

Hezitáltam egy darabig, mennyire merüljek bele ebbe a témába mélyebben, de arra jutottam, hogy ez egy tematikus blog, és a depresszió éppúgy hozzátartozhat a meddő nő életéhez, mint akár egy lombik. Meg amúgy is ígértem azt, hogy jövök még egy pszichiáteres beszámolóval, most legalább van egy olyan, ami picit szaftos. (Mármint értitek, most mi lenne, ha kiderült volna, hogy tök fölöslegesen töltöm az időm terápián, mert nincs is semmi? :))

Soha jobb életszakaszban nem dönthettem volna a terápia mellett, mint a mostani, még akkor is, ha alapvetően nem is feltétlenül a gyerekcsinálás nehéz ügye vezetett ehhez az elhatározáshoz.
Bár biztos vagyok benne, hogy nem most kezdődött e kórság kialakulása sem. Szerintem 2013 októberében kezdtem elindulni a lejtőn, de tény, hogy a 2015-ös évem az, amit borzasztóan szomorúnak látok, és iszonyatosan nehéz benne valami szépet és jót találnom, pedig az eszemmel tudom, hogy biztosan volt, biztosan történt/történik minden egyes nap szép és jó dolog velem. A márciusi pozitív tesztem utáni vetélés teljesen reményvesztetté tett. Nincs mit szépíteni ezen, tényleg azt gondoltam, hogy ennyi volt, nem tudom merre tovább, pedig ha sikerül józanul gondolkodnom, akkor tudom, hogy igenis van még merre menni. Nagyon közeli hozzátartózómat vesztettem el idén, pedig évek óta kérek valakit (?), hogy engedje meg, hagy élje meg az én kisbabám születését is. Nagyon hiányzik a nagymamám. Folyamatosan kimerültnek, fáradtnak érzem magam. A munkámat mostanság a motiválatlanság, kedvtelenség jellemzi, nem okoz örömet már nekem úgy, mint egykor és tudom az eszemmel, ez nem a munka, a cég vagy az évek hibája. Gyakran óriási erőt kell vennem, hogy elinduljak dolgozni. Mindezek mellett sokszor vagyok levert, rendszeres alvászavarral küzdök és a fülzúgásom idén már lassan elviselhetetlen mértéket öltött. Teljesen bezárkóztam, úgy érzem, hogy a korábbi csoportfüggésem már sehol sincsen és a társaságkedvelő énem is sokszor elszigetelődik a szeretteitől. Nem csak a terhesektől. Sokszor van olyan, hogy senki sem érdekel különösképpen. Őszintén szólva hónapok óta egyedül itthon érzem magam biztonságban a kis kanapénkon és az egyetlen ember, akit nem utasítok el és akit beengedek az a férjem. Ha társaságba megyek vagy társaságot hívok az mostanában mindig egy ésszel hozott döntés eredménye, és azért van, mert tudom az eszemmel, hogy nem szabad beragadnom és elutasítanom mindenkit magam körül, de újonnan nem az érzelmeim által vezérelt elhatározás ez, amit az alapoz meg, hogy igazán jól érzem magam az engem körülvett emberekkel. És szintén nem az emberekkel van probléma. Az érzelmi labilitásom sem sokat segít azon, hogy társaságba járjak. Gyakorlatilag bárhol bármikor el tudom pityeregni magam csak úgy. Nem kell különösebb indok hozzá. Őszintén szólva eszemet sem tudom, hogy mikor volt olyan nap, amikor egyetlen egy könnycseppet sem morzsoltam el az arcomon. Pár héttel ezelőtt egy barátnőmmel találkoztunk egy megbeszélt helyen, és úgy volt, keresünk egy helyet, ahová beülhetünk. Elkezdett esni az eső, én pedig egyszerűen képtelen voltam eldönteni, hogy tovább menjünk vagy menjek haza. Majd a belváros kellős középen elkezdtek potyogni a könnyeim, hogy nem tudom eldönteni, mit akarok: hazamenni vagy beülni. Sosem jellemzett a döntésképtelenség. Mindig viszonylag gyors mérlegeléssel, bármit azonnal el tudtam dönteni. Most pedig többször előfordul, hogy sem komoly, sem pedig komolytalan dolgokban nem jutok dűlőre magammal.

Még sorolhatnám, oldalakon át, de nézzük inkább azt, hogy is van ez kezelve, az fontosabb. Mert az nem kérdés, hogy foglalkozni kell ezzel és valahogyan márpedig ki kell jönni ebből a gödörből.
A jó hír az, hogy a doktornő azt mondta, ez azért eddig a szintig normálisnak mondható ebben az élethelyzetben, amiben most vagyok. Gyógyszert a kérésemre nem írt fel. Azért elmondta, hogy sok kismamát ismer/kezel, akik csak így képesek kihordani a gyereküket a nagyfokú szorongásuk miatt és a gyógyszerektől sem kell feltétlen megijedni, vannak ma már jók, amik csak ott hatnak, ahol kell és nincsen hatásuk a terhességre. Na, én ezt nem tudom. Abban maradtunk, hogy féléven át nyomatom az orbáncfű teát nagyobb mennyiségben (3-4 filter/nap).  Mivel a depressziós betegben a szerotonin szint csökkent, ezért jó választás lehet ez a tea, mivel az orbáncfű ugyanúgy az agyban termelődő vegyület, a szerotonin szintjét emeli vagy lassítja annak lebontását, mint sok más antidepresszáns is. Az alvászavarra a melatonint továbbra is szedem, bár megmondom őszintén, néha az sem használ, ha valamire sikerül nagyon rástresszelni.
A terápiára 2-3 hetente járok május óta és a beszélgetések mellett minden alkalommal meditálunk ezzel az imaginációs technikával. Sokat rajzolok, ami kezd egy új fejezetet nyitni az életemben és sok szempontból lehetőséget látok benne az érzelmeim kifejezésére. Bár nem megy túl jól, van mit fejlődni benne, de hátha egyszer... A sport a szerotonin termelés szempontjából is nagyon fontos, de mellette elkezdtem sétálni is szabad levegőn, ami szintén elég megerőltető nekem. Munkából hazafelé - bármennyire sincsen kedvem hozzá- hamarabb leszállok a buszról és többet sétálok. Lehetőleg mindennap ugyanakkor kell kelni és feküdni, de mindennap találnom kell valami apróságot, ami örömet okoz, még ha csak 5-10 percre is és csak magamért, a saját boldogságomért teszem. Ez utóbbin még van mit csiszolni, mert a közöny néha annyira elborítja az agyam, hogy nehéz rájönnöm, mi okoz igazán nagy örömöt.

Mindezt azért írtam le, mert lehet hogy mások is járnak hasonló cipőben és segítség lehet számukra, vagy legalábbis megnyugvás, hogy másnak is van ilyen jellegű gondja. Azokat pedig őszintén irigylem, akik szintén hosszú éve küzdenek, mégis örökre elkerüli őket ez a nyavalyás dolog. Nem mellesleg, ha a depresszió a stresszel együtt járva összefüggésbe hozható a javulni egyáltalán nem akaró 60 perces inzulinommal és magas vércukrommal, akkor igencsak alapos köze van a babaügyhöz is.

Kicsit komolyabbra sikerült ez a bejegyzés, mint vártam. Azt még hozzátenném, hogy azért nem úgy néz ám ki az egész napom, hogy búval baszva ülök a kanapénkon és szenvedek. De tény, hogy naponta sokszor, nagyon sokszor vagyok a gödör alján, viszont szerintem jól haladok, és úgy érzem, hogy sikerülni fog kimászni belőle. Mindig minden sikerül végül, amiért teszek. Teljesen biztos vagyok benne, hogy valamikor túl leszek ezen is. Mert tudom az eszemmel, hogy egyszer minden elmúlik. Ez is. 

Helyzetjelentés a semmiről

Mostanában nincsen kedvem írni. Gondoltam azért ma mégis jövök és jelentkezem, és leírom, hogy nincsen kedvem írni. 

Pedig tényleg egész jól telnek a napjaink: a hétköznapok dolgosak, és mostanában szerencsére cseppet sem stresszesek, a hétvégék pedig pihentetőek és szórakoztatóak. Úgy gondolom, hogy ideális életünk van. Biztos vagyok benne, hogy ehhez nagyban hozzájárul az is, hogy jelenleg nem nagyon foglalkozom a gyerek témával, mármint ami a saját gyerekünk után való fürkészést illeti. Persze minden kedves Sorstársamat továbbra is szívesen olvasom, és nagyon örülök a sok jó hírnek, a komplikációmentes terhességeknek, a kis, boldog családoknak, és mosolygós gyerekeknek, ahol meg még odébb van, vagy az első vagy a tesó, ott tiszta szívből drukkolok. 

Viszont magam most nem járok semmiféle kivizsgálásra, pedig terveztem, mielőtt megyünk Fülöphöz, hogy majd minél kevesebb vizsgálatot kelljen neki kiírni, és persze minél többet tudjon mondani már első alkalommal, de végül semmi kedvem és erőm nem volt hozzá. Bevallom, hogy jó kicsit mással foglalkozni, és tényleg egyre kevesebbet jut az ember eszébe a gyerektéma, ha nem kell folyamatosan csak vizsgálatról vizsgálatra szaladgálni. Egy cukorterhelést be kellene iktatnom ugyan, de hetek óta képtelen vagyok rávenni magamat.

Jót tesz a pszichiáter is, pedig még csak három alkalommal jártam nála. Katatim imaganációs technikát alkalmaz nálam, amely során meditatív állapotba kerülök és az ő segítségével egy képre tudom kivetíteni a saját érzéseimet, személyiségemet vagy a tudatalattimban megbújó eseményeket. Emellett egyébként olvasni is sokat szoktam mostanában a meditálásról és próbálom persze magamtól is gyakorolni. Így, vagyis tálán a kettő együtt segít majd magamban könnyebben elmélyedni, ezáltal  talán sikerülhet jobban kezelnem majd az eddig kezelhetetlennek hitt problémáimat. Az biztos, hogy valami nagyon jót tesz mostanság. Korábban nem írtam sosem, hogy úgy másfél-két éve a reggeli fogmosások alkalmával, mindennap, rendszeres öklendezés kerülgetett, ami biztos, hogy a gyerekcsinálással kapcsolatos, mert inszemek és lombik környékén mindig sokkal erősebb volt. Nos egy-két hónapja ez teljesen elmúlt. Kíváncsi vagyok, hogy ha majd pár hét múlva kijövök Fülöp rendelőjéből, akkor visszatér-e. Mindenesetre, ha igen, akkor már legalább tudom, hogyan próbálom majd megoldani ezt (is).

Hát így élek én mostanság: végre talán nyugalomban, igyekezve leginkább csak az adott pillanattal foglalkozni.

Átlagos hétköznapok

Úgy telnek a napjaink, mint minden olyan párnak, akik nem is akarnak (még) gyereket. Rájöttem, ilyen párok is léteznek még. Nem is olyan rossz ez. Alapvetően az is eszembe jutott, hogy ha nem lennék ebben a speciálisnak mondható vetélő helyzetben, akkor még akár be is kaphatnám a legyet, hiszen most aztán nem stresszelek rá az biztos. Persze, hogy nem, mivel abban a speciális (termékeny) helyzetben vagyok, hogy még védekeznünk is kell, nehogy becsússzon a baba. Ez mondjuk azért vicces. A 20-as éveim elején mindent megtettem azért, hogy nehogy terhes legyek, aztán a 20-as éveim vége óta meg mindent, hogy az legyek, most pedig megint mindent megteszek azért, hogy nehogy egy újabb biokémiai terhességgel gyarapítsam a már meglévők számát. (Pedig lehet, hogy az utolsó teljesen véletlenül sikerült, és nem is biztos, hogy ilyen véletlen egyébként meg adódna még egy az életünkben, de hát ugye sose lehet tudni.)

Egy hónapja még minden konzultációs időpontom olyan idegesítően távolinak tűnt, most meg már csak távolinak, de nem mondanám, hogy olyan idegesítően. Ahogy telik az idő egyre kevesebbet gondolok a gyerekre, ami persze azt jelenti, hogy így is majd' mindennap olvasgatok a témában. Még jó, hogy a nem rá gondoláshoz is egész jól hozzá lehet szokni. Vajon mennyi idő kellene ahhoz, hogy végleg kimenjen a fejemből? Lehet, hogy nem is olyan sok. 

Mivel most legalább 4 hónap is eltelik úgy, hogy egy orvosnak sem fizetek egy fillért sem, ezért biztos, ami biztos, ma bejelentkeztem egy magán pszichiáterhez, hogy úgy azért mégis, ne a számlámon gyarapodjon ez a megmaradt pénz. Hiába, amikor az ember már hozzá van szokva egy bizonyos költekezési színvonalhoz, meg némi orvosi konzultációs mennyiséghez, azt muszáj tartani. Komolyra fordítva a szót, nem is a gyerekügy miatt döntöttem így, hanem magam miatt és már jó pár éve kellett volna, de hát most jött el az idő, vagyis akarom mondani egyik barátnőm most jár, és olyannyira dicséri az illetőt, hogy ebből aztán nem maradhatok ki én sem. Nem gondolom, hogy majd ő segít nekem megtartani egy terhességet, mert szerintem nálam más, biológiai okai vannak a vetéléseknek, de biztos, hogy bizonyos dolgokat szükséges helyretenni magamban, aminek bár véleményem szerint semmi köze a gyerekhez, de a személyiségemnek nem fog ártani. Mit tegyek? Rájöttem, hogy most van erre temérdek időm.
Kíváncsi vagyok mi lesz, lehet, hogy majd beszámolok.