Éhes vagyok!

Azt hittem, hogy majd, amikor itthon leszek tele leszek idővel, és majd jó sokat fogok írni, de úgy látom nem így lett. Nem azért van ez, mert csak panaszkodni tudok, vagy mert csak depressziósan van mondanivalóm, mert közben meg rengeteg dolog foglalkoztat, amiről írhatnék. Viszont egyszerűen azt sem tudom, hol áll a fejem. Úgy néz ki, hogy még a kötelező vérvételekre is alig tudok időt szánni (???), és a kismama-féle-fog-ellenőrzésre meg végképp nem tudom mikor jutok el, de egyelőre sajnálom rá az időt. Én nem tudom, miért gondolták a munkatársaim, hogy majd munka nélkül halálra unom magam itthon. Egyelőre nagyon boldog vagyok, hogy végre úgy döntöttem, hogy vége a melónak, mert fogalmam sincsen, hogy állnék, ha még 11-12 órák elmennének a munkával is. Persze alapvetően kellemesen telnek a napjaim, csak mindig van valami. Olyan mintha rohanna az idő, még az is eszembe jutott, hogy nem is biztos, hogy minden belefér majd a Csemetli születéséig, amit beterveztem. Közben meg, ha arra gondolok, hogy még csak a 25. hétnél tartunk, és jaj, még mindig rettegek attól, hogy mi lesz, ha most szülitek meg, idő előtt, akkor meg rájövök, hogy mégsem szalad annyira, sőt, talán meg is állt. Szóval tényleg nem értem, hogy a fenében van ez. 

Az is biztos, hogy minden annyira jó most. Kivéve, hogy alaposan megjött az étvágyam. Emlékszem, hogy a 16. hét környékén voltam cukorterhelésen legutóbb, és arra azt mondta az endokrinológus, hogy hát nagyon-nagyon fegyelmezetten kell tartanom a diétát, hogy rendben is maradjon. Mondtam is neki, hogy engem cseppet se féltsen, mert szerintem ez nekem baromira jól megy. Ő megmondta, hogy terhességben azért ez nem mindig egyszerű, de én csak legyintettem, hogy ugyan már, engem nem ismer, már 6 éve űzöm az ipart, ha valaki, akkor én tudom, mi az a diéta, és tartani is tudom. Háááát basszus.... Mit is mondhatnék most, kurva éhes vagyok. Persze tartom a diétát, de hát fele se tréfa ennek. Néha sírnom kell, amikor ránézek az ebédre, és látom, hogy kb 5* annyit is meg tudnék enni valójában. Számolom a perceket a következő étkezésig, de az a baj, hogy az a  3 óra rengeteg ám, és nekem ezalatt nagyon sok ötletem lesz, hogy mit ehetnék, de abból nem ehetek meg mindent.  Van is már egy listám, milyen menüt kérek a kórházba szülés után. Gondolom mondanom sem kell, hogy extra nagy mennyiség, és nem is diétás. Persze valószínűleg nem nagy zabáláshoz lesz kedvem, de azért jó ábrándozni most erről. Elkezdtem hízni is a 22. hét után, ami azért várható is volt már, és szerencsére nem  is szállt még el, de gondolom, hogy csak most jön a java. Persze véletlenül sem az alkatom érdekel, de ugye nálam a hízás mindig a felborult anyagcsere jele, ami most nagyon nem jönne jól terhességben, úgyhogy izgulok, óvatos vagyok, és figyelek, hogy ez se szálljon el. Nem akarom, hogy baja legyen Csemetlinek. Szóval nagy nehezen eljutottam a 24. heti cukorterhelésre is, és diéta ide vagy oda, azért romlottak az értékek a 16. héthez képest (mondjuk az éhezésemből számítottam erre).

Vc 0' - 4.8

Vc 60' - 8.2

Vc 120' - 7.4

Inzu 0' - 3.8

Inzu 60' - 43

Inzu 120' - 71

Egyértelmű, hogy erre diétázni kell, ha valaki nem tette ezt előtte, de mi van akkor, ha diéta mellett ilyen rossz? És még éhezek is mellette. Legalább lennék jóllakott ezzel az eredménnyel. Most komolyan sírok, ha az lesz a doki válasza, hogy egyek kevesebbet még ennél is. Na, majd kiderül, lassan hozzá is eljutok. 

Most rohanok, mondanom sem kell, végre eszek, kész az ebéd! :)

Karrier

Már legalább százszor szerettem volna írni erről a témáról, de egyszerűen annyira sokfelől lehet megközelíteni, hogy mindig csak egy nagy kavarodás született a fejemben, sohasem maga a poszt. Megpróbálom most, a terhesség miatt úgyis aktuálissá vált egy - két dolog.
Az, hogy mit jelent számomra a karrier nagyjából úgy változik bennem, ahogy az élethelyzetem változik, sosem állandó. Mikor kiestem az egyetemről, én is, mint nagyon sok fiatal, tele ambícióval indultam neki a munka világának. Ha vissza gondolok az első állásinterjúimra most már sokszor magam is csodálkozom azon, hogy azokban az időkben még milyen nagy energiával és hittel, indultam neki a munkaerőpiacnak. Megmondom őszintén, ma már nem is csodálkozom, hogy végül mindenhová felvettek, ahová be akartam kerülni. Nem volt sok munkahelyem, de mindig tudtam, hogy merre akarok menni, és nagyon céltudatosan alakítottam a karrieremet, ami mondjuk nálam sosem a hierarchikus mozgást jelentette a pozíciókban, azaz sosem volt célom semmilyen szintű vezetővé válás, számomra mindig sokkal többet jelentett, hogy a szakmám specialistájává váljak, mint hogy beosztott kollégák, sokszor cseppet sem szakmai jellegű problémáival és általában számomra óvodás szintű konfliktusaival foglalkozzam az időm elég nagy részében. Valljuk be, én erre nem vagyok alkalmas. Mindegy is, mert a saját terveim, azaz hogy jó szakemberre válhassak talán egész jó úton, egész  jó irányba haladtak. Már le se merem írni, milyen sok éve megtaláltam azt a céget, aminek a kultúrájával nagy mértékben tudok azonosulni, a lehetőségek száma számtalan, és nagyon sok múlik rajtam, hogy mivé fejlődik maga a cég azon szakmai területen, amiben én dolgozom és hogy én magam mivé válok ebben. Büszke voltam arra is, hogy nagyjából a meddőségi küzdelmeim első 2-3 évében a lelkesedésem - kisebb hullámvölgyeket leszámítva - nem sokat változott, biztos vagyok benne, hogy akkor még nagyon jól külön tudtam választani a munkát a magánéletemtől. Nagyjából a 3. vetéléseimig azt hiszem tényleg egészen jól viseltem ezt a dolgot, aztán mondhatni, hogy elindultam a lejtőn, és a 4. vetélésem után pedig már cseppet sem érdekelt, mivé válok én ebben a cégben és hogy hová jutok el ebben a szakmában. Nem hajtottam az újdonságokat, és én magam sem fektettem sem időt sem energiát a saját fejődésembe, maximum annyit, ami mindenképpen muszáj volt, ugyanis minden időmet és lelki energiámat elvette a hónapról hónapra tartó küzdelem, a középsúlyos depresszió és a kudarcaim utáni felépülésem. Egyetlen dolog érdekelt már csak, ez pedig az, hogy végre egy terhesség által kikerülhessek ebből a mókuskerékből, és felejtsem el egy időre a munka világát.
Sokan mondják, hogy miután megszületett a gyerekük sok minden változott a karrierükben, mert már nem volt annyi idejük és a lehetőségük kiteljesedni a munkában, hiszen teljesen felborult a prioritás. Számomra a megváltozott prioritás érzése sajnos egy kicsit korábban érkezett el,  mint ahogy kipottyant volna a gyerek, így még éveket "kellett" annak ellenére dolgoznom, hogy lelkileg ez cseppet sem volt könnyű, a munka mennyiségét tekintve még igazán megterhelő is volt. Tudtam, hogy ez így nem jó, és rettentően frusztrált is, hogy sokkal jobb lehetnék, mint ami azokban a pillanatokban voltam, és kellett is volna tennem ezért, de az erőm egyszerűen kevés volt ehhez. Ha tehettem volna és ha ez Magyarországon könnyen kivitelezhető lenne, legszívesebben elmentem volna azokban az időkben egy fél év fizetés nélküli szabadságra, hogy csak a gyerekcsinálásra tudjak koncentrálni, hogy ne kelljen se a munkát se a munkával kapcsolatos lelkiismeretemet összeegyeztetni a magánéletemmel.  Mindig csodálattal néztem azokat a sorstársaimat, akik a munkában regenerálódtak a kudarcaikból, és ugyanolyan keményen és motiváltan tudtak dolgozni, mintha mi sem történt volna velük a magánéletükben. Sőt, hallottam olyanról is, aki kimondottan ezekben az időkben ért el nagy eredményeket, mert hajtotta, hogy legalább a munkában vannak sikerei. Szerettem volna, ha rajtam is inkább így jön ki a kudarc, de megmondom őszintén engem egyetlen egy siker érdekelt, az pedig az, hogy teherbe essek és én inkább egy teljesen átlagos munkavállalóvá váltam, aki nem emelkedett ki a többiek közül. Pontosan olyanná, amilyenné nem akartam válni sohasem, amikor kiestem az egyetemről. És nem volt mellettem gyerek, aki mögé bújhattam volna, és vele megmagyarázhattam volna mind magam mind mások számára a prioritás változást. Azok számára, akik nem tudták, hogy milyen magánéleti problémák húzódnak a lelkesedésem hiánya mögött, érthetetlen lehetett a hozzáállásom. Szerintem sokan gondolhatták, hogy itt van ez a fiatal lány, akinek nincs gyereke, ezért ideje mint a tenger, tele lenne energiával, hogy karrierje "csúcsára" jusson, mégsem tesz érte egy tapodtat sem. Sokszor néztem így magam kívülről, és nem tetszett, amit láttam. Volt akiknek bevallottam a lelkesedésem hiányát, de nem sorolva mögé a magánéleti okokat, tőlük mindig azt a tanácsot kaptam, hogy váltsak. De hát hová menekülhettem volna? A kudarcaimat vittem volna egy másik céghez is, és csak még jobban frusztrált volna a lombikok összeegyeztetése az új munkakörrel, valamint az, hogy teljesítenem kell, és nekem ehhez még sincs annyi erőm, mint kellene.
Most pedig itt vagyok terhesen, 6 évvel ezelőtti álmomtól már csak pár hónap választ el, és bár lelkileg teljesen - pozitív értelemben vett - felfokozott állapotban vagyok, és nyugodtan kihasználhatnám ezt az erős időszakot, és befektethetném a munkába, de megmondom őszintén most meg sem gondolataimban, sem időben nem vagyok képes dolgozni, a legfontosabbról azaz a koraszüléstől való félelemről meg ne is beszéljünk. Nagyon ijesztő, hogy közel félidősen is, mennyire lefáradva és kimerülten értem haza, kívántam, hogy vízszintesen feküdve töltsem el az alvásig fennmaradó időt, így gyakorlatilag semmire sem voltam már képes a hétköznapokon, pedig rengeteg tervem van. Ezen az otthoni munka sem változtatott, mert bár annak csak az előnyeit tudom felsorolni, én magam órában többet dolgoztam, mintha bejártam volna, ugyanis tudtam, hogy a kanapétól csak pár méter választ el, ezért annyira nem siettem lezárni a feladatokat, még hajtott is, hogy mennyire hatékony vagyok, és észre sem vettem, sokszor mennyire kimerültem otthon is. Ezért úgy döntöttem, hogy most már teljesen abbahagyom a munkát. Az orvosom erre már a kezdetektől fogva biztat és javasolja, de a lelkiismeretem és az, hogy én nagyon sokáig nem mertem a munkahelyem orrára kötni a terhességem, aztán persze meg az, hogy nem akartam egyik pillanatról a másikra otthagyni mindent, megakadályozott benne, hogy tényleg így is tegyek a kezdetektől. Mostantól viszont bízom benne, hogy elkezdődik életem legnyugalmasabb időszaka, hogy jó alaposan rápihenjek a február közepén bekövetkező apokalipszisre.  Hogy a GYES után mi lesz? Azt most nem tudom, és megmondom őszintén ez még baromira nem is foglalkoztat.

A Csemete neme pedig...

Hát, hát, nem is gondoltam volna, hogy majdnem teljesen egyértelműen ennyire fiús anyukának tűnök... :)

Az biztos volt nekünk mindig is, hogy teljesen mindegy, mi a neme. Sokszor vizsgáltam magam, hogy érzem-e valamelyiket előrébb, de hát nem. 

Az is tény, hogy én magam nem vagyok kimondottan az a túl csajos típus, de hát higgyétek el, örömmel és boldogan leszek én kislányos anyuka is :)