BUÉK

Lassan vége van ennek az évnek is, és én nagyon hálás vagyok mindenért, amit átéltem és amiről idén tanultam. Nem változtatnám meg ezt az évet, akkor sem, ha tehetném és igazán köszönöm neki azt, amit faragott belőlem. Idén erősebb, elfogadóbb, kitartóbb és türelmesebb lettem.  Jól van ez így, még akkor is, ha ezeket a változásokat nem életem legszebb pillanatai idézték elő. 

Az van még, hogy minden év végén eldöntöm, hogy jövőre most már aztán terhes leszek. Ez megy négy éve. Minden tervnél és programnál figyelembe vettem azt, hogy én bármikor terhes lehetek, mert ez az élet rendje és én is annak a része vagyok. Ezt vártam 2012-től, 2013-tól, 2014-től és 2015-től is. Ha csak a céljaim és a jelenlegi állapotom közötti szakadékra koncentrálok, akkor úgy tűnhet, hogy tele vagyok kudarccal, el nem ért célokkal, romokba dőlt tervekkel és megvalósulatlan álmokkal. Pedig ez nem igaz. Minden ami jó, minden amiért igazán hálás vagyok, az már régóta itt van velem: a szerelmem, a családom és a barátaim ♥ Így hát, úgy döntöttem, 2016-ban megpróbálok nem vágyakozni az égvilágon semmi után, egyszerűen csak elhiszem, hogy bármi sikerülhet és minden egyes nap úgy lesz jó, ahogy lesz. Mert az életnek egyáltalán nincsen semmiféle rendje.

Szóval csupa jóságban, szeretetben és egészségben gazdag, pozitív 2016-ot kívánok Mindenkinek:)

Boldog Karácsonyt!

Nagyon boldog Karácsonyt kívánok Mindenkinek, sok sok pihenéssel és csupa szép dolgokkal való feltöltődéssel az ünnepek alatt!

<3

Pinkman

Gyógyszerrel

Ma úgy döntöttem, hogy írok a régi endokrinológusomnak is levelet arról, hogy mit mondott Fülöp, milyen terápia lenne nekem szükséges (gyógyszermentes vagy gliptin), végtére is benne bízok meg a legjobban, meg igazából ő a kezelőorvosom ebben a témában. Azonnal visszaírt, hogy nem ért vele egyet, és szerinte jó úton vagyok, menjen tovább az Eucreas. Igazság szerint nagyon kiakadt, hogy ilyenekbe beleszól Fülöp. A tegnapi endokrinológus is javasolt gyógyszert, és amennyire kivettem az ő szavaiból is (mert ugye ő nem volt annyira egyértelmű), lehetek én terhes akár ilyen eredményekkel is. Végtére is ők a szakemberek. Így ma döntöttem végül: szedem továbbra is Eucreast (vagyis újból, mert persze most 1 hétre letettem). Na kész vége, a fene egye meg. Komolyan megkönnyebbültem. Leírtam, mert ugye a következő ciklusban terhes leszek, úgyhogy tudnotok kell róla, mit szedtem:) És ha még egyszer elbizonytalanodom ezen az egész IR dolgon meg a metforminon, akkor legyetek szívesek, nagyon kérlek Titeket: vágjatok pofán. Tényleg.

Az endokrinológus gurunál

Megjártam az új endokrinológus doktor urat is. (Azért azt megemlíteném, hogy a 4 éves IR-es karrierem alatt ő 4. endokrinológus, akit megjártam.) 

Mikor egy-egy új orvost felkeresek, mindig olyan nagy bajban vagyok, hogyan kezdjem a történetem, hogyan válaszoljak a mi a panasz kérdésre. Úgy érzem, hogy éppen ahányféle szakorvosnál vagyok, annyiféle megvilágításban tudom előadni a történetemet és bevallom ezt most már egy kicsit nyomorultnak tartom. Az endokrinológusoknál az IR szempontjából állítom be a dolgokat, Fülöpnél a 4 terhességre mentem rá, a Kaáliban a stimulációk a fő irányvonal, a pszichiáternél meg egész egyszerűen csak elbőgtem magam első alkalommal és szipogva, hang nélkül mutogattam a férjemre, hogy legyen kedves ő elmondani, hogy mi a bajom, mert én nem tudom (tényleg). Hát így éldegélünk mi.

Szóval most is rámentem az IR-re, ahogy azt kell, de ehhez képest szerencsére volt mindenről szó. Néha úgy éreztem magam, mint valami vizsgán, és ha éppen nem repdestek a helyes információim az adott témában, akkor hopp, már jött is ki a nyomtatóból a hozzávaló tananyag. Így a kezemben egy javaslattal, néhány recepttel, meg vagy 20 oldalnyi oktatási anyaggal jöttem ki. De jól szerepelhettem, mert közölte, hogy jobban tudom már a dolgokat, mint egynéhány doki.  

Megnézte a pajzsmirigyemet is ultrahanggal, persze gyulladt volt picit, de azt mondta, hogy ez már múlóban van.  Azért ezen meglepődtem, eddig semmi gond nem volt a pajzsmirigyemmel, szedek persze egy kis Letroxot, mert kezdetekben 3.6 volt a TSH-m, de T3, T4, ATPO, ATG mindig rendben volt. Ettől félek a legjobban, hogy ahogy telnek az évek még a végén kijön olyan betegségem is, ami eddig nem volt...Persze megnyugtatott, hogy ezzel nem kell foglalkoznom, de kicsit megijedtem.

IR: Az volt az első kérdésem, kell-e 30-as legyen az a nyamvadt 60 meg a 120 perces inzulin ahhoz, hogy sikerüljön megtartani egy terhességet. Eléggé kikerülő választ kaptam, de nem mondta, hogy igen, sőt inkább a nem felé hajlott a mondanivalója. Azt mondta végül is, hogy ez csak egy pillanatnyi állapot és gondoljak csak bele, a terhelést leszámítva sosem sokkolom a szervezetem ekkora adag cukorral. Meg azt is hozzátette, amit én is sokszor mondok, hogy ha így lenne, akkor a sok terhességi cukorbeteg kismama nem tudná kihordani a gyerekét, hanem minden ilyen terhesség megszakadna. Kérdeztem arról, hogy akkor most mi van ezzel a metforminnal, egyértelműen megmondtam neki, hogy Fülöp szerint nincsen rá szükségem, és hogy mondja meg, van -e olyan, hogy néhány ember szervezetére pont ellenkező hatással van a metformin, és nem javít, hanem inkább ront az eredményeken. Egyébként erre sem kaptam konkrét magyarázatot, ami bevallom nem igazán tetszett, azért 19.000 Ft-ért ne rébuszokban beszélgessünk. Mindenesetre kérdezte van-e panaszom a metformintól (hasmenés, gyomorfájás), mondtam, hogy éppenséggel az nincsen, erre elejtett egy mosolyt és felírta a Meforált (ami tulajdonképpen csak metformin). 

Egyébként alaposan végignézte a női nem hormon leleteimet, meg a celluláris immunstátuszt is, az autoimmun panelt is, úgyhogy azért örülök, hogy alapos volt, összességében elégedett vagyok vele. Jól kinevette a cukorterheléses táblázatomat, szerinte biztosan könyvelő vagyok vagy informatikus, hogy Exceleket gyártok. Nem is nézegette nagyon, a leleteket bogarászta, pedig szerintem tényleg egyszerűbb és átláthatóbb lett volna az Excelt nézegetnie. Na mindegy. Ő dolga.

Sport: erre is konkrét javaslatot vártam, érdekes, hogy ez az egyetlen dolog, amiben nagyjából minden orvos egyetértett eddig idén: nem szabad túlzásba vinni. A Mensmentisben is azt mondták, hogy picit túlzás volt az, amit év elején csináltam (heti 4-5* egy óra izomnövelés), ugye Fülöp is kérte, hogy csökkentsem (ő elég drasztikus csökkentést kért), ez a doki meg konkrétan azt mondta, hogy nem vagyok túlsúlyos, úgyhogy üljek a fenekemen és kötögessek. (Mondjuk túlsúlyos valóban nem vagyok, de azt nem bánnám, ha olyan 4-5 kg azért lerepülne)

Javaslat: 

- babaváró étrend: ez tulajdonképpen a 160 gramm CH-t jelenti nálam, plusz vitaminok, meg max napi 1 kávé, tilos a dohányzás, üdítők, energiaitalok, xenoösztrogének és az alkohol. Szóval ezen a téren semmi új. Vagyis de: azt írja a nyomtatott tananyag: napi 5 pohár bor 3-6 hónapon át is ártalmas. Na, csak nem?...Ezen jót nevettem, szerintem ezt elírták. Napi öt pohár bor az majdnem egy üveg bor naponta. Hát, ha én ezt elnyalogatnám hónapokon át, akkor azt hiszem más gondjaim is lennének az IR-en kívül... 

- Letrox 50 mcg

- Szelén

- Premens tabletta: ez barátcserje kivonat, hormonális zavarok rendezésére javasolják

- Meforal (2*1000 mg)

- Infolic (2*1 tasak): egyébként szerinte a korábban szedett myo-inozitol is tökéletes, és még olcsóbb is (ugye erre mondta Fülöp, hogy porcukor és csak az Infolic a jó minőségű...)

- Melatonin: ezt én mostanság alvászavarra tolom, ő is örült, hogy már szedem, én meg annak, hogy ő is támogatja, viszont most látom, hogy 2*1-et írt az ambuláns lapomra. Nem tudom ezt amúgy, hogyan gondolta, hogy majd reggel bedobok egyet, azt menet közben elalszok, ahogy sétálok a munkába? Netán ebéd után ledőlök majd alukálni odabent? 

- ACC 2*1: Hát erről eddig még sosem hallottam, ugye ezt mindenféle náthára, légúti megbetegedésre használják elsősorban, de hatóanyaga, az acetilcisztein miatt a PCO-s betegeknek is javasolják, mert javítja az eredményeket (http://www.csaladinet.hu/hirek/eletmod/egeszseg/21498/n-acetilcisztein_uj_lehetoseg_a_policisztas_petefeszek_(pcos)_kezeleseben). Mondjuk azt mondta, hogy szedjem addig, amíg terhes nem leszek, hát nem tudom, én tényleg bizakodó vagyok, de ugye azért nem tudhatom, hogy meddig tart nálam ez a hercehurca, úgyhogy szerintem 1 hónapig szedem most, és ha márciusig nem esek teherbe, akkor 1 hónappal lombik előtt is lenyomok egy kúrát.
- Bromocriptin este 1/2 tabletta: Na ezt nem tudom, hogy miért és szintén nem kaptam rá használható választ. Prolactinom rendben van, de szerinte jót tehet immun problémáknál. Nem nagyon találok erről egyébként semmit sem. Valaki szedi úgy, hogy közben rendben van a prolactinja? Egyelőre alapvetően én ezt amúgy nem gondoltam beszedni.

Hát így. Kérdeztem a dokit, hogy mikor menjek kontrollra, meg milyen vizsgálatot javasol. Semmilyen vizsgálat nem szükséges és azt mondta, hogy hozzá már csak terhesen menjek vissza. A fő dologra még mindig nem tudom a választ, és pedig most már mennék vacsorázni, úgyhogy ideje lenne eldönteni, mi legyen akkor: szedjek gyógyszert az IR-re? Ha szedjek, akkor mit? Maradjak az Eucreasnal (850 mg metformint tartalmaz és 50 mg vildagliptin)? Vagy térjek át a Meforálra (1000 mg metformin)? Kire hallgassak? Melyik tud jobban gyereket csinálni?

2. lombik konzultáció - 2. felvonás

Idén tavaszra terveztük a második lombikot, de ugye keresztülhúzta a számításainkat a 4. biokémiai terhesség. Akkor lemondtam, és miután eldöntöttem, hogy most már tényleg Fülöpre bízom magam, minden olyan távolinak tűnt, most meg hip-hop megint itt vagyunk és nyakunkon a következő lombik: februárban cisztanéző ultrahang, márciusban indul a stimuláció. Majd februárban megbeszéljük, hogy pontosan milyen stimulációról lesz szó. Januárban mehettünk volna ilyen alapítványi lombikra, aminek az a lényege, hogy nem OEP támogatott, szóval valamennyit be kell fizetni, de azért nem annyit, mintha teljesen fizetősre menne az ember. Ez azért jó lehetőség, ha az embernek nincs már OEP-es lehetősége vagy van csak nem akarja elpazarolni, mert ez az alapítványi dolog minden évben rizikós, hogy lesz-e vagy sem még a jövőben, vagy  mondjuk van egy kis felesleges pénze amit pont arra szánt, hogy ne kelljen hónapokat várni az OEP-es várólistára. (Mondjuk azt nem tudom, milyen az, amikor az embernek pont van egy kis felesleges pénze gyereket csinálni, nyilván ez mindig olyan, hogy ha muszáj és esetleg szerencsére tud az ember, akkor kénytelen erre költeni...) Pont kihívták a dokit, amikor el kellett dönteni, hogy januári vagy márciusi lombik legyen, úgyhogy nyugisan négyszemközt tudtuk G-vel megbeszélni, hogy mi legyen. Persze én azonnal rácuppantam a januárra, teljesen elborult az agyam, már babakocsik jelentek meg a szemem előtt, meg láttam magam, ahogy végre felhőtlenül szaladgálok gyerekek között a jövő nyáron lenge ruhában, dudorodó pocakkal és hencegve nyújtogatom rájuk a nyelvem, hogy bi-bi-bí, meg miközben illegetem a csípőmet, mindkét mutatóujjammal a hasamra mutogatok, és mondom a többi boldog anyukának meg apukának pökhendin, hogy "igen, nézzétek csak, mert nekem is nőtt végre egy ilyen, a picsába!". De persze G. azért meggyőzött, hogy a március többféle szempontból is előnyösebb lenne. Ugye vannak vitaminok, amiket Fülöp kért, hogy 72 nappal nemzés előtt kezdjünk el szedni, meg ott az inzulin is, hátha végre sikerül addigra tényleg rendezni, plusz márciusra ki is derülhet a HABAB vérvétel eredménye, hogy kell-e IVIG vagy sem. Persze még nem döntöttük el, hogy beadatjuk-e majd vagy sem, de legalább tudni fogjuk, hogy állunk ezen a téren. Ha pedig kell és úgy döntünk, hogy be is adatjuk, akkor anyagilag is jobban fog jönni, hogy az OEP-es lombikra jelentkeztünk. 

Bevallom, szeretek a Kaáliba járni. Furcsa volt ez az év, hogy nem próbálkozhattunk, és hiányzott a sok reményteljes pillanat hónapról hónapra, akkor is, ha a 4 év alatt megjött menstruációk, a sikertelen első lombik és a szintén eredménytelen inszemek túl sokszor okoztak végül óriási csalódást és pofára esést. Szeretem, mikor remélhetek, nagyon örülök, hogy újból tudok, és inkább vállalom a kudarc kockázatát. Most ezért is olyan boldogan várakoztam a soromra a gyerekgyárban, sőt még mindig úgy izgulok, mert most megint olyan közel érzem magamhoz azt, hogy gyerekünk legyen. Olyan régen nem érezhettem ezt és most hálás vagyok, hogy egyre közelebb van megint.

A Mindentmegmondónál

Hála az égnek nem kellett várnunk újabb 5 hónapot a következő konzultációhoz, tegnap beszorított minket a doki. Na, hát mit mondjak?

Sorra vettük a tökéletes eredményeimet, mindent rendben talált, a cikluskövetésemet halálra dicsérte, el volt ájulva tőle, mint gyerek a játszótértől. Kihúztam magam és büszkén néztem a férjemre, hogy igen ezek az én kis petéim, az én nemi hormonjaim, amik ilyen csodálatos előadást nyújtanak a dokinak. A nagy laborom: tankönyvi. Hát hiába. Egészséges vagyok, mint a makk, hála az égnek.

Utoljára hagytam neki a szaftosat, a cukorterhelést. "Na, hát ez szar" - volt a válasz rá szó szerint, pedig én kis naiv, azért bevallom számítottam rá, hogy azt mondja, "jól van, magától jó lesz ez is". De nem. Másfél órát voltam bent, de ebből szerintem egy órát a cukorterhelésemen lovagoltunk. Persze én próbáltam meggyőzni, hogy ójaj, hát hány cukorbajos szaladgál nagy hassal a világban, amivel egyet is értett, de azt mondta, hogy az más. Végül is igaz, más terhességével én valóban nem megyek semmire. Nyomtattam neki gyönyörű szép táblázatot, hogy nézze meg a 4 éves tendenciát, próbáltam meggyőzni, hogy ebből nem lesz jobb, és értékelje jónak a legutóbbit, mintha amúgy az ő jóváhagyása a biztos terhességet jelentené. Szerinte lesz jobb, mert lennie kell, különben ezzel nem lesz gyerekem...:( Jó volt ezt hallani, minden meddő nő álma, hogy ezt egy orvos mondja neki. Azt mondja, hogy a 60 és a 120 perces inzulin 30-as kell legyen. Ha jól emlékszem 2013-ban azt mondta, hogy nekem lehet 50 is, mert annyira rossz eredményem van. Most azt mondja, hogy najó 30 helyett elég, ha 32 lesz. Komolyan. Azt hittem, ez csak egy vicc. De nem. 32. Ezt biztosan könnyebb lesz elérni, mint a 30-at. Szerinte elképzelhető, hogy a metformin nem jó nekem (állítólag van olyan, hogy metformin rebound effektus, de egyelőre nem sok mindent találtam erről). Úgyhogy ő azt javasolja, hogy 2 hónapig gyógyszer nélkül próbáljuk rendezni az inzulint, csak napi 2 Inofolic-al, további kevés sporttal és szigorú diétával. Ha nem sikerül, akkor kell gyógyszer, de szerinte nem metformin, hanem valamilyen gliptinszármazékot kellene kipróbálni (egyébként az Eucreasban - amit most szedek-, is van gliptinszármazék (pontosan vildagliptin) a metformin mellett.). Ühüm. Nem tudom. Ha ez így jó, akkor az endokrinológus miért nem mondta nekem ezt ezalatt a 4 év alatt? Amúgy olvastam, hogy nem nagyon létezik olyan, hogy ezeket a gliptineket metformin nélkül adják. Félek, hogy ezt csak így kitalálta tegnap, hogy milyen jó ötlet, de ugye nem ez a szakterülete és nem vagyok benne biztos, hogy megvalósítható úgy, ahogy ő gondolja. Mellesleg, ha létezik ilyen metformin ellenesség, akkor miért nem volt még szó erről nálam? Egyébiránt kicsit be vagyok tojva attól is, hogy metformin nélkül nemcsak hogy meg fogok hízni, hanem én éhen is halok (minden vágyam plussz kilókkal éhen halni). Tudniillik a metformin előtt sajnos iszonyatosan sokat küzdöttem az éhséggel, bármennyit is ettem. Tudom sok mindenkinek ez elképzelhetetlen, de jó pár komoly IR-es tudhatja miről beszélek. Szóval nehéz döntés ez.

A lényeg, hogy végül 2 lehetséges okot vázolt fel az esetünkre:

1.) Az IR-em és a mindkettőnk MTHFR mutációja. Ennek megoldása, hogy rendezem az inzulint (bárhogyan is történjen ez), G. is elkezdi szedni az aktív folsavat az MTHFR-re. A PCT miatt továbbra is lombikozunk és elképzelhető, hogy ez elegendő is lesz és megmarad a terhesség. 

2.) Ugyan lehetséges, hogy a fentiek okozzák a beágyazódási problémát, de úgy véli, hogy az én koromban akkor is túlzás a 4 biokémiai terhesség csak az IR és az MTHFR miatt. Nem mondta, de kicsit azt éreztem, hogy csak a fentiek miatt azért nem lenne indokolt ennyi sikertelenség. Így a másik ok az immunológiai probléma lehet. Szerinte meg kellene csináltatnom a G1-es HABAB vizsgálatot, és ha abból kiderül, hogy én G. antigénjeivel szemben ellenanyagot termelek, akkor az IVIG lesz nálam a megoldás. Ám mivel nincs kettőnél több ultrahanggal bizonyított terhességem, ezért erre semmiképpen nem leszek OEP támogatással jogosult. Na, ez olyan 700.000-1000.000 Ft-os immunoglobulin kezelést jelent a mi esetünkben. Luxus terápia. Szuper. Kimondottan jól állunk. Van itt egy IR rendberakós lehetőség, amivel 4 éve küzdök, azaz egyelőre elég kilátástalannak tűnik a helyzet, ráadásul kevés az esély, hogy csak ez a probléma, meg itt van egy milliós nagyságrendű IVIG. Köszönöm szépen Univerzium a két csodálatos alternatívát, amit itt elém toltál, egyelőre fingom sincsen, melyiknek drukkoljak inkább. Egyik egyszerűbbnek tűnik, mint a másik.

A helyzet az, hogy egyelőre kicsit össze vagyok zavarodva, de nem mondom, hogy el vagyok keseredve. Igyekszem elfogadni ezt a szituációt és kihozni belőle a legjobbat, akkor is, ha úgy tűnik, továbbra sem lesz könnyű a mi utunk, de próbálok nem belesüppedni ebbe.
Egyébként holnap megyünk a Kaáliba, ahol megbeszéljük a következő lombikot. A doki amúgy nem tiltott le a próbálkozásról, de azt mondja, hogy előbb tényleg rendezzem az inzulint és ha teherbe esek, akkor a pozitív teszt napján azonnal hívjam. Ezt a lelkemre kötötte többször is. Kérdeztem, hogy miért, mert amúgy semmit nem mondott mivel támogassam meg a terhességet, de csak hajtogatta, hogy hívjam és kész. Jövőhéten a híres endokrinológushoz megyek, akire 9 hónapot vártam, bízom benne, hogy nem volt hiába, és a fincsi konzultációs díjáért mond nekem valami hasznosat és segít megoldani ezt a fenti inzulinproblémát. Januárban pedig elmegyünk a G1-es HABAB vérvételre, aminek során, ha beigazolódik az alloimmun háttér, akkor ismét hívni kell a dokit, hogy elindítsuk az IVIG-et. Szóval még ha nem is a legegyszerűbb (és legolcsóbb) úton, de van esély a babára. Egyszer nekem is lesz, ezt eldöntöttem a fejemben.

Csak szépen lassan, nyugodtan, nem kapkodva haladjunk előre

Tegnap a férjem kereste a leletes mappát, mert belepakolta a hiányzó tenyésztés leletét. Megdicsért, hogy milyen szépen összeraktam, tök jól néz ki, átlátható és hogy ő ennek mennyire örül, hogy készen vannak a vizsgálatok és végül végre itt van az eredmény: egy leletekkel telerakott mappa. Azt mondta, hogy úgy érzi, hogy olyan ez, mint mikor pályakezdőként állást keresett, mert akkor már annak is örült, az is sikerélmény volt, ha elment interjúra, mert az is egy tapasztalat volt ahhoz, hogy végül állása legyen. Mi boldogok vagyunk egy leletekkel teletömött mappától is, ez is egyfajta tapasztalás ahhoz, hogy gyerekünk lehessen. Tényleg nem kell sok nekünk, örülünk minden egyes lépésnek, amit megteszünk. Na, most az van, hogy a doki ma lemondta a még július közepén adott mai konzultációs időpontot, mert közbejött neki valami :( Nem mondom, hogy nem azt éreztem, hogy most éppen hátrafelé megyünk, meg azt, hogy a büdös picsába. Jövőhéten kell hívni egy másik időpontért, egyelőre nem tudjuk, hogy mikorra kapunk újat, én bízom benne, hogy még idén. Úgyhogy a mai nőgyógyászati rendelőben való éjszakázás helyett moziba megyünk. Végül is azért valljuk be, az tényleg kellemesebb időtöltés lesz. Apró örömök.

A soha nem javuló

Természetesen megint a vércukorterhelésemről beszélek:

(Elnézést a rossz minőségért, ezt most nem tudtam gyorsan ennél jobban megcsinálni. Előzmények ITT) 

Nem tudom, hogy a 60 perces cukor vajon azért javult majdnem ugyanannyi inzulin mellett, mert már teljesen lent vagyok alfában és el vagyok szállva? Tényleg nagyon figyeltem a stresszre, vagyis arra, hogy ahogy tudom, próbáljam kezelni: ugye ott a pszichiáter, a melatonin alváshoz, a meditáció és szerencsére a munka sem annyira agymenéses mostanában, mint tavaly volt meg év elején. Ez azért fontos, mert Fülöp is és az endokrinológus is azt mondta az áprilisi 14.3-ra, hogy a stressz okozhatja. Hát az volt akkoriban. De a 60 perces inzulin semmit sem javult, ráadásul nagyon magas, és bárcsak ne romlott volna az a nyamvadt 120 perces inzulin most az árpilisihez képest, akkor egy szavam sem lenne. Nem tudom, hogy ez a csökkent adag gyógyszer vagy a csökkent adag (izomnövelő)sport miatt alakult így? Csak mert amúgy mindkettőt Fülöp kérte, hogy így csináljam. 

Vajon mit fog majd rá mondani? Már a fülemben csengenek kedves, melegszívű, barátságos, elbűvölő  és természetesen bizakodó szavai: "Magának sosem lesz gyereke ilyen inzulin értékek mellett!" Na, megyek és kiverem a fejemből őket egy jó kis szénhidrát-dús vacsorával. Ja, nem! Bocs! Nyilvánvalóan a szokásos diétás vacsorával. Nem baj, még jó, hogy amúgy szép az élet, csak csinálnám már úgy, hogy jó eredménye is legyen végre!

Vizsgálati összefoglaló

Pár hete szeretnék írni már, hogy állok a Fülöpös vizsgálatokkal, de egyszerűen nem foglalkoztat most ez az eredményesdi. Annyira bele tud fáradni az ember ebbe a nyomozósdiba. Emlékszem egészen múlt évig órákat lógtam a neten mindenféle kutatások után matatva, hátha rálelek valami megoldásra, ami előre viheti az én esetemet. Már semmi után nem nézek, semmit sem keresek, türelmesen várok az ítéletre, lesz ahogy lesz.

De nézzük csak, milyen vizsgálatok eredményeit kell vinnem nemsokára Fülöphöz:

• 2 havi ciklusvizsgálat: 8.CD-n vérvétel (FSH, LH, ösztradiol, prolaktin), 10. CD-től Uh 2 naponta a peteérésig, leletek a tüszők méretéről, helyzetéről, majd 7. DPO-n vérvétel (progeszteron)

Az elsőn augusztusban, a másodikon szeptemberben lettem túl. Azért a szeptemberi ultrahangokra nem a legideálisabb időpontokban tudtam menni, sőt..! Biztosan túlságosan mesébe illő volt az augusztusi, úgyhogy gondolom kellett egy kis szívatás szeptemberben. Gyakorlatilag folyamatosan napközben mentem, hát mitmondjak, szükség volt egy kis kreativitásra és fantáziára, hogy ezt a munkában jól beadjam. Ráadásul 6 alkalommal kellett ultrahangozni (mind munkanap volt), mire megérett az a nyamvadt tüsző. Nem viccelek 6! alkalom! A 21. napon volt peteérésem, ott röhögött rajtam a doki! De túl vagyok rajta, már nem érdekel, de akkor bosszankodtam rendesen. Mindenesetre én kihasználtam a bérletet úgy, ahogy kell. A női hormon eredmények szerintem rendben vannak, bízom benne, hogy még nem fenyeget a petefészek-kimerülés. Bevallom, nagyon félek, hogy addig szórakozunk itt ezzel az egésszel, míg engem is utolér...

• Autoimmun panel

Rendben, nincs eltérés.

• Trombofilia

Apti van határérték alatt, ez múltkor is így volt, és elviekben akkor azt mondta rá Fülöp, hogy nem gond. 

• Vércsoport+ellenanyag

Rendben. AB Rh+

• Toxoplazma, CMV, Chlamidia (ezek megvoltak, de régiek, Toxoplazmán egyébként átestem, de szerinte azon át lehet többször is, úgyhogy kell neki friss)

Toxoplazmán még mindig át vagyok esve, CMV-n nem, Chlamidia pneumonien pedig valamikor mostanában estem át. 

• AMH

5.9 ng/ml. Ennek örültem. Tavaly a lombik előtt 8.9 volt, ugye az a PCO miatt volt olyan magas, nem azért mert annyi tartalékom van, nem is tudom, hogy cisztás petefészeknél amúgy mennyire releváns ez a mutató, de most csökkent és nem túl alacsony sem, így remélem ez azt jelenti, hogy a cisztáim is megfogyatkoztak picit. 

• Antiovarium és spermium elleni antitestek

Itt is minden negatív vagy határértéken belül van.

• férj új spermatogram

Ugye ez kalandosan ment, de másodjára sikerült is leadni a mintát. Minden tökéletes, tenyésztésben volt egy kis baci, úgyhogy arra kapott antibiotikumot, kontrollra mennie kell még a jövőhéten. Menjen csak, menjen, messze van még az én 10 ultrahangomtól:D

• férj A1298 mutáció

Kérem szépen az én férjem MTHFR A1298C-re nézve homozigóta. Pontosan úgy mint én, csak én a MTHFR C667t-re nézve. Gondolom én, hogy ez így a jobbik eset (mármint, hogy különböző génre vagyunk homozigóták), viszont biztosan fogja javasolni rá a doki neki is az aktív folsavat. Hát nem tudom, én már régen nem gondolom, hogy ez olyan komoly gondot jelenthet és ettől nem maradtak meg a terhességeim. Valószínűleg azért, mert hiába a temérdek mennyiségű aktív folsav, akkor is vetéltem. Szerintem ez annyira gyakori dolog, hogy nők ezrei szaladgálhatnak ezzel a mutációval hasukban egészséges babával, úgy hogy fogalmuk nincs róla, mi ez a mutáció, arról meg pláne nincs, hogy nekik van-e. 

• Nagylabor

Minden határértéken belül.

• Rákszűrés

P1 - ilyenem nem volt még sosem. Örülök.

• új cukorterhelés az ő általa előírt gyógyszerezés és életmód mellett 2 hónap múlva

Erre egyébként majd csak az utolsó pillanatban megyek, addig úgy élek mint a hippik, tök laza vagyok, igyekszem nem stresszelni. Ha mégis úgy érzem, hogy elkezdenének az idegeim pengeélen bemelegíteni a tánchoz, akkor alkalmazom a Jacobson-féle progresszív relaxációt, amire a pszichiáter tanított. Lényege, hogy először egymás után meg kell feszíteni minden izomcsoportot, egy ideig a feszítést meg kell tartani, majd lassan, nagyon lassan szépen az izmokat újra el kell engedni, lazítani. Leginkább az idegrendszerre hat megnyugtatólag, ami ezt követően kihat mindenre, remélhetőleg az anyagcserére is. Egyébként - ahogy a doki kérte- jóval kevesebbet sportolok, mint az év első felében, napi 2 Inofolic, este 1 metformin a 2 helyett. Egyelőre ennek annyi eredménye van, hogy képtelen voltam leadni, a felszedett nem is tudom hány kg-t, mert már valójában fogalmam nincsen honnan számítsam. Bízom benne, hogy a cukorterhelés ennek ellenére csillogni - villogni fog. Nagyon bízom benne....!

Na mármost hezitáltam, hogy a G1-es HABAB vizsgálatot megcsináljam-e azért a röpke százezerért, de végül nem tettem, ne kérdezzétek, miért. Addig vacilláltam, amíg már késő lett, mert már úgysem jön meg az eredmény, mire megyünk a konzultációra. Pedig ugye semmi, de semmi nem derül ki a fentiekből. Komolyan mondom, nem tudom, mihez kezd velünk Fülöp és a G1-es lelet meg lehet mondott volna valamit neki. Viszont ha később meg mégis fog kelleni valami oknál fogva, akkor az megint egy csomó idő lesz mire elvégzem, mire megkapom az eredményt, mire kapok időpontot, hogy azt ő vagy a HABAB kivizsgálja. Most már nagyon bánom, hogy nem mentem el rá, de mondom én, hogy van valami probléma a döntésképességemmel, ahogy azt korábban is írtam. 

Mindenesetre egyelőre így áll a helyzet. Szépen mappába szedtem minden meglévő leletet, összefűztem az eredményeket, mint valami egyetemi beadandót, remélem jó értékelést kapunk rá, aztán végre átmegyünk mi is valamikor ezen a rohadt vizsgán, és befejezzük ezt az iskolát, amire a természet íratott be minket. Én már nagyon nagyon sokat tanultam itt. Tényleg. Esküszöm.

u.i.: köszönöm szépen Vercingetorix-nak a sok segítséget a vizsgálatokhoz, hogy mit, hogyan, merre csináljak. Remélem jól vagytok!

Ugyan mégis miért szeretnék gyereket?

Tudom, hogy sokaknak biztosan nagyon furcsán hangzik, de én igyekszem már most felkészülni a felkészülhetetlenre, azaz azokra az időkre, amikor a mi életünkbe is belép egy harmadik. Vagy legalábbis gondolatban igyekszem. Najó, egyszerűen csak sokat morfondírozok ezeken a dolgokon, így hogy lépten -nyomon terhesekbe, gyerekes ismerősökbe, cikkekbe, írásokba és mindenféle hasonló dolgokba botlok bele. Talán Fella írta egyszer korábban (elnézést, ha mégsem), hogy mert a szinglik, a meddők, meg a lombikosok érezhetik magukat rosszul, bezzeg a gyerekesek, azoknak nem illik,  hiszen azt várják tőlük, hogy halál boldogok legyenek, attól, hogy gyerekük van. Hezitáltam ezen, hogy én vajon így látom-e a környezetemben, de szerencsére nem. (Azért szerencsére, mert szerintem úgyis van rendjén, ha mindenki kimondhatja a búját bánatát és őszintén beszélhet a nehézségekről. Azt gondolom, hogy ezt senki ne is fojtsa magába, mellesleg nekem ez az igazmondás remélem segít, hogy ne koppanjak majd olyan nagyot a hullafáradtság talaján.) Persze ez a saját véleményem, és az ismerőseim nem reprezentatív minta, de én akárhány gyerekes ismerős élménybeszámolóját hallgatom, három dolgot tudok leszögezni: 1) mindenki máshogy csinálja, és ebből sokszor komoly vita alakulhat ki. 2) egy dologban viszont nagyon nagy az anyai egyetértés: a gyerekezés nehéz, mindenki rosszul viseli, kimerítő, sokak depressziósak is lesznek, magányosak és sorolhatnám. 3) és bár mindenki elmélázott már olykor - olykor azon, hogy milyen jó lenne, ha visszacsinálhatná ezt az egészet, de ha igazából, tényleg döntenie kellene róla, akkor természetesen senki sem adná vissza a Mindenségnek az élet legeslegszebb ajándékát.
Szóval jöjjön néhány -számomra ijesztő- jelenet a közelmúltból a teljesség igénye nélkül:

Van egy jó barátnőm, tudjátok az a típus, akinek minden, de minden elsőre sikerül, amit szeretne, amit elhatároz, az meglesz neki, olyan dolgok is, amik nem teljesen csak rajta múlnak. Természetesen kisbabát is nagyon szeretett volna 30 éves korára, megkapta azonnal, elsőre sikerült neki. Pár héttel vagy hónappal első kisbabája után kimerülten közölte velünk, hogy tudja, hogy bizarr lehet ezt az ő gyerekes szájából hallani, de KOMOLYAN jól gondoljuk meg, hogy ezt akarjuk -e, mert ő nem számított rá, hogy ez ilyen lesz, és mi még meggondolhatjuk magunkat. Ha lesz gyerekem, akkor ez a figyelmeztetés biztosan sokszor eszembe fog jutni. Egyébként csodálatos anyuka, imádja a gyerekeit, szerintem nagyon jól is csinálja, tényleg bizarr volt ezt hallanom, de most már tudom, hogy az iszonyatos kimerültség beszélt belőle. 

Egy másik barátnőm, aki amúgy az éjszakázás királynője volt, és történetesen nem az a bőgő masina fajta, mint én, elsírta magát nekem telefonban az első hetekben és közölte, hogy ennyire ROSSZUL még sohasem érzete magát az életében, ráadásul ennyire FÁRADT még soha nem volt. 

Van egy ismerősöm, akinek konfliktusa volt X.Y-al, egy szingli lánnyal. Szegény lányt éppenséggel nem élete legszebb pillanatában találták meg. Meséli ez a kétgyermekes anyuka ismerősöm felháborodottan, hogy nem is érti, mégis mi az istentől van megkeseredve X.Y., mikor gyereke sincs. Mert ha lenne, akkor megértené, de nincsenek gyerekei, akik MEGKESERÍTHETNÉK az életét. Hmm. Pedig a magányosság érzését én az egyik legszomorúbb dolognak tartom az életben. De úgy látszik van olyan, akinek eszébe jut rosszabb is és akkor képes itt nekem gyerekeknek becézni ezeket az életet olyan sokszor megsavanyító kis szörnyecskéket. 

Napokban együtt sportoltam egy szintén gyerekes ismerőssel. A végén mondta, hogy ez oly' jó volt, csináljuk már máskor is így. Mondtam neki, hogy jó, de én inkább kora reggel vagyok aktív, mert sajnos a munka, a sok túlóra, a feszített munkatempó annyira leterhel, hogy esténként én már nem igazán tudom rávenni magam a sportolásra. Közölte, hogy a reggel tökéletes neki is, és hogy ugyan képzeljem már magam az ő helyébe, mert ha én nem tudom a nehéz munka után rávenni magam, akkor mit szóljon ő, hiszen az ő 1 napja olyan MEGTERHELŐ ÉS FÁRASZTÓ, mint nekem 3 munkanapom egyben. Még azt is hozzátette -valószínűleg véletlenül-, hogy ne tudjam meg soha.

Ám a sátán mégis egy nem tudom hányadrangú ismerősöm személyében jelent meg végül, aki által az is kiderült, hogy van MÉG KEGYETLENEBB dolog a pici gyerekkel való otthonmaradásnál: ez a kétgyermekes anyuka ugyanis egyszer csak úgy gondolta, hogy akkor ő most visszalép a munkaerőpiacra. Róla tudott volt, hogy hát nem éppen az anyagi helyzete taszigálta közénk vissza, s ezért, én - mint kíváncsiskodó, évek óta gyerekért küzdő nő, aki másról sem ábrándozik csak arról, hogy végre kiléphessen a munka világából és otthon gagyorásszon- megkérdeztem tőle, ugyan miért jött vissza, és miért nem maradt otthon a gyerekekkel, akár örökre. A lány megfogta a kezem, és miközben szikrát hányt a szeme, halkan közölte: "Te ezt nem tudod, de BRUTÁLIS dolog két kisgyerekkel otthon maradni, az ŐRÜLET határán voltam, kell a munka, nagyon kell valami mást is csinálni ennyi év után, hidd el nekem!" - ezzel ugye nem mondott újat, tényleg több helyről hallottam már. Viszont 1 év munka után sírva mondott fel, hogy ő nem tudja a részmunkaidejét (!) összeegyeztetni a gyerekezéssel, mert a kettő együtt IRGALMATLAN. Így felülértékelődtek az otthon töltött évek, karrier ide vagy oda, kit érdekel, nem kell az a más, jó az otthon velük. (Csak egy aprócska megjegyzés a félreértések elkerülése végett: én valószínűleg nem fogom tudni megtenni, hogy így kiugorjak háziasszonynak, bármennyire is szeretném majd esetleg, úgyhogy engem nagy eséllyel az anyagi helyzetünk fog visszalökdösni a piacra, mint a magyar anyák úgy nagyjából elég magas százalékát...)

Nemrég olvastam egy könyvet a meditálásról. Nem hittem el, de annak is az utolsó fejezete a gyereknevelés nehézségéről szól, arról, hogy ez mekkora út önmagunkban, kilépve a komfortzónánkból, pedig a többi tartalomnak semmi köze ahhoz. Az ember azt gondolná, hogy legalább a keleti filozófia átszellemültjei fogják ezt fel (picit) másként hozzánk képest, de úgy látszik, hogy még nekik is van komfortzónájuk, amiből néha- néha kénytelenek kibillenni. Hát köszi. Én itt komolyan és totálisan zen akarok lenni a vércukrom stabilizálása érdekében, azt eközben még Buddha is a gyerekezéssel ijesztget! Na, így maradjak nyugodt.

Ez csak pár példa, amit a közelmúltból tudtam felidézni, és számomra félelmetesen bizonyítja, hogy ennek a szülővé válásnak a fele se tréfa, móka és kacarászás, az bizony nehéz lesz, én már nem kevesebbre, mint magára a Purgatóriumra számítok. Ezt persze nem is titkolom a férjem elől sem. Mindenféle ismerős storyját előadom neki, nehogy csalódjon, ha majd itt nem tud alukálni éjszakánként nyugodtan, úgy ahogy igazán szeret. A minap beszéltünk egy jövőévi házújítós projektről, majd mondtam neki, hogy azért ne tervezzen nagyon, mert mi van ha terhes leszek és ha sikerül elég hamar, akkor az a kölök képes lesz megszületni még abban az évben, aztán akkor ugrott is a vidéki házújítás. Erre totál felcsattant, hogy ezt ő nagyon jól tudja, mert már annyit hallotta, és egyszerűen már nem is tudja, hogy mire számítson, de egy dologban biztos, ha nekünk gyerekünk születik az a poklok pokla lesz! Na szép. Ott álltam előtte leesett állal. Azt hiszem, jól sikerült elültetnem a mémet az ő fejében is, nem csak a magaméban. 

Ja, és a férjemről jut eszembe, hogy arról még nem is írtam, hogy egyébként hány házasságot tesznek tönkre a gyereknevelésből eredő konfliktusok.
Komolyan kérdezem, mégis minek akarunk mi gyereket, amikor ez ilyen nehéz és el is hisszük? Tulajdonképpen olyan jó életem van. Ráadásul én töredelmesen bevallom, hogy borzalmasan kényelmes ember vagyok. Régebben én sokkal szorgalmasabb voltam például, de mióta így kiszívott a több éven át tartó túlóra és stressz a munkahelyen, az én hétvégéim olyan Pató Pálosan telnek :'Ej, ráérünk arra még!' Imádok olyankor az ágyban kávézni, 1-2 óra is eltelik mire kimászok a takaró alól, és ha van valami teendő, amihez épp nincs kedvem, hát akkor nem csinálom meg és kész, na akkor mi történik? (Mondjuk abban, hogy ilyen kiválóan el tudjam sajátítani ezt a hétvégi lustaság dolgot, valljuk be, hogy jó partnerem a depresszió is, ami szőrén-szálán eltünteti az esetlegesen bepofátlankodni kívánó tettvágyat). Ha gyerekünk lesz, nem lesz majd pihentető hétvégénk. Kitörlődik az életünkből. Mi lesz majd velem? Begolyózom? Elválunk? Vagy begolyózva válunk el? Normális dolog, hogy én már most ettől rettegek? Tisztában vagyok vele, hogy nekem kicsit több időm van gondolkodni, mint azoknak, akiknek hipp-hopp jön, de nem természetellenes előre felni ráadásul pont attól, amiért annyit küzdök is és annyira akarom? 

Ha 5-6 éve megkérdeztek volna, miért szeretnék majd egyszer gyereket, akkor olyan elcsépelt válaszok jutottak volna eszembe, mint az, hogy azért, mert nagyon szeretem G-t, a legjobb dolog, ami történhetett velem az életemben és micsoda megkoronázása lenne ez a szerelmünknek. Meg hogy a gyerekekből áradó érzelmeknél nincsen tisztább és őszintébb dolog az életben, olyan csodálatos lehet ezt megtapasztalni. Az is eszembe jutott volna, hogy a családosok élete olyan vicces és én imádok társaságban nevetgélni. A barátaim gyerekei között minden felnőtt szakad a nevetéstől, és az a lelkesedés mindig annyira elérzékenyít, amivel az anyák és apák mesélik el a jobbnál jobb hétköznapi történeteket, ráadásul minden alkalommal megmosolyogtatnak, amikor eszembe jutnak. Természetesen ezt ma is így gondolom, de jól besurrant az életünkbe az árnyoldal is, aminek alapvetően örülök. Tudjátok, sajnos az a pesszimista beállítottságú ember vagyok, aki gimiben úgy érezte, hogy egyes lett a dogája, azt jé ötös. (Hát igen, még van mit tanulni ezekből a meditálós könyvekből.) De miért érzem azt, hogy ebben a gyerekezős nehézségben mégsem fogok ilyen kellemeset csalódni? Ám most már legalább tudom a választ a gyerekre való vágyásunkkal kapcsolatos miértekre: ez pedig nem más, mint az ösztön, persze teleaggathatjuk azért egyéb giccses magyarázatokkal is. De milyen félelmetes ereje van ezeknek az ösztönöknek, ugye? Hogy minden ellenére csak akarjuk, mindennél jobban szeretnénk kivenni részünket ebből a számomra sokszor oly' sanyarúnak hangzó sorsból... 

Úgyhogy kedves Gyerektulajdonsok, vigyázzatok, jövőre jövök én is, lenőtt hajjal, macinaciban, idegbetegen és még az is lehet, hogy ugyanolyan depressziósan, mint most vagyok. Mert ez kell nekünk is.

- Pinkman, maga depressziós.

- közölte pár héttel ezelőtt a pszichiáter olyan természetes hangon, mintha csak azt mondta volna, ni csak öntök magának egy kis teát, mert látom, hogy üres a pohara. Hát így. Hála Istennek, hogy még ezzel a lelki micsodával is gyarapíthatom a már meglévő nyavalyáim listáját. Már aggódtam volna, ha itt, ezen a téren nem jön be valami új.

Hezitáltam egy darabig, mennyire merüljek bele ebbe a témába mélyebben, de arra jutottam, hogy ez egy tematikus blog, és a depresszió éppúgy hozzátartozhat a meddő nő életéhez, mint akár egy lombik. Meg amúgy is ígértem azt, hogy jövök még egy pszichiáteres beszámolóval, most legalább van egy olyan, ami picit szaftos. (Mármint értitek, most mi lenne, ha kiderült volna, hogy tök fölöslegesen töltöm az időm terápián, mert nincs is semmi? :))

Soha jobb életszakaszban nem dönthettem volna a terápia mellett, mint a mostani, még akkor is, ha alapvetően nem is feltétlenül a gyerekcsinálás nehéz ügye vezetett ehhez az elhatározáshoz.
Bár biztos vagyok benne, hogy nem most kezdődött e kórság kialakulása sem. Szerintem 2013 októberében kezdtem elindulni a lejtőn, de tény, hogy a 2015-ös évem az, amit borzasztóan szomorúnak látok, és iszonyatosan nehéz benne valami szépet és jót találnom, pedig az eszemmel tudom, hogy biztosan volt, biztosan történt/történik minden egyes nap szép és jó dolog velem. A márciusi pozitív tesztem utáni vetélés teljesen reményvesztetté tett. Nincs mit szépíteni ezen, tényleg azt gondoltam, hogy ennyi volt, nem tudom merre tovább, pedig ha sikerül józanul gondolkodnom, akkor tudom, hogy igenis van még merre menni. Nagyon közeli hozzátartózómat vesztettem el idén, pedig évek óta kérek valakit (?), hogy engedje meg, hagy élje meg az én kisbabám születését is. Nagyon hiányzik a nagymamám. Folyamatosan kimerültnek, fáradtnak érzem magam. A munkámat mostanság a motiválatlanság, kedvtelenség jellemzi, nem okoz örömet már nekem úgy, mint egykor és tudom az eszemmel, ez nem a munka, a cég vagy az évek hibája. Gyakran óriási erőt kell vennem, hogy elinduljak dolgozni. Mindezek mellett sokszor vagyok levert, rendszeres alvászavarral küzdök és a fülzúgásom idén már lassan elviselhetetlen mértéket öltött. Teljesen bezárkóztam, úgy érzem, hogy a korábbi csoportfüggésem már sehol sincsen és a társaságkedvelő énem is sokszor elszigetelődik a szeretteitől. Nem csak a terhesektől. Sokszor van olyan, hogy senki sem érdekel különösképpen. Őszintén szólva hónapok óta egyedül itthon érzem magam biztonságban a kis kanapénkon és az egyetlen ember, akit nem utasítok el és akit beengedek az a férjem. Ha társaságba megyek vagy társaságot hívok az mostanában mindig egy ésszel hozott döntés eredménye, és azért van, mert tudom az eszemmel, hogy nem szabad beragadnom és elutasítanom mindenkit magam körül, de újonnan nem az érzelmeim által vezérelt elhatározás ez, amit az alapoz meg, hogy igazán jól érzem magam az engem körülvett emberekkel. És szintén nem az emberekkel van probléma. Az érzelmi labilitásom sem sokat segít azon, hogy társaságba járjak. Gyakorlatilag bárhol bármikor el tudom pityeregni magam csak úgy. Nem kell különösebb indok hozzá. Őszintén szólva eszemet sem tudom, hogy mikor volt olyan nap, amikor egyetlen egy könnycseppet sem morzsoltam el az arcomon. Pár héttel ezelőtt egy barátnőmmel találkoztunk egy megbeszélt helyen, és úgy volt, keresünk egy helyet, ahová beülhetünk. Elkezdett esni az eső, én pedig egyszerűen képtelen voltam eldönteni, hogy tovább menjünk vagy menjek haza. Majd a belváros kellős középen elkezdtek potyogni a könnyeim, hogy nem tudom eldönteni, mit akarok: hazamenni vagy beülni. Sosem jellemzett a döntésképtelenség. Mindig viszonylag gyors mérlegeléssel, bármit azonnal el tudtam dönteni. Most pedig többször előfordul, hogy sem komoly, sem pedig komolytalan dolgokban nem jutok dűlőre magammal.

Még sorolhatnám, oldalakon át, de nézzük inkább azt, hogy is van ez kezelve, az fontosabb. Mert az nem kérdés, hogy foglalkozni kell ezzel és valahogyan márpedig ki kell jönni ebből a gödörből.
A jó hír az, hogy a doktornő azt mondta, ez azért eddig a szintig normálisnak mondható ebben az élethelyzetben, amiben most vagyok. Gyógyszert a kérésemre nem írt fel. Azért elmondta, hogy sok kismamát ismer/kezel, akik csak így képesek kihordani a gyereküket a nagyfokú szorongásuk miatt és a gyógyszerektől sem kell feltétlen megijedni, vannak ma már jók, amik csak ott hatnak, ahol kell és nincsen hatásuk a terhességre. Na, én ezt nem tudom. Abban maradtunk, hogy féléven át nyomatom az orbáncfű teát nagyobb mennyiségben (3-4 filter/nap).  Mivel a depressziós betegben a szerotonin szint csökkent, ezért jó választás lehet ez a tea, mivel az orbáncfű ugyanúgy az agyban termelődő vegyület, a szerotonin szintjét emeli vagy lassítja annak lebontását, mint sok más antidepresszáns is. Az alvászavarra a melatonint továbbra is szedem, bár megmondom őszintén, néha az sem használ, ha valamire sikerül nagyon rástresszelni.
A terápiára 2-3 hetente járok május óta és a beszélgetések mellett minden alkalommal meditálunk ezzel az imaginációs technikával. Sokat rajzolok, ami kezd egy új fejezetet nyitni az életemben és sok szempontból lehetőséget látok benne az érzelmeim kifejezésére. Bár nem megy túl jól, van mit fejlődni benne, de hátha egyszer... A sport a szerotonin termelés szempontjából is nagyon fontos, de mellette elkezdtem sétálni is szabad levegőn, ami szintén elég megerőltető nekem. Munkából hazafelé - bármennyire sincsen kedvem hozzá- hamarabb leszállok a buszról és többet sétálok. Lehetőleg mindennap ugyanakkor kell kelni és feküdni, de mindennap találnom kell valami apróságot, ami örömet okoz, még ha csak 5-10 percre is és csak magamért, a saját boldogságomért teszem. Ez utóbbin még van mit csiszolni, mert a közöny néha annyira elborítja az agyam, hogy nehéz rájönnöm, mi okoz igazán nagy örömöt.

Mindezt azért írtam le, mert lehet hogy mások is járnak hasonló cipőben és segítség lehet számukra, vagy legalábbis megnyugvás, hogy másnak is van ilyen jellegű gondja. Azokat pedig őszintén irigylem, akik szintén hosszú éve küzdenek, mégis örökre elkerüli őket ez a nyavalyás dolog. Nem mellesleg, ha a depresszió a stresszel együtt járva összefüggésbe hozható a javulni egyáltalán nem akaró 60 perces inzulinommal és magas vércukrommal, akkor igencsak alapos köze van a babaügyhöz is.

Kicsit komolyabbra sikerült ez a bejegyzés, mint vártam. Azt még hozzátenném, hogy azért nem úgy néz ám ki az egész napom, hogy búval baszva ülök a kanapénkon és szenvedek. De tény, hogy naponta sokszor, nagyon sokszor vagyok a gödör alján, viszont szerintem jól haladok, és úgy érzem, hogy sikerülni fog kimászni belőle. Mindig minden sikerül végül, amiért teszek. Teljesen biztos vagyok benne, hogy valamikor túl leszek ezen is. Mert tudom az eszemmel, hogy egyszer minden elmúlik. Ez is. 

Dupla ünnep

Mert tegnap voltam az utolsó ultrahangon a 2. ciklusvizsgálat kapcsán, és végre, végre, végre legalább ennek vége, el sem hiszem, úgy örülök:) Már csak vérvételek vannak hátra, de komolyan nagyon megkönnyebbültem, hogy vége. Éljen, éljen, éljen!:) Ezt utáltam gondolatban és hát bevallom a gyakorlatban is a legjobban. Tegnap reggel meg G. a Honvéd Kórházba volt hivatalos spermavizsgálatra, és ő azt találta ki, hogy viszi a cuccost itthonról, csak hát úgy járt, hogy útközben hoppáré kilöttyent az anyag egy része az amúgy direkt erre a célra való üvegcséből. Ő nem is érti, hogyan. Kis szívem, hát én meg igen. Valószínűleg jobban kellett volna alkalmazni a kupakcsavarás technikáját. Mindenesetre így aztán felesleges volt a rákészülés, szevasz vizsgálat,  majd mehet egy hónap múlva újból. Hát így ömlött tegnap a mag és így illant el a peteérés is. Na, mi ezzel ünnepeltük idén a házassági évfordulónkat:) ... Meg persze egy pohár borral. És ez így volt most tökéletes :) Szeretem a férjemet <3 

Misztikum

Néha azt érzem, hogy a gyerekcsinálás témájában kezdem elveszíteni a kapcsolatot a valósággal. A napokban az egyik terhes barátnőmnek kifejtettem azt is, hogy most mély szakadékot érzek köztem és a terhes ismerőseim között. Valahogy úgy, mintha egy másik bolygóról valók lennének.
Tátott szájjal, döbbenten nézek azokra, akik velem egykorúak vagy nálam még idősebbek is, és hipp-hopp képesek teherbe esni. Én, a kizökkenthetetlen racionalista, már-már némi misztikumot vélek egyes esetekben felfedezni és csak kapkodom a fejem, nem értem, hogy van ez? Hogy hogy sikerült neki? Úgy kutatom a kérdésre a választ, mintha még nem lenne rá egyértelmű biológiai magyarázat évezredek óta. Ezt az érzelmi káoszt valószínűleg az a paradoxon okozza, hogy nagyon szeretném már, ha végre sikerülne, viszont jelenleg még csak nem is tudunk próbálkozni a kivizsgálások miatt, így az esélye annak, hogy most csatlakozhassak a hasnövesztő barátaim körébe, egyenlő a nullával, ami valljuk be, kissé megvisel, magányossá tesz és kirekeszt.

Az egyik tüszőmérés alkalmával összefutottam a rendelőben egy kis családdal: apa, anya, meg egy 5-6 év körüli gyerek. A beszélgetésből kiderült, hogy anya 6 hetes terhes. Ahogy kijött a vizsgálóból, kapta is elő az ultrahang felvételt és mutatta az 5 évesnek, hogy nahát nézd, itt van a kistesód. Én pedig meghökkenten hallgattam az eseményeket, gondoltam magamban, hogy hát nem hiszem el, miről magyarázol, anyukám, és mi lesz ha holnap elkezdesz vérezni, aztán szevasz tesó? Mit mondasz az 5 évesednek, ha majd keresi? Azt, hogy volt tesó, nincs tesó? Hogy most így jártunk, aranyom? Aztán az önhergelés után végülis leesett, hogy ja, nem, tulajdonképpen ebben a történetben én vagyok az egyetlen, aki furcsán gondolkodik, hiszen valószínűleg az a normális, hogy a 6 hetes terhességek megmaradnak, és tovább folytatódnak, megnőnek a magzatok, és végül megszületnek a gyerekek. Azért erre rájönni, kellett egy kis idő. Szóval megnyugodtam, lesz ott tesó, huh. 

A minap láttam egy másik családot a buszon: magyar apuka, magyar anyuka, cuki afrikai kisfiú. Egyből arra gondoltam, hogy milyen szép család, biztosan hosszú évek próbálkozása után örökbefogadták. Aztán arra, hogy lehet, hogy donor. Nem mintha lenne jelentősége, hogy melyik verzió igaz, de napokkal később esett le, hogy talán a legvalószínűbb dologra - ami pár évvel ezelőtt minden bizonnyal elsőre jutott volna eszembe - nem is gondoltam, hogy például a gyerek anyu előző kapcsolatában fogant egy afrikai apától. Hát így. Igyekszem majd legközelebb a dolgok egyszerűbbik (vagyis a valósághoz közelebbi) oldalába belegondolni. Hátha ezzel az én bolygóm is elkezd kicsit közelíteni a másikhoz ;)

Na akkor futás!

Ugye Fülöp tanácsolta a július közepi konzultáción, hogy csökkentsem le a sport mennyiségét, ami nem érintett túl jól, mert megszerettem. 

De aztán jött az augusztus, a kánikula, a vizsgálatok, a hajsza a munkában, a kissé depis hetek a terhesedő barátnők társaságában és uppsz, azon kaptam magam, hogy sikerült olyan jól megfogadnom a tanácsot, hogy lecsökkentettem a sportok számát tulajdonképpen nullára...Először lelkifurdim volt, hogy azért nem kellene a ló túloldalára átesni, de aztán hamar megnyugtattam magam, hogy kell a pihenés, most ez jól esik, és majd elkezdem újból. Hihetetlen, hogy milyen könnyen hozzá lehet szokni a nem sportoláshoz is. A lakásújítás idején ráadásul a diéta tartása is hagyott némi kívánni valót maga után. Persze önámítás lenne ezt a felújításra fogni, de tény és való, hogy nem főztem, a lakás körüli sok munka miatt a napi 5 étkezés is gyakorta borult, és talán csak a hozzám hasonló komolyabb cukorbetegek ismerhetik azt a farkaséhséget, amikor egy kimaradt tízórai vagy uzsonna után, elborul az elme, és nincsen semmilyen észérv, ami megakadályozza ilyenkor a sokszor brutál mennyiségű szénhidrátdús kaja bevitelét. Ennek szépen meg is lett az eredménye, fel is szaladt megint jó pár kiló, ráadásul a tavalyi lombik óta még mindig nem sikerült minden plusztól megválni. Úgyhogy mostmár végképp töltött galambnak érzem magam. Örülök, hogy beköszöntött a hűvösebb idő, mert így szeptemberben természetesen megint én vagyok Budapest legkorábban ébredő futója. Valamelyik hétvégén kirándultunk a barátainkkal, és én úgy döntöttem, hogy felveszem a futócuccom, felcsatolom a pulzusmérőt, előre megyek és kirándulás helyett futok az erdőben a hegyen, mert ilyet még sohasem csináltam. Elmondhatatlanul csodálatos érzés volt, egyszerűen leírhatatlan az élmény. Abban az időben úgy éreztem, hogy én vagyok a világ legboldogabb embere és bár egészségesként a futás nagyon egyszerű dolognak tűnik, akkor mégis azt gondoltam, hogy én bármire képes vagyok. A táj sokkal izgalmasabb volt, mintha csak simán gyalogoltam volna, és ahogy suhantam a fák között, annyira gondtalannak érzetem magam, hogy az sem érdekelt, ha eltévedek, és mondjuk egy örökkévalóságig tart, amíg kitalálok belőle. Imádok futni. 


u.i.: Mondjuk G. azért büszke volt rám, hogy nem tévedtem el, nálam benne lett volna pakliban. Najó, én is büszke voltam magamra. 

Elgondolás

Emlékszem, hogy kislány koromban mennyire nem értettem, hogy azok az idős asszonyok, akiknek nem lett sosem gyereke, miért voltak olyan "gonoszok" a gyerekekkel. Na, nem mindenki, de jellemzően azért azok voltak. Anya mindig mondta, hogy legyek megértő, nézzem el nekik, hiszen nem lehetett gyerekük, én pedig mondtam, hogy jaj, mit nem tudták ezt azóta megszokni, meg miért rajtam töltik ki. Most azért úgy visszamennék aztán jól pofán vágnám magamat. Kíváncsi lennék, hogy belőlem milyen öregasszony válna, ha a 30-as, 40-es éveimet a barátaim kisgyerektársaságában kellene eltölteni, úgy, hogy nekem nincsen. Még azt is megkockáztatom, hogy a lelki nyomorom miatt nem is biztos, hogy életreszólóan tudnám velük a barátságot ápolni. Aztán lehet, hogy 70-80 évesen meg én is bottal kergetném a gyerekeket, meg böködném az ujjammal a vállaikat, és ordítanám nekik rekedt hangon, hogy "ti loptátok el a szilvámat, büdös kölykök!"
Najó, hagyjuk. Tulajdonképpen, nem is vagyok rá kíváncsi, hogy milyen lennék. 

Megújulás

Minden tiszteletem a terhesen vagy kisgyerekkel (esetleg mindkettő egyszerre - és akkor imát is mondok) költöző vagy lakásfelújító családoké. Mi csak festettünk meg ezt azt újítottunk és igazából én csak dolgozom (igaz megint túl sokat), meg szabadidőmben dokihoz meg vérvételekre szaladgálok, de egyébként erőm teljében lévő, fitt és mozgékony asszonyka vagyok vagy mi, de huh kifáradtam. Számtalanszor gondoltam Henire, Cicre, Sensitivere meg mindenkire, aki pocakkal bevállalja, atyaég, terhesen ugyanezt vagy még ennél is többet...!?! Jó ég!

Szóval én jövőre TÉNYLEG terhes leszek, mert nem várhatok meg még egy újabb újítást, de én köszönöm, még egy festést sem csinálok végig terhesen és kész!

Most megint minden megvan, szép, új és friss, pont mint 4 éve. Itt az idő:)

Első ciklusvizsgálat - ultrahangok

Nem tudom, mit pattogtam meg izgultam ettől ennyire, hogy milyen macerás, de simán ment. Persze a kórházban biztosan agymenést kaptam volna, és valószínűleg nem lett volna ennyire gördülékeny, mint itt, úgyhogy azt kell mondjam, hogy nekem nagyon megérte ebbe a magánrendelőbe eljönni. Kezdődik ott, hogy sikerült munka utánra kapnom időpontokat, pedig már fel voltam készülve, hogy majd reggeli órákban lesz csak szabad hely, azt indul a vég nélküli magyarázkodás a melóban, hogy hol vagyok. Ráadásul ugye itt az étlapon szerepelt ez a vizsgálatsorozat (még bérletet is lehetett kapni hozzá:)), így senki nem lepődött meg, hogy minek ez a vizsgálat, senki nem vitatta, hogy indokolt-e vagy sem (mint ahogy azt Fülöp mesélte, hogy majd küzdenem meg veszekednem kell az állami intézetekben a dokikkal), és így már a recepciós hölgyek is megtettek mindent, hogy 2 naponta valaki megvizsgáljon, nem tárogatták a karjukat, hogy ők sajnálják, de nincsen szabad doki (ilyen marhaságok is forogtak a fejemben). 

Továbbá a hab a tortán az volt, hogy az első mondatomból, levágták, kinek a kérésére jövök. Négy alkalommal kellett mennem, mert így jött ki a peteérés, és mindannyiszor más dokinál voltam, de mindig a következőképpen indítottunk:

- Miben segíthetek?

- Ciklusvizsgálatra jöttem, az orvosom kérése az lenne, hogy ha ötnél több tüszőt lát, akkor azt is vesse papírra, hogy hol vannak, meg mekkorák.

- Tudom, Fülöp doktor lesz, ugye? Már ismerjük a kívánságait, sokan járnak ide.

Mindezek után én csak kényelmesen befeküdtem, terpesztettem, ők meg minden szó nélkül csak számoltak és méregettek és papírra vetették a kívánságaimat, vagyis akarommondani Fülöp kívánságait. Brávó! Tényleg nem kellett volna ennyire fisifosiznom ettől. 

Csúszás nem nagyon volt, a legtöbb várakozás 1 óra volt, mondjuk az nem kevés, de a dokilányka, poénosan megjegyezte, hogy ha Fülöphöz járok, akkor biztosan meg sem kottyan nekem ez az 1 óra csúszás, amin én tényleg jót nevettem, és ha megnevettetnek, akkor én nagyon megbocsátó tudok ám lenni, úgyhogy végülis igaza van, tényleg meg sem kottyant :)
Persze indult jó sok tüsző, bőven volt ötnél több az első napokban, de aztán szépen felszívódtak. Peteérés tegnap volt, le van dokumentálva, de én annak a petécskének most búcsút intek, bye-bye, te most ugyan nem, de majd egyszer egy másik....

Érzelmi viharok az augusztusi kánikulában

Nem mondanám, hogy életem legjobb formájában vagyok ebben a hónapban, bevallom, pedig a ciklusvizsgálatom - amitől annyira tartottam, mint a tűztől- olyan gördülékenyen halad ezidáig legalábbis, hogy csak ámulok és bámulok, de erről majd írok egy összefoglaló bejegyzést, ha végeztem vele a jövő héten. 

Szóval majdhogynem okom sem lenne panaszkodni. 

Ennek ellenére olyan mostanság, mintha óriási súlyok nehezednének a lelkemre. 34 éves leszek idén. Ebben a században talán ez az a kor, amiben a legtöbb pár, ha teheti, belevág a gyerekcsinálásba, mert ilyenkor már sokan tudják, hogy biológiailag azért nem érdemes tovább húzni. Nincs ez másként az én környezetemben sem, és valahogy egyre nehezebben viselem a közeli ismerősök, barátok hipp-hopp teherbeesését.
Hihetetlen, de a héten két nagyon közeli barátnőm is közölte velem, hogy babát vár. Mindkettőt sejtem egy ideje, de valahogy az más, amikor bizonyossá válik a dolog. Ezzel a hírrel most már elmondhatom, hogy a nagyon szoros baráti társaságban gyakorlatilag én vagyok az egyetlen, aki küszködik, minden nagyon közeli, párkapcsolatban élő barátom vagy terhes vagy már van gyereke. Na, nem mintha verseny lenne ez vagy valami ilyesmi. Először az egyik lány hét elején chaten írta, én meg nagyon hálás voltam, hogy írásban történik a kommunikáció, jobb az ilyen dolognak írásban örülni. A másik barátnőmmel találkoztam személyesen, régen láttam már, és ahogy megláttam, biztos voltam benne, hogy az, annyira látszik már neki:) Persze elkezdett a torkomban dobogni a szívem, és drukkoltam, hogy jaj csak el ne mondja, csak el ne mondja, inkább adja ő is írásban, mert ki tudja mit vált ki belőlem, és én nem akarom ezeket a mocskos érzéseket másoknak kimutatni, mert senki nem tudja, milyen ez. De csak elmondta és én csodák csodájára, de őszintén tudtam neki örülni és egy csepp rossz érzés nem ült ki sem az arcomra, sem a szívemre. Olyan büszke voltam magamra, hogy 4 éve tartó gyerekmonopoly ide vagy oda, mégis maradt azért némi tündérkirálylány is bennem. Hazafelé írtam is a férjemnek, hogy a lottót kellene így megtippelni, mert itt kérem szépen hullanak az égből a gyerekek, és boldogan jegyeztem meg azt is neki, hogy tudtam örülni. (Apróságok: örüljünk, hogy tudunk örülni.) Abban a pillanatban, ahogy ezt leírtam elkezdtek potyogni a könnyeim a Blaha Lujza tér kellős közepén, majd hazafelé a buszon is fel kellett tennem a napszemüveget. Miért? Miért nem tudok én könnyek nélkül örülni? Bár azt hiszem, tudom a választ. Úgy mondják, hogy önsajnálat.
A laparoszkópiás műtétem után - amit ezektől a közeli barátoktól már nem igen sikerült jól elrejtegetni - végre megnyíltam kicsit, ha kérdeztek meséltem a történetünket, de most, itt a potyogó magzatsereg kellős közepén, úgy érzem, egy időre ismét bezártam magamban egy kaput és őket kívül hagytam a gyerekeikkel és növekvő pocakjukkal együtt. És egyáltalán nem jó érzés, sőt, nagyon magányos dolog, de egyelőre a saját kudarcomra emlékeztetnek. Már két közös programot is lemondtam, mert bár valóban közbejött ez az, de meg tudtam volna oldani, hogy ott legyek, még sem akartam. Tudom, nem lesz ez mindig így. Tudom, az első látogatások a nehezek, aztán hozzászokok és imádni fogom a  nagy hasakat, a csemetéket is, az összeset, mert a meglévőkért is oda vagyok. Ezt nem kétlem, ebben biztos vagyok.
Tudom, túl leszek rajta. Tudom, egyszer minden elmúlik, a bánat is. Tudom, egyszer vége lesz az augusztusnak is.  Tudom, ez a társasjáték a miénk, és másnak más jutott, és másnak sem könnyebb az az út, amin halad. Tudom, mindenki cipel valamit és én köszönöm szépen, ha választhatnék sem kérném a másét, jó lesz nekem az enyém, azt már kellőképpen ismerem.
Hálás vagyok azért, hogy legalább olyan emberrel játszom ezt a játékot, aki mindennél többet jelent a számomra. Örülök, hogy ezeket a szutykos érzéseket megoszthatom vele, és ő ahelyett, hogy boszorkánynak tartana, megölel majd megsimogatja a fejem és azt mondja, hogy sírjak nyugodtan. Ő a férjem, a szerelmem, a legjobb barátom, és a cinkostársam. Most az ő kezét fogom, és ő az enyémet, de tudom, hogy valaki fogja még fogni a miénket.

Újrahasznosítás

Idén, ebben a hónapban van immáron 4 éve, hogy csináljuk a gyereket. Milyen fura lenne már, ha pezsgőt bontanánk az évforduló alkalmából? Esetleg valami romantikus vacsora egy hangulatos étteremben? Mondjuk kívánom a pezsgőt, csak ne lenne ilyen meleg. 

Mindenesetre a fecnit, amire összegeztem a 2014-es évemet, és kitűztem rajta a 2015-ös céljaimat - miszerint idén én már anya leszek-, ismételten szépen összehajtogathatom és eltehetem jövőre. Így megy ez, évről évre. Sebaj. Így legalább környezettudatos. 

De jövőre akkor most már aztán tényleg...!!! 2016-ban már nem akarok róla megemlékezni! :)

Stresszkezelés - vagy hogyan ne legyünk idegbajosok?

Fülöp óta sokat gondolkodom ezen a témán bevallom. Vagyis ez nem igaz, mert előtte is gondolkodtam már rajta, ugyanis Breyer doktornő is kérdezte például, hogy hogyan alszom, mennyire vagyok ideges, mikor elemezte az előző tökéletes 0 és 120 perces cukrom és inzulinom viszont a 60 perces 14.5-ös vércukrot nem tudta minek betudni. Akkor a doktornőnek se tudtam válaszolni ott hirtelen, végül mondtam neki, hogy véleményem szerint nincsen gond az alvásommal. Szégyen nem szégyen én eleget alszom. Szerintem sokan örülnének, ha lenne ennyi idejük aludni, mert én aztán teszek róla, hogy megaludjam a 7 (ha lehet 8) órát, különben nem tudnék edzeni esténként, de valószínűleg a munka is nehezen menne, meg egyébként elég fáradékony is vagyok, és bár nagyon korán kelek, de ezért korán is megyek aludni, mert hamar kidőlök. Az már más kérdés, hogy éjszaka mondjuk 15-20-szor felébredek és forgok, de én azt gondoltam eddig, hogy végülis ki nem a mai világban. És akkor a doktornő kimondta a legszebb szót, amit mostanában hallottam: Melatonin! Sokat hezitáltam, hogy kipróbáljam-e, de aztán úgy döntöttem, hogy sokat csak nem árthatok vele, mégsem altató. A melatonin az alvási ciklust irányító hormon, melyet a tobozmirigy választ ki. Megnöveli a REM ciklus hosszát, emiatt alvászavar ellen szokták adni. Mióta szedem, azóta tudom, hogy én eddig nem aludtam jól, úgyhogy nagyon jó volt a tippje a doktornőnek. 
Fülöp óta pedig a stresszen hezitálok sokat, vagyis azon, hogy én valójában átlagon felül stresszelek-e vagy csak úgy átlagos mértékben? Sajnos rájöttem, hogy én tényleg az átlagnál magasabb mértékben stresszelek és elég ideges típus vagyok. Nem volt nehéz rájönnöm, mert most, hogy 4 hónap orvosmentesség után eljutottunk Fülöphöz, és indulnak a vizsgálatok ismét elkezdtem öklendezni a reggeli a fogmosások alkalmával. Nem beszélve arról, hogy ha nem veszem be a alvásmentő bogyómat (nem szedem azért folyamatosan), simán felkelek, és forgolódok, és gondolkodom, mi hogyan lesz. Például most pénteken is. Szerencsére pontos időben megjött, amiért nagyon hálás is vagyok a szervezetemnek, mert ha húzta, halasztotta volna, akkor a 20-ai hosszú hétvégére esett volna pár ultrahang a ciklusvizsgálatból, amikor ugye a fű se nő (csak az én petém), és a kimaradt uh-t nem fogadta volna el Fülöp. Így letudom szerencsére az ünnepek előtt. De nem ez a lényeg, hanem az, hogy felriadtam éjszaka, hogy megjött és elkezdtem számolni a ciklusnapokat, mikor rájöttem, hogy a 8 CD-s vérvételem pont egy olyan munkanapra fog esni, amikor nekem korán reggeltől kezdődik egy régen szervezett munkahelyi elfoglaltságom, amire odacsődítettem fűt, fát sőt még rengeteg embert is, és én leszek az egyik "főszereplő", vagy hogy is fejezzem ki azt, hogy erről semmiképpen nem késhetek és nem mondhatom már le. Tisztára ideges lettem és persze, hogy nem tudtam visszaaludni. Gondolkodtam a megoldáson, és rájöttem, hogy van egy magánlabor, ahol 6-kor is lehet menni vérvételre, és akkor még beérek, úgyhogy oda fogok menni. Csak az a baj, hogy akkor már késő volt. Az álom elillant a szememről, hiába lett meg a megoldás a problémámra, ezután már jött a gondolkodás, hogy a többi ciklusnap, hogy még nem szóltam a főnökömnek, hogy lesz egy hét, amikor én háromszor is kb 2 óra késéssel érek be, és ez persze minden további nélkül rendben lesz, mert jó fej a főnököm, de akkor majd rákérdez, hogy de mi a baj, és akkor nekem ki kell találni valamit és...és...és...Abban a pillanatban is tudom, hogy ez röhejes és nagyon gáz, de nem tudok leállni a gondolkodásról:) Most komolyan. Szerintetek normális vagyok? Csoda, hogy ezek után öklendezek fogmosás közben? Ha felkelek egy problémára és azt még meg is oldom, akkor én miért nem tudok nyugodtan visszaaludni hajnal 3-kor, mint minden normális ember? Egyáltalán mi a fenéért kelek fel hajnal 3-kor problémákat megoldani? Miért nem tudom reggel 8-kor megoldani a problémákat, mint minden normális ember? 
Aztán persze rájöttem, hogy azért van baj elég nappal is, nem kell félni. Most, hogy figyelem magam ilyen téren, tényleg van mit tenni és dolgozni ezen az ügyön. 
Olvasok egy könyvet a meditálásról, elméletben sok mindent tudok már, és próbálom időnként gyakorolni. Egy olyan szintre már eljutottam, hogy legalább már utólag tudom, hogy például másként is lehetett volna reagálni egy-egy helyzetre, nemcsak stresszesen. 
Ugye ott a pszichiáter is, és ez egy óriási lépés tőlem, hogy meghoztam ezt a döntést, hogy járok, de ki tudja, vele mikor jutok el arra a szintre, hogy képes legyek személyiségemből eredően stresszmentesen élni? Talán 1-2 év, de az is lehet, hogy még több, ugyanis én nem vagyok az a hamar megnyíló páciens. Na nekem meg pár hónapom van rá, hogy rendezzem a 60 perces cukrom és inzulinom, és az sem lenne rossz például, ha jövőre már benne lenne a mazsola a hasamban, és ott tudna maradni, mert hát valljuk be, én is csak egyre öregebb leszek és nem pedig fiatalabb. 
Szívesen veszem volt hozzám hasonló idegbajosok  folyamatosan stresszelők tanácsát, praktikáit, hogyan sikerült kiiktatni életetekből ezt a mérget? Van itt olyan, akinek a munka volt az első számú dolog az életében, aztán, amikor jött a gyerekügy, a vizsgálatok, akkor sikerült háttérbe szorítania azt, és nem idegeskedni rajta? Hogyan sikerült? Engem kötelességtudó és lelkiismeretes tanulónak neveltek a szüleim, az iskola volt mindig az első számú fontos dolog az életünkben, semmi nem mehetett a tanulás rovására. Ez olyan jól sikerült, hogy most ott tartok, semmi sem mehet a  munka rovására. Tudom, hogy ez sok mindenkinek nem érthető, higgyétek el, a saját férjem sem érti ezt. Mindig mondja, sőt már felháborodik rajta, mikor ilyesmiken problémázok, hogy miért nem tojom le a benti a dolgaimat, mikor a vizsgálatoknak és a gyerekügynek kell lennie az első  és legfontosabbnak, és tudom én ezt jól az eszemmel, de attól még kötelességtudó és lelkiismeretes munkavállaló vagyok, aki igenis stresszel, ha választania kell hirtelen egy vizsgálat vagy munkahelyi feladat között. Tudom, hogy sok mindenkinek ez pofon egyszerű, és én nagyon fel is nézek ezekre a nőkre, de nekem nem ilyen egyszerű. Pedig szeretném, ha az lenne. Nem akarok stresszesen, problémázósan élni, ezt nagyon helyre kell tenni magamban. 
Lányok, én eldöntöttem: laza akarok lenni:)

A százmilliomodik nőgyógyász konzultáció

Tegnap ugye szépen megjártuk Fülöpöt. Érdekes, hogy G. stresszelt tőle, hogy mi lesz, én szinte semmit. Hát lehet, hogy tényleg kicsit le vagyok szedálva valamitől (de mitől?). Olyannyira nem izgattam magam rajta, hogy az utolsó pillanatban raktam rendbe a leleteimet, mert elég kaotikus állapotban voltak összedobálva, és hát indulás előtt 15 perccel esett le, hogy a Celluláris immunstástusz vizsgálat eredményem nem volt kinyomtatva. Nem is lenne ez olyan nagy gond, ha nem Fülöpről lenne szó, de róla ugye elképzelhető, hogy simán hazaküld a majdnem 4 hónapja kapott időpontról, hogy szedjem össze magam, ha telefonon akarom neki mutogatni az eredményeimet. G. gyorsan feltalálta magát, és elment a sarki gyógyszertárba, ahol nagyon aranyosak az eladók, nagyon szeretjük őket (nem mellesleg elég sok pénzt otthagytunk már náluk), úgyhogy készségesen kinyomtatták nekünk a leletemet. Hála nekik, összeszedetten érkeztünk a konzultációra. Persze ott is lett volna idő rendezgetni, 3 óra csúszással kerültünk be hozzá, úgyhogy ennyi idő alatt akár Berlinbe is elmehettünk volna kinyomtatni az eredményt. Nem baj, nekem így sikerült addigra fittre, frissre és üdére kialudnom magam a váróteremben. Olyan éber voltam, mintha reggel 8 lett volna.

Volt egy kis vita köztünk G-vel, hogy akkor most mondjuk-e, hogy egyébként voltunk már nála 2013-ban, vagy ne. Természetesen én képviseltem a sunnyogó oldalt, ő meg az őszintét. Végül G. úgy zárta le a vitát, hogy őt nem érdekli, mondjak, amit akarok. Gondoltam, ez a beszéd, úgy sem fogja megkérdezni, hogy voltunk-e már nála.

Bekerültünk, leültetett, és az első kérdése: ”Voltak már nálam?” G. rám nézett és üzent a szemével, hogy akkor kezdjem el a füllentő mondókámat, én meg persze előadtam őszintén, hogy igen, de már nagyon régen. Ám őt nem érdekelte, hogy rég volt, már kapta is elő a 2013. novemberi kockás füzetét és egy pillanat alatt megtalált bennünket. Komolyan mondom, tényleg nem kell neki laptop (na jó, kéne).

Jó ötlet volt őszintének lenni, mert úgy gondolom, hogy emiatt gyorsabban is végeztünk, de ami még nagyszerűbb, hogy egy csomó olyan eredményemet elfogadta, ami több mint egy éves volt, és nem gondoltam, hogy megelégszik velük. Azt hittem, hogy már csak a genetikai vizsgálatainkat fogja elfogadni. Ezzel időt, de biztos, hogy jó pár tízezrest is megspórolt nekünk.

Amit elfogadott:

• Kariotipzálás - mindkettőnk citogenetika vizsgálata (negatív)
• Faktor V, Faktor II, MTHFR gén vizsgálat (G. negatív, én MTHFR homozigóta)
• Trombofília szűrésem (véralvadási faktorok+foszfolipid autoantitestek)(negatív)
• G. helikobakter kilégzési tesztje (negatív)
• Celluláris immunstátusz vizsgálat (NK aktivitás és a TH1/TH2 citokinek)
• 3D UH helyett a laparoszkópia műtétem eredménye (de csak azért, mert volt hozzá hysteroskopia is) (negatív)
• Rubeola (átestem)
• Tavalyi IVF előtti nagylabor

Amit vinni kell:

• 2 havi ciklusvizsgálat: 8.CD-n vérvétel (FSH, LH, ösztradiol, prolaktin), 10. CD-től Uh 2 naponta a peteérésig, leletek a tüszők méretéről, helyzetéről, majd 7. DPO-n vérvétel (progeszteron)
• Autoimmun panel
• Vércsoport+ellenanyag
• Toxoplazma, CMV, Chlamidia (ezek megvoltak, de régiek, Toxoplazmán egyébként átestem, de szerinte azon át lehet többször is, úgyhogy kell neki friss)
• AMH
• Antiovarium és spermium elleni antitestek
• férj új spermatogram
• férj A1298 mutáció
• új cukorterhelés az ő általa előírt gyógyszerezés és életmód mellett 2 hónap múlva

És akkor jöjjön egy-két Fülöp-féle szösszenet, amiről szó volt. Legutóbbi cukorterhelésem eredményén természetesen idén is fennakadt. Nem írtam róla, mert komolyan mondom, már én unom, de az áprilisi terhelésem már megint elég érdekes eredményt mutatott. Az izomnövelésem hasznos volt mindenképpen ez tény és való, mert a 0 és a 120 perces inzulinom sosem volt ilyen jó, viszont a 60 perces vércukrom 14.5 volt, az inzulinom 89. Nagyon elkeseredtem. Mert nekem ez a pocsék eredmény éveken át tartó gyógyszerezés, diéta és sport eredménye. Nem most kezdem az ipart, nem ám úgy van, hogy ez az induló érték és innen már csak jobb lehet, hanem 4 évről beszélünk, szerintem ez már ennél jobb nem lesz sose és ezt mondtam is neki. Rácsodálkozott arra, hogy a nagylaboromon szereplő koleszterinértékek milyen szépek, és ilyen koleszterin értékek mellett nem érti ezt a cukorterhelés eredményt, mert kellene, hogy legyen összefüggés és ő nem látja. Igazán nem volt megnyugtató számomra, a fene egye meg, ha ő sem érti, akkor ki az isten érti ezt a világon? Kifaggatott az életmódomról és egyébként végül arra jutott, hogy a stressz okozhatja és a túl sok sport. A stresszt egyébként Breyer doktornő is említette. Na, de Fülöp nem gondolta ezt annyira túl, nem papolt, hogy fejtsem meg a stressz okát, hogy relaxáció meg anyámkínja, egyszerű megoldást javasolt: következő cukorterhelés előtti éjszakán vegyek be egy nyugtatót :) Először azt hittem, hogy viccel, de nem. Hát esküszöm, hogy szerzek valahonnan és kipróbálom. Aztán azt is mondta, hogy szerinte túl sokat sportolok és az sem jó. Érdekes, hogy ezt az egészséges életmód dolgot is el lehet rontani, hiába a 4 év tapasztalat. Ki gondolta volna...? Mármint nyilván tudom, hogy a túl sok sport egészségtelen, de ki gondolta volna, hogy az én heti 4*1 órám már soknak számít? Én is soknak tartom, de magamhoz képest tartom annak, vagyis a 4 évvel ezelőtti nullához képest, de az álmomban sem jutna eszembe, hogy ez egészségileg is soknak számít...Ezen azért meglepődtem, és nem is tudom, hogy elhiggyem-e, de azt mondta, hogy guglizzak rá. Hát ilyet sem mondott még orvos nekem.

Viszont sajnos ő úgy gondolja, hogy ilyen eredmény mellett nem lehet teherbe esni. Nem tudom, hogy itt arra gondolt-e, hogy ez okozza a biokémiai terhességeket vagy mire, mert ugye teherbe meg teherbe tudtam esni azért 4 alkalommal. Meg kellett volna kérdeznem konkrétan, de valahogy kimaradt. Mindenesetre kérte, hogy csökkentsem a sportok számát heti 2*1 km futásra (nem tudom, hogy ezért érdemes-e egyáltalán nekiindulni, tovább tart majd felöltöznöm, mint lefutni:)), a 850-es Eucresból csak 1 szemet szedjek naponta (2013-ban még 3000 mg metforminnal traktált), azt is este (eddig 2-t szedtem, reggel és este), valamint napi 2 tasak Inofolic. Mondtam, hogy iszok myo-inozitolt, de szerinte az nem jó minőségű és a piacon csak az Inoflic az egyetlen jó minőségű inozitol. Hát ez marha jó, kicsit kiakadtam. Komolyan nem tudom eldönteni, hogy ez tényleg igaz-e, vagy csak egyszerűen az Infolicból dől a jutalék. Nem tudom, hogy áttérjek-e a jó drága Inofolicra, itthon van fél kg állítólag 100% tisztaságú myo-inozitolom...Mindenesetre 2 hónap múlva nyugtatós terhelés a fenti életmóddal. Kíváncsi leszek.

Beszéltem én ott még neki a TH1 túlsúlyomról, problémáztam rajta, hogy jaj Istenem, ilyenem is van és biztosan az a gond, de csak legyintett, hogy őt azok a citokinek nem érdeklik (fogalmam nincsen akkor, hogy ki az, akit érdekel ez egyáltalán?)

Novemberben van időpont a következő konzultációra, de augusztusban nekiesünk mindennek. Nem lesz egyszerű a munkával összeegyeztetni (gondolok itt a ciklusvizsgálatra), de túl akarok esni rajta, meg most ennyi pihenés után kicsit több erőt érzek hozzá. Fülöp összes betege megcsinálta, akkor csak meg tudom én is csinálni. Mondjátok, hogy kitartást!

Helyzetjelentés a semmiről

Mostanában nincsen kedvem írni. Gondoltam azért ma mégis jövök és jelentkezem, és leírom, hogy nincsen kedvem írni. 

Pedig tényleg egész jól telnek a napjaink: a hétköznapok dolgosak, és mostanában szerencsére cseppet sem stresszesek, a hétvégék pedig pihentetőek és szórakoztatóak. Úgy gondolom, hogy ideális életünk van. Biztos vagyok benne, hogy ehhez nagyban hozzájárul az is, hogy jelenleg nem nagyon foglalkozom a gyerek témával, mármint ami a saját gyerekünk után való fürkészést illeti. Persze minden kedves Sorstársamat továbbra is szívesen olvasom, és nagyon örülök a sok jó hírnek, a komplikációmentes terhességeknek, a kis, boldog családoknak, és mosolygós gyerekeknek, ahol meg még odébb van, vagy az első vagy a tesó, ott tiszta szívből drukkolok. 

Viszont magam most nem járok semmiféle kivizsgálásra, pedig terveztem, mielőtt megyünk Fülöphöz, hogy majd minél kevesebb vizsgálatot kelljen neki kiírni, és persze minél többet tudjon mondani már első alkalommal, de végül semmi kedvem és erőm nem volt hozzá. Bevallom, hogy jó kicsit mással foglalkozni, és tényleg egyre kevesebbet jut az ember eszébe a gyerektéma, ha nem kell folyamatosan csak vizsgálatról vizsgálatra szaladgálni. Egy cukorterhelést be kellene iktatnom ugyan, de hetek óta képtelen vagyok rávenni magamat.

Jót tesz a pszichiáter is, pedig még csak három alkalommal jártam nála. Katatim imaganációs technikát alkalmaz nálam, amely során meditatív állapotba kerülök és az ő segítségével egy képre tudom kivetíteni a saját érzéseimet, személyiségemet vagy a tudatalattimban megbújó eseményeket. Emellett egyébként olvasni is sokat szoktam mostanában a meditálásról és próbálom persze magamtól is gyakorolni. Így, vagyis tálán a kettő együtt segít majd magamban könnyebben elmélyedni, ezáltal  talán sikerülhet jobban kezelnem majd az eddig kezelhetetlennek hitt problémáimat. Az biztos, hogy valami nagyon jót tesz mostanság. Korábban nem írtam sosem, hogy úgy másfél-két éve a reggeli fogmosások alkalmával, mindennap, rendszeres öklendezés kerülgetett, ami biztos, hogy a gyerekcsinálással kapcsolatos, mert inszemek és lombik környékén mindig sokkal erősebb volt. Nos egy-két hónapja ez teljesen elmúlt. Kíváncsi vagyok, hogy ha majd pár hét múlva kijövök Fülöp rendelőjéből, akkor visszatér-e. Mindenesetre, ha igen, akkor már legalább tudom, hogyan próbálom majd megoldani ezt (is).

Hát így élek én mostanság: végre talán nyugalomban, igyekezve leginkább csak az adott pillanattal foglalkozni.

Átlagos hétköznapok

Úgy telnek a napjaink, mint minden olyan párnak, akik nem is akarnak (még) gyereket. Rájöttem, ilyen párok is léteznek még. Nem is olyan rossz ez. Alapvetően az is eszembe jutott, hogy ha nem lennék ebben a speciálisnak mondható vetélő helyzetben, akkor még akár be is kaphatnám a legyet, hiszen most aztán nem stresszelek rá az biztos. Persze, hogy nem, mivel abban a speciális (termékeny) helyzetben vagyok, hogy még védekeznünk is kell, nehogy becsússzon a baba. Ez mondjuk azért vicces. A 20-as éveim elején mindent megtettem azért, hogy nehogy terhes legyek, aztán a 20-as éveim vége óta meg mindent, hogy az legyek, most pedig megint mindent megteszek azért, hogy nehogy egy újabb biokémiai terhességgel gyarapítsam a már meglévők számát. (Pedig lehet, hogy az utolsó teljesen véletlenül sikerült, és nem is biztos, hogy ilyen véletlen egyébként meg adódna még egy az életünkben, de hát ugye sose lehet tudni.)

Egy hónapja még minden konzultációs időpontom olyan idegesítően távolinak tűnt, most meg már csak távolinak, de nem mondanám, hogy olyan idegesítően. Ahogy telik az idő egyre kevesebbet gondolok a gyerekre, ami persze azt jelenti, hogy így is majd' mindennap olvasgatok a témában. Még jó, hogy a nem rá gondoláshoz is egész jól hozzá lehet szokni. Vajon mennyi idő kellene ahhoz, hogy végleg kimenjen a fejemből? Lehet, hogy nem is olyan sok. 

Mivel most legalább 4 hónap is eltelik úgy, hogy egy orvosnak sem fizetek egy fillért sem, ezért biztos, ami biztos, ma bejelentkeztem egy magán pszichiáterhez, hogy úgy azért mégis, ne a számlámon gyarapodjon ez a megmaradt pénz. Hiába, amikor az ember már hozzá van szokva egy bizonyos költekezési színvonalhoz, meg némi orvosi konzultációs mennyiséghez, azt muszáj tartani. Komolyra fordítva a szót, nem is a gyerekügy miatt döntöttem így, hanem magam miatt és már jó pár éve kellett volna, de hát most jött el az idő, vagyis akarom mondani egyik barátnőm most jár, és olyannyira dicséri az illetőt, hogy ebből aztán nem maradhatok ki én sem. Nem gondolom, hogy majd ő segít nekem megtartani egy terhességet, mert szerintem nálam más, biológiai okai vannak a vetéléseknek, de biztos, hogy bizonyos dolgokat szükséges helyretenni magamban, aminek bár véleményem szerint semmi köze a gyerekhez, de a személyiségemnek nem fog ártani. Mit tegyek? Rájöttem, hogy most van erre temérdek időm.
Kíváncsi vagyok mi lesz, lehet, hogy majd beszámolok. 

Szép, távoli kilátások

Múlthéten otthon maradtunk, mindketten, és letudtuk ezt az újabb egy hetes terhességemet is (tudom, kicsit túlzás annak neveznem, de had tegyem meg, valamivel büszkélkedhessek már én is). Próbáltuk összekaparni magunkat, nem mondom, hogy nem rettegek a jövőtől, viszont talán ma volt az első nap, hogy végre nem lábadt könnybe a szemem a félelemtől. Nem csináltunk igazán semmit sem, csak simogattuk egymás lelkét. Jó, hogy legalább vagyunk egymásnak. Hányan vannak a világban egyedül. Gyerek ide vagy oda, mi legalább ketten vagyunk. Rendbe tettük kicsit a lakást is, mert szanaszéjjel voltak a szobák telesírt papír zsebkendőkkel, elhasznált Clexane fecskendőkkel, és minden helységben volt legalább egy levél megkezdett progeszteron kúp, meg valamilyen terhességgel kapcsolatos könyv. Eltüntettünk mindent. Nevettem is egy nagyot magamban: mintha legalábbis 20 hétig lettem volna terhes. Na mindegy, ezen is túl vagyunk, ne is nézzünk hátra, nézzünk mindig előre. Csak várjatok, először felveszem ehhez a szemüvegemet:

A napokban ugyanis elintéztünk néhány telefonhívást, nézzük csak mire jutottunk.

Május közepén megyek a Kaáliba, elviekben a 2. lombik előtti ciszta néző kontroll ultrahangra, de majd eldől, mi is lesz valójában, mert remélem, hogy Krizsa doktor úr sem hagyja figyelmen kívül a 4. biokémiai terhességemet és valamit csak mond és kezd vele.

Július elejére kaptunk Fülöp Vilmoshoz is időpontot, aki igazán megnyugtató volt. Megkérdezte hány éves vagyok, erre azt mondja, nyugodjunk meg, nincsenek itt bajok, fiatal vagyok, most pihenjünk rá, ne aggódjunk, ne foglalkozzunk a gyerekkel, majd ő megmondja júliusban, hogyan csináljuk. Ja, júliusban! Ismerem én ezt a júliust, mire megcsinálom az összes kért vizsgálatát, addigra december lesz. Mindegy, azért szóljon a próféta belőle.

Kértem időpontot Dr. Balázs Csabához is, ahogy egy kedves kommentelő javasolta az előző bejegyzésemnél. Mert természetesen az itthon töltött múlthetem sem volt egészen tétlen, két hisztiroham között belevetettem magam a TH1/TH2 -es citokinek témakörébe és elég érdekes dolgokat találtam. Például azt is, hogy TH1 túlsúly is okozhat inzulinnövekedést, amivel csak az a baj, hogy így nem elég az IR-t kezelni, ahhoz, hogy javulás történjen, a citokineket is kell. Igaz legtöbb helyen már az inzulinfüggő cukorbetegséggel hozzák összefüggésbe, de ugye én voltam már annak a határán és azt is tudjuk, hogy hiába a sok sport, diéta és metformin, az én eredményeim sosem túl szépek. Olykor olykor van javulás, de zömében borzasztó eredményeket produkálok, pedig tényleg mindent keményen megteszek. Szóval lehet, hogy a magas inzulin alapvetően nem mindenkinél probléma, de lehet, hogy ha a TH1-esek okozzák, akkor - ki tudja- esetleg okozhat vetélést is. Nem tudom igazából, csak hangosan gondolkodom, és szeretnék választ kapni egy orvostól. Így valóban nem tűnik rossznak egy endokrinológus-immunológus kombináció. A válaszra azért még várhatok egy darabig, mert december 1-jére kaptunk időpontot ehhez a doktor úrhoz. December 1-re, és igen, április van. Kérdeztem a kedves kis recepciós hölgyet, hogy biztosan nem fogjuk-e ezt így egy kicsit elkapkodni ebben a tempóban, mert azt azért nem szeretném. Nehogy túl hamar menjünk. Le kéne lassítani. Még jó, hogy üres volt arra a napra a naptáram, kész véletlen. Szóltam G-nek is, hogy remélem nem szólok túl későn, de hát ez van, intézze már el, hogy legyen szabad. Kicsit kiakadt. Mondjuk említette a recepciós hölgy, hogy a professzor úr inkább pajzsmirigyben utazik, nem IR-ben, de mondtam neki, hogy nem baj, engem a szakterületének a kombinációja izgat, írja be azt az időpontot, majd max lemondom, ha bármi jó dolog történik addig velem (mondjuk teherbe esek és valami érdemleges mérföldkőig el is jutok). Úgy gondolom van egy kis időm ezeket a dolgokat addig átgondolni. Arról is informált, hogy 19.000 Ft a professzor úr vizit díja, mondtam, ne aggódjon, ha naponta csak 90 Ft-ot félrerakok, addig kigyűjtöm az árát, szerencsére az idő ezen a téren is nekem dolgozik. Jól van, nem ugrálok tovább az időponton, elég lett volna azt írnom, hogy majdnem leestem a székről, mikor meghallottam. Más majdhogynem gyereket szül ennyi idő alatt. 

Ahogy haladunk lassan a próbálkozásunk 4. évéhez, egyre inkább nem tudom felfogni az agyammal, hogyan képesek emberek egyik hónapról a másikra teherbe esni, ezzel szemben egyre jobban értem, látom, hogy hogyan tudnak párok akár 10 évig is próbálkozni. Lassan eljutok arra a szintre, hogy már nem azt tartom normálisnak, ha valaki gyorsan megcsinálja, hanem azt, ha valaki orvosi rásegítéssel, évekig bújva az internetet, kutatja azt, hogyan is készül a gyerek. Én mondom Nektek, higgyétek el, baromira nehéz gyereket csinálni.  

Egy hét a Paradicsomban

Történt ugyanis egy csodálatos múlthét hétfőn, kedden, szerdán és pénteken, hogy pozitívat teszteltem. Igen, kérem szépen csakúgy a semmiből, mármint úgy értem, hogy minden orvosi ráhatás nélkül negyedjére is, teljesen természetes úton, a legnagyobb meglepetésünkre. G. csinálta. Csodáról beszéltünk, és tele voltunk optimizmussal. Biztos voltam benne, hogy ez most sikerül, semmi rossz érzésnek még csak nyoma sem volt bennem. Persze nem mondom azt, hogy cseppet sem féltem, de mindig megállapítottam, hogy nagyon szépen haladnak a dolgok, más volt minden, mint a többi három esetben. Nem voltak görcsök, nem volt vérzés, ami viharfelhőként kísérte volna az amúgy pozitív történéseket. Sőt, nem volt Prednisolon sem, ami miatt még inkább óriási csodának tudtuk be a dolgokat: az első terhességem, ami szteroid nélkül sikerült. Hihetetlen. Tényleg.
Beszéltem Krizsa doktor úrral, gratulált, és mondta, hogy menjen a Clexane és az Utro, április 9-én pedig a 2. lombik előtti kontroll ultrahang helyett találkozunk egy sokkal szebb eseményen, a szívhang megállapításán. Múlt héten minden egyes nap erről az április 9-ről ábrándoztunk. Csodálatos egy hetünk volt.
Ám ma itthon ülök elviekben a terhességem 6. hetében, mikor is ömlik belőlem a vér és olyan fájdalmas görcseim vannak, hogy véletlenül se tudom elfeledni egy pillanatra sem, hogy megint nem jutottunk el a szívhangig. Egész éjszaka sírtam, ki vagyok merülve, elkeseredve, telis teli fájdalommal és félelemmel. Úgy érzem minden reményem elveszett és mintha teljesen feleslegesen telt volna el ez 2,5 év az első terhességem óta, ami pont ugyanígy és ugyanebben a hétben veszett el. Annyira bíztam benne, hogy a szteroid rossz beállítása és időzítése tehet a beágyazódási problémáról és tessék, most kiderül, hogy valószínűleg nem. Akkor mi? Mit tudok tenni még azért, hogy túljussunk ezen a nyamvadt 6. héten? Egyáltalán mi értelme van a lombiknak? Lehet, hogy ezzel hamarabb teherbe tudok esni, de meddig vagyok képes eljutni? 5-6 hétig? Lehet, hogy teljesen feleslegesen töltöm az időmet a Kaáliban? Itt csak annyiról van szó, hogy meglegyen az embrió, vissza legyen helyezve, de utána ki segít nekem megtartani? Itt az Utron és a Celxane-on kívül semmi más alternatíva nincsen a terhesség megtámogatására és hát ami azt illeti ez az én esetemben édes kevés. (Legalábbis én nem tudok róla, hogy lenne bármi más, de persze megint felhozom majd a témát a következő konzultáción.)
Hozzáteszem, hogy ezúttal G. is teljesen összeomlott. Ez talán mindennél jobban fáj. Meg kell mondjam, hogy eddig ő sokkal bizakodóbb volt nálam, de most azt látom, ő is elvesztett minden reményt. Annyira sajnálom Őt, annyira szeretném megadni neki azt, hogy apa lehessen, mert mindennél jobban szeretem Őt a világon. De nem tudjuk merre induljunk tovább, és mivel segíthetnék megtartani végre egy terhességet. Most úgy érzem, hogy még az is sokkal biztatóbb lenne, ha soha nem teszteltem volna pozitívat. Akkor minden egyes lombiknál ott lenne a remény, hogy esetleg sikerül és egyszer csak kifogjuk a tökéletes petét, a tökéletes minőségű embriót, ami megmarad. De én mennyivel leszek előrébb, ha azzal is csak 6 hétig jutok?
Borzasztóan félek, rettegek attól, hogy sohasem lehet saját gyerekünk és én nem tudom, hogy ezt, hogyan fogom tudni feldolgozni. És vajon G. fel fogja tudni valaha is? Boldoggá tudom én tenni őt majd anélkül is? Azt hiszem, hogy régen voltam ennyire kétségbeesve. Ma még nem látom, hogy mibe tudnánk kapaszkodni, de őszintén remélem, hogy hamarosan találunk egy reménysugarat.

Az első a sport!

Hát én sosem voltam egy sportember, most bevallom. Általános iskolában nem szerettem a tesiórákat, mert túl unalmas volt, középiskolában pedig már szembesültem vele, hogy egy nagy rakás szerencsétlenség vagyok mindenhez. Mindig azon hezitáltam, hogy úszhatnám meg az órákat. Ezekben az időkben én súlyproblémákkal sem küzdöttem, sőt, igazából mindig én voltam a túl vékony, akinek a felnőttek szerint mindig híznia kellett volna, sőt voltak, akik anorexiával is megvádoltak, mert aki ilyen vékony az biztosan direkt nem eszik. Hát mit mondjak, inkább ne ettem volna, mint amúgy azt a sok szemetet, akkor most talán nem lennék IR-es. Még a főiskolán és az egyetemen is mondhatnám, hogy a legvékonyabbak közé tartoztam a magam  168 centijével és az 50 kilómmal, de mivel sikerült elérnem az 50-et, ezért mondhatom azt, hogy valamikor akkortájt indult el a zsírfelszedés horrorisztikus folyamata. Nagyjából 24 éves koromtól. És onnantól nem állt meg. 25 voltam, amikor abbahagytam a dohányzást, én mindent annak tudtam be, fogalmam nem volt, hogy létezik olyan, hogy IR. Szépen sorban jöttek a kilók, ahogy az a nagy könyvben meg van írva: 53, 55, 58, 60, 63, 65 egészen addig, amíg 29 éves koromra el nem értem a 68-at.  Hát ezt lelkiekben hol jobban, hol kevésbé jól viseltem. A tükörrel nagyjából megbarátkoztam, de a fényképek nézegetése közben persze mindig majd sírva fakadtam. Próbálkoztam mindenféle diétával, fogyókúrával, de a folyamatos éhezés miatt mindig feladtam. Egyszer- kétszer megkíséreltük barátnőmmel a konditeremet, úszást, jógát, de minden edzés után - najó néha edzés helyett- végül beültünk enni és inni. Valahogy az sokkal jobb programnak minősült. Futás, vagy úszás közben, hogy a fenébe lehet megbeszélni az életünk nagy problémáit? Aztán kiderült az IR, jött a metformin, és a -számomra legalábbis- éhezéssel egyáltalán nem járó CH diéta. Nekem ez volt a megmentőm, és én ettől dobáltam le a kilókat magamról, 55-ig meg sem álltam. A sportra még mindig nehezen vettem rá magam, hiszen sosem volt az életem része. Tudtam az agyammal, hogy az IR kezelésében fontos szerepet játszik, ímmel - ámmal bele is kóstoltam néha, de valahogy rendszeresen akkor is nehéz volt ez az első félévben. Minek töltsem ilyen marhaságokkal a drága időm, amikor sport nélkül is ilyen jól ég a zsír, szaladnak le a kilók és még az élet nagy problémáira is jut idő beülni ide-oda barátokkal? Akkor vettem rá magam végül komolyabban, amikor egy idő után nem javult tovább a vércukor értékem, és azt mondta a doki, hogy ha még egyszer ilyen rossz lesz az eredményem, akkor szúrhatom az inzulint, de ha sportolok, akkor javíthatok ezen és megelőzhetem. Innentől, azaz körülbelül 3 éve vált az életem részévé: először heti 3 futás, aztán kombinált edzés, aztán csak súlyzós edzés, váltogattam, attól függ, hogy éppen mikor mennyire voltam elkeseredve az eredményemtől. A lombik előtt ismét sikerült egy nem túl jó vércukor és inzulin eredményt produkálni, remélhetőleg a fogamzásgátlótól, de azóta sem mertem nézetni. Pedig a lombik után ismét felszedtem pár kilót, ráadásul valószínűleg mindet a hasamra, a fene egye meg. Mindenki mondja, hogy a lombik hizlal, de úgy voltam vele, hogy azért biztosan nem az első. Úgy látszik, hogy az én hiperérzékeny és amúgy  is rosszul működő anyagcserémnek elég volt az első hormonbomba. A laparig nem is sikerült leadnom, és ugye utána is kiesett kb. 2 hét a sportból. Azóta viszont ismét újult erővel hajigálom a súlyzókat immáron heti 4-5 alkalommal. A kilók nem jönnek fel, nem is mennek le, de ha minden igaz izommá válnak, legalábbis el nem tudom képzelni, hogy az, amit sokszor erőmön felül végzek hetente ötször, annak ne lenne meg az eredménye.Vettem is egy szép testhezálló trikót és szintén testhez álló rövid nacit az edzéshez. Természetesen csak a nappaliba történő edzéshez, nem a konditerembe vagy ilyesmi. Csak szépen itthonra, hogy meglegyen a kellő motiváció: felveszem, belenézek a tükörbe, a tapi kis trikó alól szép ívben kihangsúlyozódó gonosz kis zsírréteg ezzel jelzi is nekem, hogy van még itt elvégzendő munka és feladat, majd kapom is a kezembe a súlyzókat, nyomom a fekvőtámaszt és a planket meg a társait. Heti ötször egy órát rendszerint 10-11 óra munka után, szorgalmasan és elhivatottan. Pihenésképpen elmegyek futni. Hát ez lett a láncdohányos, elég sok szabadidejét társaságban elütő, közben szemetet zabáló és ivó 50 kilós lányból: fitt, erős és egészséges, ezenkívül - higgyétek el - nemsokára egy boldog kismama is.