A sok M I É R T

Szerintem nincs olyan meddőségi problémával küzdő nő vagy pár, aki ne tette volna még fel ezeket a miért-tel induló kérdéseket magának. Előbb vagy utóbb mindannyian itt lyukadunk ki. Nem most értek meg bennem sem ezek a kérdések, már sokkal de sokkal régebben küzdök velük, ám csak most jutottam odáig, hogy le is írjam őket. Olyan jó lenne tudni, hogy mire jó ez az egész, vagy mire is lesz jó ez az egész, ami velünk történik. Néha azt gondolom, hogy olyan gyorsan eltelt ez a 3 év. Néha meg azt, hogy csak cseperegnek a napok (na meg persze potyognak a gyerekek meg a pozitív tesztek a szűkebb-tágabb társaságban), és elgondolkodom rajta, hogy miért van az, hogy a közvetlen környezetemben senkinek (egyelőre senkinek és remélem, hogy ez így is marad) nem kell megtapasztalni azt, ami velünk történt/történik. Hogy jó vagy vajon nem jó az, hogy ilyen hosszadalmasan történnek ezek a dolgok, és hogy ez áldás vagy vajon átok? Talán az áldás az kissé azért túlzás, de igen, néha  azt gondolom, hogy olyan sok jó dolog is történt velem ezen a 3 év alatt. Vagy lehet néha már a megbolondulás szélén állok, és muszáj valami pozitívat találni ebben az egészben: először is, ha nem derül ki az inzulinrezisztencia, vagy ez a nyavalya, ami ennél is rosszabb, ez a glükozkórság, akkor talán sohasem fogom fel azt, hogy az vagy, amit megeszel és hogy mennyire egyszerű odafigyelni az étkezésre, legalábbis általában. Akkor elfogadom azt, hogy a korral igenis hízni kell, és ez a világ legtermészetesebb dolga, aminek semmi köze az egészséges életmódhoz, és magához egyáltalán az egészséghez, csupán csak az alkathoz, a génekhez. Talán pár év múlva az inzulinnál kötök ki, amit most még azért nagy odafigyeléssel elkerülhetek. Szerintem ez megért valamennyi időt, ebből az egész gyerekhercehurcából. Méghozzá azért, mert így fogom etetni a gyerekeimet, őket... ha lesznek...vagy ha lesz...Ezzel pedig remélem azt is, hogy nekik majd nem kell ezekkel a betegséggel megküzdeniük.

Vagy például sohasem kezdek el ennyire aktívan sportolni, mert valljuk be, hogy a sportnál mindig is találtam érdekesebb elfoglaltságot, hobbit vagy időtöltést. Most is találok, nagyon is találok, mert minden egyéb jó dolog megmaradt, a hobbik, a barátokkal való vihorászás, vagy a munka. Inkább az alvás rovására ment minden, ami amúgy számomra mindig is az emberiség átka volt, a szükséges rossz, amit megszüntetnék az életemből, akkor is, ha kell, ha fontos és amúgy nagyon jól tud esni, de azt a rengeteg időt nagyon sajnálom, ami elmegy vele. 

Ha nem derül ki az MTHFR mutáció, akkor lehet fiatalon patkolok el, mondjuk 50 évesen hirtelen szívinfarktusban. Ám most már tudom, hogy külföldről kell beszereznem aktív folsavat, hogy csökkentsem az esélyét annak, hogy ez bekövetkezzen, legalábbis ne idő előtt. Oda kell figyelnem, hogy majd a gyermekeimet a lehető legtovább tudjam segíteni az életük során. Nem beszélve arról, hogy ő/ők heterozigóta formában biztosan fogják örökölni ezt a gént, így az ő folsav bevitelükre is oda kell figyeljünk. 

Szóval ezek korántsem olyan rossz dolgok, még akkor sem, ha ki tudja hány millió ilyen információt rejt a szervezetünk, és ez a fenti kettő csupán csak pár jelentéktelen csavar a világ legösszetettebb gépezetében. 

Az, hogy ez éppen miért velünk történik és nem másokkal arra nem találok magyarázatot. Akkor sem, ha szerencsésnek tartom magunkat a fentiek miatt és akkor sem, ha büntetésnek tartom ezt a 3 évet.
Nem régiben megtudtam, hogy egy távoli ismerősöm megszült, de előtte azt sem tudtam, hogy gyermeket vár. Számomra nagy megdöbbenés volt, pedig ezzel a lánnyal 5 éve nem találkoztam már, de előtte rendszeresen. Akkoriban azzal küzdött, hogy egyáltalán párt találjon magának, mert körülbelül 5-6 éven át egyedül volt, és nagyon magányos. Mikor megszakadt a kapcsolatunk akkor sem volt még senkije. Most meg 5 évre rá jön ez a hír. Tudom, hogy 5 év nagyon nagyon sok idő, sokan ennyi idő alatt megtalálják életük párjukat és már 2 gyereket is megszülnek, de egyszerűen nagyon ledöbbentett a hír. Az fájt, hogy ez nekem fáj, hogy miért hat meg, hiszen egyrészt nincs is kapcsolat már közöttünk, de egyébként sem kívánnám neki, hogy pár vagy gyerek nélkül élje le az életét. Ha tudom az eszemmel és a szívemmel is, hogy már csak a több éven át tartó magánya miatt is igazán megérdemelte ezt a babát, akkor engem ez miért nyomaszt?
Mi G.-vel 13 éve vagyunk együtt. 13 éve...Miért nekünk tart ez ennyi ideig? Nekem nincsenek ellenségeim, senkinek az égvilágon nem kívánnám ezt, ami velünk történik, miért fájnak akkor ezek a hírek ennyire? Nem akarom, hogy fájjon és nem akarom, hogy rossz érzésem legyen attól, ha valaki terhes lesz körülöttem, legyen az közeli vagy távoli ismerős. Nem akarom rettegéssel várni, hogy ugyan mikor és ki fogja bejelenteni családgyarapodási örömhírét. Ami a rosszabb, hogy úgy tűnik, már a félig-meddig idegennek számító távoli ismerősök közleményei sem hagynak érzelem nélkül, és több időre/hétre is rányomják a bélyegüket az amúgy gyönyörű, tavaszi, verőfényes napjaimra. Mert az ugye beleférhet (nem, amúgy számomra nem fér bele), hogy az ember az egyik legjobb barátnőjének a pozitív tesztjét több napon át titokban siratja, és küzd ezekkel az ellentmondásos érzésekkel, mert ő pont akkor veszíti el a másodikat. A harmadikat meg nagyjából akkor, amikor megszületik a világ egyik legszebb kisfiúja, de hála az égnek ekkor a könnyeket legalább rá lehet fogni az örömre, ami valóban ott lapul, de a saját keserűségünk jól felülkerekedik ezen.
Büntetésnek tartom ezt a 3 évet akkor, ha ilyen rossz érzéseket kelt bennem egy olyan hír, amit alapjáraton-ha velünk is ilyen gyorsan történt volna meg - kirobbanó örömmel fogadnék, és a régi ismerős esetében még a kapcsolatot is felvenném, hogy gratuláljak és érdeklődjek hogylétük felől.
Ha már itt tartunk, akkor egyébként be kell valljam, hogy nem szeretem azt sem, hogy idegesítenek a hisztis kismamák, akiknek a legnagyobb problémájuk az, hogy senki nem adja át a helyüket a villamosom. Megráznám őket és elmondanám nekik, hogy el sem tudjátok képzelni mekkora szerencsétek van a hasatokkal, és ha azon múlna, akkor én végig állnám a 9 hónapot, bárcsak az enyém lehetne végre akkora.
Szóval egy gonosz boszorkánynak érzem magam, akit valójában a saját nyomorúságos helyzete gyötör.
Azért őszintén remélem, hogy ezeket a szörnyű érzéseket kipisilem májusban egy tesztre, és abban a pillanatban, hogy megjelenik rajta a 2. csík, azzal el is tűnik belőlem a rosszindulat, ami amúgy sohasem volt a részem...és onnantól kezdve hisztis kismamává változom, akinek a legnagyobb baja az lesz, hogy a nagy hasától nem fér el a villamosom, mert természetesen végre 9 hónapig fogja hordani a gyerekét a szíve alatt, nem pedig 5-6 hétig.

Döntés - avagy így számold ki a metformin adagodat

Tudom, hogy pár napja azt írtam, mennyire bízom az új dokiban és, hogy azt fogom csinálni majd, amit ő mond. Csakhogy azóta telnek múlnak a napok, én meg gondolkodom, folyamatosan jár az agyam. Bárcsak néha leállna, vagy legalábbis más témával telítődne, mert vagy csak a munka vagy ez. Legalábbis mostanság. Mindenesetre a futópadon töltött egyre több idő is igencsak lehetővé teszi az elmélkedést. Szóval ezt a gyógyszerszedést is átrágtam néhányszor. G.-vel is megbeszéltem, mert ugye a kettőnk ügye, és ő mindenből jól ki is veszi a részét. Ha rajta múlna, biztosan ő járna helyettem vizsgálatokra meg vérvételekre, de hát nem tud (cserébe viszont én nagyon szerencsés vagyok, hogy ő van nekem).

Szóval végiggondolva ezt a 3 évet, és az ezalatt elfogyasztott nevetségesen sok orvost, megoldásra jutottunk.
6 orvos - köztük vegyesen endokrinológus, nőgyógyász is - riadtan tekintett az eredményeimre és közölte: itt gyógyszerre van szükség. Ki így, ki úgy, megmondta vagy nem mondta meg a mennyiségeket (persze mondanom sem kell, hogy ahány orvos, annyiféle mennyiség), de jelezte, hogy ennek fele sem tréfa. 1 orvos, a Kaális Krizsa volt a talpán, aki megmondta, hogy nem kell ide semmi metformin. Minden tiszteletem legyen az övé. Mondjam úgy, hogy ő az, akiben az összes közül most a legjobban bízom, de hát ez akkor is 6:1 a többiek javára. Hatan nem lehetnek egymás mellett ennyire inkompetensek. És ha hozzáadom Krizsa eredményéhez a + 3-at, mint bizalmi faktort, akkor is a többiek állnak nyerésre.

A kompromisszumos döntés pedig a héten megszületett, dr. G. és dr. Pinkman javaslata a következő: 1500 mg metformin naponta (R:500;D:500;E:500), merthogy két orvos 3000-et mond, a másik meg nullát, így 1500 lett a köztes megoldás. 

Remélem, hogy nem ártok ezzel majd a leendő gyermekünknek. Mást nem tudok tenni, csak remélni, merthogy valójában amúgy nem értek hozzá. Hát ilyen ez az orvoslás: ha valami gond akad a konstrukcióban, akkor hiányzik az egyetértés.

Készülődés

Szóval hála a blogtársaimnak minden előírt eredménnyel a kezemben tudtunk ma menni a Kaáliba. Olyan jól sikerült az időzítés és az, hogy minden eredmény rendben volt, hogy gyakorlatilag megbeszéltük, hogy jövő héten inszemináció. Merthogy ma a ciklus 5. napján vagyok, és ha vállaljuk a hasba szurkálást, akkor a Gonal-os megoldásról még nem maradtunk le. G. mosolyogva rám néz, hogy részéről rendben, majd mit sem sejtve megkérdezi, hogy de hát ki fogja beadni az injekciókat? Vissza mosolyog rá a doki, meg én is és egyszerre közöltük vele, hogy hát ezt ő fogja. Kicsit meglepődött rajta, vagyis szerintem megállt a szíve egy pillanatra, de hát ő egy hős és már hajtogatta is a zsebébe a tájékoztató anyagot. A másik megoldás a Clostilbegyt, de azt a ciklus 3. napján kell elkezdeni, úgyhogy az már késő. Tudtam, hogy eljön ez az idő is egyszer, vagy a Gonal vagy a heparin vagy mindkettő, de reméltem, hogy lesz azért előtte majd pár hetem feldolgozni ezt az egészet, mielőtt G. tényleg belém döfi a tűt. De közben meg nagyon örültem, mert november óta tudjuk, hogy ez jön, és - hogy akkor stílusosan fejezzem ki magam - már igazán tűkön ülök. Már írta is fel a recepteket a doktor, mikor is eszembe jutottak  az endokrinológus többször is elhangzott, óva intő szavai: a Jentadutetot 1 hónappal az inszemináció előtt abba kell hagyni. Szóval lefújva az egész, elhalasztva a következő ciklusra, Gonal helyett Clostilbegyt, mert ha már választhatok, akkor inkább a tablettákat kapkodom be. Legnagyobb meglepetésemre azonban nem csak a Jentadueto lett lefújva, hanem az egész metformin kúra, szóval nem hogy a 3000 mg-ot nem javasolja doktorunk, de még az 500 mg-ot sem. Azt mondta ne szedjek semmit, csak a vitaminokat és a Letroxot a pajzsmirigyre...Bízom ebben az orvosban és azt csinálom, amit mond, de valójában fogalmam sincs, hogy mi lenne a helyes, és ez azért nem jó érzés. Nekem nagyon rossz volt a vércukrom, inzulinom előtte, minden orvos elszörnyülködött a láttán, nem beszélve arról, hogy elég sok felesleget is felszedtem pár éve az inzulinrezisztencia miatt, amit gyógyszerrel, diétával és sporttal sikerült szépen le is adnom, nyilván ez is sokat javított az eredményeimen. Nem tudom mi lesz, ha abbahagyom...Félek tőle, hogy árthatok ezzel, de hát mit tudok tenni, akkor most kipróbáljuk ezt. 

Feltehetőleg április 4-5-6-7-8-9 körül fog megjönni, akkor hívnom kell a Kaálit, hogy megbeszéljük az ütemtervet. Gyanítom ez lesz az idei év leghosszabb 1 hónapja, pláne, hogy mostanság 31 és akár 37 napos is lehet a ciklusom, de türelmesnek kell lennem és akkor elszalad az idő. Meg persze sportolnom, sokkal többet, mint amit most, heti 4-5 alkalomra fogom emelni a futások számát. Hát hajrá! :)

Idiokrácia

Biztos, hogy csak nekem van bajom a közegészségüggyel itthon, mert az nem lehet, hogy folyton elégedetlen legyek vele. Az is elképzelhető, hogy csak is én vagyok a hibás állandóan, de muszáj leírnom, hogy mi történt velem a héten, hiszen, lehet ennek egyébként hatása lesz a március 10-ei Káalira is....Próbálok tárgyilagos lenni, bár elég nehéz az érzelmeimet kordában tartani, ha csak egy kicsit is gondolok az esetre.

Ugyebár a korábban említett nőgyógyászunk javaslatára kórházban csináltattam meg a méhnyaknyákból vett vizsgálatokat (Chlamydia, Ureoplasma, Mycoplasma). Közeleg a március 10. is, de egyébként is eltelt már 2 hét, mióta megcsináltattam a vizsgálatot és hát a doktorunk azt mondta, hogy vizsgálattól számított 2-3 hét elteltével kezdhetek is az általa megadott (!) telefonszámon (telefonszám 1) érdeklődni az eredményem után. 

Így hát március 3-án, hétfőn neki is kezdtem hívogatni telefonszám 1-et, amit egy idő után fel is vették. Közölték, hogy ott biztosan nem fogok kapni felvilágosítást a leletemről, hívjam telefonszám 2-t. Telefonszám 2: itt biztosan nincsen az eredménye, hiszen ez a fekvőbeteg nővérszoba, ne ezt hívjam, a laborban érdeklődjek a telefonszám 3-on. Telefonszám 3-on közlik, hogy ha van eredmény, akkor náluk az már nincsen, hívjam telefonszám 4-et, mert ők odaküldik. Itt azért már éreztem, hogy ezzel a rendszerrel valami probléma van. Telefonszám 4-ről persze visszaküldtek telefonszám 1-re, jeleztem is, hogy ott már jártam, de szóltak, hogy nem olyan egyszerű, biztosan azért nem tudtak segíteni, mert nem Laboros Mártikát kerestem. Bevallom, nem őt, mert nekem ezt senki sem mondta, de hát megpróbálom, akkor őt, csak legyen kedves megmondani, mi a tisztességes polgári neve a hölgynek, ne Laboros Mártikaként keressem már, mint valami 19. századi kis faluban, ahol mindenkit a különböző tulajdonságairól neveztek el. Áhh, azt ő nem tudja, mindenki így hívja, nyugodtan keressem így. Na jó, nem tudtam, hogy nevessek vagy sírjak ezen, de rajtam ne múljon. Visszahívtam telefonszám 1-et és kerestem Laboros Mártikát. Nem volt egyszerű elérnem, de sikerült. Laboros Mártika közölte, hogy nála ne keressem, ők azt egyenesen odaadják a doktor úrnak. Bevallom őszintén ez a válasz már - mindezek után megnyugtatott, mert úgy voltam vele, ha ez így folytatódik, akkor hívom a dokit, mert ez már vicc vagy cirkusz, inkább az utóbbi, mert a vicceket szeretem a cirkuszt pedig nem. Csak másnap hívtam a doktort, mert azt tudni kell, hogy rengeteg a munkám odabent, és egyrészt időm sem volt több, másrészt elég feltűnő azért 5 percenként kijárni az irattárba telefonálni, ezt nyilván nem úszhattam meg a munkatársaktól érkező kérdések nélkül, és a kérdésekre adott nem őszinte válaszokba azért sokszor belezavarodik az ember lánya, ami igen kellemetlen. 

Másnap persze doktorunk közölte, hogy ő lelet ügyben nem tud segíteni, és a mai napig is csak a telefonszám 1-et tudja javasolni, hát ő is csak azt tudná hívni, ott tudna érdeklődni, próbálkozzak, de inkább csak pénteken, mert lehet az a baj, hogy nincs eredmény. 

Azért itt már egyértelműen el tudtam dönteni, hogy tovább nem tudok nevetni ezen. 

Március 7., péntek, telefonszám 1, újból: milyen lelet, hölgyem, labor lelet? Nem labor, mert nem vérvizsgálat volt, hanem méhnyaknyákból levett kenet. Hölgyem az is laborlelet, hívja telefonszám 2-t, és keresse Melindát. Milyen Melinda? Hát én azt nem tudom, csak Melinda, tudni fogják. Telefonszám 2 újból: Milyen lelet? Mondom laborlelet, méhnyaknyákból vett kenet. Hölgyem, az egyáltalán nem laborlelet és ez a fekvőbeteg nővérszoba, én innen nem tudok segíteni, hát értse már meg! Na, itt elkezdtem ordibálni, és nyugodtan nevezzen bárki türelmetlennek és bolond betegnek, de már innentől kezdve az önuralmam egy tízes skálán a nullát verdeste. Elordítottam, hogy 4 telefonszámot kaptam, hogy egy hete nem tudom kideríteni, hogy van-e lelet, hogy ha van, kitől kaphatom meg, és hogy valaki döntse már el, hogy hol az istenben tartják a leleteket, és hogy egyezzenek már meg abban, hogy akkor ez laborleletnek vagy nem laborleletnek számít, mert nekem ugyan mindegy, minek hívják, de hogy egy kórházban még ezt sem tudják a 21. században, az felháborító. Persze erre én is megkaptam a magamét, hogy ne oktassam ki, meg hogy ez a fekvőbeteg részleg, hát mit keresne ott a lelet, de akkor ő elmegy lábbal és megnézi nekem. Hívjam 5 perc múlva. Hívtam 5 perc múlva, persze ismét más vette fel a telefont, ahol közölték, hogy méhnyaknyákból vett kenet? Hát mit akarok még azzal, másfél hónap múlva lesz eredmény! De nekem az orvos 2-3 hetet mondott, erre a mogorva hölgyike közli: mert ő nem jól tudja! És akkor itt elköszöntöm, viszonthallásra..... és csak álltam az irattárban, fogtam a fejem, és azon gondolkoztam, hogy ez vajon álom vagy valóság...

Szerintem örökre letehetek a leletemről ebben a kórházban, mert lehetséges, hogy ilyen vizsgálata még senkinek nem volt a világon. Ureoplasma, Mycoplazma? Hiszen a nevük is elég futurisztikus. Én lehetek az első, akit erre vizsgáltak, és ez valójában egy NASA által kérvényezett szuper bizalmas és érzékeny vizsgálat, amit majd egy titkos kód ellenében személyesen vehetek át egy motoron érkező cyborg futártól valamikor a 23. században.

Hogy a Kaáliban majd ehhez mit szólnak, azt nem tudom, de beszámolok erről is, és csak remélni tudom, hogy emiatt nem lesz nagy csúszás.