Csak a szokásos

Azt hiszem, hogy jobban tenném, ha ezentúl csak abban a percben jelentenék be jó híreket, amikor éppen szülök. Nálam csak az lesz a biztos. Bár így, a 6. biokémiai terhességem után talán ideje lenne felfognom, hogy valószínűleg sosem fogok szülni, hogy nincs az a drukkmennyiség, nincs az a rámgondolás, nincs az a szer, nincs az az embrió, amivel én el tudok jutni a kezdeti fiszfaszosságból az igazi terhesség állapotába. 

Hálás vagyok, hogy ilyen sokan gondoltatok ránk <3, kár, hogy csak ismételni tudom önmagamat és most sem okoztam kellemes meglepetést. 

Terhességről, embriókról és mindenféle fiszfaszokról

Egyszer Fülöp doktor azt mondta, hogy azért ezekben az első, halvány kis tesztekben még nem igazán lehet bízni. Szerinte amíg a Hcg 3000 alatt van, addig nem nagyon szabad túlmisztifikálni ezeket a dolgokat, hogy a szavaival éljek, ilyenkor még nem igazán beszélhetünk semmiről, csak amolyan kis fiszfaszokról. (Na, mindegy én bírom a beszólásait.) Aki tartott már pozitív tesztet a kezében, de még sincsen kihordott terhessége, az szerintem tudja miről van szó, ez sajnos hatványozottan igaz a többszörös vetélőkre. 

Szóval hát szevasztok. Jelentem jelenleg éppen fiszfaszos vagyok!

Tudjátok, hogy ez nálunk mit jelent? Mivel ez a hatodik pozitív tesztem és nincsen még gyerekem, sajnos egyelőre az égvilágon semmit sem. De kérlek, kérlek, kérlek, drukkoljatok nekünk, hogy végre a MINDENT jelentse! 

Ketten vagyunk

Ez eddigi legfurcsább lombikom. Nem tudom, hogy ez azért van-e, mert tényleg mindenhez hozzá lehet szokni, vagy az van, hogy az örökbefogadás gondolta és átélése annyira elborította az agyam, hogy múlthéten majdnem elfelejtettem beadni a tűszőrepesztőt és a progeszteron 2 alkalommal is kimaradt délben. (Az örökbefogadásáról majd később írok, amíg nem vagyunk túl mindenen, nem akarok semmit sem elkiabálni.) A héten meg többször el kellett mondanom magamnak, hogy csak el ne felejtsek elmenni a transzferre, sokszor csak úgy leesett a semmiből, hogy jaj, nekem az is lesz még a sok száz teendőm mellett. Aztán a transzferre is egyedül kellett mennem, most először, mert a férjem nem tudott eljönni a munkából, olyan dolga volt, amit nem mondhatott le és helyettese sincsen rá, de valahogy ez sem volt zavaró, természetes volt, pedig ilyen tényleg nem volt még sosem, nem tudom, honnan a természetes érzés. Aztán most először nevettem sokat transzfer közben is, és még az sem stresszelt be teljesen, amikor percekig kereste a doki és az asszisztens az ultrahangon, hogy hol van az egy szem kis utolsó embrióm ebből a csomagból, én már tényleg úgy voltam vele, hogy nem sikerült felspricccelni. A mai napig nem vagyok benne biztos, hogy ott van, lehet, hogy csak az én megnyugtatásomra mondták, hogy megtalálták és ott van. Akkor ma még az is volt, hogy szórakozottságomban 16 mg Medrolt kapkodtam be a 8 mg helyett, mert hogy a tüszőrepesztőtől az ET napjáig 16-ot kellett szednem, aztán elviekben mától már csak 8-at, de úgy tűnik, hogy ez a feladat nekem ma túl bonyolultnak bizonyult, pedig tényleg semmi dolgom az égvilágon, csak ráhangolódni a terhességre. Ez most így sikerült, mindegyik ET és lombik kicsit más körülmények között zajlik, más érzésekkel megyünk bele, nem hiszem, hogy ezen bármi is múlik, és sosem tudjuk meg, mi hozza a sikert. 

Vajon Te velem maradsz most, Tökmag? 

ET+1, 20 cn, 6. DPO

Boldog Új Reményeket!

Nem a 2016-os volt életem legszebb karácsonya. Valahogyan november végén, december elején sokkal, de sokkal szebbet képzeltem el, például hogy mondjuk ott állunk a fa előtt az egész családommal, bontjuk az ajándékokat, mi meg mondjuk a férjemmel, hogy van még egy, és már a mosolyomból látja az anyukám, hogy örömhírt készülünk közölni, és már potyognak is a könnyei, erre persze az enyémek is, mielőtt bármit is mondhatnék, de hát nem volt ilyen giccses, mondom, nem ez volt életem legszebb karácsonya. Mondjuk az én könnyeim potyogtak azért párszor, csak nem örömömben. Van ilyen is, de túl lehet élni, egyszer minden elmúlik, elmúlt ez is, és nekünk sem lesz mindig ilyen, mert lesz ez még jobb is.

Emlékszem 2015-ben a 4. biokémiai terhességem után annyira magam alatt voltam. Március volt és én tudtam, hogy annak az évnek annyi, hogy vissza kell mennünk Fülöphöz és a hónapokon át tartó vizsgálatok alatt nem próbálkozhatunk, amit én olyan tragikusnak láttam, hiszen még csak reménykedni sem reménykedhettem abban, hogy esetleg valami csoda folytán terhes leszek. Úgy gondoltam, minden erőmre szükség lesz, hogy túléljem azt az évet, ami hosszúnak és szomorúnak ígérkezett akkor márciusban. Mostanában már azt érzem, hogy a reményhez sokkal több erő kell. Sokkal megerőltetőbb eljutni addig, hogy egy-egy kudarc után újból reménykedni tudjak és lássam, hogy vannak lehetőségeim, mint a reménytelenséghez. Tényleg jó ideig nem láttam azt, hogy most akkor merre tovább, és mostanában sokat hezitáltam a feladáson. Aztán arra jutottam, hogy úgysem fogom még. Eddig 2 stimulációm volt, még biztosan teszek pár próbát. Csak kár, hogy nálam nem elég annyi, hogy egyszerűen fellövöldözzük az embriókat és várjuk a csodát.

Hogy mi lesz pontosan, azt persze nem tudom még. Először is teszek egy utolsó kísérletet az inzulinom rendezésére. Karácsony előtt elmentem egy vércukorterhelésre, hogy megnézzem hogyan hat a kevesebb, és lassú felszívódású metformin, amit kb. május óta szedek, majd két ünnep között meglátogattam a híres kecskeméti endokrinológust, neki még adok egy esélyt. A terhelés eredménye nem lett olyan rossz, mármint az én korábbi eredményeimhez viszonyítva, hiszen én már annak is örülök, ha nem romlik:
vc0: 5.8
vc60: 7.1
vc120: 5.6
inzu0: 6.2
inzu60: 68.4
inzu120: 79.9
Kecskeméti sem esküdött meg arra, hogy ez okozza a vetéléseket, de tény, hogy nem jó az inzulin, és azt érdemes rendezni, hogy mondjuk biztosan kizárjuk. Csak hát nekem a rendezés majd felér egy kisebb fajta csodával, ezt szerintem ő is tudja, mert eléggé kerekítette a szemét a 2012 óta felhalmozott leleteimen, látva, hogy nagyon semmilyen gyógyszerrel nem jutok előrébb, ráadásul azon ritka egyének közé tartozom, akinek már egy kis plusz hormon (progeszteron vagy fogamzásgátló) is totál elcseszi az értékeit. Talán ez a kevesebb metformin az, ami kis változást hozott, ezért azt tanácsolta, hogy hagyjuk el teljesen, úgy sincsen egy darab olyan leletem sem, ami megmutatná, hogyan reagál a szervezetem gyógyszer nélkül, csak sporttal és diétával. A 160 grammos diétát viszont levitte 120 grammra, amin meg én kerekítettem a szemem. Kíváncsi vagyok. Egyrészt gyógyszer nélkül én elég éhes vagyok, ráadásul most még kevesebbet is ehetek, mint gyógyszerrel, hát nem tudom, de teszek egy próbát. 2 hónap múlva kell megnézni az eredményét. Egyelőre 2 napja csinálom, még élek. Ha nem jelentkezem, akkor nem kell semmi extrára gondolni, valószínűleg csak éhen haltam.
Ami érdekes, hogy azt mondta, hogy ő nem tartja kizártnak, hogy a pajzsmirigyem a gond, amiről tudni kell, hogy 50 mcg letroxal tökéletesen működik legalábbis a vérvételeimet tekintve (TSH, T4, T3, ANTI-TPO, TG is mindig rendben van, ráadásul míg nem szedtem hormont, addig is csak a TSH volt 3.6, az összes többi értékem normális volt). Tavaly, a budapesti endokrinológus guru szerint szednem sem kéne rá hormont, de végül ő azt mondta, hogy azért maradjon az 50-es, mert ártani nem árt. Kecskeméti szerint meg nem lehet értelmezni az eredményemet, mert nem éltem jódmentesen. Tény, hogy nem, de azért nem, mert minden más doki szerint nekem nem is kell úgy élnem, ugyanis nincsen pajzsmirigy problémám. Na, most Kecskeméti felemelte 75 mcg-re a letroxot, meg jódmentes életet írt elő. Persze teszek egy próbát, mert tulajdonképpen már nem veszthetek semmit sem, de nekem azért ez gyanús.
A másik felvetésem még az, hogy a méhnyálkahártyám nem működik tökéletesen. Nem a vastagságra gondolok, hanem a minőségére, amit ugye sosem néznek (lehet nem is lehet nézni?). Gondolkozom még egy teljesen mesterségesen felépített ciklusban, ösztrogénnel, hátha úgy másfajta méhnyálkahártya összetételt érhetünk el, ami táplálóbb az embrióknak. Nem tudom, hogy mindez működőképes lehet-e vagy sem, ugyanis szerettem volna erről beszélni a lombikdokival, de nem sikerült. Miután értesítettem arról, hogy nem sikerült a legutóbbi FET, nem hívott vissza, pedig korábban mindig egyeztettünk ilyenkor, lehet, hogy már maga sem tud mit mondani nekem. Mindenesetre majd próbálkozom még januárban.
A harmadik sejtésem az, hogy egyszerűen az embrió volt hibás ezúttal, és csak próbálkozni kell megállás nélkül aztán majd egyszer sikerül.
A negyedik feltételezésem pedig, hogy minden bajom van egy időben: IR is meg immun is meg a nyálkahártya is rossz, és egyszerűen csak mindent rendezni kell egy olyan ciklusban, amiben pont egészséges az embrió is. Hát van kihívás, mit mondjak. Nem csoda, hogy előbb-utóbb minden dokinak elmegy a kedve attól, hogy kicsit jobban törje a fejét a megoldáson.
Hogy konkrétan mi lesz, azt még nem tudom pontosan. Egyelőre - ha sikerült a lombikdokival egyeztetni-, szeretnék januárban egy FET-et az utolsó kis Tökmagra. (Úgy értem, hogyha nyitva lesz az intézet, meg a doki is ráér, kicsit frusztrál, hogy nyakunkon a síszezon.) Kecskeméti szerint mondjuk most megint fel kellene hagyni a próbálkozással. Talán ez lenne az ésszerű, de valószínűleg ő azért mondja olyan könnyen, mert nem adatta be magának több százezerért az IVIG-et, ami kb. januárban hat még utoljára (ha egyáltalán hat, ezt is csak Isten tudja), úgyhogy én tennék még egy próbát, mert ki tudja, lehet beigazolódik a harmadik sejtésem. Szóval remélem, hogy szülési fájdalmakban gazdag, izgalmas évnek nézünk elébe.
Más pedig nem is maradt hátra idén, mint az, hogy Boldog Új Reményeket kívánjak! Mindenkinek, akinek szüksége van rá. Akinek nincsen, annak meg egy hiperszuper 2017-et.