Nagyon régóta tudjuk már, hogy az örökbefogadás opció nálunk, de minden alkalommal elhessegettük a témát, amikor erről volt szó, mondván, hogy mi bőven ráérünk még arra, hogy konkrétan jelentkezzünk is. Aztán én egyszer megfogadtam magamban, hogy a 2. lombik után már tényleg jelentkezni fogunk, mert mindenhol azt hallom, mennyi idő az amíg konkrétan babát kapunk és megvallom, hogy nem szeretnék nagyon idős lenne, mire gyerekem lesz. Tény és való, hogy a kor nálam azért is kritikus, mert úgy kezdtünk el 29 éves koromban próbálkozni, hogy nekem célom volt, hogy 30 éves koromra meglegyen az első babánk, ehhez képest idén 36 éves leszek. Talán ezért is érzem másoknál sokkal sürgetőbbnek az időt. Ha mi is most kezdenénk el próbálkozni, nem biztos, hogy annyira későinek érezném a dolgot, de rengeteg év van már mögöttünk. Mindenesetre a 2. lombik után nem tudtam még felemelni a telefont, a 3. után sem, és igazából az augusztusi inszemináció után hoztam meg ezt a döntést, pont egy olyan beavatkozás után, aminek egyébként sem volt túl sok esélye a sikerre. A telefont még mindig nem tudtam felvenni, de legalább már mondtam a férjemnek, hogy tegye meg ő.
A telefonban mondták, hogy első alkalomra írjunk egy levelet a leendő gyermekünknek magunkról. Nem igazán tudtam átadni magam akkor még ennek az érzésnek, de a férjem olyan levelet írt, amitől majd egy órára bőgőgörcsöt kaptam a munkahelyemen. Szeptemberben totálisan megszeppenve és remegő lábbal vártunk a tegyesz folyosóján, hogy bekerüljünk az első megbeszélésre. Féltem, hogy a válaszaimmal mindent elrontok, hiszen akkor bőven volt még bennem sok minden, amibe igazán bele lehetett volna kötni. Megkönnyebbülés volt túl lenni ezen az első találkozáson.
Ezután következett a pszichológiai vizsgálat, amit én legszívesebben jól eltoltam volna minél későbbre, de közölték, hogy az első találkozótól számított 6 hónapon belül le kell tudni mindent és be kell fejezni a folyamatot, szóval nem egészen az én kedvem szerint javasolhatjuk az időpontokat. A pszichológiai vizsgálat körülbelül másfél órás volt, és amennyire féltem attól, hogy mást sem fognak boncolgatni csak azt, hogy mennyire dolgoztam fel a veszteségeimet (akkor még szinte semennyire), annyira pozitív élménnyel távoztunk onnan. Egyrészt valóban nem volt túl mélyreható, ma már azt mondom, hogy mélyrehatóbb is lehetne, másrészt meg magam is meglepődtem az ott kapott információktól. Talán ott esett le először, hogy feldolgozatlan veszteségekkel belemenni az örökbefogadásba egyáltalán nem tréfa, és hogy mi minden van még előttem, amit helyre kell tennem a lelkemben. Ezután kezdtem igazán komolyan venni a dolgokat, és elkezdtem olvasni örökbefogadással kapcsolatos könyveket.
Nagyon ajánlom, mindenkinek, aki még csak fontolgatja ezt a témát a következő könyveket:
Bogár Zsuzsa: Az örökbefogadás lélektana
Joyce Maguire Pavao: Az örökbefogadás háromszöge
Fekete-Sipos Márti: Igazibb az igazinál
Számomra rettentő sok tévhitet eloszlatottak ezek a könyvek, hozzájárultak mindahhoz, hogy reálisan lássam ezt a témát, de ahhoz is egyben, hogy már ne csak B tervként gondoljak az örökbefogadásra. Körülbelül ekkor fogalmazódott meg bennem az is, hogy akkor is örökbe szeretnék fogadni, ha hamarabb születik vérszerinti gyerekünk.
Mindezek után a környezettanulmányt már egyenesen vártam.
Meglocsoltam a virágaimat, hogy nehogy azt gondolják, hogy ha a virágaimról sem tudok gondoskodni, akkor hogy tudnék egy gyerekről. Érdekes volt pakolás közben arra gondolni, hogy itt, ebben a lakásban egyszer majd egy gyerek lesz. Mármint értitek, azért költöztünk ide 5 éve, mert ez egy jó környezet egy gyereknek, magát a lakást is úgy választottuk, hogy itt egy darabig gyereket nevelünk majd (szobák száma, ház adottságai stb.), de még sosem pakolásztam benne úgy, hogy itt "hamarosan" tényleg gyerek lesz. Például olyanokon hezitáltunk, hogy elpakoljuk-e a walking dead kispárnát a kanapéról:
meg, hogy eldugjuk-e a legó Darth Vedert, mégiscsak gonosz:
Nem tudom, miért, akkor azt gondoltam még, hogy vannak ügyintézők, akik ilyen dolgokból azt szűrik le, nem leszünk jó szülők.
Áhh, de aztán ezeket otthagytuk.
Hobbimmal kapcsolatban is bajban voltam. Nekem rengeteg hobbim van, tipikusan az az ember vagyok, aki sosem unatkozik, akkor sem, ha egyedül van. Persze mikor erről kérdeztek nem azok a természetes dolgok jutottak eszembe először, amit nap, mint nap tényleg csinálok, hanem mondjuk, amit sokkal ritkábban, de nem biztos, hogy azok a tipikusan "jó szülős" hobbik: például, hogy imádok a férjemmel a kanapén ülve romantikusan zombikat lövöldözni játékkonzolon. Alig bírtam ettől a képtől elvonatkoztatni. Aztán megláttam a súlyzókat a sarokban és mondtam a sportot (is), amivel meg azóta a férjem cseszeget, amikor 10-11 óra munka után hazaérek és hánynom kell a kettlebel látványától is, de mégis nyomni kell. Ohh, hiszen én úgy tudtam, hogy a sport a hobbid - gúnyolódik azóta is. Mindegy a sport tényleg az egyik hobbim, csak nem az IR miatti kényszeredett izomnövelés heti 3* tök fáradtan, hanem mondjuk a futás az erdőben vagy a squash.
Nagyjából ennyi volt a dolog átvizsgálás része. Amikor ezzel végeztünk, még el kellett menni egy pár napos tanfolyamra. Mi az Ágacskánál voltunk, amire már idén került sor, és nagyon elégedettek voltunk velük. Rettentő sok hasznos információt kaptunk, számomra nagyon pozitív volt, és talán ott, akkor (vagy nem sokkal azután) raktam rendben magamban ezt az egész szülés dolgot. Ugye tavaly ősszel, még azt mondtam, hogy akkor is szeretnék örökbe fogadni, ha lesz vérszerint babánk is, de a decemberi lombik után úgy éreztem, hogy azért mégis csak az lenne az igazi, ha lenne örökbebaba is, és szülhetnék is. Az idei tanfolyam után ez valahogy megváltozott bennem teljesen. Nem tudom megmondani, mi történt pontosan a szívemben, de egyszerűen nem érdekel már, ha nem szülök. Teljesen más érzésekkel mentem bele az 5. lombikba, és maga a sikertelenség utáni érzések is összehasonlíthatatlanok a korábban tapasztalt érzéseimmel. Gyakorlatilag nem borultam ki, lezártam, kész vége van, és minden így van a legnagyobb rendben. Ennél jobban nem is lehetne rendben semmi.
Közben megérkezett a határozatunk is, a procedúrának vége, mi pezsgőt bontottunk a férjemmel és totálisan átadtuk magunkat a boldog várakozásnak. Tényleg ünnepnek éltük meg, úgy érzem, ezzel egy új, másmilyen élet kezdődött számunkra. Teljesen megnyíltam. Minden közeli hozzátartozómat és jó barátomat tájékoztattam a hírről és mindenki nagyon boldog, és alig várják, hogy jöjjön a gyerekünk. A gyerekes barátaim a kérésemre örömmel tanácsokkal látnak el és én végre azt csinálom, amire hat éve várok és semmi, de semmi nincsen, amit el kell nyomni magamban.
Hogy meddig várunk pontosan, nem tudhatom. Hogy később, hogy fogjuk bírni ezt a várakozást, még úgy sem tudom elképzelni. Csak azt tudom, hogy most jó, hogy jó döntést hoztunk, és hogy végre képes vagyok hinni abban, hogy mint ahogy most is, minden a legnagyobb rendben lesz a jövőben is.