2017. március 25., szombat

A soha véget nem érő történet

A három hónapon át tartó metformin mentesség nem hozott jó eredményt, ahogy azt a legújabb vércukorterhelésem eredménye mutatja:

vc0: 6.8
vc60: 8.8
vc120: 7.3
inzu0: 11.8
inzu60: 72
inzu120: 69

Picit elszontyolodtam, mert valahogy azt vártam, hogy minimális javulás lesz az előzőhöz képest, vagy legalábbis nem romlik egyáltalán, de nem ez történt és így egyértelműen látszik, hogy nálam nem elég csak a diéta és a sport. Pedig tényleg nagyon figyeltem a 120 grammra, még fogytam is egy pár kg-t, aminek örülök, mert akár hízhattam is volna ilyen rossz eredmény mellett. 
A kecskeméti dokival abban maradtunk, hogy teszünk még egy próbát úgy, hogy még mindig nem ír fel gyógyszert, de most szedek 2* 2000 mg inozitolt, mert a korábbi eredményeimből úgy tűnt, hogy egy enyhe javulás akkor volt tapasztalható, amikor elkezdtem az inositolt. Hátha csak az insoitol önmagában segít. Most már mondjuk nem várok ettől csodákat, de hátha. Kérdeztem, hogy ő lát-e még egyáltalán esélyt arra, hogy ez nálam helyrehozható, hiszen tényleg több éve szenvedek vele, és nincsen javulás, miközben azt látom magam körül, hogy majdnem minden IR-es egy kis sporttal, egy minimális étkezésre való odafigyeléssel (komoly méregetős diéta sokszor nem is szükséges) hip-hop rendezi az eredményét. Mondta, hogy ez valóban így van, hogy legtöbb esetben tényleg elég egy minimális odafigyelés vagy esetleg kevés gyógyszer, de vannak ritka kivételek, mint ami látszik, hogy én is vagyok, akinél nagyon nehéz, nagyon érzékenyen reagál mindenre a szervezetem, és nem is áltat, lehet, hogy sohasem fog sikerülni ennél jobban javítani az értékeket. Azt mondta, hogy még azért ne adjuk fel, és tegyünk egy-két próbát, de elképzelhető, hogy majd egyszer ki kell mondja, hogy nálam ennyi az, amit a szervezetem produkálni tud. Ez azért szomorú, mert az ő véleménye szerint is (és egy ideje most már az enyém szerint is) a vetéléseim hátterében vagy az IR vagy a pajzsmirigy alulműködés áll továbbra is. Az, hogy 2 vetélésem is volt IVIG mellett abszolút azt bizonyítja, hogy nem az immun vagy nem CSAK az immun áll a vetélések mögött. Kérdeztem, hogy mi a véleménye a gluténmentes diétáról, azt mondta, hogy megpróbálhatom, nem ártok vele, ha tudok figyelni arra, hogy lassú felszívódású szénhidrátokat egyek, de ő azért csodálkozna, ha azzal rendeződne. Úgy gondolom, hogy teszek egy próbát azért, nincsen vesztenivalóm.
A pajzsmirigyemre a 75 mcg Letrox (T4) mellé kaptam most 12.5 mcg Trijodthyronint (T3) is, mert bár határértéken belül van mind a T3 mind a T4 értékem is, de ahhoz képest, hogy mennyi gyógyszert szedek rá, nem eléggé jók. Kontroll 3 hónap múlva.
Így viszont eldőlt: nem lesz tavasszal lombik, ilyen értékek mellett semmi értelme és ez engem most  inkább megnyugvással tölt el, mint nem és azt sem tartom kizártnak, hogy soha többé nem lesz már.

2017. március 12., vasárnap

Minden megváltozik majd és a feje tetejére áll az életetek

Sokat foglalkozunk az örökbefogadással és már több programon is részt vettünk, ahol más örökbefogadó szülőkkel és/vagy várakozó párokkal találkozunk. Nagyon jó dolognak tartom ezeket az eseményeket, mert sok gondolkodnivalóval és hasznos tapasztalatokkal gyarapszunk. Bár ezeken a rendezvényeken azért leginkább az örökbefogadás a fő téma, de magával az egész gyerekezéssel kapcsolatban is rengeteg kérdés felmerül. Szerintem sokszor nem ártana terhes pároknak sem tartani ilyen találkozásokat, talán sokan nem lepődnének meg annyira a nehézségeken, vagy nyugodtabban fogadnák, ha gond van, mert tudnák, hogy sok minden természetes, ami körülöttük ilyenkor történik. Na, persze majd én is csak később látom meg, mit segítenek majd rajtam ezek a tapasztalatok. Legutóbbi ilyen beszélgetésen felmerült az is, amit már régóta minden anyától megállás nélkül hallok, amitől nagyon tartok is és amire nagyon készülök, ez pedig nem más, mint az a káosz, amivel majd szembesülünk, amikor hazahozzuk a mi Kisbékánkat. Ami ebből engem most a leginkább foglalkoztat az a kapcsolataimban történő változás. Ezen az utóbbi eseményen is elmondták, hogy semmi sem lesz ugyanolyan, minden megváltozik körülöttünk, köztük régi kapcsolatok és barátságok bomlanak fel, és újak születnek majd a gyerek miatt. Korábban is sokat foglakoztatott ez a téma, és már én sem először írok erről, hiszen bár nincsen gyerekem, de a legjobban szeretett barátaimnak már mind van, ezért már régebb óta látom és érzem ezeket a minőségi változásokat. Ráadásul pont a hetekben történt két dolog is, ami elég szomorúan érintett. Egy nagyobb baráti társasággal szoktunk havonta összejárni, és az utolsó alkalmat egy singli barátnőm már lemondta, mondván, hogy neki semmi értéket nem adtak a korábbi találkozások sem, mert nem tud mit kezdeni azzal, hogy egész estén át csak gyerekezésről van szó. Gondoltam, hogy neki sem ez a kedvenc témája, de nagyon szomorú volt hallani, hogy inkább nem találkozik ezekkel a régi barátaival, mert elmúlt a közös téma. Neki még nehezebb lehetett, mint nekem, hiszen engem a téma tulajdonképpen mindig is érdekelt, csak azzal volt rossz állandóan szembesülni, hogy nekem nincsen, majd folyamatosan azon gondolkodni, hogy lehet, hogy nem is lesz sose (sokszor jutott ez az eszembe már így 5+ év után). Számomra azért hihetetlen szomorú ez az egész, mert azt látom, hogy azért ezek a dolgok sokszor elkerülhetőek lennének egy csepp odafigyeléssel, hiszen a mi baráti társaságunkban is van olyan gyerekes anya, akivel nem csak erről lehet beszélni, és próbál is figyelni rá, hogy ne mindig legyen az a téma, de vannak olyan anyák, akik tényleg mindig visszaterelik a szót, cseppet sem figyelve arra, hogy valakit ez nem érdekel, vagy esetleg bántó számára. Aztán a napokban történt az is, hogy az egyik legkedvesebb barátnőm elfelejtett valamit, ami fontos volt ugyan számomra, de azért nem annyira, hogy ezen messzemenően lovagoljak, vagy képtelen legyek feldolgozni vagy elfogadni azt, hogy neki már ez nem annyira fontos, viszont a körülmények mégis úgy alakultak végül, hogy sikerült vele megbántania. Ahelyett, hogy szimplán elnézést kért volna érte, amire én valószínűleg annyit választom volna, hogy nincsen semmi gond, hiszen megértem, hogy az élete már nem ilyenek körül forog, és ezzel el is felejtettük volna az egészet, ehelyett ő teljesen felháborodott azon, hogy én megemlítettem neki, hogy elfelejtette, majd ingerülten közölte, hogy nincs mit tenni, ez van, nekem el kell fogadni, hogy az ő életük már ilyen, megváltozott és már nem ezekkel (értsd: mások vagy az én dolgaimmal) foglalatoskodik. Tulajdonképpen a mondandó lényege az volt, hogy  ő mindent és mindenkit letojik már mióta gyereke van egyik legjobb barátság ide vagy oda. És igen, nagyon jól tudom (a mondandója nélkül is), hogy ez tényleg így van, és magam sem hiszem, hogy kivétel leszek (nem is akarok az lenni), azaz biztos, hogy számomra is a családunk lesz az első és legfontosabb, más sem fog a fejemben járni csak a gyerek, és tuti, hogy legalább az első időkben (vagy még tovább is) szita agyú leszek, de szerintem, ha az ember az egyik legjobb barátja arcába dörgöl egy ilyet egy egész egyszerű elnézést helyett, akkor azért ezek az anyák ne csodálkozzanak el végül azon, hogy a gyereknevelés számukra egy nagyon magányos dologgá válik. Sokszor hallom, hogy az a magyarázat, hogy mert a gyerek nélküliek nem értik, hogy ez milyen változás az ő életükben. Biztos vagyok benne, hogy ilyen eset is rengeteg van, de például ebben az esetben a singli barátnőm teljesen jól megérti ezt (még így is, hogy ő komolyabban sosem gondolkodott el a gyerekezésen), elmondta nekem is jóindulattal és empatikusan, hogy tudja jól, hogy velük ez történik, és hogy számukra ez a fontos, ráadásul ők vannak többségben, és ő nem is várja el, hogy másról beszéljenek...hanem egyszerűen nem jön el. Nem láttam ebben egy csepp megnemértettséget sem, és ettől volt még szomorúbb az egész. Mint ahogy én is azt terveztem, hogy elmondom barátnőmnek, hogy megértem (mikor még naivan azt hittem, hogy majd biztosan elnézést fog kérni), de  aztán a monológja után úgy éreztem, hogy nem igazán érdekli őt, hogy megértem-e ezt vagy sem, úgyhogy hát abban maradtam magammal, hogy talán majd nem vele kell megbeszélnem a számomra fontos dolgaimat. 
Kétségtelen, ha mindenki azt mondja, hogy minden megváltozik, és feje tetejére áll, ha gyereked lesz, akkor én ezt elhiszem. De a kapcsolataid megváltozásához szerintem sokszor bőven elég az is, ha mindenkinek gyereke lesz, csak neked nem. 

2017. március 6., hétfő

Örökre örökbe örökkön örökké

Nagyon régóta tudjuk már, hogy az örökbefogadás opció nálunk, de minden alkalommal elhessegettük a témát, amikor erről volt szó, mondván, hogy mi bőven ráérünk még arra, hogy konkrétan jelentkezzünk is. Aztán én egyszer megfogadtam magamban, hogy a 2. lombik után már tényleg jelentkezni fogunk, mert  mindenhol azt hallom, mennyi idő az amíg konkrétan babát kapunk és megvallom, hogy nem szeretnék nagyon idős lenne, mire gyerekem lesz. Tény és való, hogy a kor nálam azért is kritikus, mert úgy kezdtünk el 29 éves koromban próbálkozni, hogy nekem célom volt, hogy 30 éves koromra meglegyen az első babánk, ehhez képest idén 36 éves leszek. Talán ezért is érzem másoknál sokkal sürgetőbbnek az időt. Ha mi is most kezdenénk el próbálkozni, nem biztos, hogy annyira későinek érezném a dolgot, de rengeteg év van már mögöttünk. Mindenesetre a 2. lombik után nem tudtam még felemelni a telefont, a 3. után sem, és igazából az augusztusi inszemináció után hoztam meg ezt a döntést, pont egy olyan beavatkozás után, aminek egyébként sem volt túl sok esélye a sikerre. A telefont még mindig nem tudtam felvenni, de legalább már mondtam a férjemnek, hogy tegye meg ő.
A telefonban mondták, hogy első alkalomra írjunk egy levelet a leendő gyermekünknek magunkról. Nem igazán tudtam átadni magam akkor még ennek az érzésnek, de a férjem olyan levelet írt, amitől majd egy órára bőgőgörcsöt kaptam a munkahelyemen. Szeptemberben totálisan megszeppenve és remegő lábbal vártunk a tegyesz folyosóján, hogy bekerüljünk az első megbeszélésre. Féltem, hogy a válaszaimmal mindent elrontok, hiszen akkor bőven volt még bennem sok minden, amibe igazán bele lehetett volna kötni. Megkönnyebbülés volt túl lenni ezen az első találkozáson.
Ezután következett a pszichológiai vizsgálat, amit én legszívesebben jól eltoltam volna minél későbbre, de közölték, hogy az első találkozótól számított 6 hónapon belül le kell tudni mindent és be kell fejezni a folyamatot, szóval nem egészen az én kedvem szerint javasolhatjuk az időpontokat. A pszichológiai vizsgálat körülbelül másfél órás volt, és amennyire féltem attól, hogy mást sem fognak boncolgatni csak azt, hogy mennyire dolgoztam fel a veszteségeimet (akkor még szinte semennyire), annyira pozitív élménnyel távoztunk onnan. Egyrészt valóban nem volt túl mélyreható, ma már azt mondom, hogy mélyrehatóbb is lehetne, másrészt meg magam is meglepődtem az ott kapott információktól. Talán ott esett le először, hogy feldolgozatlan veszteségekkel belemenni az örökbefogadásba egyáltalán nem tréfa, és hogy mi minden van még előttem, amit helyre kell tennem a lelkemben. Ezután kezdtem igazán komolyan venni a dolgokat, és elkezdtem olvasni örökbefogadással kapcsolatos könyveket. 
Nagyon ajánlom, mindenkinek, aki még csak fontolgatja ezt a témát a következő könyveket:
Bogár Zsuzsa: Az örökbefogadás lélektana 
Joyce Maguire Pavao: Az örökbefogadás háromszöge
Fekete-Sipos Márti: Igazibb az igazinál
Számomra rettentő sok tévhitet eloszlatottak ezek a könyvek, hozzájárultak mindahhoz, hogy reálisan lássam ezt a témát, de ahhoz is egyben, hogy már ne csak B tervként gondoljak az örökbefogadásra. Körülbelül ekkor fogalmazódott meg bennem az is, hogy akkor is örökbe szeretnék fogadni, ha hamarabb születik vérszerinti gyerekünk.
Mindezek után a környezettanulmányt már egyenesen vártam. 
Meglocsoltam a  virágaimat, hogy nehogy azt gondolják, hogy ha a virágaimról sem tudok gondoskodni, akkor hogy tudnék egy gyerekről. Érdekes volt pakolás közben arra gondolni, hogy itt, ebben a lakásban egyszer majd egy gyerek lesz. Mármint értitek, azért költöztünk ide 5 éve, mert ez egy jó környezet egy gyereknek, magát a lakást is úgy választottuk, hogy itt egy darabig gyereket nevelünk majd (szobák száma, ház adottságai stb.), de még sosem pakolásztam benne úgy, hogy itt "hamarosan" tényleg gyerek lesz.  Például olyanokon hezitáltunk, hogy elpakoljuk-e a walking dead kispárnát a kanapéról:



 meg, hogy eldugjuk-e a legó Darth Vedert, mégiscsak gonosz:



Nem tudom, miért, akkor azt gondoltam még, hogy vannak ügyintézők, akik ilyen dolgokból azt szűrik le, nem leszünk jó szülők. 
Áhh, de aztán ezeket otthagytuk.
Hobbimmal kapcsolatban is bajban voltam. Nekem rengeteg hobbim van, tipikusan az az ember vagyok, aki sosem unatkozik, akkor sem, ha egyedül van. Persze mikor erről kérdeztek nem azok a természetes dolgok jutottak eszembe először, amit nap, mint nap tényleg csinálok, hanem mondjuk, amit sokkal ritkábban, de nem biztos, hogy azok a tipikusan "jó szülős" hobbik: például, hogy imádok a férjemmel a kanapén ülve romantikusan zombikat lövöldözni játékkonzolon. Alig bírtam ettől a képtől elvonatkoztatni. Aztán megláttam a súlyzókat a  sarokban és mondtam a sportot (is), amivel meg azóta a férjem cseszeget, amikor 10-11 óra munka után hazaérek és hánynom kell a kettlebel látványától is, de mégis nyomni kell. Ohh, hiszen én úgy tudtam, hogy a sport a hobbid - gúnyolódik azóta is. Mindegy a sport tényleg az egyik hobbim, csak nem az IR miatti kényszeredett izomnövelés heti 3* tök fáradtan, hanem mondjuk a futás az erdőben vagy a squash.
Nagyjából ennyi volt a dolog átvizsgálás része. Amikor ezzel végeztünk, még el kellett menni egy pár napos tanfolyamra. Mi az Ágacskánál voltunk, amire már idén került sor, és nagyon elégedettek voltunk velük. Rettentő sok hasznos információt kaptunk, számomra nagyon pozitív volt, és talán ott, akkor (vagy nem sokkal azután) raktam rendben magamban ezt az egész szülés dolgot. Ugye tavaly ősszel, még azt mondtam, hogy akkor is szeretnék örökbe fogadni, ha lesz vérszerint babánk is, de a decemberi lombik után úgy éreztem, hogy azért mégis csak az lenne az igazi, ha lenne örökbebaba is, és szülhetnék is. Az idei tanfolyam után ez valahogy megváltozott bennem teljesen. Nem tudom megmondani, mi történt pontosan a szívemben, de egyszerűen nem érdekel már, ha nem szülök. Teljesen más érzésekkel mentem bele az 5. lombikba, és maga a sikertelenség utáni érzések is összehasonlíthatatlanok a korábban tapasztalt érzéseimmel. Gyakorlatilag nem borultam ki, lezártam, kész vége van, és minden így van a legnagyobb rendben. Ennél jobban nem is lehetne rendben semmi.
Közben megérkezett a határozatunk is, a procedúrának vége, mi pezsgőt bontottunk a férjemmel és totálisan átadtuk magunkat a boldog várakozásnak. Tényleg ünnepnek éltük meg, úgy érzem, ezzel egy új, másmilyen élet kezdődött számunkra. Teljesen megnyíltam. Minden közeli hozzátartozómat és jó barátomat tájékoztattam a hírről és mindenki nagyon boldog, és alig várják, hogy  jöjjön a gyerekünk. A gyerekes barátaim a kérésemre örömmel tanácsokkal látnak el és én végre azt csinálom, amire hat éve várok és semmi, de semmi nincsen, amit el kell nyomni magamban.
Hogy meddig várunk pontosan, nem tudhatom. Hogy később, hogy fogjuk bírni ezt a várakozást, még úgy sem tudom elképzelni. Csak azt tudom, hogy most jó, hogy jó döntést hoztunk, és hogy végre képes vagyok hinni abban, hogy mint ahogy most is, minden a legnagyobb rendben lesz a jövőben is.