Legyünk őszinték?

Tavaly, még a legelső Kaális konzi előtt sokat hezitáltam magamban azon, hogy vajon itt van-e már az ideje annak, hogy megosszam életem eme történéseit a munkahelyemmel, vagy még ki tudok tartani és még van bennem annyi fantázia és kreativitás, hogy újabbnál újabb lódításokkal álljak elő, ha hiányozni vagy késni kell a munkából. Végül arra jutottam, hogy még kitartok. Azt gondolom, hogy az asszisztált reprodukcióban résztvevő pároknál éppúgy megoszlanak ezzel kapcsolatosan a vélemények, mint a dolgozzunk vagy ne dolgozzunk beültetés után, teszteljünk vagy hcg-t méressünk és így tovább.... Furcsa dolog ez nálam is, merthogy alapvetően az őszinteség híve vagyok, pláne hogy mindig minden dolgom, ügyem jól sikerült, legyen az munka vagy magánélet, ha ezt az utat választottam, ha pedig valami oknál fogva nem ezt, akkor be kell valljam, hogy sokszor pofára estem. Viszont a második biokémiai terhesség után nagyon mélyre zártam magamban életem e területét, és mindenkitől féltem, óvom, hogy nehogy véletlenül bárki is bepillantást nyerjen ebbe. Előtte a családdal és az igazán szoros barátokkal megosztottam (a munkatársakkal egyáltalán nem) ezeket a dolgokat: még a gyerekprojekt megkezdése előtt jól nagydobra vertem, hogy mi mikor fogunk belevágni (ezt egyébként ma már mélységesen bánom). Így hamar kiderült a közvetlen környezet számára az IR-em, a pajzsmirigy alúlműködésem és a PCT pozitivitásom, ugyanis ezekről még beszámoltam nekik is. Egyedül az IR-ről egyébként tudnak a közvetlen kollégáim is, arról,  hogy diétázom, sportolok, gyógyszert szedek és kontrollra járok vele, azt már nem tudják, hogy mi okból volt szükség erre fényt deríteni. A második biokémiai terhesség után tudtuk meg az MTHFR mutációmat. A családnak innentől kezdve már nem beszéltem magunkról. Nem azért mert rossz a kapcsolatom a  szüleimmel, sőt nagyon is jó és meleg, egyszerűen  csak már nem tudtam tovább nézni az anyukám szemében azt az aggodalmat, amit okozok neki ezzel. Jobbnak láttam, ha nem tud semmiről, így aztán nem éli bele magát semmibe, ezért nem is tud többet csalódni sem. Persze ez nem ilyen egyszerű, mivel várják, hogy terhes legyek, és láthatólag nem jön, időnként azért faggatnak és tudom, hogy ettől még borzasztóan aggódnak....De igazság szerint olyan szinten bezárkóztam már, hogy nem tudok beszélni erről nekik, pedig oly sokszor megfogalmaztam már magamban, oly sokszor elképzeltem, hogy mesélek kicsit, és megnyugtatom őket, hogy nem lesz semmi baj, tudom, csak ez nekünk egy icipicit lassan megy.

A legjobb barátaimnak elmondtam a második vetélést és a mutációt, de tovább nem meséltem. Akkor azzal zártam le, hogy egy darabig nem próbálkozunk, mert nagy eséllyel újabb vetéléssel végződne egy létrejött terhesség (egyébként ez így is volt, volt kb. két hónap, amikor Czeizel tanácsára védekeztünk, és csak a folsavat tömtem). És itt ez a történet számukra is lezárult, többet nem beszéltem. Az ő szemükben pedig a sajnálatot nem tudtam tovább nézni, és tudom, hogy nem szabad így felfogni, de mélységesen tudtam magam szégyellni, mikor egy egy sikertelenséget, rossz eredményt csak sírva voltam képes elmesélni nekik. Ráadásul arról ne is beszéljünk, hogy a baráti társaságunkban mindenki 1-2 hónap próbálkozás után esett teherbe, akiknek meg nincs babája, azok meg még nem is igen próbálkoznak, így aztán halvány lila gőzük nincsen olyan dolgokról, mint az IR és a peteérés összefüggése, a spermaölés és a szteroidok vagy egy genetikai mutáció. Persze velük is lejátszottam már képzeltben több százszor is, hogy elmesélem, de nem megy. Mikor lehetőségem lenne rá, akkor egy hang sem jön ki a torkomon, és ha kérdeznek majd' kiugrik a szívem a helyéről, és azon stresszelek, mit találjak ki gyorsan, hogy eltereljem ezt a témát. Nem rég az egyik legjobb barátnőm elsírta magát, mikor kettesben voltunk, azt mondta, hogy már az jár fejében, hogy nincs-e valami nagyon komoly egészségügyi problémám. Tudom, hogy rettentően aggodnak. Tudom. 

Ám most itt a lombik, ami valamivel nagyobb hiányzással fog járni a munkából, mint az inszeminációk voltak. Attól félek, hogy nem fogom tudni tovább titkolni ezt a munkatársaim előtt, és szörnyen érzem magam, ha velük meg kell osszam, a családom, a legjobb barátaim előtt meg hallgatok, mint a sír... Persze nagyon jó a kapcsolat a kolléganőkkel is a szűk csoportban (igazából csak ott az érdekes), és azzal sincsen gond, hogy megértenék-e vagy sem. Valószínűleg meg.
(Mármint értem én ezt úgy, hogy amilyen mértékben képesek ezt megérteni azok a családanyák, akiknek feltehetőleg gyönyörűségesen bájos arcú, hosszú szempillájú és hamvas bőrű tündérkirálykisasszonyok belebűvölték a méhükbe a magzatukat - finoman, szelíden és észrevétlenül a varázspálcájukat a hasukhoz érintve-, akkor amikor ezek az anyák azt kigondolták, megkívánták, mert pont eljött az ideje valamikor, egy ragyogó csillagokkal teli, romantikus, mesebeli és mámoros éjszakán, majd mindenféle komplikációk nélküli, felhőtlen 9 hónap várandóság után világra hozták csodálatos és makkegészséges csemetéjüket.)
Szóval nem hiányzik nekem még több sajnálat és még több kíváncsiság és még több sikertelenség elsztorizása, és megértetése.

G. mindig azt kérdezi, hogy miért nem elég, ha azt mondom bent, hogy dokihoz megyek, aztán szevasz. Ez valószínűleg a főnököm esetében működne is, nem hiszem, hogy tovább faggatna. Viszont a csoportban mi lányok vagyunk, nők dolgozunk, és hát alapvetően nem így működünk. Egyszer megfogadtam G. tanácsát, a beszélgetés a következőképpen zajlott:

Pinkman: Dokihoz megyek holnap.

Kollegina: Igen? Mi történt?

Pinkman: Semmi csak egy rutin kivizsgálás.

Kollegina: De ugye nincs baj? Miért kell? Milyen dokihoz mész?

Pinkman: Tényleg semmi extra, nem olyan lényeg.

Kollegina: Ne hadoválj, inkább mond, hogy nem akarsz beszélni róla.

Pinkman: Nem akarok beszélni róla. - Kollegina már gurul is a székével Pinkman mellé és átöleli.

Kollegina: Nekem nyugodtan elmondhatod, ha baj van, tényleg számíthatsz rám. Mi a baj? Milyen doki? Tényleg, segíteni szeretnék.

(Őszintén szólva, egyszerűen hirtelenjében ekkor nem is tudtam, hogyan rázzam le a Kolleginát, és csak annyi csúszott ki a számon, hogy gombás vagyok, és ezt nem akartam elmondani. Persze kinevetett, hogy ne aggódjak, ez mindenkivel előfordul, komolyan mondom, mintha nem tudnám.) 

Gondolom a férfiaknál valóban sokkal egyszerűbb egy efféle kommunikáció:

G.: Dokihoz megyek holnap

Kolléga: Milyen doki?

G.:Áhh, csak rutin kivizsgálás.

Kolléga: Értem, majd akkor jössz valamikor. Na helló.

Szóval én egyelőre csak különféle füllentésekkel tudtam elrejteni az életem gyerekcsinálós szakaszát a hivatalos nyilvánosság elől. És jó lenne, ha ez így is tudna maradni. Volt itt már minden: fogorvos, utazás, metformin receptfelírás, villanyórás, gázórás, barátnő gyerekére vigyázás, G-nek is volt már minden baja, ami miatt én késtem, amit nem tudtam nagyon megoldani, arra meg kivettem szabadságot. Szóval a lombikhoz kifogytam már majdnem mindenből (lassan a szabadságokból is), de remélem, hogy hamarosan tudok ihletet meríteni valahonnan. Ha meg nem, hát akkor úgy érzem, két lehetőségem maradt:

Vagy feladok egy hirdetést:

Vagy végre az őszinteséget választom: