A férjem

Az már biztos, hogy a kapcsolataink tényleg átalakulnak a gyerek/ek miatt, és azt látom, hogy szerencsés az, akivel ez nem történik meg és marad legalább egy olyan barátja, akire bármikor számíthat gyerek ide vagy oda. Mindig mondom, hogy nem kell ehhez magunknak gyereket nevelni, elég ha egy közeli hozzátartozónak lesz. Én is elvesztettem az egyik legjobb barátnőmet, és hát nem az én terhességem volt az oka. Sokáig kutattam, miért kellett ennek így történnie, de igazából arra jutottam, hogy teljesen mindegy, mi történt, ez megtörtént, a lényeg, hogy lassan belőlem is kihal minden tolerancia, és úgy érzem, hogy mindjárt eljön az idő, mikor nincs tovább, és jobbnak látom, megszakítani a teljes kapcsolatot. Ez szomorú, de persze ez van, amit el kell fogadni, el kell engedni, fel kell dolgozni. Mondom ezt én ilyen könnyedén, aki rendkívül kevés emberhez ragaszkodok, de azokhoz nagyon-nagyon, és hát volt is idő mikor ez nagyon fájt, de szerencsére már múlik és egyre kevésbé. 

Az, hogy ez milyen könnyen megtörténik, milyen könnyű elmenni egymás mellett már nem vitás, számomra sem az, de képtelen lennék ilyen könnyen feladni, elfogadni a férjemmel való kapcsolat megromlását.

Egyszer mondta nekem valaki, hogy egy gyerek sosem hoz össze két embert, minden párkapcsolatot megingat, még az erős, lángoló szerelmeket is, nemhogy azokat, amik gyenge lábakon állnak. Persze sokat gondolkodom ezen is, hogy lehet megúszni végzetes problémákat és úgy kijönni ebből a gyerekdologból, hogy mi magunk, szülők is elégedettek legyünk a párkapcsolatunkkal még évekkel később is.  Arról nem beszélve, hogy most azt vallom, hogy egy jó párkapcsolatban a gyerek is boldog, egy rosszban pedig ha fejre állunk és a gyerek minden érzelmi igényét is igyekszünk kielégíteni, akkor sem lesz az. Igazából olyan sokszor nem kell emlékeztetnem magam ezekre a dolgokra, mert egyértelműen látom a környezetemben, hogy nincs párkapcsolat, ami változatlan maradt volna a gyerek érkezésével és sajnos egyik sem a pozitív irányba mozdult el. Persze nem kell máris a legrosszabbra, a válásra és szörnyű családi tragédiákra gondolni (bár nem lepődöm meg, ha sokaknak ez lesz a vége), de azt látom, hogy elég keményen kell dolgozni azon, hogy jó legyen a kommunikáció a szülők között, ami tényleg nem egyszerű feladat, amikor a gyerek a legfőbb tevékenység. És legfőképpen ott vannak azok, akik már nem is igyekeznek javítani ezt a kommunikációt, vagy az egész kapcsolatot, mert a gyerek mindenek elé kerül, és egyszerűen a másik fél érzelmei, és maga a párkapcsolat már csak századrangú dologgá válik, az egykori egymás iránti mindent elsöprő szeretetnek pedig már mintha nyoma sem lenne az emlékezetükben. Ez persze ilyen sarkosan biztosan nem igaz, de pontosan arról van szó, hogy a gyerek annyira átveszi a területet, hogy tényleg lényegtelenné válik, mekkora volt a  szerelem korábban. Legalábbis vannak párok, akiknél ezt látom. Megmondom őszintén, engem most ez a prioritásváltozás nagyon-nagyon megijeszt, annak ellenére, hogy nagyon remélem, hogy én is olyan anyává válok majd, akinek a szívében az első és legfontosabb a gyereke lesz.
Csak hát az van, hogy annyira szeretem a férjemet. Most, hogy túl vagyok a depresszión, és kimásztunk együtt a gödör aljáról elmondhatom, hogy újból tombol a szerelem is, ezért olyan nehéz most elképzelni ezt a változást.
Minket a meddőség annyira közel hozott és megerősített, amit egyszerűen el sem hisz az, aki nem járt a mi cipőnkbe és belátom, hogy ez sokaknak felfoghatatlan, még azoknak is, akiknek hasonló hátterük van, csak éppen nem mondhatják el magukról, hogy nekik jót tett. Szerintem ehhez nagyban az járult hozzá, hogy az én férjem rettentő gondoskodó, támogató, és mikor már élni is alig voltam képes, minden erejével azon volt, hogy enyhítse a fájdalmamat, és bár neki is nagy szüksége volt támogatásra, mindig azt láttam, hogy vinné az én bánatomat is pluszban, csak hogy nekem könnyebb legyen. Úgy gondolom, hogy a közösen viselt balszerencse, vagy akár tragédia vagy igazán közel hozza a párokat, vagy többé kevésbé megviseli a kapcsolatot, de mindenképpen nyomot hagy. Nagyon szerencsésnek tartom magamat, hogy azt mondhatom, nekünk jót tett, mi jól  jöttünk ki belőle, és egy olyan értékes kötelék, barátság, cinkosság alakult ki közöttünk, amit nem szeretnék nagyon sokáig totálisan a háttérbe szorítani, pláne nem teljesen elveszíteni. Csak valahogy olyan megfoghatatlan dolog, hogy mi lesz, ha itt lesz Csemetli, mit is fogok akkor majd gondolni, hogy fogok magunkhoz hozzáállni, és nagyon elszomorít és tehetetlennek érzem magam néha, hogy egyszerűen képtelenség erre érzelmileg felkészülni. Tudom vagyis hát  őszintén remélem, hogy elborul majd az én agyam is, hogy teljesen más tudatállapotba kerülök, de vajon nekem eszembe jut majd azért egyszer, hogy foglalkozzak magunkkal is? Hagyjak majd el üzeneteket, amiket május, június környéken találok meg, hogy emlékeztessem magamat arra, hogy a korábbi életemben ki volt a legjobb barátom, cinkostársam és szerelmem egyben?