Karrier

Már legalább százszor szerettem volna írni erről a témáról, de egyszerűen annyira sokfelől lehet megközelíteni, hogy mindig csak egy nagy kavarodás született a fejemben, sohasem maga a poszt. Megpróbálom most, a terhesség miatt úgyis aktuálissá vált egy - két dolog.
Az, hogy mit jelent számomra a karrier nagyjából úgy változik bennem, ahogy az élethelyzetem változik, sosem állandó. Mikor kiestem az egyetemről, én is, mint nagyon sok fiatal, tele ambícióval indultam neki a munka világának. Ha vissza gondolok az első állásinterjúimra most már sokszor magam is csodálkozom azon, hogy azokban az időkben még milyen nagy energiával és hittel, indultam neki a munkaerőpiacnak. Megmondom őszintén, ma már nem is csodálkozom, hogy végül mindenhová felvettek, ahová be akartam kerülni. Nem volt sok munkahelyem, de mindig tudtam, hogy merre akarok menni, és nagyon céltudatosan alakítottam a karrieremet, ami mondjuk nálam sosem a hierarchikus mozgást jelentette a pozíciókban, azaz sosem volt célom semmilyen szintű vezetővé válás, számomra mindig sokkal többet jelentett, hogy a szakmám specialistájává váljak, mint hogy beosztott kollégák, sokszor cseppet sem szakmai jellegű problémáival és általában számomra óvodás szintű konfliktusaival foglalkozzam az időm elég nagy részében. Valljuk be, én erre nem vagyok alkalmas. Mindegy is, mert a saját terveim, azaz hogy jó szakemberre válhassak talán egész jó úton, egész  jó irányba haladtak. Már le se merem írni, milyen sok éve megtaláltam azt a céget, aminek a kultúrájával nagy mértékben tudok azonosulni, a lehetőségek száma számtalan, és nagyon sok múlik rajtam, hogy mivé fejlődik maga a cég azon szakmai területen, amiben én dolgozom és hogy én magam mivé válok ebben. Büszke voltam arra is, hogy nagyjából a meddőségi küzdelmeim első 2-3 évében a lelkesedésem - kisebb hullámvölgyeket leszámítva - nem sokat változott, biztos vagyok benne, hogy akkor még nagyon jól külön tudtam választani a munkát a magánéletemtől. Nagyjából a 3. vetéléseimig azt hiszem tényleg egészen jól viseltem ezt a dolgot, aztán mondhatni, hogy elindultam a lejtőn, és a 4. vetélésem után pedig már cseppet sem érdekelt, mivé válok én ebben a cégben és hogy hová jutok el ebben a szakmában. Nem hajtottam az újdonságokat, és én magam sem fektettem sem időt sem energiát a saját fejődésembe, maximum annyit, ami mindenképpen muszáj volt, ugyanis minden időmet és lelki energiámat elvette a hónapról hónapra tartó küzdelem, a középsúlyos depresszió és a kudarcaim utáni felépülésem. Egyetlen dolog érdekelt már csak, ez pedig az, hogy végre egy terhesség által kikerülhessek ebből a mókuskerékből, és felejtsem el egy időre a munka világát.
Sokan mondják, hogy miután megszületett a gyerekük sok minden változott a karrierükben, mert már nem volt annyi idejük és a lehetőségük kiteljesedni a munkában, hiszen teljesen felborult a prioritás. Számomra a megváltozott prioritás érzése sajnos egy kicsit korábban érkezett el,  mint ahogy kipottyant volna a gyerek, így még éveket "kellett" annak ellenére dolgoznom, hogy lelkileg ez cseppet sem volt könnyű, a munka mennyiségét tekintve még igazán megterhelő is volt. Tudtam, hogy ez így nem jó, és rettentően frusztrált is, hogy sokkal jobb lehetnék, mint ami azokban a pillanatokban voltam, és kellett is volna tennem ezért, de az erőm egyszerűen kevés volt ehhez. Ha tehettem volna és ha ez Magyarországon könnyen kivitelezhető lenne, legszívesebben elmentem volna azokban az időkben egy fél év fizetés nélküli szabadságra, hogy csak a gyerekcsinálásra tudjak koncentrálni, hogy ne kelljen se a munkát se a munkával kapcsolatos lelkiismeretemet összeegyeztetni a magánéletemmel.  Mindig csodálattal néztem azokat a sorstársaimat, akik a munkában regenerálódtak a kudarcaikból, és ugyanolyan keményen és motiváltan tudtak dolgozni, mintha mi sem történt volna velük a magánéletükben. Sőt, hallottam olyanról is, aki kimondottan ezekben az időkben ért el nagy eredményeket, mert hajtotta, hogy legalább a munkában vannak sikerei. Szerettem volna, ha rajtam is inkább így jön ki a kudarc, de megmondom őszintén engem egyetlen egy siker érdekelt, az pedig az, hogy teherbe essek és én inkább egy teljesen átlagos munkavállalóvá váltam, aki nem emelkedett ki a többiek közül. Pontosan olyanná, amilyenné nem akartam válni sohasem, amikor kiestem az egyetemről. És nem volt mellettem gyerek, aki mögé bújhattam volna, és vele megmagyarázhattam volna mind magam mind mások számára a prioritás változást. Azok számára, akik nem tudták, hogy milyen magánéleti problémák húzódnak a lelkesedésem hiánya mögött, érthetetlen lehetett a hozzáállásom. Szerintem sokan gondolhatták, hogy itt van ez a fiatal lány, akinek nincs gyereke, ezért ideje mint a tenger, tele lenne energiával, hogy karrierje "csúcsára" jusson, mégsem tesz érte egy tapodtat sem. Sokszor néztem így magam kívülről, és nem tetszett, amit láttam. Volt akiknek bevallottam a lelkesedésem hiányát, de nem sorolva mögé a magánéleti okokat, tőlük mindig azt a tanácsot kaptam, hogy váltsak. De hát hová menekülhettem volna? A kudarcaimat vittem volna egy másik céghez is, és csak még jobban frusztrált volna a lombikok összeegyeztetése az új munkakörrel, valamint az, hogy teljesítenem kell, és nekem ehhez még sincs annyi erőm, mint kellene.
Most pedig itt vagyok terhesen, 6 évvel ezelőtti álmomtól már csak pár hónap választ el, és bár lelkileg teljesen - pozitív értelemben vett - felfokozott állapotban vagyok, és nyugodtan kihasználhatnám ezt az erős időszakot, és befektethetném a munkába, de megmondom őszintén most meg sem gondolataimban, sem időben nem vagyok képes dolgozni, a legfontosabbról azaz a koraszüléstől való félelemről meg ne is beszéljünk. Nagyon ijesztő, hogy közel félidősen is, mennyire lefáradva és kimerülten értem haza, kívántam, hogy vízszintesen feküdve töltsem el az alvásig fennmaradó időt, így gyakorlatilag semmire sem voltam már képes a hétköznapokon, pedig rengeteg tervem van. Ezen az otthoni munka sem változtatott, mert bár annak csak az előnyeit tudom felsorolni, én magam órában többet dolgoztam, mintha bejártam volna, ugyanis tudtam, hogy a kanapétól csak pár méter választ el, ezért annyira nem siettem lezárni a feladatokat, még hajtott is, hogy mennyire hatékony vagyok, és észre sem vettem, sokszor mennyire kimerültem otthon is. Ezért úgy döntöttem, hogy most már teljesen abbahagyom a munkát. Az orvosom erre már a kezdetektől fogva biztat és javasolja, de a lelkiismeretem és az, hogy én nagyon sokáig nem mertem a munkahelyem orrára kötni a terhességem, aztán persze meg az, hogy nem akartam egyik pillanatról a másikra otthagyni mindent, megakadályozott benne, hogy tényleg így is tegyek a kezdetektől. Mostantól viszont bízom benne, hogy elkezdődik életem legnyugalmasabb időszaka, hogy jó alaposan rápihenjek a február közepén bekövetkező apokalipszisre.  Hogy a GYES után mi lesz? Azt most nem tudom, és megmondom őszintén ez még baromira nem is foglalkoztat.