Második trimszteri összefoglaló

Mivel jó sokáig el sem tudtam képzelni, hogy én valaha is a második trimeszterbe jutok, nemhogy a harmadikba, most meg kellett néznem, hogy hol vannak a határvonalak, és hát rájöttem, hogy én már bizony harmadik trimeszteres vagyok. (Most rám is jött picit az idegeskedés, mert hát nem állok olyan jól a készülődéssel, na jó, talán olyan rosszul sem.)

Még mindig sokszor hihetetlenül állok ahhoz, hogy én terhes vagyok, szerintem mire teljesen hozzászoknék, pont eljön a szülés ideje. 

Csemetlit kb. a 16. hét előtt már sejtettem érezni, de annyira enyhe volt, hogy igazából nem is mindig voltam biztos benne, hogy ő az. Kb a 17. héten erősödött fel az érzés, és akkor tudtam, hogy ő lehetett az már korábban is. A 18. héten történt az, hogy akkorát rúgott, hogy a hasam is belemozdult, olyan hihetetlen volt számomra, valahogy sosem gondoltam, hogy ez ilyen haspattogással kezdődik. Ekkor érezte őt a férjem is. A hasam egyébként nem túl nagy, kabátban nem is látszik tulajdonképpen. Tünetem nincsen különösebb, talán az álmatlanság. Éjszaka gyakran megébredek, és van, hogy 2-3 órát sem tudok visszaaludni. Ez egyébként nem befolyásol a mindennapjaiban, nem érzem magam fáradtnak, valahogy elég energikus vagyok. Megfogadtam, ha itthon leszek, majd alszok délutánonként, mert munkában mindig annyit ábrándoztam erről, de szerintem egyetlen egyszer sem aludtam még. Valahogy sajnálom rá az időt, de nem is igénylem. Apropó, munka. Nagyon örülök, hogy azt a döntést hoztam, hogy abbahagyom, bár valahogy sosem érzetem azt, hogy meg fogom bánni, de ezt nehezen hitte el néhány ember, aki szerint munka nélkül azért nagyon unalmas az élet. Nem unatkozom egyáltalán, rengeteg teendőm van, nagyon jól érzem magam és én azt sem bánom, hogy most többet foglalkozom a háztartással, mert korábban zavart is sokszor, hogy azt a munka miatt elhanyagoltam. Sokszor hívnak a munkatársaim, érdeklődnek, hogy vagyok, és persze azt látom rajtuk, hogy nekik rengeteg munkájuk van és sokat stresszelnek. Ezek a dolgok is megerősítenek a döntésemben, mindig arra gondolok, hogy nekem nincsen erre a plusz idegeskedésre, túlórákra szükségem. Most nincsen, már nem ez a legfontosabb, és sajnos én sem tudnék laza maradni, ha látnám, hogy nem halad egy-egy projekt. Ebből a szempontból most minden annyira zen itthon. Elég nekem az alap aggodalom, ami rám tör olykor, mikor itt szúr, ott szúr a hasam, mikor többet keményedik, mint előző nap, mikor fáj a derekam, mikor kevesebbet mozog, mint előző nap, mikor arra gondolok, mi lesz ha mégis beteg lesz Csemetli, mert mi van ha nem fejlődik jól, mi lesz, ha a szülés miatt lesz beteg, mert ott valami komplikáció történik, mi lesz ha bekattanok az alváshiány miatt, mi, lesz ha nem tudom megmenteni az életét, ha leáll a légzése és akkor sorolhatnám több napestig. Ezek ellenére viszont egyáltalán nem tartom magam folyamatosan aggódó kismamának, valahogy úgy érzem, ilyesmikre mindenki gondol, legalábbis engem többen megnyugtattak már róla, hogy ez természetes. Aztán lehet csak minden viszonyítás kérdése, mert idegileg tényleg instabilabb voltam a meddőség alatt. 

Úgy tűnik az inzulint is megúszom. Még jó idő volt, voltam kocogni (inkább gyorsgyalogolni) is,  de egy ideje már heti 3-4* tornázok 20 percet itthon, ami kicsit gyorsabb, mint az előző tornám, és ez úgy tűnik, nagyon jót tesz a cukromnak, jobbakat mérek, mint terhességem előtt. Egyébként elég fittnek és erősnek is érzem magam, nem hiszem, hogy csak emiatt a mozgás miatt, mert az ahhoz azért elég kevés, de szerintem a diéta, és az itthoni nyugalom és rohanás nélküli élet, mind ehhez járul hozzá. Remélem így marad ez a harmadik trimeszterre is, mert még nagyon sok dolgom van :)