Más állapot?

Emlékszem még arra, mennyire nagyon vágytam rá, hogy terhes legyek és szerintem sosem fogom elfelejteni életem meddő időszakát. Leginkább én is gyereket nevelni szerettem volna igazán, de  elmondhatom, hogy ezután jobban vágytam a terhességet és magát a szülést átélni, mint kimondottan a  vérszerinti gyereket. Valahogy sosem éreztem késztetést arra, hogy mindenképpen a mi génjeink legyenek továbbörökítve, ráadásul tudom, hogy pontosan ugyanannyi ráhatásom van arra, milyen "tulajdonságok" kerüljenek továbbörökítésre tőlem vagy a férjemtől a leendő gyerekünkre, mint mondjuk a szomszéd gyerekére. Nem beszélve arról, hogy mi sem és a családunk sem tökéletes, biztos vagyok benne, hogy senki és senkié sem az.  Persze nekem is eszembe jutott a béranyaság, de valahogy belül mindig tudtam, hogy az sem segítene igazán rajtam, úgyhogy én azt hamar elvetettem. A mai napig azt vallom, hogy számomra ezért volt végül  viszonylag könnyű elfogadni az örökbefogadást, mert nem a vérszerinti gyerekre vágytam mindenáron, és mert úgy érzem rendesen sikerült meggyászolni a kudarcaimat, sosem én voltam az, aki egyik sikertelenség után másnap már felállt, és mosolyogva nézte, hogy hogyan tovább. Nekem mindig több idő kellett, hogy kikaparjam magamat a szarból, mint másnak. De ez utóbbi más lapra tartozik. 

Most itt vagyok terhesen, és sokat gondolkodom, azon mi is az, amit érzek? Valamelyik nap azt mondta egyik barátnőm, hogy ő imádott terhes lenni. Bennem eddig még nem fogalmazódott meg, hogy imádok-e terhes lenni, és hogy valójában, lecsupaszítva az egészet, csak a tényeket nézve, milyen állapotban is érzem magam. Mert persze, hogy imádom, hogy már most itt van velem Csemetli. Az hogy érzem, ahogy mozog, sokkal nagyobb élmény számomra, mint mondjuk hallani a szívhangot, amire annyira vágytam korábban, és amitől annyira sírtam, hogy nekem végül ez megadatott. A mai napig nem tudom mosoly nélkül hagyni, ha megmozdul és egyből ott is a kezem, hogy érezzem őt azon keresztül is. Annak ellenére, hogy már legalább a 16. hét óta érzem, hogy mozog, a mai napig hihetetlen, hogy egy igazi élőlény van bennem és borzasztó nagy csodának és szerencsének tartom már azt, hogy valaki képes megfoganni, hát még megszületni! Amikor először éreztem, hogy a kis fenekét dudorítja ki jobb oldalon, annyira meghatódtam, hogy nem akartam elengedni és mindennél jobban szerettem volna odahajolni és alaposan megpuszilgatni! Jó érzés, hogy bárhová megyek, jön velem, és annyira szeretném felvenni vele a kapcsolatot, hogy hamarosan zenét hallgattatok vele, és már mesét is olvasok neki. Szóval nem mondhatom, hogy hidegen hagy a jelenléte. De hogy maga a terhesség imádnivaló-e? Hát szerintem semmi különös. Pedig nincs nehéz terhességem, nem panaszkodhatom. Minden okom meg lenne rá, hogy azt mondjam, imádok terhes lenni, de én semmi rendkívülit nem érzek és eszembe sem jutott volna ezen gondolkodni, ha a barátnőm nem jelenti ezt ki, magamtól biztosan nem is tűnődnék el ezen. Minden csuda mozgást beleértve, valamint azt, hogy belehalnék, ha őt elveszteném, én a mai napig azt mondom, hogy ha kimaradt volna maga a terhesség az életemből, hát akkor kimaradt volna, és indultunk volna a kórházból, szóval azt hiszem, tényleg jól sikerült feldolgoznom a meddőségemet. 

Amikor idén februárban elmondtam a legközelebbi barátaimnak az örökbefogadást, minden találkakor ez volt a téma, mindenki szeretett erről beszélni, és én is nagyon lelkes voltam. Már nem emlékszem hogyan, de feljött az a téma is, hogy más helyett kihordani egy gyereket. Minden ismerősöm, aki volt terhes azt mondta, képtelen lenne, még a szeretett tesója gyerekét sem tudná kihordani pusztán csak azért nem, mert a 9 hónap terhesség után elképzelhetetlen lenne számukra, hogy odaadják a gyereket másnak, akkor sem, ha az a családban maradna, és akkor sem, ha a legjobban szeretett testvérüknek csak így lehetne gyereke. Én minden további nélkül azt mondtam, hogy megtenném a testvéremért. Biztos, hogy azért is, mert tudom, milyen kegyetlen dolog a meddőség, de azért is, mert túltettem magam ezen a terhesség dolgon, és nem misztifikálom túl, de láttam persze rajtuk, hogy könnyű ezt úgy kijelentenem, hogy nem érzetem még, milyen terhesnek lenni. Most a terhességem több mint a felénél ugyanúgy azt mondom, hogy csupán a terhesség állapota nem tartana vissza attól, hogy ezt megtegyem bár valóban nem sok, de egy-két igazán fontos emberért az életemben, legfőképpen az imádott testvéremért. Emellett nem vitatom azt sem, hogy az együtt töltött 9 hónap miatt egy igazán különleges kapcsolat lenne hármunk között. Nem tudom, hogy ez a véleményem fog-e változni a terhesség végéig.

Valószínűleg azért is van, hogy bosszant, ha valaki indokolatlanul túlreagálja a terhességet. Én sok ismerősömtől hallottam panaszt, hogy micsoda dolog, hogy nem adják át a helyet a kismamáknak, vagy engem is sokan (túl)kímélni akarnak, és minden privilégiumban részesíteni, mert én most terhes vagyok és ez egy más állapot. Azt is tudom, hogy sok kismama ismerősöm elvárta, hogy csak a terhesség miatt őt bizonyos dolgokban előnyben részesítsék. Engem ez meddőként kimondottan bosszantott, de még most sem tudok azonosulni vele. Tudom jól, hogy ezerszer nehezebb sorsok utaznak a villamoson nagy has nélkül, teljesen észrevétlenül, egy-egy normális, komplikációmentes terhesnél. 

Többek között, mikor bejelentettem a terhességemet, bosszantó volt azt is hallani, hogy bár szerencsére nem sokan, de voltak akik, azt mondták, örülnek, hogy nem örökbefogadott gyerekünk lett, mert ők most már bevallják, de el sem tudják képzeni, hogy lehet egy nem vérszerinti gyereket szeretni, meg olyat, akit nem ők szültek. El_sem_tudják_képzelni. Én meg egyszerűen azt nem tudom felfogni, hogy évek óta gyereket nevelő anyák, hogy nem gondolkodtak el még soha, de soha azon, hogy a szeretet nem a génjeikkel és a vérszerintiséggel alakul ki. Meggyőződésem, hogy egy kismama sem venné észre, ha szülés után másik gyereket tennének a mellkasára, ugyanúgy sírna felette meghatódva és borzasztó nagy szeretettel nevelgetné egész életében. Terhesség ide, vérszerinti gyerek a hasamban oda, nekem az égvilágon semmit sem változott a véleményem ezzel az egész dologgal kapcsolatban, valahogyan ez a más állapot sem tudta átkattintani az agyamat, és büszkén mondom el ezeknek az embereknek, hogy talán lesz még örökbefogadott gyerekünk is, aki miatt boldogan és mosolyogva szakítom meg a kapcsolatot az ilyen kijelentéseket tevő, korlátolt gondolkodású  ismerőseimmel. 

Valószínűleg a már korábban átalakult gondolkodásom miatt van az, hogy mostmár az agyamra megy a szülés (túl)misztifikálása is, amiből szintén borzasztó sokat kapok az utóbbi időben. Nekem, akinek éveken át ez volt a legnagyobb vágya. Volt, aki azt mondta, hogy maga a szülés egy csoda, egy az egész életemet megváltoztató élmény lesz, ha jól sikerül. Az_egész_életet_megváltóztató_élmény. Volt, aki úgy nyilatkozott, hogy a világ legnagyobb teljesítménye szülni. Igen! A_világ_legnagyobb_teljesítménye. Nem vitatom, könnyelmű dolog részemről megkérdőjelezni ezeket az állításokat úgy, hogy még nem is szültem. Ám egyszerűen mégis óriási szavaknak tartom ezeket a nyilatkozatokat és éppoly könnyelműnek gondolom kijelenteni a fentieket, mint mindenkire érvényes igazságokat, mint a saját hitetlenkedésemet. Nem beszélve arról, hogy számomra nagyon lekicsinylőnek hangzik az egész, mintha azok semmit sem tudnának az élet komoly megpróbáltatásairól, nagy teljesítményekről, akiknek valamiért sosem lehet a szülésben részük. Egyébként valóban nincs afelől kétségem, hogy ez komolyan meghatározó élmény akár egy egész életre nézve, annak például biztosan az, akinek nem sikerült jól, és a szülési komplikációk miatt lett beteg a gyereke egész életre, aki nem élt még túl komoly tragédiákat, háborút, mélyszegénységet,  nem úszott meg halálos balesetet, nem épült még fel általában halálos kimenetelű betegségből és mondjuk nem kellett még túlélnie a saját gyerekét. Persze sorolhatnám még, mert egyelőre nagyobb megpróbáltatásnak, teljesítménynek és életet megváltoztató élménynek képzelem például már egy züllés szélén álló, nehézen kezelhető tini gyerek éveken át tartó nevelgetését, vagy egy súlyosan beteg gyerek évekig tartó ápolását is. Szerencsére nekem sem volt részem a fent felsoroltak egyikében sem, talán ezért nekem is életet megváltoztató élmény lesz majd a szülés? Nem tudom.
Az én életemet és az egész értékrendemet egyelőre csak a meddőség és a vele járó középsúlyos depresszió változtatta meg,- ami az előzőleg felsoroltakhoz képest piszlicsáré dolog-, de mondjuk az annyira, hogy végül le tudtam mondani a  legnagyobb vágyamról, a terhességről, és a szülésről is, ezért én most képtelen vagyok túl sokat gondolni ezekbe a dolgokba és el sem tudom képzelni, mi mindent változtatna még meg úgy értem, hogy az egész életemre kihatóan és akkor, ha természetesen jól sikerül és megússzuk mindketten egészségesen. (Mármint szimplán csak maga az a esemény, nem pedig annak a következménye, hogy lesz egy gyerekünk, mert ez utóbbi valószínűleg mindent meg fog változtatni.) Hát én éppúgy kíváncsian várom ezt is, mint az utána következő részeket. Remélem, nem halok majd bele, és ki tudom majd elemezni:)