Kicsit szomorkásan

Ma megjött. Aztán vagy a hormonoktól vagy valami mástól, de kissé padlót fogtam. Holnap hívom az Intézetet, hogy vágjunk bele  a FET-be. Máskor annyira izgatott és pozitív vagyok ilyenkor, most meg egész hétvégén azon pörögtem, hogy momentán milyen nehéz ez, és hogy mennyire elegem van, meg hogy mégis meddig is csináljuk ezt. Ahelyett, hogy - a szokásokhoz híven - megint a terheskalkulátoron lógtam volna és számolgattam volna, mikor szülök, meg mikor hányadik héten leszek, olyan rémes dolgok öntötték el az agyam, hogy mi lesz, ha nem sikerül, hogy össze fogok-e omlani tőle megint, hogy vajon mennyi könny lehet még bennem, és lesz-e olyan, hogy egyszer kifogy végre, hogy hogyan lehet boldog életet élni gyerek nélkül, úgy hogy közben vágyódunk rá, vagy hogy ha elindítjuk az örökbefogadást, akkor azok az évek, amíg megérkezik a mi gyerekünk is, vajon ugyanolyan nehezek-e, mint a korábbi évek vagy azért valamivel egyszerűbb és könnyebb már olyankor a várakozás? Na, ilyesmik, nem sorolom tovább, gondolom ettől is kellőképpen elment az életkedvetek. Nyoma sem volt sehol a giccsnek és a mézes-máznak, cuki kisbabák egy pillanatra sem mutatták meg magukat az elmémben. Mindettől pedig szörnyen fájt a mellkasom, a gyomrom, a lelkem. 

Azt hiszem, most először félek attól, hogy mi lesz, ha nem sikerül, és nem tudom, hogyan küzdjem ezt le. Kétségtelen, hogy kellemesebb érzés az, amikor biztos vagyok a sikerben.
Mindig reményt ad az újabb próbálkozások előtt, ha valamilyen körülmény kicsit másként alakul, mint az előző sikertelen körökben. Szép, hogy nálam a korábbi optimizmusom váltott át ebbe a negatív hangulatba. Gondolom, hogy amikor az ezzel kapcsolatos változásokra gondolnak legtöbben, akkor nem pont ilyesmiket képzelnek. Nem tudom, hogyan lehet bízni a pesszimizmusban, de  akkor én most valahogy megpróbálom...