Sikertelen lombik utáni napok

Azon gondolkoztam a minap, hogy azért egy sikertelen lombik is felér ám egy korai vetéléssel, már ami a lelki megviselés részét illeti, hiszen két héten át szinte úgy él az ember, mintha már terhes lenne (mármint olyan terhes, aki már tudja is, hogy terhes, mert tesztelt pozitívat). Legalábbis én igen, de biztos vagyok benne, hogy majdnem mindenki, aki erre a sorsra jut, úgy vigyáz arra az embrióra/embriókra, mint a két szemére vagy még annál is jobban. Például én: 

- csak olyat ettem, amit a terhesek ehetnek, még arra is figyeltem, hogy mindezek mellett is jó sok egészséges dolgot vigyek be, nem beszélve arról, hogy a zöldségeket, gyümölcsöket ezerszer alaposabban mostam meg, mint amúgy szoktam

- olyat ittam, amit a terhesek ihatnak (kerültem a tiltott gyógynövényteákat, és minden új dologra rákerestem, hogy mehet-e terhesen)

- nem sportoltam, nem futottam és nyilván nem emeltem súlyokat, sőt semmi nehezet és még a házimunkát is óvatosan láttam el, sőt a férjem sokkal többet magára vállalt
- rettentően ügyeltem a bacik elkerülésére (alapvetően természetes szappanokat használok, de most vettem kézmosónak kórházi fertőtlenítőt a gyógyszertárból)

- nem vettem be semmilyen gyógyszert, ha az nem direkt a lombikra volt előírva

- tömtem magam vitaminnal, legfőképpen terhesvitaminnal

- nem mertem szexelni
- még a csak puffadt hasamat is imádtam simogatni.

Tényleg teljesen kismamává váltam, és volt, hogy emlékeztetnem kellett magamat, hogy héka, ez még csak az az időszak, amikor a legtöbb nőnek egyébként fogalma nincsen arról, hogy mi történik odabent, ezért sokan picit sem élnek úgy ilyenkor még, mint a terhesek, úgyhogy talán jobb lenne, ha én is kicsit kihátrálnék a szerepből. Persze nem ment. Egyik pillanatban felfogtam az agyammal, hogy ez még nagyon korai állapot, de a másik pillanatban meg már szívecskét formáltam az ujjaimból a hasamon, és mondtam neki, hogy növekedjél csak szépen.

Ezek után mindenesetre azt gondolom, hogy nem csoda, hogy az első negatív teszttel való szembesüléskor, sikerült vállalhatatlanra kiborulnom, és hát nem tudtam kulturált sem maradni. (Inkább az a csoda, hogy a férjem kibírja velem ilyenkor is.)

Viszont nem tudom miért, talán a nagyjából háromnegyed éven át tartó depresszió és az abból való sikeres kilábalás miatt, de szerencsére most egyáltalán nem tartott sokáig a mély búbánat. Vagy az LDN birizgálja kellőképpen az endorfinokat, nem tudom, de már vasárnapra egészen jól lettem. 

Mindig mondják, hogy az embernek találni kell valami pozitívat a sikertelenségekben vagy a szomorú eseményekben is, még akkor is, ha azok a dolgok csak apróságok. Tavaly még alapvetően a pozitív dolgok értelmét sem láttam, és azt az illetőt, aki azzal traktált, hogy nézzem mindennek a jó oldalát, mondjuk pofán is tudtam volna vágni, úgy rendesen, alaposan. Most szerencsére viszont elég hamar sikerült a rossz dologban, jót is találni, úgyhogy nézzétek csak, mi a program a hétvégére:

Sajnos nem így nézek ki, de pont így fogom betolni én is

Ez a kedvencem, egyebet nem mondhatok

Nyugi, Nem veletek, hanem a férjemmel

Hát, igen...! Talán nem így fogok felöltözni, még nem tudom

Szóval azt mondom nektek, ezzel menjen a picsába minden szomorúság, minden kudarc!