Érzelmi viharok az augusztusi kánikulában

Nem mondanám, hogy életem legjobb formájában vagyok ebben a hónapban, bevallom, pedig a ciklusvizsgálatom - amitől annyira tartottam, mint a tűztől- olyan gördülékenyen halad ezidáig legalábbis, hogy csak ámulok és bámulok, de erről majd írok egy összefoglaló bejegyzést, ha végeztem vele a jövő héten. 

Szóval majdhogynem okom sem lenne panaszkodni. 

Ennek ellenére olyan mostanság, mintha óriási súlyok nehezednének a lelkemre. 34 éves leszek idén. Ebben a században talán ez az a kor, amiben a legtöbb pár, ha teheti, belevág a gyerekcsinálásba, mert ilyenkor már sokan tudják, hogy biológiailag azért nem érdemes tovább húzni. Nincs ez másként az én környezetemben sem, és valahogy egyre nehezebben viselem a közeli ismerősök, barátok hipp-hopp teherbeesését.
Hihetetlen, de a héten két nagyon közeli barátnőm is közölte velem, hogy babát vár. Mindkettőt sejtem egy ideje, de valahogy az más, amikor bizonyossá válik a dolog. Ezzel a hírrel most már elmondhatom, hogy a nagyon szoros baráti társaságban gyakorlatilag én vagyok az egyetlen, aki küszködik, minden nagyon közeli, párkapcsolatban élő barátom vagy terhes vagy már van gyereke. Na, nem mintha verseny lenne ez vagy valami ilyesmi. Először az egyik lány hét elején chaten írta, én meg nagyon hálás voltam, hogy írásban történik a kommunikáció, jobb az ilyen dolognak írásban örülni. A másik barátnőmmel találkoztam személyesen, régen láttam már, és ahogy megláttam, biztos voltam benne, hogy az, annyira látszik már neki:) Persze elkezdett a torkomban dobogni a szívem, és drukkoltam, hogy jaj csak el ne mondja, csak el ne mondja, inkább adja ő is írásban, mert ki tudja mit vált ki belőlem, és én nem akarom ezeket a mocskos érzéseket másoknak kimutatni, mert senki nem tudja, milyen ez. De csak elmondta és én csodák csodájára, de őszintén tudtam neki örülni és egy csepp rossz érzés nem ült ki sem az arcomra, sem a szívemre. Olyan büszke voltam magamra, hogy 4 éve tartó gyerekmonopoly ide vagy oda, mégis maradt azért némi tündérkirálylány is bennem. Hazafelé írtam is a férjemnek, hogy a lottót kellene így megtippelni, mert itt kérem szépen hullanak az égből a gyerekek, és boldogan jegyeztem meg azt is neki, hogy tudtam örülni. (Apróságok: örüljünk, hogy tudunk örülni.) Abban a pillanatban, ahogy ezt leírtam elkezdtek potyogni a könnyeim a Blaha Lujza tér kellős közepén, majd hazafelé a buszon is fel kellett tennem a napszemüveget. Miért? Miért nem tudok én könnyek nélkül örülni? Bár azt hiszem, tudom a választ. Úgy mondják, hogy önsajnálat.
A laparoszkópiás műtétem után - amit ezektől a közeli barátoktól már nem igen sikerült jól elrejtegetni - végre megnyíltam kicsit, ha kérdeztek meséltem a történetünket, de most, itt a potyogó magzatsereg kellős közepén, úgy érzem, egy időre ismét bezártam magamban egy kaput és őket kívül hagytam a gyerekeikkel és növekvő pocakjukkal együtt. És egyáltalán nem jó érzés, sőt, nagyon magányos dolog, de egyelőre a saját kudarcomra emlékeztetnek. Már két közös programot is lemondtam, mert bár valóban közbejött ez az, de meg tudtam volna oldani, hogy ott legyek, még sem akartam. Tudom, nem lesz ez mindig így. Tudom, az első látogatások a nehezek, aztán hozzászokok és imádni fogom a  nagy hasakat, a csemetéket is, az összeset, mert a meglévőkért is oda vagyok. Ezt nem kétlem, ebben biztos vagyok.
Tudom, túl leszek rajta. Tudom, egyszer minden elmúlik, a bánat is. Tudom, egyszer vége lesz az augusztusnak is.  Tudom, ez a társasjáték a miénk, és másnak más jutott, és másnak sem könnyebb az az út, amin halad. Tudom, mindenki cipel valamit és én köszönöm szépen, ha választhatnék sem kérném a másét, jó lesz nekem az enyém, azt már kellőképpen ismerem.
Hálás vagyok azért, hogy legalább olyan emberrel játszom ezt a játékot, aki mindennél többet jelent a számomra. Örülök, hogy ezeket a szutykos érzéseket megoszthatom vele, és ő ahelyett, hogy boszorkánynak tartana, megölel majd megsimogatja a fejem és azt mondja, hogy sírjak nyugodtan. Ő a férjem, a szerelmem, a legjobb barátom, és a cinkostársam. Most az ő kezét fogom, és ő az enyémet, de tudom, hogy valaki fogja még fogni a miénket.