- Pinkman, maga depressziós.

- közölte pár héttel ezelőtt a pszichiáter olyan természetes hangon, mintha csak azt mondta volna, ni csak öntök magának egy kis teát, mert látom, hogy üres a pohara. Hát így. Hála Istennek, hogy még ezzel a lelki micsodával is gyarapíthatom a már meglévő nyavalyáim listáját. Már aggódtam volna, ha itt, ezen a téren nem jön be valami új.

Hezitáltam egy darabig, mennyire merüljek bele ebbe a témába mélyebben, de arra jutottam, hogy ez egy tematikus blog, és a depresszió éppúgy hozzátartozhat a meddő nő életéhez, mint akár egy lombik. Meg amúgy is ígértem azt, hogy jövök még egy pszichiáteres beszámolóval, most legalább van egy olyan, ami picit szaftos. (Mármint értitek, most mi lenne, ha kiderült volna, hogy tök fölöslegesen töltöm az időm terápián, mert nincs is semmi? :))

Soha jobb életszakaszban nem dönthettem volna a terápia mellett, mint a mostani, még akkor is, ha alapvetően nem is feltétlenül a gyerekcsinálás nehéz ügye vezetett ehhez az elhatározáshoz.
Bár biztos vagyok benne, hogy nem most kezdődött e kórság kialakulása sem. Szerintem 2013 októberében kezdtem elindulni a lejtőn, de tény, hogy a 2015-ös évem az, amit borzasztóan szomorúnak látok, és iszonyatosan nehéz benne valami szépet és jót találnom, pedig az eszemmel tudom, hogy biztosan volt, biztosan történt/történik minden egyes nap szép és jó dolog velem. A márciusi pozitív tesztem utáni vetélés teljesen reményvesztetté tett. Nincs mit szépíteni ezen, tényleg azt gondoltam, hogy ennyi volt, nem tudom merre tovább, pedig ha sikerül józanul gondolkodnom, akkor tudom, hogy igenis van még merre menni. Nagyon közeli hozzátartózómat vesztettem el idén, pedig évek óta kérek valakit (?), hogy engedje meg, hagy élje meg az én kisbabám születését is. Nagyon hiányzik a nagymamám. Folyamatosan kimerültnek, fáradtnak érzem magam. A munkámat mostanság a motiválatlanság, kedvtelenség jellemzi, nem okoz örömet már nekem úgy, mint egykor és tudom az eszemmel, ez nem a munka, a cég vagy az évek hibája. Gyakran óriási erőt kell vennem, hogy elinduljak dolgozni. Mindezek mellett sokszor vagyok levert, rendszeres alvászavarral küzdök és a fülzúgásom idén már lassan elviselhetetlen mértéket öltött. Teljesen bezárkóztam, úgy érzem, hogy a korábbi csoportfüggésem már sehol sincsen és a társaságkedvelő énem is sokszor elszigetelődik a szeretteitől. Nem csak a terhesektől. Sokszor van olyan, hogy senki sem érdekel különösképpen. Őszintén szólva hónapok óta egyedül itthon érzem magam biztonságban a kis kanapénkon és az egyetlen ember, akit nem utasítok el és akit beengedek az a férjem. Ha társaságba megyek vagy társaságot hívok az mostanában mindig egy ésszel hozott döntés eredménye, és azért van, mert tudom az eszemmel, hogy nem szabad beragadnom és elutasítanom mindenkit magam körül, de újonnan nem az érzelmeim által vezérelt elhatározás ez, amit az alapoz meg, hogy igazán jól érzem magam az engem körülvett emberekkel. És szintén nem az emberekkel van probléma. Az érzelmi labilitásom sem sokat segít azon, hogy társaságba járjak. Gyakorlatilag bárhol bármikor el tudom pityeregni magam csak úgy. Nem kell különösebb indok hozzá. Őszintén szólva eszemet sem tudom, hogy mikor volt olyan nap, amikor egyetlen egy könnycseppet sem morzsoltam el az arcomon. Pár héttel ezelőtt egy barátnőmmel találkoztunk egy megbeszélt helyen, és úgy volt, keresünk egy helyet, ahová beülhetünk. Elkezdett esni az eső, én pedig egyszerűen képtelen voltam eldönteni, hogy tovább menjünk vagy menjek haza. Majd a belváros kellős középen elkezdtek potyogni a könnyeim, hogy nem tudom eldönteni, mit akarok: hazamenni vagy beülni. Sosem jellemzett a döntésképtelenség. Mindig viszonylag gyors mérlegeléssel, bármit azonnal el tudtam dönteni. Most pedig többször előfordul, hogy sem komoly, sem pedig komolytalan dolgokban nem jutok dűlőre magammal.

Még sorolhatnám, oldalakon át, de nézzük inkább azt, hogy is van ez kezelve, az fontosabb. Mert az nem kérdés, hogy foglalkozni kell ezzel és valahogyan márpedig ki kell jönni ebből a gödörből.
A jó hír az, hogy a doktornő azt mondta, ez azért eddig a szintig normálisnak mondható ebben az élethelyzetben, amiben most vagyok. Gyógyszert a kérésemre nem írt fel. Azért elmondta, hogy sok kismamát ismer/kezel, akik csak így képesek kihordani a gyereküket a nagyfokú szorongásuk miatt és a gyógyszerektől sem kell feltétlen megijedni, vannak ma már jók, amik csak ott hatnak, ahol kell és nincsen hatásuk a terhességre. Na, én ezt nem tudom. Abban maradtunk, hogy féléven át nyomatom az orbáncfű teát nagyobb mennyiségben (3-4 filter/nap).  Mivel a depressziós betegben a szerotonin szint csökkent, ezért jó választás lehet ez a tea, mivel az orbáncfű ugyanúgy az agyban termelődő vegyület, a szerotonin szintjét emeli vagy lassítja annak lebontását, mint sok más antidepresszáns is. Az alvászavarra a melatonint továbbra is szedem, bár megmondom őszintén, néha az sem használ, ha valamire sikerül nagyon rástresszelni.
A terápiára 2-3 hetente járok május óta és a beszélgetések mellett minden alkalommal meditálunk ezzel az imaginációs technikával. Sokat rajzolok, ami kezd egy új fejezetet nyitni az életemben és sok szempontból lehetőséget látok benne az érzelmeim kifejezésére. Bár nem megy túl jól, van mit fejlődni benne, de hátha egyszer... A sport a szerotonin termelés szempontjából is nagyon fontos, de mellette elkezdtem sétálni is szabad levegőn, ami szintén elég megerőltető nekem. Munkából hazafelé - bármennyire sincsen kedvem hozzá- hamarabb leszállok a buszról és többet sétálok. Lehetőleg mindennap ugyanakkor kell kelni és feküdni, de mindennap találnom kell valami apróságot, ami örömet okoz, még ha csak 5-10 percre is és csak magamért, a saját boldogságomért teszem. Ez utóbbin még van mit csiszolni, mert a közöny néha annyira elborítja az agyam, hogy nehéz rájönnöm, mi okoz igazán nagy örömöt.

Mindezt azért írtam le, mert lehet hogy mások is járnak hasonló cipőben és segítség lehet számukra, vagy legalábbis megnyugvás, hogy másnak is van ilyen jellegű gondja. Azokat pedig őszintén irigylem, akik szintén hosszú éve küzdenek, mégis örökre elkerüli őket ez a nyavalyás dolog. Nem mellesleg, ha a depresszió a stresszel együtt járva összefüggésbe hozható a javulni egyáltalán nem akaró 60 perces inzulinommal és magas vércukrommal, akkor igencsak alapos köze van a babaügyhöz is.

Kicsit komolyabbra sikerült ez a bejegyzés, mint vártam. Azt még hozzátenném, hogy azért nem úgy néz ám ki az egész napom, hogy búval baszva ülök a kanapénkon és szenvedek. De tény, hogy naponta sokszor, nagyon sokszor vagyok a gödör alján, viszont szerintem jól haladok, és úgy érzem, hogy sikerülni fog kimászni belőle. Mindig minden sikerül végül, amiért teszek. Teljesen biztos vagyok benne, hogy valamikor túl leszek ezen is. Mert tudom az eszemmel, hogy egyszer minden elmúlik. Ez is.