Na akkor futás!

Ugye Fülöp tanácsolta a július közepi konzultáción, hogy csökkentsem le a sport mennyiségét, ami nem érintett túl jól, mert megszerettem. 

De aztán jött az augusztus, a kánikula, a vizsgálatok, a hajsza a munkában, a kissé depis hetek a terhesedő barátnők társaságában és uppsz, azon kaptam magam, hogy sikerült olyan jól megfogadnom a tanácsot, hogy lecsökkentettem a sportok számát tulajdonképpen nullára...Először lelkifurdim volt, hogy azért nem kellene a ló túloldalára átesni, de aztán hamar megnyugtattam magam, hogy kell a pihenés, most ez jól esik, és majd elkezdem újból. Hihetetlen, hogy milyen könnyen hozzá lehet szokni a nem sportoláshoz is. A lakásújítás idején ráadásul a diéta tartása is hagyott némi kívánni valót maga után. Persze önámítás lenne ezt a felújításra fogni, de tény és való, hogy nem főztem, a lakás körüli sok munka miatt a napi 5 étkezés is gyakorta borult, és talán csak a hozzám hasonló komolyabb cukorbetegek ismerhetik azt a farkaséhséget, amikor egy kimaradt tízórai vagy uzsonna után, elborul az elme, és nincsen semmilyen észérv, ami megakadályozza ilyenkor a sokszor brutál mennyiségű szénhidrátdús kaja bevitelét. Ennek szépen meg is lett az eredménye, fel is szaladt megint jó pár kiló, ráadásul a tavalyi lombik óta még mindig nem sikerült minden plusztól megválni. Úgyhogy mostmár végképp töltött galambnak érzem magam. Örülök, hogy beköszöntött a hűvösebb idő, mert így szeptemberben természetesen megint én vagyok Budapest legkorábban ébredő futója. Valamelyik hétvégén kirándultunk a barátainkkal, és én úgy döntöttem, hogy felveszem a futócuccom, felcsatolom a pulzusmérőt, előre megyek és kirándulás helyett futok az erdőben a hegyen, mert ilyet még sohasem csináltam. Elmondhatatlanul csodálatos érzés volt, egyszerűen leírhatatlan az élmény. Abban az időben úgy éreztem, hogy én vagyok a világ legboldogabb embere és bár egészségesként a futás nagyon egyszerű dolognak tűnik, akkor mégis azt gondoltam, hogy én bármire képes vagyok. A táj sokkal izgalmasabb volt, mintha csak simán gyalogoltam volna, és ahogy suhantam a fák között, annyira gondtalannak érzetem magam, hogy az sem érdekelt, ha eltévedek, és mondjuk egy örökkévalóságig tart, amíg kitalálok belőle. Imádok futni. 


u.i.: Mondjuk G. azért büszke volt rám, hogy nem tévedtem el, nálam benne lett volna pakliban. Najó, én is büszke voltam magamra.