Történetek

1.
Tudtam én ám, hogy amikor elmondja a választott szülésznő a szülésfelkészítőn, hogy mi lesz a szülés menete, akkor a legcsodálatosabb, legideálisabb esetet vázolja fel, és ebből a mondandóból még az ország egyik legkórházabb kórházában is számíthatna rá az ember, hogy az esemény majdnem olyan lesz, mintha otthoni körülmények között szülne. Mondjuk én öreg vagyok már ahhoz, hogy mindent elhiggyek, így tudtam, hogy valami szar lesz a palacsintában, csak ugye előre még nem sejthettem, hogy mekkora, és hát nagyon bíztam benne, hogy azért nem olyan nagy. Na, jó utólag már semmi sem számít, mert nekem egy dolog volt fontos, ez pedig az, hogy a kislányunk komplikációmentesen és egészségesen szülessen, én meg esetleg ne haljak meg, és ez mind megvalósult végülis, így egy szavam sem lehet, de azért elmesélem ezt a történetet is.

Hajnalban el kezdett folyni a magzatvíz, én el sem hittem pedig egyértelmű volt. Mondom a férjemnek, hogy hát azért várjunk még,  hiszen nem biztos, hogy ez az, ő meg nézett értetlenül, hogy mi más lenne ez a rózsaszín víz, ami csepeg. Összeszedtük magunkat és bementünk a kórházba, mert a szülésznő azt mondta, hogy kb 1 órán belül menjünk be, ha ez lenne a forgatókönyv. Beértünk a kórházba, és én még akkor sem voltam benne teljesen biztos, hogy aznap szülök. Sosem éreztem, hogy melyik hétre fog esni, de valahogy biztos voltam benne, hogy februári lesz a kislányunk. Igazi anyai megérzések, ösztönök ezek, ugyebár. Vizsgálat után egyből rákapcsoltak a ctg-re és egy 6 ágyas vajúdóba kerültem, ahol már 5-en feküdtek, és ahol nekem kb fél óra múlva már pisilni kellett, így jól lecsesztek, mit ugrálok a ctg-vel a hasamon. Ekkor már tudtam, hogy nem olyan lesz, mint otthon. Az mondjuk csak később esett le, hogy miért van az, hogy néhány vajúdó lány szülésznője gyakorlatilag az első perctől kezdve folyamatosan ott állt a páciensek ágya mellett és mint valami  drukker vagy coach kommentálta az eseményeket és tartotta a lelket a szülni készülőkben. Az enyémet meg alig láttam. Tudtam hogy a dokim kb 2-3-szor jön majd csak egy vizsgálatra, de gondoltam a  szülésznő majd többször, hát kb őt is ugyanennyiszer láttam a 10 óra alatt, mivel rajtam kívül még 2-en szültek nála ugyanebben az időben. Jó, persze erről valahol nem ő tehet. A korábbi szülésfelkészítőn elmondta, hogy majd ha 2 ujjnyira nyitva lesz a méhszáj akkor bemehetünk a 6 ágyas vajúdóból az egyszemélyes szülőszobába, ahol van labda, matrac, kényelmes fotel, kád, saját wc, a férjem olajokkal masszírozhat, meg csepeghet az illó is, szóval csupa luxus, csupa wellness. Láttam is én sétálgatás közben olyan  nőket, akik ott romantikusan ringatták magukat a labdán a férjeik a vállaikat simogatták, szólt a zene és hasonló kívánatos dolgok, ellenben nem voltak a 6 ágyas vajúdóban egy percet sem, úgyhogy utólag van egy olyan érzésem, hogy a kiváltságos orvosok kiváltságos páciensei egyből oda kerülhettek. Na, én ehhez képest a vajúdás utolsó pillanatáig a 6 ágyasban fetrengtem ezekben az igazán intim pillanatokban, a végén mar könnyezve, olykor befogva a kezemmel a saját számat, hogy azért a lakótársaimat mégse zavarjam meg az olykor visszatarthatatlan nyökögéseimmel,  kínomban persze irigykedve tekintettem azokra a lányokra,  akiknek hiába csepegett az oxi, nem jöttek a fájások, és készültek a császárra. Hát igen, tudom, ők meg engem irigyeltek. Ilyen gyarló az ember, sose jó neki az, ami van. Emlékszem elhatároztam, hogy majd mindfullnes tanfolyamon tanult módszerekkel élem meg a fájásokat, és viselem őket hősiesen, hát nem mindig voltam magamnál az utolsó 1-1.5 órában, de legjobb tudomásom szerint akkor már nem járt a mindfullnes a fejemben csak az, hogy vajon vagyok-e még abban a stádiumban, hogy kikönyörögjem inkább a császárt vagy ehhez már késő van. Mondjuk nem volt ott a szülésznőm, se a dokim, hogy ezt megtudjam, megvitassam velük, de valószínűleg akkor már egyébként is lemaradtam róla (és persze utólag ezt nyilván nem bánom). Majd jött az utolsó vizsgálat, amikor mondta a doki, hogy akkor csoszogjak el a szülőszobára, mert lassan jön a baba. Még akkor gondoltam is rá én naív, hogy basszus ezekkel a fájdalmakkal biztosan nem leszek képes labdán ringatni magam, meg a kádban lazulni, de mint kiderült erről egyébként sem volt szó, mert én oda már tényleg csak szülni mentem, nem romantikusan tovább vajúdni. Aha, persze, masszázs meg illó olaj meg minden hangulatos kis lófasz csak szép álmok maradtak. Odaértem a szülőszoba elé, és még csak be se mehettem azonnal, mert azt még takarították. Nekem ez akkor óráknak tűnt, és annyira abszurd volt. Komolyan mondom, ott álltam óriási fájdalmakkal, támasztottam a falat, be akartam menni, de nem lehetett, azt hittem majd beszarok (már elnézést, de ez tényleg a legjobb kifejezés rá)  és hogy állva kijön a gyerek, mert már annyira nyomta. Amint bemehettem már csak egy pisi fért bele az is gondolom csak azért mert muszáj volt, fel az ágyra és már nyomni is kellett. Valaki azt mondta egyszer nekem, hogy a vajúdás annyira borzalmas, hogy ahhoz képest a kitolás már maga a megváltás. Na, nekem nem volt az. Számomra a vajúdás egész elviselhető volt  leszámítva az utolsó 1-1.5 órát. Szerintem, ha a legtöbb időt valóban a szülőszobában tölthettem volna kettesben a férjemmel, akkor még akár jó élmény is lehetett volna.
A kitolás nekem annyira félelmetes volt, és tudom, ez okozta a gondokat, mert végülis a félelmeim valósultak meg. Annyira nem tudtam elképzelni, hogy jön ki az a gyerek ott meg majd beszorul és megfullad, hogy igazából nem tudtam elemi erővel tolni, és a tolási fájások is lerövidültek. Azt hittem, hogy az éveken át tartó felülések a 8 kg-s kettlebellel majd ilyenkor segítségemre lesznek, de hát nem, valahogy nem voltam erőm teljében. Éreztem, hogy alig van bennem erő, gondolom azért, mert a vércukrom is a béka segge alatt volt, mivel nem ehettem már vagy 9 órája, nekem meg az a vég. A fájások is a félelem miatt rövidültek le, erre már én is kaptam akkor oxit, hogy hosszabbak legyenek. Nem részletezem, két orvos taposta ki belőlem a kislányomat, plusz a férjem, volt gátmetszés meg szakadás is, minden ami szem szájnak ingere. Kb 50 perc alatt sikerült, én csak az órát bámultam, még most is határozottan emlékszem erre, hogy jézusom már mennyi ideje van bent, a filmekben ez a szakasz már csak pár perc, mindig kérdeztem, hogy biztosan jól van-e a kislányom. Mondhatjátok, hogy azért van, mert csak sikerült felhizlalni a babámat a hasamban, de nem, nem így van, én úgy szültem meg a 2300 grammos Csemtlit, mint más a 4500-ast. Nem vagyok rá büszke, de most ez nem számít. Csak az, hogy már itt vannak a cseppnyi kis lábacskák, apró kezecskék, pici hasascska, parányi arcocska. Annyira csodálatos volt mikor kijött, hogy az leírhatatlan és én csak azt hajtogattam neki egyfolytában, hogy Isten hozott, Isten hozott! ❤ ...és még sírni sem tudtam (ellenben azóta folyamatosan). Hát ez az én szüléstörténetem. A nagy csoda, ami után éveken át vágyakoztam.

2.

A kórházi napok története is megérne még ugyanennyit, de komolyan hagyjuk. Mindenhol hallom, hogy a csecsemős nővérek általában borzasztóak, és sosem tudtam elképzelni, miért megy csecsemősnek, aki ilyen borzasztó. Mostmár látom, hogy nem egészen ez a helyzet. Ezek a nővérek valóban óriási szeretettel nyúlnak a babákhoz (legalábbis amikor én láttam), ám nagyjából ugyanennyi gyűlölettel fordulnak az anyák felé (legalábbis felém). Én háromszor mentem segítségért, egyszer még sírva is, de mindig elhajtottak. Hát nem lettek ott új barátaim. A szoptatási tanácsadóm azt mondta, hogy a kórházi napokat túl kell élni, és ő maga, miután szült, ezért jött ki 4 óra után saját felelősségre. Bárcsak nekem is lett volna ennyi vér a pucámban. Már nem csodálom, amiért sokan otthon akarnak szülni, annak ellenére, hogy én még most sem biztos, hogy megtennem. Persze most már ez sem számít semmit sem, ez a történet is lezárult, itthon vagyunk, minden a legnagyobb rendben, tudok szoptatni (örök hála a tanácsadómnak), a kislányom egyre nagyobb már, nem sok idő és eléri a 3 kg-t. 

Boldogságunk határtalan.

3.

Van egy másik történet is, amit itt szeretnék lezárni, és ez nem más, mint a sajátom, ezen a blogon. 

Köszönöm szépen a természetnek, hogy feladta az ellenünk vívott harcot, és végül volt olyan kegyelmes hozzám, hogy hagyta, hogy 6 év után végre kihordjam és megszülhessem ezt a kicsi lányt. Most mindenem megvan, és én elmondhatatlanul hálás vagyok. 

Köszönöm mindenkinek, aki itt bátorított és drukkolt, akár kitartóan éveken át. Ezalatt volt nagyon sok idő, amikor azt hiszem, nélkületek megőrültem volna. Nagyon hálás vagyok minden segítségért és támogatásért, amit tőletek kaptam. Talán egyszer majd jövök egy másik bloggal, és még találkozunk, talán nem, nem tudom még, most nincsen kedvem írni, úgyhogy ezt itt most biztosan befejezem. 

Szevasztok!

❤❤❤

Ez a nap is eljött

És itt van végre mellettem, úgy érzem, hogy már talán sosem tudom levenni a szemem róla ❤️

A legfontosabb

Még nem is meséltem a vesekálváriánkat, ami egyébként talán az egyik legfontosabb dolog az egész terhességem alatt, mert mi más fontosabb az egészségnél, és hát igazából ez adja a legnagyobb aggodalmakat továbbra is, még így a végén is. Ugye kezdődött azzal, hogy a 18. héten megállapította egy genetikus-nőgyógyász doktornő, hogy a bal vese szokásos helyén nincs vese, ám attól lentebb, a medencében található egy cisztás képlet, ami valószínűsíthető, hogy a kislányunk működésképtelen bal veséje lesz (multicisztás vesenek hívják). Ezt a diagnózist szintén ugyanez az orvos megerősítette a 20. héten és kérte, hogy azért a 32. héten csináljunk egy kontroll ultrahangot. Alapvetően ez a doktornő nem szokott 32. heti genetikai ultrahangot csinálni, és ő nem is ragaszkodott, hogy hozzá menjünk vissza, de mi úgy döntöttünk, hogy hozzá megyünk majd vissza. A 20. héten volt egy magzati szívultrahang is, aminek az eredménye teljesen tökéletes lett, de szintén javasolták a 32. heti kontrollt, mert a veseproblémák járhatnak szívelégtelenségekkel is. A 20. héten a saját terhesgondozós nőgyógyászommal beszéltünk a diagnózisról, aki ránk bízta, hogy ezután elvégezünk-e a kombinált tesztnél egy komolyabb genetikai tesztet (pl a Niftyt, Prenát vagy Verifit), merthogy ezeket a veseproblémákat sokszor genetikai fejlődési rendellenességek okozhatják a háttérben. Nem voltam boldog ettől a javaslatától attól függetlenül sem, hogy tudom, a korábbi genetikus nem javasolta ezeket a teszteket, mert a genetikai eredetű rendellenességeket ő határozottan kizárta, én pedig, ha bármi probléma is felmerült volna (mármint a genetikai uh vagy kombinált teszt után), akkor is inkább amnióra vagy cvs-re mentem volna. Persze nem volt ez ennyire egyszerű döntés akkor, de valahogy arra jutottunk, hogy bízunk a genetikus diagnózisában és nem megyünk el plusz vizsgálatra. Ráadásul ez már a 20-21. héten volt, ahol nem derült ki semmi élettel összeegyeztethetetlen dolog, ha meg bármi más probléma kiderült volna, mi már valószínűleg egyébként sem tudtuk volna meghozni AZT a döntést. Emiatt sem mentünk el végül plusz vizsgálatra.
A 24. héti uh-n javasolta a terhesgondozós nőgyógyászom, hogy menjünk el 30. héten egy általa javasolt orvoshoz genetikai ultrahangra. Nekünk már volt a 32. hétre időpontunk ahhoz a genetikushoz, akinél a 18. és a 20. héten jártunk, de úgy voltunk vele, egye fene, kíváncsiak vagyunk mi van a vesével és nem biztos, hogy olyan nagy gond, hogy 2 különböző orvos is ránéz, így hát elmentünk mind a két helyre, aminek az eredménye elég érdekes lett. A 30. heti genetikus orvos nagy ásítozások közepette méregetett, anélkül, hogy egy szót is szólt volna (amitől egyébként én agyfaszt kapok). Én elmondtam, hogy a 18. és a 20. héten kiderült egy veseprobléma, és hogy nézze már meg, mi a helyzet vele most. Hümmögött, hogy hát jó szeme van annak az orvosnak, aki ezt a problémát észrevetette a 18. héten, gratulál is neki és ennyiben maradtunk, majd ráírta a papírra, hogy ő is észlelt egy multicisztás vesét a bal oldalon, amit születés után ki kell műteni, meg elmondta, hogy a kislányunk fejlődése el van maradva, bár nem kórosan, de elképzelhető, hogy ez a vesegondja miatt van. Nem volt jó ezt hallani, mindig kisebbnek mérik a koránál, de mindig elmondják, hogy határértéken belül van, és ez nem gond. Eljött a 32. heti magzati szív uh, ahol az orvos ránézett a kislányunk veséjére is, és mondta, hogy kíváncsi lesz, mi lesz a végső diagnózis, ha megszületett a gyerek, mert hogy ő egyáltalán nem lát multicisztás vesét, de nem ez a szakterülete, úgyhogy nem okoskodik. Egyébként itt is tökéletesen rendben volt a kis szíve, hála az égnek. Pár nap múlva sor került a kontroll genetikai ultrahangra is, annál a genetikus- nőgyógyásznál, akinél jártunk már a 18. és a 20. héten, aki ezúttal megállapította, hogy a cisztás vese valószínűleg felszívódott, már nem lát a medencében semmit, szóval csak egy darab jól működő jobb vesét lát, mást nem, ami jó hír, mert ha így van, akkor nem kell műteni. (Azért itt elgondolkodtam azon, hogy a 30. hetes genetikus 19.000 Ft-ért tulajdonképpen azt a diagnózist írta a papírunkra, amit a 18.-20. héten egy másik orvos állapított meg, és amit mi bemondtunk neki, különben miért gratulált volna annak az orvosnak, aki ezt észlelte, ha nem azért, mert igazából ő sem észlelt ott semmit, csak ezt nem merte(??) leírni vagy felvállni. Ezen nagyon felháborodtam, csak azért nem lovagoltam nagyon ezen, mert annyira boldog voltam, hogy valószínűleg felszívódott a cisztás képlet.) Igazából itt egy darabig meg is nyugodtam, de pár hete a szoptatási tanácsadóval is beszéltünk az egy vesés kislányunkról, aki mondta, hogy majd jobban kell figyelni a babánk fejlődését, mert az egy vesés gyerekek olykor lassabban fejlődhetnek. És hát akkor itt ismét letörtem kissé, mert hogy lehet mégiscsak ezért mérik mindig kicsinek. Beugrott, hogy ráadásul IR-es is vagyok, nem is kicsit, nagyon és hiába a diéta, azért nem tökéletesek a cukraim, akkor sem, ha legtöbbször nem is kiugróan magasak. De az IR-esek babái akkor is viszonylag nagyobbak (vagy legalábbis átlagos súlyúak), ha diétáznak mellette, szóval akár indokolt is lenne nálunk az átlagnál egy kicsit nagyobb baba, de valószínűleg nem hogy kicsit nagyobb nem lesz, de az átlagnál még jóval kisebb is lesz (legalábbis az utolsó mérések/becslések szerint). Egyáltalán nem az a baj vagy nem azon van a hangsúly, hogy kisebb lesz, mert ez egy adottság is lehet, sőt én örülök, ha könnyebb kitolni, a hangsúly az egészségén van, szóval inkább az motoszkál bennem, hogy mi van, ha valamilyen komolyabb betegség miatt nem tud jól fejlődni már most. Az utolsó ultrahangon beszéltünk is a terhesgondozós nőgyógyászommal erről, de ugye ő csak a számokat látja, és azt, hogy a lemaradása határértéken belül van. Egyénként pont 2 hét a lemaradása és a határ pont 2 hét, na ez sem olyan túl megnyugtató. Tehát az is lehet, hogy pár millimétert arrébb mér, és már kórosnak számít, vagy ha én nem vagyok egyébként IR-es, akkor még nagyobb lenne a lemaradása, de most a cukrom miatt még mindig jobban hízik, mintha amúgy nem lennék IR-es.
Igazából tisztában vagyok vele, hogy teljesen felesleges ezen előre vekengeni és legtöbbször sikerül is lenyugtatni magam.  Az igazság a fejlődéséről és fejlettségéről valószínűleg úgyis majd csak valamikor később derül ki. Bármi is történik, ő lesz a mi kislányunk, és vele kapcsolatban oldunk meg minden problémát, ami jön.  Mondogatom, hogy ha van is fejlődési lemaradás, akkor sem feltétlenül olyan komoly, hogy mondjuk még 5 évesen sem tud ülni és 10 évesen is pelenkája lesz vagy ebből-abból kifolyólag rendszeres fájdalmai lesznek, de valahol meg  sokszor aggódom, hogy mi lesz. Tudom azt is, hogy ilyen az anyaság, mármint legtöbbünknek a legfontosabb a gyereke egészsége, örök aggodalom az egész, szóval ezen akkor kellett volna gondolkozni, amikor még nem estem teherbe. Emlékszem, hogy nagyon régen még egy sok tesós ismerősömet megkérdeztem, hogy ő akar-e több gyereket a meglévő kettője mellé. Azt mondta, hogy nem, ő annyira boldog, hogy van két egészséges gyereke, úgy érzi, ezzel mindene megvan, hogy megnyerte a főnyereményt meg szerinte ennél nincs nagyobb ajándék, és ő maga nagyon félne attól, hogy esetleg egy harmadik betegen születik, pedig imádott sok tesóval felnőni. Emlékszem, akkor mennyire nem értettem tulajdonképpen, ugyan miért is lenne beteg, miért parázik ezen ennyire? Mentségemre szóljon, nagyon fiatal is voltam még ahhoz, hogy felfogjam, tényleg a legnagyobb ajándék az egészséges gyerek, nincs nagyobb és hogy mekkora szerencse kell ahhoz, hogy az ember teljesen egészségesen jöjjön a világra, azaz maximum jól élhető problémával. (Mert hát mit jelenthet a teljesen? Szerintem teljesen, 100%-os, tökéletesen egészséges nem is létezik, a jól élhető vagy jól viselhető probléma meg annyira szubjektív.) Szóval az egész fogantatás és az élet azután tényleg úgy tűnik néha, mint egy óriási szerencsejáték.
Elmondani sem lehet, mennyire imádkozom, hogy a kislányunk szerencsés, azaz egészséges legyen!

Érzékeny

Úgy hangoztattam korábban, hogy én aztán nem vagyok egy túlérzékeny kismama, aki mindenen elsírja magát, meg hogy sokkal többet bőgtem míg nem voltam terhes, mint most (mondjuk ez tényleg így van valahol, és az sokkal rosszabb, elkeseredett sírás volt mindig), de aztán csak eljött ez az utolsó hónap is, amikor komolyan mondom már azon visítok, hogy miféle dolgokon be tudok pöntyögni. Például azon, hogy lehetett Kurt Cobain öngyilkos és hagyhatta itt azt az akkor még olyan kicsi lányát (meghallottam egy számát és arról jutott eszembe, hogy ez is basszus, mit tett), meg az Ördögűző sorozaton is végig, minden egyes részen (!), ha elkapom a Modern családot, akkor azon is, vagyis a végén elmondott családi bölcsességeken, meg mikor a védőnő mesélt a szülésről, amiről egyébként semmi újat nem mondott, de mégis elkezdtek visszatarthatatlanul potyogni a könnyeim, annyira, hogy már mindenki rajtam nevetett körülöttem, de emellett bármiféle gyerekdolgon tudok szipogni, megállás nélkül, ami talán érthető is, na de komolyan mondom, hogy az Ördögűzőn is ödémásra sírtam a szemem???

Készülődés

Karácsonykor persze hiába jártam-keltem nappal egy méterrel a föld felett, éjjelente mindig fel-fel riadtam, hogy nekem ám nincs is még szülős meg kórházi pakkom, bevásárolva sincs hozzá, ráadásul rengeteg feladat van még hátra Csemetli érkezéséig. Mert persze  ezt korábban úgy képzeltem, hogy az utolsó napokban én már csak a kanapén fekszem a steril, illatos, és tökéletesen rendezett lakásban arra várva, hogy elfolyjon a magzatvíz vagy hogy egyértelműen erősödjenek a méh-összehúzódások. Úgy terveztem, hogy a hűtő természetesen tele lesz 5-6 hétre elegendő kész kajával és legalább 2 hónapig nem kell elmenni bevásárolni sem, mert mindenből feltankolunk elegendőt. (Hiába, mindig mondom, hogy ezt az egész gyerekellátást úgy képzelem, mint az Armageddont.) A szekrényekben makulátlan rend és egyértelmű rendszer uralkodik, a padlón sehol egy porcica, a függönyökből a frissen mosott valamelyik virág-illóolajos öblítőm illata árad, a szennyesláda üres, készen van a kislányunk összes általam csak természetes alapanyagokból készített kencéje, fürdetője, popsitörlője, az én hajam frissen vágva és festve, a bőröm pihe puha és fiatalos, teendőm a végén persze már semmi, és csak baba könyveket meg magazinokat olvasok, és gyerekjátékokat varrok.  Még talán lenne is pici esély rá, ha tudnám melyik lesz az a nap, mikorra kell elkészülni. Valaki tudja esetleg, melyik lesz az a nap?
Szóval december 27-én, ahogy megnyitottak a boltok, én már egy hihetetlenül hosszú listával a kezemben topogtam polcról polcra és szaggattam le mindent, ami kell, sokszor az árat sem nézve. Talán azóta sem volt olyan nap, amikor nem kellett boltba menni valamiért, de legalább a szülős és a kórházi táskám úgy tűnik, készen áll. A teendő lista persze egyre csak gyarapszik, hiába húzok le róla 2-3 dolgot is naponta. Szerintem sosem lesz vége. A babaruhákat és holmikat szintén december 27 óta mosom és vasalom, de basszus még mindig nincsen készen, és azóta sem volt nap, amikor nem ment a mosógép. És hiába nincs itt még az idő, én mindennap úgy fekszem le, hogy úristen mi lesz, ha ma este szülők és ebbe a kupis, félkész lakásba érkezik a mi kislányunk. Ráadásul én meg teljesen lelakott és fáradt vagyok minden nap végére. Aztán persze mindig megnyugtatom magam, hogy ennél nehezebb problémákon is túl vagyunk már, talán a kupit is megoldjuk majd, és a kissé lenőtt hajamat is megbocsátja majd a lányom, ha nem jutnék el addig fodrászhoz.
Lélekben is készülök, például a szülésre, legalábbis igyekszem készülni, amikor éppen nem a félelmeimet hessegetem el. Elolvastam Ina May Gaskin Útmutató szüléshez című könyvét, megnéztem az On the spot Kilenc hónap alatt a Föld körül-t (❤), elmegyek egy szülésfelkészítő légzőgyakorlatos tanfolyamra, meditálgatok és imaginálom, hogy komplikációmentes és viszonylag gyors szülésem lesz. Azt hiszem, már ezzel a szülés dologgal többet foglalkoztam amúgy, mint amit alapból terveztem.
Rengeteget gondolkodom azon is, mi lesz, ha itt lesz Csemetli, hogy képzeljem, mégis mit fogunk vele csinálni? Mindig csak addig jutok, hogy letesszük a kanapéra a hordozójában és nézzük percekig mielőtt kivesszük. Ennél tovább nem is tudok gondolkodni, mert szerintem képtelenség felkészülni arra, milyen lesz. Sokszor gondolok még mindig arra, mi lesz kettőnkkel a férjemmel, ha már hárman leszünk. Na, szerencsére nem vészjóslóan, nem arra gondolok, hogy veszekszünk vagy esetleg egyenesen válunk, csak egyszerűen arra, mi minden változik. Erre sem lehet persze felkészülni, de már sokkal optimistább vagyok. Azért van, hogy lefekvéskor csak nézem a férjem arcát meg azt, hogy szuszog, mert tudom, hogy hamarosan majd a másik irányba fordulok, és más arcát és kis szuszogó testét fogom nézni. Addig is szeretnénk kihasználni minden időt, szerintem ennyit egy év alatt nem enyelegtünk korábban, mint most az utolsó hetekben/hónapokban. Hát igen, azóta csak nyálaséknak hívom magunkat.
Foglalkozom a szoptatással is. Mindig hallom magamban a már tapasztalt barátaim félsóhajtásait, hogy hát nem a szülésre kellett volna annyit készülni, hanem arra, ami utána jön, úgyhogy igyekszem tanulni ezekből. Szinte nincs is olyan nagyon közeli ismerősöm, akinek ne lettek volna ilyen-olyan és kisebb-nagyobb szoptatási nehézségei legalább az egyik gyereknél. Így hát fogadtam én is egy megbízható szoptatási tanácsadót, akivel már konzultáltam, hogy is kell ezt csinálni, és aki bejön majd hozzám a kórházba is, hogy már az első napokban segítsen mindent úgy csinálni, hogy az a lehető legjobban alakuljon. Azóta nyugodt és optimista vagyok ezen a téren.
Annyira elszaladt az idő, ezt fel sem fogom, hogyan és talán még mindig van, hogy alig hiszem el, hogy nekünk tényleg gyerekünk lesz ráadásul most már tényleg nemsokára. De mikor pontosan? Azt hiszem kellőképpen be vagyok tojva. 

Hálás

Azon gondolkodom, hogy vajon mikor volt utoljára olyan karácsonyom, amikor ennyire minden a helyén volt. Nem tudom. De ez most már akkor is mindegy, ha még mindig vannak olyan pillanatok, amikor el sem hiszem, hogy mindez velünk történik. Talán már mindig is felfoghatatlan marad, hogy ez az én hasam, az én életem, a mi életünk és a mi gyerekünk  😊

Boldog Karácsonyt hát Nektek is!

Mindenki szép álma így váljon valóra.
❤️❤️❤️

Mozi

Hezitáltam, hogy menjünk - e, mert a fene se tudja, mit lehet látni. Aztán elmentünk, mert nem bírtuk ki és tényleg nem volt olyan extra, mint amit vártam, legalábbis nekem a moziról nem ez jut az eszembe, de azért megvillant a kis arca meg a keze és lába és hát nem tudom, hogy kinek a gyereke milyen ilyenkor, meg mondják, hogy mind egyforma, én is annak láttam az összeset régebben, most viszont nem azért, hogy mondjam, de a mi kislányunk gyönyörű 😍😳😇 A MI KISLÁNYUNK ❤

Második trimszteri összefoglaló

Mivel jó sokáig el sem tudtam képzelni, hogy én valaha is a második trimeszterbe jutok, nemhogy a harmadikba, most meg kellett néznem, hogy hol vannak a határvonalak, és hát rájöttem, hogy én már bizony harmadik trimeszteres vagyok. (Most rám is jött picit az idegeskedés, mert hát nem állok olyan jól a készülődéssel, na jó, talán olyan rosszul sem.)

Még mindig sokszor hihetetlenül állok ahhoz, hogy én terhes vagyok, szerintem mire teljesen hozzászoknék, pont eljön a szülés ideje. 

Csemetlit kb. a 16. hét előtt már sejtettem érezni, de annyira enyhe volt, hogy igazából nem is mindig voltam biztos benne, hogy ő az. Kb a 17. héten erősödött fel az érzés, és akkor tudtam, hogy ő lehetett az már korábban is. A 18. héten történt az, hogy akkorát rúgott, hogy a hasam is belemozdult, olyan hihetetlen volt számomra, valahogy sosem gondoltam, hogy ez ilyen haspattogással kezdődik. Ekkor érezte őt a férjem is. A hasam egyébként nem túl nagy, kabátban nem is látszik tulajdonképpen. Tünetem nincsen különösebb, talán az álmatlanság. Éjszaka gyakran megébredek, és van, hogy 2-3 órát sem tudok visszaaludni. Ez egyébként nem befolyásol a mindennapjaiban, nem érzem magam fáradtnak, valahogy elég energikus vagyok. Megfogadtam, ha itthon leszek, majd alszok délutánonként, mert munkában mindig annyit ábrándoztam erről, de szerintem egyetlen egyszer sem aludtam még. Valahogy sajnálom rá az időt, de nem is igénylem. Apropó, munka. Nagyon örülök, hogy azt a döntést hoztam, hogy abbahagyom, bár valahogy sosem érzetem azt, hogy meg fogom bánni, de ezt nehezen hitte el néhány ember, aki szerint munka nélkül azért nagyon unalmas az élet. Nem unatkozom egyáltalán, rengeteg teendőm van, nagyon jól érzem magam és én azt sem bánom, hogy most többet foglalkozom a háztartással, mert korábban zavart is sokszor, hogy azt a munka miatt elhanyagoltam. Sokszor hívnak a munkatársaim, érdeklődnek, hogy vagyok, és persze azt látom rajtuk, hogy nekik rengeteg munkájuk van és sokat stresszelnek. Ezek a dolgok is megerősítenek a döntésemben, mindig arra gondolok, hogy nekem nincsen erre a plusz idegeskedésre, túlórákra szükségem. Most nincsen, már nem ez a legfontosabb, és sajnos én sem tudnék laza maradni, ha látnám, hogy nem halad egy-egy projekt. Ebből a szempontból most minden annyira zen itthon. Elég nekem az alap aggodalom, ami rám tör olykor, mikor itt szúr, ott szúr a hasam, mikor többet keményedik, mint előző nap, mikor fáj a derekam, mikor kevesebbet mozog, mint előző nap, mikor arra gondolok, mi lesz ha mégis beteg lesz Csemetli, mert mi van ha nem fejlődik jól, mi lesz, ha a szülés miatt lesz beteg, mert ott valami komplikáció történik, mi lesz ha bekattanok az alváshiány miatt, mi, lesz ha nem tudom megmenteni az életét, ha leáll a légzése és akkor sorolhatnám több napestig. Ezek ellenére viszont egyáltalán nem tartom magam folyamatosan aggódó kismamának, valahogy úgy érzem, ilyesmikre mindenki gondol, legalábbis engem többen megnyugtattak már róla, hogy ez természetes. Aztán lehet csak minden viszonyítás kérdése, mert idegileg tényleg instabilabb voltam a meddőség alatt. 

Úgy tűnik az inzulint is megúszom. Még jó idő volt, voltam kocogni (inkább gyorsgyalogolni) is,  de egy ideje már heti 3-4* tornázok 20 percet itthon, ami kicsit gyorsabb, mint az előző tornám, és ez úgy tűnik, nagyon jót tesz a cukromnak, jobbakat mérek, mint terhességem előtt. Egyébként elég fittnek és erősnek is érzem magam, nem hiszem, hogy csak emiatt a mozgás miatt, mert az ahhoz azért elég kevés, de szerintem a diéta, és az itthoni nyugalom és rohanás nélküli élet, mind ehhez járul hozzá. Remélem így marad ez a harmadik trimeszterre is, mert még nagyon sok dolgom van :)

A férjem

Az már biztos, hogy a kapcsolataink tényleg átalakulnak a gyerek/ek miatt, és azt látom, hogy szerencsés az, akivel ez nem történik meg és marad legalább egy olyan barátja, akire bármikor számíthat gyerek ide vagy oda. Mindig mondom, hogy nem kell ehhez magunknak gyereket nevelni, elég ha egy közeli hozzátartozónak lesz. Én is elvesztettem az egyik legjobb barátnőmet, és hát nem az én terhességem volt az oka. Sokáig kutattam, miért kellett ennek így történnie, de igazából arra jutottam, hogy teljesen mindegy, mi történt, ez megtörtént, a lényeg, hogy lassan belőlem is kihal minden tolerancia, és úgy érzem, hogy mindjárt eljön az idő, mikor nincs tovább, és jobbnak látom, megszakítani a teljes kapcsolatot. Ez szomorú, de persze ez van, amit el kell fogadni, el kell engedni, fel kell dolgozni. Mondom ezt én ilyen könnyedén, aki rendkívül kevés emberhez ragaszkodok, de azokhoz nagyon-nagyon, és hát volt is idő mikor ez nagyon fájt, de szerencsére már múlik és egyre kevésbé. 

Az, hogy ez milyen könnyen megtörténik, milyen könnyű elmenni egymás mellett már nem vitás, számomra sem az, de képtelen lennék ilyen könnyen feladni, elfogadni a férjemmel való kapcsolat megromlását.

Egyszer mondta nekem valaki, hogy egy gyerek sosem hoz össze két embert, minden párkapcsolatot megingat, még az erős, lángoló szerelmeket is, nemhogy azokat, amik gyenge lábakon állnak. Persze sokat gondolkodom ezen is, hogy lehet megúszni végzetes problémákat és úgy kijönni ebből a gyerekdologból, hogy mi magunk, szülők is elégedettek legyünk a párkapcsolatunkkal még évekkel később is.  Arról nem beszélve, hogy most azt vallom, hogy egy jó párkapcsolatban a gyerek is boldog, egy rosszban pedig ha fejre állunk és a gyerek minden érzelmi igényét is igyekszünk kielégíteni, akkor sem lesz az. Igazából olyan sokszor nem kell emlékeztetnem magam ezekre a dolgokra, mert egyértelműen látom a környezetemben, hogy nincs párkapcsolat, ami változatlan maradt volna a gyerek érkezésével és sajnos egyik sem a pozitív irányba mozdult el. Persze nem kell máris a legrosszabbra, a válásra és szörnyű családi tragédiákra gondolni (bár nem lepődöm meg, ha sokaknak ez lesz a vége), de azt látom, hogy elég keményen kell dolgozni azon, hogy jó legyen a kommunikáció a szülők között, ami tényleg nem egyszerű feladat, amikor a gyerek a legfőbb tevékenység. És legfőképpen ott vannak azok, akik már nem is igyekeznek javítani ezt a kommunikációt, vagy az egész kapcsolatot, mert a gyerek mindenek elé kerül, és egyszerűen a másik fél érzelmei, és maga a párkapcsolat már csak századrangú dologgá válik, az egykori egymás iránti mindent elsöprő szeretetnek pedig már mintha nyoma sem lenne az emlékezetükben. Ez persze ilyen sarkosan biztosan nem igaz, de pontosan arról van szó, hogy a gyerek annyira átveszi a területet, hogy tényleg lényegtelenné válik, mekkora volt a  szerelem korábban. Legalábbis vannak párok, akiknél ezt látom. Megmondom őszintén, engem most ez a prioritásváltozás nagyon-nagyon megijeszt, annak ellenére, hogy nagyon remélem, hogy én is olyan anyává válok majd, akinek a szívében az első és legfontosabb a gyereke lesz.
Csak hát az van, hogy annyira szeretem a férjemet. Most, hogy túl vagyok a depresszión, és kimásztunk együtt a gödör aljáról elmondhatom, hogy újból tombol a szerelem is, ezért olyan nehéz most elképzelni ezt a változást.
Minket a meddőség annyira közel hozott és megerősített, amit egyszerűen el sem hisz az, aki nem járt a mi cipőnkbe és belátom, hogy ez sokaknak felfoghatatlan, még azoknak is, akiknek hasonló hátterük van, csak éppen nem mondhatják el magukról, hogy nekik jót tett. Szerintem ehhez nagyban az járult hozzá, hogy az én férjem rettentő gondoskodó, támogató, és mikor már élni is alig voltam képes, minden erejével azon volt, hogy enyhítse a fájdalmamat, és bár neki is nagy szüksége volt támogatásra, mindig azt láttam, hogy vinné az én bánatomat is pluszban, csak hogy nekem könnyebb legyen. Úgy gondolom, hogy a közösen viselt balszerencse, vagy akár tragédia vagy igazán közel hozza a párokat, vagy többé kevésbé megviseli a kapcsolatot, de mindenképpen nyomot hagy. Nagyon szerencsésnek tartom magamat, hogy azt mondhatom, nekünk jót tett, mi jól  jöttünk ki belőle, és egy olyan értékes kötelék, barátság, cinkosság alakult ki közöttünk, amit nem szeretnék nagyon sokáig totálisan a háttérbe szorítani, pláne nem teljesen elveszíteni. Csak valahogy olyan megfoghatatlan dolog, hogy mi lesz, ha itt lesz Csemetli, mit is fogok akkor majd gondolni, hogy fogok magunkhoz hozzáállni, és nagyon elszomorít és tehetetlennek érzem magam néha, hogy egyszerűen képtelenség erre érzelmileg felkészülni. Tudom vagyis hát  őszintén remélem, hogy elborul majd az én agyam is, hogy teljesen más tudatállapotba kerülök, de vajon nekem eszembe jut majd azért egyszer, hogy foglalkozzak magunkkal is? Hagyjak majd el üzeneteket, amiket május, június környéken találok meg, hogy emlékeztessem magamat arra, hogy a korábbi életemben ki volt a legjobb barátom, cinkostársam és szerelmem egyben? 

Más állapot?

Emlékszem még arra, mennyire nagyon vágytam rá, hogy terhes legyek és szerintem sosem fogom elfelejteni életem meddő időszakát. Leginkább én is gyereket nevelni szerettem volna igazán, de  elmondhatom, hogy ezután jobban vágytam a terhességet és magát a szülést átélni, mint kimondottan a  vérszerinti gyereket. Valahogy sosem éreztem késztetést arra, hogy mindenképpen a mi génjeink legyenek továbbörökítve, ráadásul tudom, hogy pontosan ugyanannyi ráhatásom van arra, milyen "tulajdonságok" kerüljenek továbbörökítésre tőlem vagy a férjemtől a leendő gyerekünkre, mint mondjuk a szomszéd gyerekére. Nem beszélve arról, hogy mi sem és a családunk sem tökéletes, biztos vagyok benne, hogy senki és senkié sem az.  Persze nekem is eszembe jutott a béranyaság, de valahogy belül mindig tudtam, hogy az sem segítene igazán rajtam, úgyhogy én azt hamar elvetettem. A mai napig azt vallom, hogy számomra ezért volt végül  viszonylag könnyű elfogadni az örökbefogadást, mert nem a vérszerinti gyerekre vágytam mindenáron, és mert úgy érzem rendesen sikerült meggyászolni a kudarcaimat, sosem én voltam az, aki egyik sikertelenség után másnap már felállt, és mosolyogva nézte, hogy hogyan tovább. Nekem mindig több idő kellett, hogy kikaparjam magamat a szarból, mint másnak. De ez utóbbi más lapra tartozik. 

Most itt vagyok terhesen, és sokat gondolkodom, azon mi is az, amit érzek? Valamelyik nap azt mondta egyik barátnőm, hogy ő imádott terhes lenni. Bennem eddig még nem fogalmazódott meg, hogy imádok-e terhes lenni, és hogy valójában, lecsupaszítva az egészet, csak a tényeket nézve, milyen állapotban is érzem magam. Mert persze, hogy imádom, hogy már most itt van velem Csemetli. Az hogy érzem, ahogy mozog, sokkal nagyobb élmény számomra, mint mondjuk hallani a szívhangot, amire annyira vágytam korábban, és amitől annyira sírtam, hogy nekem végül ez megadatott. A mai napig nem tudom mosoly nélkül hagyni, ha megmozdul és egyből ott is a kezem, hogy érezzem őt azon keresztül is. Annak ellenére, hogy már legalább a 16. hét óta érzem, hogy mozog, a mai napig hihetetlen, hogy egy igazi élőlény van bennem és borzasztó nagy csodának és szerencsének tartom már azt, hogy valaki képes megfoganni, hát még megszületni! Amikor először éreztem, hogy a kis fenekét dudorítja ki jobb oldalon, annyira meghatódtam, hogy nem akartam elengedni és mindennél jobban szerettem volna odahajolni és alaposan megpuszilgatni! Jó érzés, hogy bárhová megyek, jön velem, és annyira szeretném felvenni vele a kapcsolatot, hogy hamarosan zenét hallgattatok vele, és már mesét is olvasok neki. Szóval nem mondhatom, hogy hidegen hagy a jelenléte. De hogy maga a terhesség imádnivaló-e? Hát szerintem semmi különös. Pedig nincs nehéz terhességem, nem panaszkodhatom. Minden okom meg lenne rá, hogy azt mondjam, imádok terhes lenni, de én semmi rendkívülit nem érzek és eszembe sem jutott volna ezen gondolkodni, ha a barátnőm nem jelenti ezt ki, magamtól biztosan nem is tűnődnék el ezen. Minden csuda mozgást beleértve, valamint azt, hogy belehalnék, ha őt elveszteném, én a mai napig azt mondom, hogy ha kimaradt volna maga a terhesség az életemből, hát akkor kimaradt volna, és indultunk volna a kórházból, szóval azt hiszem, tényleg jól sikerült feldolgoznom a meddőségemet. 

Amikor idén februárban elmondtam a legközelebbi barátaimnak az örökbefogadást, minden találkakor ez volt a téma, mindenki szeretett erről beszélni, és én is nagyon lelkes voltam. Már nem emlékszem hogyan, de feljött az a téma is, hogy más helyett kihordani egy gyereket. Minden ismerősöm, aki volt terhes azt mondta, képtelen lenne, még a szeretett tesója gyerekét sem tudná kihordani pusztán csak azért nem, mert a 9 hónap terhesség után elképzelhetetlen lenne számukra, hogy odaadják a gyereket másnak, akkor sem, ha az a családban maradna, és akkor sem, ha a legjobban szeretett testvérüknek csak így lehetne gyereke. Én minden további nélkül azt mondtam, hogy megtenném a testvéremért. Biztos, hogy azért is, mert tudom, milyen kegyetlen dolog a meddőség, de azért is, mert túltettem magam ezen a terhesség dolgon, és nem misztifikálom túl, de láttam persze rajtuk, hogy könnyű ezt úgy kijelentenem, hogy nem érzetem még, milyen terhesnek lenni. Most a terhességem több mint a felénél ugyanúgy azt mondom, hogy csupán a terhesség állapota nem tartana vissza attól, hogy ezt megtegyem bár valóban nem sok, de egy-két igazán fontos emberért az életemben, legfőképpen az imádott testvéremért. Emellett nem vitatom azt sem, hogy az együtt töltött 9 hónap miatt egy igazán különleges kapcsolat lenne hármunk között. Nem tudom, hogy ez a véleményem fog-e változni a terhesség végéig.

Valószínűleg azért is van, hogy bosszant, ha valaki indokolatlanul túlreagálja a terhességet. Én sok ismerősömtől hallottam panaszt, hogy micsoda dolog, hogy nem adják át a helyet a kismamáknak, vagy engem is sokan (túl)kímélni akarnak, és minden privilégiumban részesíteni, mert én most terhes vagyok és ez egy más állapot. Azt is tudom, hogy sok kismama ismerősöm elvárta, hogy csak a terhesség miatt őt bizonyos dolgokban előnyben részesítsék. Engem ez meddőként kimondottan bosszantott, de még most sem tudok azonosulni vele. Tudom jól, hogy ezerszer nehezebb sorsok utaznak a villamoson nagy has nélkül, teljesen észrevétlenül, egy-egy normális, komplikációmentes terhesnél. 

Többek között, mikor bejelentettem a terhességemet, bosszantó volt azt is hallani, hogy bár szerencsére nem sokan, de voltak akik, azt mondták, örülnek, hogy nem örökbefogadott gyerekünk lett, mert ők most már bevallják, de el sem tudják képzeni, hogy lehet egy nem vérszerinti gyereket szeretni, meg olyat, akit nem ők szültek. El_sem_tudják_képzelni. Én meg egyszerűen azt nem tudom felfogni, hogy évek óta gyereket nevelő anyák, hogy nem gondolkodtak el még soha, de soha azon, hogy a szeretet nem a génjeikkel és a vérszerintiséggel alakul ki. Meggyőződésem, hogy egy kismama sem venné észre, ha szülés után másik gyereket tennének a mellkasára, ugyanúgy sírna felette meghatódva és borzasztó nagy szeretettel nevelgetné egész életében. Terhesség ide, vérszerinti gyerek a hasamban oda, nekem az égvilágon semmit sem változott a véleményem ezzel az egész dologgal kapcsolatban, valahogyan ez a más állapot sem tudta átkattintani az agyamat, és büszkén mondom el ezeknek az embereknek, hogy talán lesz még örökbefogadott gyerekünk is, aki miatt boldogan és mosolyogva szakítom meg a kapcsolatot az ilyen kijelentéseket tevő, korlátolt gondolkodású  ismerőseimmel. 

Valószínűleg a már korábban átalakult gondolkodásom miatt van az, hogy mostmár az agyamra megy a szülés (túl)misztifikálása is, amiből szintén borzasztó sokat kapok az utóbbi időben. Nekem, akinek éveken át ez volt a legnagyobb vágya. Volt, aki azt mondta, hogy maga a szülés egy csoda, egy az egész életemet megváltoztató élmény lesz, ha jól sikerül. Az_egész_életet_megváltóztató_élmény. Volt, aki úgy nyilatkozott, hogy a világ legnagyobb teljesítménye szülni. Igen! A_világ_legnagyobb_teljesítménye. Nem vitatom, könnyelmű dolog részemről megkérdőjelezni ezeket az állításokat úgy, hogy még nem is szültem. Ám egyszerűen mégis óriási szavaknak tartom ezeket a nyilatkozatokat és éppoly könnyelműnek gondolom kijelenteni a fentieket, mint mindenkire érvényes igazságokat, mint a saját hitetlenkedésemet. Nem beszélve arról, hogy számomra nagyon lekicsinylőnek hangzik az egész, mintha azok semmit sem tudnának az élet komoly megpróbáltatásairól, nagy teljesítményekről, akiknek valamiért sosem lehet a szülésben részük. Egyébként valóban nincs afelől kétségem, hogy ez komolyan meghatározó élmény akár egy egész életre nézve, annak például biztosan az, akinek nem sikerült jól, és a szülési komplikációk miatt lett beteg a gyereke egész életre, aki nem élt még túl komoly tragédiákat, háborút, mélyszegénységet,  nem úszott meg halálos balesetet, nem épült még fel általában halálos kimenetelű betegségből és mondjuk nem kellett még túlélnie a saját gyerekét. Persze sorolhatnám még, mert egyelőre nagyobb megpróbáltatásnak, teljesítménynek és életet megváltoztató élménynek képzelem például már egy züllés szélén álló, nehézen kezelhető tini gyerek éveken át tartó nevelgetését, vagy egy súlyosan beteg gyerek évekig tartó ápolását is. Szerencsére nekem sem volt részem a fent felsoroltak egyikében sem, talán ezért nekem is életet megváltoztató élmény lesz majd a szülés? Nem tudom.
Az én életemet és az egész értékrendemet egyelőre csak a meddőség és a vele járó középsúlyos depresszió változtatta meg,- ami az előzőleg felsoroltakhoz képest piszlicsáré dolog-, de mondjuk az annyira, hogy végül le tudtam mondani a  legnagyobb vágyamról, a terhességről, és a szülésről is, ezért én most képtelen vagyok túl sokat gondolni ezekbe a dolgokba és el sem tudom képzelni, mi mindent változtatna még meg úgy értem, hogy az egész életemre kihatóan és akkor, ha természetesen jól sikerül és megússzuk mindketten egészségesen. (Mármint szimplán csak maga az a esemény, nem pedig annak a következménye, hogy lesz egy gyerekünk, mert ez utóbbi valószínűleg mindent meg fog változtatni.) Hát én éppúgy kíváncsian várom ezt is, mint az utána következő részeket. Remélem, nem halok majd bele, és ki tudom majd elemezni:)

Izgi

Az lett végül az eredmény, hogy akkor most van két hetem, hogy rittyentsek egy gyönyörű szép vércukornaplót, és ha nem lesz jobb, mint az előző, akkor jön az inzulin, mert diéta mellett tényleg nem túl jók az értékek, ráadásul ami rosszabb, mint maga a terhelés, hogy gyakorta mérek 8 feletti cukrot diétás menü mellett is és ez nem jó. Kicsit berezeltem, pedig nem félek a tűtől, de azért mégsem hiányzik plusz egy a heparin mellé. A lényeg, hogy határeset vagyok, a kaján szerencsére nem kell csökkenteni, nincs is mit rajta igazából, hanem valami más terhesen is végezhető mozgásformát kell kitalálni, ami mondjuk kicsit több, mint az előző terhes tornám, amire már majdnem meditálni szoktam, najó nem, mert az ujjaim mozognak közben. Szerintem így menni fog a javulás, de azért mégis izgalmas időszak lesz ez. Juj. 

Éhes vagyok!

Azt hittem, hogy majd, amikor itthon leszek tele leszek idővel, és majd jó sokat fogok írni, de úgy látom nem így lett. Nem azért van ez, mert csak panaszkodni tudok, vagy mert csak depressziósan van mondanivalóm, mert közben meg rengeteg dolog foglalkoztat, amiről írhatnék. Viszont egyszerűen azt sem tudom, hol áll a fejem. Úgy néz ki, hogy még a kötelező vérvételekre is alig tudok időt szánni (???), és a kismama-féle-fog-ellenőrzésre meg végképp nem tudom mikor jutok el, de egyelőre sajnálom rá az időt. Én nem tudom, miért gondolták a munkatársaim, hogy majd munka nélkül halálra unom magam itthon. Egyelőre nagyon boldog vagyok, hogy végre úgy döntöttem, hogy vége a melónak, mert fogalmam sincsen, hogy állnék, ha még 11-12 órák elmennének a munkával is. Persze alapvetően kellemesen telnek a napjaim, csak mindig van valami. Olyan mintha rohanna az idő, még az is eszembe jutott, hogy nem is biztos, hogy minden belefér majd a Csemetli születéséig, amit beterveztem. Közben meg, ha arra gondolok, hogy még csak a 25. hétnél tartunk, és jaj, még mindig rettegek attól, hogy mi lesz, ha most szülitek meg, idő előtt, akkor meg rájövök, hogy mégsem szalad annyira, sőt, talán meg is állt. Szóval tényleg nem értem, hogy a fenében van ez. 

Az is biztos, hogy minden annyira jó most. Kivéve, hogy alaposan megjött az étvágyam. Emlékszem, hogy a 16. hét környékén voltam cukorterhelésen legutóbb, és arra azt mondta az endokrinológus, hogy hát nagyon-nagyon fegyelmezetten kell tartanom a diétát, hogy rendben is maradjon. Mondtam is neki, hogy engem cseppet se féltsen, mert szerintem ez nekem baromira jól megy. Ő megmondta, hogy terhességben azért ez nem mindig egyszerű, de én csak legyintettem, hogy ugyan már, engem nem ismer, már 6 éve űzöm az ipart, ha valaki, akkor én tudom, mi az a diéta, és tartani is tudom. Háááát basszus.... Mit is mondhatnék most, kurva éhes vagyok. Persze tartom a diétát, de hát fele se tréfa ennek. Néha sírnom kell, amikor ránézek az ebédre, és látom, hogy kb 5* annyit is meg tudnék enni valójában. Számolom a perceket a következő étkezésig, de az a baj, hogy az a  3 óra rengeteg ám, és nekem ezalatt nagyon sok ötletem lesz, hogy mit ehetnék, de abból nem ehetek meg mindent.  Van is már egy listám, milyen menüt kérek a kórházba szülés után. Gondolom mondanom sem kell, hogy extra nagy mennyiség, és nem is diétás. Persze valószínűleg nem nagy zabáláshoz lesz kedvem, de azért jó ábrándozni most erről. Elkezdtem hízni is a 22. hét után, ami azért várható is volt már, és szerencsére nem  is szállt még el, de gondolom, hogy csak most jön a java. Persze véletlenül sem az alkatom érdekel, de ugye nálam a hízás mindig a felborult anyagcsere jele, ami most nagyon nem jönne jól terhességben, úgyhogy izgulok, óvatos vagyok, és figyelek, hogy ez se szálljon el. Nem akarom, hogy baja legyen Csemetlinek. Szóval nagy nehezen eljutottam a 24. heti cukorterhelésre is, és diéta ide vagy oda, azért romlottak az értékek a 16. héthez képest (mondjuk az éhezésemből számítottam erre).

Vc 0' - 4.8

Vc 60' - 8.2

Vc 120' - 7.4

Inzu 0' - 3.8

Inzu 60' - 43

Inzu 120' - 71

Egyértelmű, hogy erre diétázni kell, ha valaki nem tette ezt előtte, de mi van akkor, ha diéta mellett ilyen rossz? És még éhezek is mellette. Legalább lennék jóllakott ezzel az eredménnyel. Most komolyan sírok, ha az lesz a doki válasza, hogy egyek kevesebbet még ennél is. Na, majd kiderül, lassan hozzá is eljutok. 

Most rohanok, mondanom sem kell, végre eszek, kész az ebéd! :)

Karrier

Már legalább százszor szerettem volna írni erről a témáról, de egyszerűen annyira sokfelől lehet megközelíteni, hogy mindig csak egy nagy kavarodás született a fejemben, sohasem maga a poszt. Megpróbálom most, a terhesség miatt úgyis aktuálissá vált egy - két dolog.
Az, hogy mit jelent számomra a karrier nagyjából úgy változik bennem, ahogy az élethelyzetem változik, sosem állandó. Mikor kiestem az egyetemről, én is, mint nagyon sok fiatal, tele ambícióval indultam neki a munka világának. Ha vissza gondolok az első állásinterjúimra most már sokszor magam is csodálkozom azon, hogy azokban az időkben még milyen nagy energiával és hittel, indultam neki a munkaerőpiacnak. Megmondom őszintén, ma már nem is csodálkozom, hogy végül mindenhová felvettek, ahová be akartam kerülni. Nem volt sok munkahelyem, de mindig tudtam, hogy merre akarok menni, és nagyon céltudatosan alakítottam a karrieremet, ami mondjuk nálam sosem a hierarchikus mozgást jelentette a pozíciókban, azaz sosem volt célom semmilyen szintű vezetővé válás, számomra mindig sokkal többet jelentett, hogy a szakmám specialistájává váljak, mint hogy beosztott kollégák, sokszor cseppet sem szakmai jellegű problémáival és általában számomra óvodás szintű konfliktusaival foglalkozzam az időm elég nagy részében. Valljuk be, én erre nem vagyok alkalmas. Mindegy is, mert a saját terveim, azaz hogy jó szakemberre válhassak talán egész jó úton, egész  jó irányba haladtak. Már le se merem írni, milyen sok éve megtaláltam azt a céget, aminek a kultúrájával nagy mértékben tudok azonosulni, a lehetőségek száma számtalan, és nagyon sok múlik rajtam, hogy mivé fejlődik maga a cég azon szakmai területen, amiben én dolgozom és hogy én magam mivé válok ebben. Büszke voltam arra is, hogy nagyjából a meddőségi küzdelmeim első 2-3 évében a lelkesedésem - kisebb hullámvölgyeket leszámítva - nem sokat változott, biztos vagyok benne, hogy akkor még nagyon jól külön tudtam választani a munkát a magánéletemtől. Nagyjából a 3. vetéléseimig azt hiszem tényleg egészen jól viseltem ezt a dolgot, aztán mondhatni, hogy elindultam a lejtőn, és a 4. vetélésem után pedig már cseppet sem érdekelt, mivé válok én ebben a cégben és hogy hová jutok el ebben a szakmában. Nem hajtottam az újdonságokat, és én magam sem fektettem sem időt sem energiát a saját fejődésembe, maximum annyit, ami mindenképpen muszáj volt, ugyanis minden időmet és lelki energiámat elvette a hónapról hónapra tartó küzdelem, a középsúlyos depresszió és a kudarcaim utáni felépülésem. Egyetlen dolog érdekelt már csak, ez pedig az, hogy végre egy terhesség által kikerülhessek ebből a mókuskerékből, és felejtsem el egy időre a munka világát.
Sokan mondják, hogy miután megszületett a gyerekük sok minden változott a karrierükben, mert már nem volt annyi idejük és a lehetőségük kiteljesedni a munkában, hiszen teljesen felborult a prioritás. Számomra a megváltozott prioritás érzése sajnos egy kicsit korábban érkezett el,  mint ahogy kipottyant volna a gyerek, így még éveket "kellett" annak ellenére dolgoznom, hogy lelkileg ez cseppet sem volt könnyű, a munka mennyiségét tekintve még igazán megterhelő is volt. Tudtam, hogy ez így nem jó, és rettentően frusztrált is, hogy sokkal jobb lehetnék, mint ami azokban a pillanatokban voltam, és kellett is volna tennem ezért, de az erőm egyszerűen kevés volt ehhez. Ha tehettem volna és ha ez Magyarországon könnyen kivitelezhető lenne, legszívesebben elmentem volna azokban az időkben egy fél év fizetés nélküli szabadságra, hogy csak a gyerekcsinálásra tudjak koncentrálni, hogy ne kelljen se a munkát se a munkával kapcsolatos lelkiismeretemet összeegyeztetni a magánéletemmel.  Mindig csodálattal néztem azokat a sorstársaimat, akik a munkában regenerálódtak a kudarcaikból, és ugyanolyan keményen és motiváltan tudtak dolgozni, mintha mi sem történt volna velük a magánéletükben. Sőt, hallottam olyanról is, aki kimondottan ezekben az időkben ért el nagy eredményeket, mert hajtotta, hogy legalább a munkában vannak sikerei. Szerettem volna, ha rajtam is inkább így jön ki a kudarc, de megmondom őszintén engem egyetlen egy siker érdekelt, az pedig az, hogy teherbe essek és én inkább egy teljesen átlagos munkavállalóvá váltam, aki nem emelkedett ki a többiek közül. Pontosan olyanná, amilyenné nem akartam válni sohasem, amikor kiestem az egyetemről. És nem volt mellettem gyerek, aki mögé bújhattam volna, és vele megmagyarázhattam volna mind magam mind mások számára a prioritás változást. Azok számára, akik nem tudták, hogy milyen magánéleti problémák húzódnak a lelkesedésem hiánya mögött, érthetetlen lehetett a hozzáállásom. Szerintem sokan gondolhatták, hogy itt van ez a fiatal lány, akinek nincs gyereke, ezért ideje mint a tenger, tele lenne energiával, hogy karrierje "csúcsára" jusson, mégsem tesz érte egy tapodtat sem. Sokszor néztem így magam kívülről, és nem tetszett, amit láttam. Volt akiknek bevallottam a lelkesedésem hiányát, de nem sorolva mögé a magánéleti okokat, tőlük mindig azt a tanácsot kaptam, hogy váltsak. De hát hová menekülhettem volna? A kudarcaimat vittem volna egy másik céghez is, és csak még jobban frusztrált volna a lombikok összeegyeztetése az új munkakörrel, valamint az, hogy teljesítenem kell, és nekem ehhez még sincs annyi erőm, mint kellene.
Most pedig itt vagyok terhesen, 6 évvel ezelőtti álmomtól már csak pár hónap választ el, és bár lelkileg teljesen - pozitív értelemben vett - felfokozott állapotban vagyok, és nyugodtan kihasználhatnám ezt az erős időszakot, és befektethetném a munkába, de megmondom őszintén most meg sem gondolataimban, sem időben nem vagyok képes dolgozni, a legfontosabbról azaz a koraszüléstől való félelemről meg ne is beszéljünk. Nagyon ijesztő, hogy közel félidősen is, mennyire lefáradva és kimerülten értem haza, kívántam, hogy vízszintesen feküdve töltsem el az alvásig fennmaradó időt, így gyakorlatilag semmire sem voltam már képes a hétköznapokon, pedig rengeteg tervem van. Ezen az otthoni munka sem változtatott, mert bár annak csak az előnyeit tudom felsorolni, én magam órában többet dolgoztam, mintha bejártam volna, ugyanis tudtam, hogy a kanapétól csak pár méter választ el, ezért annyira nem siettem lezárni a feladatokat, még hajtott is, hogy mennyire hatékony vagyok, és észre sem vettem, sokszor mennyire kimerültem otthon is. Ezért úgy döntöttem, hogy most már teljesen abbahagyom a munkát. Az orvosom erre már a kezdetektől fogva biztat és javasolja, de a lelkiismeretem és az, hogy én nagyon sokáig nem mertem a munkahelyem orrára kötni a terhességem, aztán persze meg az, hogy nem akartam egyik pillanatról a másikra otthagyni mindent, megakadályozott benne, hogy tényleg így is tegyek a kezdetektől. Mostantól viszont bízom benne, hogy elkezdődik életem legnyugalmasabb időszaka, hogy jó alaposan rápihenjek a február közepén bekövetkező apokalipszisre.  Hogy a GYES után mi lesz? Azt most nem tudom, és megmondom őszintén ez még baromira nem is foglalkoztat.

A Csemete neme pedig...

Hát, hát, nem is gondoltam volna, hogy majdnem teljesen egyértelműen ennyire fiús anyukának tűnök... :)

Az biztos volt nekünk mindig is, hogy teljesen mindegy, mi a neme. Sokszor vizsgáltam magam, hogy érzem-e valamelyiket előrébb, de hát nem. 

Az is tény, hogy én magam nem vagyok kimondottan az a túl csajos típus, de hát higgyétek el, örömmel és boldogan leszek én kislányos anyuka is :)

Vajon mi lehet a neme?

Először a 16. héten tippelte meg a saját orvosom, hogy mi a neme. És mi nagyon, de nagyon boldogok voltunk. Ráadásul többen mondták, hogy én kimondottan "ilyen nemű gyerekes" anyuka vagyok, azaz pont ezt a nemet képzelték hozzám. Aztán legközelebb a 18. heti genetikai ultrahangon mondta meg biztosra a genetikus-nőgyógyász, hogy nem az a neme, mint amit megtippelt a saját orvos a 16. héten, merthogy egyértelműen látszik, hogy mi a neme, nem is érti ezt a tippet. És mi nagyon, de nagyon boldogok voltunk. Ettől hírtől is, pont ugyanannyira leírhatatlanul boldogok, mint a 16. heti hírtől. Ráadásul többen mondták, hogy én kimondottan "ilyen nemű gyerekes" anyuka vagyok, azaz pont ezt a nemet képzelték hozzám.

De akkor vajon mi lehet a neme? :)

Égbe pottyant vese

Szóval nincsen másik vese, a diagnózis maradt, megerősítették a kontrollon is, hogy a képződmény a működésképtelen másik vese, aminek a nagysága ugyan nőtt (bíztam benne, hogy majd azért csökken, bármi is lesz az), de elvileg ez nem probléma, ettől függetlenül van rá esély, hogy egyszer felszívódik. Jó, ha minden ultrahang alatt majd ránézünk, de persze, majd ha megszületik a Csemete, akkor kell vele igazán foglalkozni. Egyrészt folyamatosan kontrollálni, hogy a másik vese működjön mindig jól, másrészt pedig, ha ez a képződmény nem szívódik fel, akkor elképzelhető, hogy műteni kell, de ez persze nem 100%. Semmi sem 100%. Ezzel együtt lehet élni teljes, egészséges életet fizikailag, testileg, lelkileg, és azt hiszem, ez most a legfontosabb. 

Nehéz meghatározni az érzéseimet ezzel kapcsolatban, mert egyrészt mindig azt kívánom, az összes születni készülő gyereknek, hogy kompletten, egészségesen jöjjön a világra, hiszen az égvilágon még semmit sem tett önként az életmódjával azért, hogy ezt ne érdemelje meg mindegyik csak úgy. Szomorú, hogy ez nem mindig így történik, és persze azon töröm a fejem, mit rontottam el, hogy ez nálunk így alakult. Másrészt viszont, amikor az ember napokig, hetekig bizonytalanságban él, és már minden megfordul a fejében, akkor örül annak is, és baromira hálás már azért is, hogy nem derült ki valamilyen szörnyű, végzetes probléma, és hogy végülis csak ennyi a diagnózis. 

Veszélyes víz ez a terhesség, kiszámíthatatlan, ahol bármikor bármi megtörténhet. Végtelen nagy szerencse kell már ahhoz is, hogy valaki megfoganjon, megszülessen időben, nem pedig korábban, az pedig a világ legnagyobb ajándéka, ha mindennek tetejében ráadásul teljesen kompletten, és egészségesen jön a világra. Az biztos, hogy én nagyon hálás leszek, ha tényleg csak ennyi most a gond vele és ennél rosszabb sosem derül majd ki.

18. heti izzadás

Hát végülis tündérmesébe illő nem volt az ultrahang. A jó hír azért az, hogy megnyugtatott a doktornő, hogy nem kell tájékoztatnia a terhességmegszakítás lehetőségéről, akkora baj egyelőre nincs. Minden szerve rendben van, már amije van, mert az egyik rossz hír az, hogy sajnos csak egy veséje van. Ez önmagában még nem is lenne olyan óriási baj, hiszen el lehet élni egy vesével, de a másik rossz hír az, hogy medencéjében talált egy képződményt tele vízzel és cisztával, amiről nem tudta megállapítani, hogy pontosan mi, valószínűsíthető, hogy a másik (hiányzó) vese szállt le oda, de lehet valami más, mert nagyobb volt, mint ilyenkor a vese. Nagyon gyakori a veserendellenesség akár már magzati korban, és azt is elmondta, hogy ami van neki, az nagyon jól működik, szóval ha az a képződmény a hiányzó vese, akkor azért nem kell az ördögöt a falra festeni. De két hét múlvára visszarendelt, mert persze semmi sem biztos még, és én azt hiszem, hogy két hétig most szétagyalom magam. 

Szerintem egy órát voltam bent, csurom víz lettem, és olykor folytak a könnyeim. 

Hozzám nőtt már ez a Csemete, és valami természet felett álló érzékemmel úgy hiszem, hogy minden rendben lesz, de az agyam mégis azt diktálja, hogy sosem lehet megnyugodni.

Hát meglátjuk két hét múlva, szóval egy örökkévalóság múlva jelentkezem.

Félelem és rettegés Terhességben

Holnap megint genetikai ultrahang. A 12. heti után közvetlenül az jutott eszembe, hogy nem, ennyire biztosan nem fogok már izgulni többet legalábbis a terhesség alatt nem, mert ennél jobban nem lehet izgulni már. Az eszembe sem jutott, hogy minél távolabb jutunk, annál nagyobb a tét, és én annál jobban nem akarom elveszíteni ezt a Csemetét. Az meg pláne nem jutott eszembe, hogy mindig, de tényleg MINDIG létezik nagyobb izgalom.

Kezd elmenni az eszem, és egyre inkább úgy gondolom, hogy nem biológiai okok miatt javasolt a 20-as éveink elején szülni, hanem egyszerűen azért, mert nem parázod végig az egészet, és legtöbb esetben meg sem fordul a fejedben, hogy bármi gond lehet. Sőt, szerintem a szülés alatti - állítólag - világ legnagyobb fizikai fájdalma is csupán azon lélektani okból létezik, hogy ne legyen időd, energiád, lélekjelenléted azon parázni, hogy valami végleges komplikáció lép fel, hanem hogy csak arra tudj koncentrálni, hogy legyen már vége és jöjjön már ki végre.

Aztán még csak be sem vehetek semmit, hogy kicsit lenyugodjak.

Minden rendben

Minden rendben van, hamarosan jelentkezem, csak nagyon sok minden van, így a nyár végére. Lassan lenyugszanak körülöttem a dolgok és végre le tudok ülni egy hosszabb bejegyzésre. Köszi az érdeklődést ❤️

Nagy izgalom

Tudom, hogy még sok minden szörnyű dolog történhet és kiderülhet a terhesség 40 hete alatt, de valahogy akkor is egy komoly vízválasztónak találtam ezt a 12. heti ultrahangot. Talán azért voltam nagyon nyugodt ezidáig, mert tényleg felfoghatatlan ez az egész ami velünk történik, és bár belehaltam volna már kicsit abba is, ha mondjuk a 9. héten nem él a Csemete, de őszintén szólva nem lepődtem volna meg teljesen azon, ha mi nem jutunk el túl messzire. Viszont ahogy közeledett ez a vizsgálat úgy realizálódott bennem, hogy tényleg nagy esély van rá, hogy megszülessen ez a gyerek, és nevelhessük őt, óriási félelemmel töltött el, hogy ez az álom elmúlhat akár egy szempillantás alatt. Annyira szeretném, ha minden rendben lenne vele végig.

Szóval volt egy kis gyomorgörcs és félelem bennünk, az idő is baromira lassan telt, pláne a megelőző pár napok. Kombinált tesztet kértünk, egyrészt annak pár órán belül megvan az eredménye, és elsőre mindenhol leginkább ezt javasolják. Megmondom őszintén, jó hogy feküdni kell ezeken az ultrahang vizsgálatokon, mert szerintem az ájulás kerülgetett, amikor behívtak. Először annak örültem, hogy viszonylag hamar megláttam, hogy él a gyerek, pedig rettentő rosszak voltak a látási viszonyok. A doktornő azt mondta, olyan mintha lett volna már egy nagyobb hasi műtétem, vagy mondjuk a molettebb nőknek szokott az ultrahang ennyire rossz képet mutatni, de van pár eset mikor ez egy ilyen adottság. Molettnek ő sem vallott, de szerencsére most én sem magamat, így nem maradt más, mint az izomnövelés okozta kockahas :) Azért remélem, hogy ő elég tapasztalt ahhoz, hogy pontosan méregessen ilyen rossz látási viszonyok között is... Az ultrahangon minden rendben volt, mindene megvan a kis ficánkolónak, és minden érték határértekén belül volt. Már ezután bőgve hívtam fel az anyukámat és a barátnőmet is, akik szintén halálra izgulták magukat értünk és elmondtam pár imát, hogy a vérvétel is jó dolgokat jósoljon. Bár kissé szomorúan hívott be minket a biológus a konzultációra, amitől a férjem is meg én is elfehéredtünk, de szerencsére szuper eredményeket kaptunk. Bízom benne, hogy tényleg így van és így is marad végig. A nap további része csodálatos volt, szerintem a felhők felett jártunk-keltünk és valahogy minden olyan könnyű volt. El is mondtam a terhességet még két nagyon közeli barátnőmnek, akikkel percekig bőgtünk együtt a telefonban. Senki sem hitte már el, hogy ez velünk megtörténhet és hihetetlen volt hallani és érezni azt a boldogságot és szeretet, ami belőlük is áradt. 

Bárcsak továbbra is minden ilyen sima ügy lenne...

13+2 hét.