Vajon meddig éri meg elmenni?

Mostani ciklusban olyan erős tüneteket produkáltam, hogy megint úgy volt, talán reménykedhetek picit egy pozitív tesztben, de azt hiszem, ha tényleg jól éreztem és valami valóban el is indult, akkor ismét megállhatott a továbbfejlődésben. Persze természetesen nem vagyok elkeseredve, hiszen nincsen semmi okom rá, még ha pozitívat is teszteltem volna, az sem biztosíték nálam semmire. Csak azért írtam ezt le, mert ezzel a havi kis affairral döntöttem úgy, hogy kipróbálom a Naltrexonet, már az sem érdekel, hogy mi lesz az alloimmun eredménye. Semmi értelme a márciusi lombiknak támogatás nélkül, pedig bevallom, motoszkált bennem valami olyasmi, hogy talán érdemes lenne kipróbálni minden nélkül, mert annyi pozitív történetet hall az ember. 
Ennek kapcsán gondolkodtam a minap arról, hogy hová is jutottam és, hogy egyébként mindig milyen nehéz nekem dönteni ezen szerek beszedéséről. Merthogy olvastam, valaki írta egy külföldi fórumon, hogy milyen biztonságos ez a szer és hogy ne gondolja senki, hogy ő maga beszedte volna, ha nem lenne az. Szívesen megkérdeztem volna, hogy azt ugyan honnan szedte, hogy biztonságos? Magam akkor mernék ilyet kijelenteni, ha tudnám, felnőtt már rajta több millió gyerek és egészségesek (najó legyen csak több ezer gyerek). De vajon hány Naltrexone-os gyerek nőhetett már fel a világban? Gyanítom nem olyan sok, akik meg már elértek egy bizonyos kort (gondolom akkor max 10-12 évesek lehetnek körülbelül), azokról csak az Isten tudja, hogy egészségesek-e. Addig azt mondhatom, hogy valakik azt állítják, biztonságos.  Vagy hogy a többség azt állítja, biztonságos. Még az orvosok sem értenek egyet sokszor sokkal régebbi szerek, kezelések biztonságosságával kapcsolatban sem, nem hogy a kísérleti kezelések esetében. 
Emlékszem, 1 éve próbálkoztunk, amikor kiderült a spermaölés és amire azt mondta a nőgyógyászom, hogy vagy szteroidot szedek vagy inszemináció lesz a megoldás. Hogy ki voltam akadva, hogy olyan kemény gyógyszert kell szednem terhesen, mint a szteroid...! Merthogy azt gondoltam akkor, hogy az inszemináció még rosszabb gyógyszerezéssel jár, meg az milyen mesterséges, azzal várjunk, hát próbáljuk ki a szteroidot inkább. Aztán végül milyen jól sikerült belejönnöm a szteroid szedésébe is ugyebár. Toltam egy évig. Gondoltam is én akkor, hogy a rosszabbnak vélt inszeminációt úgy fogom végül várni majd, mint a Messiást! (Meg azt, hogy az egy éves szteroid kúrához képest az inszemináció tulajdonképpen egy felhőtlen kacagással töltött wellness hétvége.) Gondoltam is én akkor, hogy olyan faszán megbarátkozok majd a lombik során szurkált jó adag hormonokkal, hogy nem is elégszem meg eggyel, készülök a következőre! Azt meg álmomban nem hittem volna, hogy eljön az idő majd, amikor olyan szerek szedésére kell elszánnom magam, amit alapesetben heroin függőknek adnak. Persze nagyon is örülök neki, hogy tart ott a tudomány, hogy rájöttek arra, hogy vele a meddőség terén is sikerek érhetők el, nekem most meg ez egy újabb lehetőség. Félreértés ne essék, nem vagyok egyáltalán gyógyszerellenes. Sőt, engem baromira tud bosszantani, ha valaki már szélsőségesen az. Egyszerűen én csak az a fajta vagyok, aki nem ész nélkül kapkodja be őket, mindig elolvassa a betegtájékoztatót, és abban az esetben, ha valamelyik doki valami új gyógyszert akar felírni, akkor én vagyok az, aki mindig tájékoztatom aktuális kezelőorvosomat arról, hogy egyébként azon kívül még milyen cuccokat tolok éppen, hogy tudjon róla és figyelmeztessen, ha valamelyik gyógyszer nem kombinálható a másikkal. Óvatos vagyok, én ezt talán így mondanám. A terhesen szedett gyógyszerekkel, kapott kezelésekkel meg sokkal inkább az vagyok, hiszen legkevésbé az én életemről van akkor már szó. A Naltrexone-t a 12. hétig javasolják szedni. 
Tudom, természetesen senki nem tudhatja, hogy a bárhogyan is fogant gyereke 10-20-30-40-50-60 évesen is egészséges lesz-e, de én vajon meg fogok bocsátani magamnak, ha esetleg egyszer kiderül, hogy a gyerekem baját a terhesen (is) szedett Naltrexone vagy mondjuk az IVIG okozta (ha esetleg még arra is sor kerül)? És azt vajon meg tudnám bocsátani magamnak, ha 20 év múlva kiderül, hogy ezekkel tényleg semmi probléma nincsen, én pedig nem kockáztattam és szültem gyereket, azért mert teljesen bizalmatlan voltam? Vajon megéri bármit kipróbálni, bármeddig elmenni? Valószínűleg sokan (köztük én is) azt válaszoljak erre, hogy természetesen bármit azért nem. De vajon akkor ki mondja meg, hogy hol van a határ? És ha valaki meg is mondja, hogy hol van, az hogy lehet benne biztos, hogy tényleg ott van-e? Mindenesetre én nem tudom, hol kezdődik a bármi, a bármeddig, és hol van a végük, viszont úgy érzem, hogy ahogy telnek az évek, folyamatosan tolom arrébb a saját határvonalamat, mindemellett pedig csak bízni tudok benne, hogy nem lesz ezzel semmi baj és mindent jól csinálok.