Boldog Új Reményeket!

Nem a 2016-os volt életem legszebb karácsonya. Valahogyan november végén, december elején sokkal, de sokkal szebbet képzeltem el, például hogy mondjuk ott állunk a fa előtt az egész családommal, bontjuk az ajándékokat, mi meg mondjuk a férjemmel, hogy van még egy, és már a mosolyomból látja az anyukám, hogy örömhírt készülünk közölni, és már potyognak is a könnyei, erre persze az enyémek is, mielőtt bármit is mondhatnék, de hát nem volt ilyen giccses, mondom, nem ez volt életem legszebb karácsonya. Mondjuk az én könnyeim potyogtak azért párszor, csak nem örömömben. Van ilyen is, de túl lehet élni, egyszer minden elmúlik, elmúlt ez is, és nekünk sem lesz mindig ilyen, mert lesz ez még jobb is.

Emlékszem 2015-ben a 4. biokémiai terhességem után annyira magam alatt voltam. Március volt és én tudtam, hogy annak az évnek annyi, hogy vissza kell mennünk Fülöphöz és a hónapokon át tartó vizsgálatok alatt nem próbálkozhatunk, amit én olyan tragikusnak láttam, hiszen még csak reménykedni sem reménykedhettem abban, hogy esetleg valami csoda folytán terhes leszek. Úgy gondoltam, minden erőmre szükség lesz, hogy túléljem azt az évet, ami hosszúnak és szomorúnak ígérkezett akkor márciusban. Mostanában már azt érzem, hogy a reményhez sokkal több erő kell. Sokkal megerőltetőbb eljutni addig, hogy egy-egy kudarc után újból reménykedni tudjak és lássam, hogy vannak lehetőségeim, mint a reménytelenséghez. Tényleg jó ideig nem láttam azt, hogy most akkor merre tovább, és mostanában sokat hezitáltam a feladáson. Aztán arra jutottam, hogy úgysem fogom még. Eddig 2 stimulációm volt, még biztosan teszek pár próbát. Csak kár, hogy nálam nem elég annyi, hogy egyszerűen fellövöldözzük az embriókat és várjuk a csodát.

Hogy mi lesz pontosan, azt persze nem tudom még. Először is teszek egy utolsó kísérletet az inzulinom rendezésére. Karácsony előtt elmentem egy vércukorterhelésre, hogy megnézzem hogyan hat a kevesebb, és lassú felszívódású metformin, amit kb. május óta szedek, majd két ünnep között meglátogattam a híres kecskeméti endokrinológust, neki még adok egy esélyt. A terhelés eredménye nem lett olyan rossz, mármint az én korábbi eredményeimhez viszonyítva, hiszen én már annak is örülök, ha nem romlik:
vc0: 5.8
vc60: 7.1
vc120: 5.6
inzu0: 6.2
inzu60: 68.4
inzu120: 79.9
Kecskeméti sem esküdött meg arra, hogy ez okozza a vetéléseket, de tény, hogy nem jó az inzulin, és azt érdemes rendezni, hogy mondjuk biztosan kizárjuk. Csak hát nekem a rendezés majd felér egy kisebb fajta csodával, ezt szerintem ő is tudja, mert eléggé kerekítette a szemét a 2012 óta felhalmozott leleteimen, látva, hogy nagyon semmilyen gyógyszerrel nem jutok előrébb, ráadásul azon ritka egyének közé tartozom, akinek már egy kis plusz hormon (progeszteron vagy fogamzásgátló) is totál elcseszi az értékeit. Talán ez a kevesebb metformin az, ami kis változást hozott, ezért azt tanácsolta, hogy hagyjuk el teljesen, úgy sincsen egy darab olyan leletem sem, ami megmutatná, hogyan reagál a szervezetem gyógyszer nélkül, csak sporttal és diétával. A 160 grammos diétát viszont levitte 120 grammra, amin meg én kerekítettem a szemem. Kíváncsi vagyok. Egyrészt gyógyszer nélkül én elég éhes vagyok, ráadásul most még kevesebbet is ehetek, mint gyógyszerrel, hát nem tudom, de teszek egy próbát. 2 hónap múlva kell megnézni az eredményét. Egyelőre 2 napja csinálom, még élek. Ha nem jelentkezem, akkor nem kell semmi extrára gondolni, valószínűleg csak éhen haltam.
Ami érdekes, hogy azt mondta, hogy ő nem tartja kizártnak, hogy a pajzsmirigyem a gond, amiről tudni kell, hogy 50 mcg letroxal tökéletesen működik legalábbis a vérvételeimet tekintve (TSH, T4, T3, ANTI-TPO, TG is mindig rendben van, ráadásul míg nem szedtem hormont, addig is csak a TSH volt 3.6, az összes többi értékem normális volt). Tavaly, a budapesti endokrinológus guru szerint szednem sem kéne rá hormont, de végül ő azt mondta, hogy azért maradjon az 50-es, mert ártani nem árt. Kecskeméti szerint meg nem lehet értelmezni az eredményemet, mert nem éltem jódmentesen. Tény, hogy nem, de azért nem, mert minden más doki szerint nekem nem is kell úgy élnem, ugyanis nincsen pajzsmirigy problémám. Na, most Kecskeméti felemelte 75 mcg-re a letroxot, meg jódmentes életet írt elő. Persze teszek egy próbát, mert tulajdonképpen már nem veszthetek semmit sem, de nekem azért ez gyanús.
A másik felvetésem még az, hogy a méhnyálkahártyám nem működik tökéletesen. Nem a vastagságra gondolok, hanem a minőségére, amit ugye sosem néznek (lehet nem is lehet nézni?). Gondolkozom még egy teljesen mesterségesen felépített ciklusban, ösztrogénnel, hátha úgy másfajta méhnyálkahártya összetételt érhetünk el, ami táplálóbb az embrióknak. Nem tudom, hogy mindez működőképes lehet-e vagy sem, ugyanis szerettem volna erről beszélni a lombikdokival, de nem sikerült. Miután értesítettem arról, hogy nem sikerült a legutóbbi FET, nem hívott vissza, pedig korábban mindig egyeztettünk ilyenkor, lehet, hogy már maga sem tud mit mondani nekem. Mindenesetre majd próbálkozom még januárban.
A harmadik sejtésem az, hogy egyszerűen az embrió volt hibás ezúttal, és csak próbálkozni kell megállás nélkül aztán majd egyszer sikerül.
A negyedik feltételezésem pedig, hogy minden bajom van egy időben: IR is meg immun is meg a nyálkahártya is rossz, és egyszerűen csak mindent rendezni kell egy olyan ciklusban, amiben pont egészséges az embrió is. Hát van kihívás, mit mondjak. Nem csoda, hogy előbb-utóbb minden dokinak elmegy a kedve attól, hogy kicsit jobban törje a fejét a megoldáson.
Hogy konkrétan mi lesz, azt még nem tudom pontosan. Egyelőre - ha sikerült a lombikdokival egyeztetni-, szeretnék januárban egy FET-et az utolsó kis Tökmagra. (Úgy értem, hogyha nyitva lesz az intézet, meg a doki is ráér, kicsit frusztrál, hogy nyakunkon a síszezon.) Kecskeméti szerint mondjuk most megint fel kellene hagyni a próbálkozással. Talán ez lenne az ésszerű, de valószínűleg ő azért mondja olyan könnyen, mert nem adatta be magának több százezerért az IVIG-et, ami kb. januárban hat még utoljára (ha egyáltalán hat, ezt is csak Isten tudja), úgyhogy én tennék még egy próbát, mert ki tudja, lehet beigazolódik a harmadik sejtésem. Szóval remélem, hogy szülési fájdalmakban gazdag, izgalmas évnek nézünk elébe.
Más pedig nem is maradt hátra idén, mint az, hogy Boldog Új Reményeket kívánjak! Mindenkinek, akinek szüksége van rá. Akinek nincsen, annak meg egy hiperszuper 2017-et.

Hogy volt, hogy nem volt - csodák, amik másokkal történnek

Azt hiszem, kicsit sikerült összekaparnom magam, bár azért nem én vagyok a felhőtlen boldogság két lábon járó mintapéldánya. Tény. Mondjuk úgy, hogy tegnap és tegnapelőtt már nem bömböltem végig az éjszakát, csak úgy egyszer-kétszer keltem fel hajnalban szipogni. Remélem ma már alszom rendesen. 

Hol is kezdjem? Szóval már a transzfer kezdete óta fájt a hasam, leginkább hajnalban, és délelőttönként, aztán estére kicsit mindig jobb lett. Amúgy alapvetően nem gondoltam, hogy ez rossz jel lenne, bár mondjuk a fájdalom nekem mindig ijesztő, hiszen nálam a vetélések is mindig fájdalommal jártak, úgyhogy elég korán elkezdtem izgulni. Legtöbbször mondogattam magamban, hogy biztos, mindkét embrió próbál beágyazódni, ez pedig nyilván okozhat feszülést. Maradjunk annyiban, hogy féltem, de alapvetően optimistán tekintettem ezekre a jelekre. Aztán nem is tudom hányadik napon az tűnt fel, hogy beindultak a melleim is, és kicsit mintha másképp lettek volna érzékenyek, mint a menstruációm megjövetele előtt, de azért  még persze nem mertem megrendelni a babaruhákat. Talán a különbség az, hogy mielőtt megjön, inkább fájnak és nehezek, most meg csupán érzékenyek voltak. Hajnalban és délelőttönként gyakorta még furcsa émelygés is elkapott, ami tudom túl korai tünet, de valahogy abban bíztam, hogy hátha ketten vannak, és én ezt korábban megérzem. Ezekkel a tünetekkel - bármennyire is féltem a fájásoktól - jó érzéseim voltak, úgyhogy vettem a bátorságot, és ET+8-on teszteltem. És basszus nagyon, de nagyon halványan, de pozitív lett. Először komolyan alig bírtam magam lerángatni a földre, hiszen az, hogy halvány, cseppet sem zavart, mert nagyon korán volt még, de innentől kezdve hihetetlen izgalmassá vált ez egész, tudtam, ebből talán lehet valami. A hajnali fájások továbbra is folytatódtak, olykor bejöttek menstruációs görcsök is, amik konkrétan elszomorítottak, mert én nagyon jól tudtam, mi lehet ennek a vége. Persze mindenhol olvastam, hogy sokak terhességét végig kíséri, és hogy bizonyos szintig ez normális, pláne az elején. Nekem sem volt erős, de 4 vetélés után az is ijesztő volt, hogy egyáltalán ott volt. Sajnos azt kell mondanom, hogy ezek a dolgok is csak másokkal történnek meg, hogy görcsökkel indult terhességből végül szülés lesz, nem velem. ET+10-en teszteltem újból, ami már cseppet sem volt biztató, mert egyáltalán nem erősödött a csík. Ilyet is láttam már, nem először fordult elő velem, hiszen korábbi tapasztalataimból tudom, nem jó jel. Persze mások is írták, hogy volt ilyen a terhességük kezdetén, sőt olyan is, hogy másnap nemhogy nem lett erősebb, de halványabb lett, mégis szültek. Sajnos azt kell mondanom, hogy ilyen halványuló tesztek utáni szülések is csak másokkal történnek meg, nem velem. Persze aznap reggel még nem ástam el az egészet, mert bíztam, bármi lehet még, de azért segített jobban lerángatni magamat a földre. Sok helyen olvastam azt is, hogy milyen halvány teszteket produkáltak nagyon magas hcg szint után is. Reméltem, hátha velem  is valami ilyesmi történik. Este elmentem ismerősökkel vacsorázni, és a végére nagyon ingerült és szomorú lettem, mert elkapott valami hihetetlen rossz érzés. Nem tudom megmagyarázni, miért, de valahogy minden lombiknál van egy pont, amikor - anélkül, hogy megjönne a menstruációm - tudom, hogy vége. Ráadásul akkor írta Hunti, hogy megjött a hcg eredménye, ami alacsony volt, és bevillant, hogy basszus nekem még halványabbak voltak a csíkjaim, mint neki, és az is, hogy az első terhességemnél is simán teszteltem pozitívat aznap, amikor a hcg eredményem 20-as volt, és megállapították belőle a vetélést. Sajnos ilyen is csak másokkal történik, hogy magas hcg mellett halványat tesztelnek, nem velem. Velem ez pont fordítva történik, hogy hihetetlen alacsony a hcg, mégis ott a pozitív teszt, nem tudom, miért, talán, hogy felcsillanjon a remény, hogy utána minél erősebben csapjon pofán a csalódás. Hazaértem a vacsorából, elaludtam, de éjszaka felkeltem és nem tudtam visszaaludni, csak sírtam, hogy vége, elmúlt a hasfájás is, a melleim is egyre kevésbé voltak érzékenyek, tudom ilyen sokakkal történik, mert a terhesség alatt jönnek - mennek a tünetek. Sajnos azt kell mondjam, ilyen is csak másokkal történik, hogy elmúlnak, vagy enyhülnek a tünetek, mégis növekszik az embrió, és szülés lesz a vége, nem velem. ET+11-be sírtam magam, hajnalban gondoltam tesztelek, lezárom ezt az egészet, sikerült is, negatív lett már a tesztem, ekkor írtam meg itt is, hogy nem sikerült. Ödémásra bőgött szemmel mentem be dolgozni, szörnyű volt, de nem tudtam meglógni a feladatok elől, pedig mindennél jobban vágytam rá, hogy otthon maradjak. Gondoltam, Isten óvja Amerikát, a munkatársaimat, a partnereimet, és mindenkit, akivel aznap kapcsolatba kerülök. Arról ne is beszéljünk, hogy aznap voltam hivatalos a saját szülinapi bulimba is, gondolom sejtitek, mennyi kedvem volt hozzá, csak annyit mondok nem én voltam a bulika királynője. Hozzászokhattam volna már, 2014-ben pont ugyanúgy, szülinapom környékén tudtam meg, hogy nem sikerült az első lombik. Talán hanyagolnom kellene ezt az időszakot, de higgyétek el, nem így terveztem, ennek októberben kellett volna történnie, csak ugye elmaradt. Mindegy, mivel a barátaim nem tudták, hogy pont volt egy lombikom, így azért sikerült kizökkenteniük a mocsokból, és ha éppen nem a terhes barátnőm terhességével kapcsolatos poénok repdestek, akkor néha másra is képes voltam gondolni azért aznap este, nemcsak az évek múlásával egyre inkább rothadó petéimre. Többen kérdezték, hogy mit kaptam a férjemtől, hát gondolataimban mindig az a válasz jutott eszembe, hogy októberben egy infúziót, ami nem ért semmit, de aztán persze inkább hablatyoltam valami másról.
5,5 éve szarakodunk, borzasztó és szomorú, hogy gyönyörű éveim mennek el erre az egészre.
Tegnap volt ET+14, a hivatalos tesztnap. A férjem kérésére kitartattam eddig, dugdostam a progeszteront, hátha valami mégis történik, hátha az ET+11-es negatív teszt valami hiba volt csak. Persze megint nagyon, de nagyon halványan, de pozitív lett. Alig láthatóan. Tudtam, hogy ez nem normális, úgyhogy nem kezdtem el örömkönnyeket hullatni, ilyenkor már olyan erősnek kellene lennie a tesztnek, hogy ha esetleg megmutatnám az orvosnak, akkor neki is egyből, elsőre észre kellene vennie, nem pedig olyannak, ahol az árnyalatnyi különbséget csak akkor lehet látni, ha fehér papírra teszem a tesztet. Nem értem, miért nem lehetett csak úgy a szokásos módon vége, hogy akkor szépen megjön a menstruációm, miért van az, hogy akkor még egyszer odadörgöl az élet elém egy pozitív tesztet. Ma, ET+15-ön elmentem azért egy hcg vérvételre, nem tudom miért, talán azért, mert így tisztább lelkiismerettel tudtam letenni a progeszteront, kellett ez a lezáráshoz. Meg talán azért is, mert persze tele a net az ET+14-es halvány tesztekkel, de mégis magas a hcg "reklámokkal", tényleg borzasztóan örülhet és hálás lehet az, akit ilyen kellemes meglepetés ér, én mondom, borzalmas dolog pofára esni egy olyan pozitív teszt után (még akkor is, ha halvány), ami mellett meg alig van hcg (ma már nincs is). Csodák csak másokkal történnek, nem velem. 

Szóval így állunk, nem tudom, hogy mi lesz még, hogy merre tovább, valamit majd kitalálok. Sajnos nem túl biztató, hogy pozitívat teszteltem és mégsem lett belőle semmi. Ez most tipikusan az az eset, amikor jobb lett volna nem tesztelni pozitívat. Lehet fogni az embriókra, jól tudom, hogy lombiknál nagyon gyakori a biokémiai terhesség, csak hogy nálam az első 4 természetes teherbeesés mellett ment el, és akkor még csak nem is voltam olyan öreg, mint most, így élég nehéz elhinni, hogy ennyi esetben mindig az embriók a defektesek, nem pedig én. Fogalmam sincsen, mi segíthetne rajtam. Persze a lipid? Meg az Ivig? Meg mindenféle aranyárú elixír? Hát meg a faszomat. Azt.

Nem sikerült

Embriótranszfer - változó idők

Sokaktól hallottam, hogy milyen izgalmas az az időszak, mikor bent van az embrió, és várod a ~két hetet, hogy teszteld a pozitívat. Tény és való, hogy az első transzferem nekem is agymenés volt, de csak azért, mert 99,9%-ig biztos voltam benne, hogy sikerülni fog, hogy az én utam a spermaölés miatt a lombik, és ha lombik, akkor tuti sikerül, mert valójában én egy termékenységi istennő vagyok. Változnak az idők, azóta azért már kicsit másként gondolok magamra. Be kell valljam azt is, hogy az én nyugodalmas pillanataim pont abban a két hétben vannak, amikor bent van az embrió és még nem tudod mi lesz, csak vársz. Előtte és utána is idegbaj van, de nagyon. 

A múltkori, elmaradt transzfer annyira mély nyomokat hagyott végül bennem, hogy én teljesen megbolondultam a mostani előtt. Először is tudni kell, hogy nagyon nehezen jött meg a vérzésem, már komolyan azt hittem, hogy terhes vagyok, csak megint rossz a teszt, aztán azért nem mutatja. Végül csak megjött, eltemettem a természetes ciklust és a szokásos 12. ciklusnapra kértem időpontot tüszőmérő ultrahangra. Persze a 9-10-11. ciklusnapon totál bekattantam, hogy megrepedt a tüszőm és mire megyek a dokihoz már nem lesz ott, ő meg így természetesen megint nem fogja megcsinálni az ET-t, hanem halasztani kell januárra, mert decemberben a karácsony miatt biztosan nem lehet. Teljesen a betege lettem a megrepedt tüszőnek, úgy éreztem, hogy a 11. napra minden szurkálásom és fájdalmam elmúlt a bal petefészkemben, ez tuti így volt, mert odaköltöztettem az agyam, úgyhogy egy pillanatot sem mulasztottam el, ami az alapos megfigyelést illeti. Na meg a libidóm is egekben volt a 9-10. napokon, ami ugye tüszőrepedéskor és annak környékén a jellemző, a 11-en meg csak amolyan átlagosnak éreztem. A munkában nem tudtam koncentrálni, hazajöttem hamarabb, de itthon is folyamatos idegben léteztem, nem mondhatnám, hogy hasznos tagja voltam ennek a világnak. A férjem próbálkozott nyugtatni azzal, hogy nem létezhet-e véletlenül, persze csak egészen véletlenül olyan, hogy mégis ott van a tüsző és például a libidóm is csak úgy simán azért volt az egekben, mert még mindig nagyon szeretem őt, de akkor azért mondanom sem kell, ez elképzelhetetlen volt számomra. Mármint nem az, hogy szeretem őt, hanem az, hogy még ott van a tüsző. Változnak az idők, eljön az is, amikor már azt hisszük, hogy a libidót is csak és kizárólag biológiai folyamatok irányítják. 

Persze az ultrahangon kiderült, hogy minden a legnagyobb rendben, valóban sokkal nagyobb volt a tüszőm, mint általában ilyenkor szokott lenni, de még pont időben vagyunk. Azért rendesen kicentiztem, az Ovitrelle-t is aznap kellett beadnom, még ott reggel a Kaáliban. Komolyan olyan boldog lettem ettől a hírtől, mintha azt közölte volna a doki, hogy gratulálok, Ön terhes. Változnak az idők, eljön az is, amikor már annak is örülünk, hogy eljutunk a transzferig. 

Hirtelen felindulásból azt is eldöntöttem, hogy beadatom megint Bishop vérét (lipid), kicsit lazább vagyok már az IVIG után, mit mondjak, pedig azt hiszem ezúttal belázasodtam tőle. Változnak az idők, eljön az is, amikor már kevésbé félünk a beszedett gyógyszerektől és beadott infúzióktól.
A 18. ciklusnapon pedig megtörtént immáron a negyedik embriótranszferem. Két Tökmag jött ki most a csomagból, ezt én kértem. Nem bántam volna, ha jön mind a három, de még a kettőnél is megkérdezte a doki, hogy biztosan így akarom-e (mert egyébként megint egy volt a javaslat, a hármat teljes mértékben ellenezte), emlékezzünk csak, azért mert olyan kiválóak. Még mindig. Szerintem is azok, lemeóztam. Nem mintha nem rettegnék az ikerterhességtől vagy az ikrek nevelgetésétől, de hátha így nagyobb az esély, és ugye azt sem nagyon bizonygatták eddig, hogy egyesével annyira megtapadnának, hiába a remek minőség. Persze tudom, ez nem jelent semmit, 19 sikertelen lombik után is sikerülhet a 20-ra ikerterhesség, de most így döntöttem. Változnak az idők, eljön az is, amikor már mindegy, hogy egy vagy két gyerek lesz belőle, csak sikerüljön végre.
Mostantól pedig akkor jöjjenek azok a híres nyugodalmas percek. Majd jelentkezem a hírekkel, tulajdonképpen még nem is tudom, hogy mikor, talán hamarosan. Remélem tényleg változnak az idők, és ezúttal végre valami pozitívról számolok be!

A legnehezebb számomra a meddőségben

a magány. 

Emlékszem tavaly egy közeli barátnőm mesélte, hogy jól bebőgette a védőnő őt terhesen, ugyanis azzal ijesztgette, hogy mennyire magányos lesz, ha megszületik a babája, és hogy ez egy súlyos probléma, próbáljon meg kellőképpen készülni rá, és amennyire lehet próbálja meg el is kerülni, esetleg már előre gondolkozzon el rajta, mi az amit tehet majd ellene. Furcsa, hogy őt meglepte ez az egész, mert én ugyan nem voltam még 8 hónapos terhes, akit bárki is figyelmeztethetett volna erre az egészre, de annyi helyről hallottam már, hogy mikor elmesélte nekem, nem találtam olyan nagy újdonságnak. De hát tény és való, hogy nekem kicsit több időm van olvasgatni, gondolkodni, hallani, elmélkedni, mint annak, aki gyorsan esik teherbe. Egy pillanatig sem kétlem, hogy ez az egész így van, és noha most mindennél jobban bízom benne, remélem, hogy egyszer én is megtapaszolhatom, milyen a négy fal közé ragadva lenni magányosan egy tehetetlen kisbabával, de biztos vagyok benne, hogy majd ha ott tartok, akkor én is nagyon nehéznek fogom tartani ezt az időszakot. Erről viszont majd talán akkor tudok írni, most még semmiképp. Amiről most tudok írni az egy másik fajta magány ugyan, de mindenkit biztosíthatok róla, hogy sokszor ez is kegyetlen, marcangoló és elég súlyos érzés - gyerek nélkül is. 

Anyukám sokszor beszélt gyerekkoromban olyan barátairól, akiket én nem is ismertem. Nekem gyerekkoromban is nagyon fontos szerepet töltöttek be a barátok, már akkor nagyon ragaszkodtam hozzájuk, és úgy gondoltam rájuk, hogy ez egy életre szóló lesz, és valahogy mindig olyan szomorúnak tartottam az ő történeteit - hiszen ezek az emberek már nem voltak az élete részei-, akkor is, ha egyébként legtöbbször boldogan és szép dolgokat mesélt róluk. Többször kérdeztem, hogy de hát mi történt, miért szakadt meg a kapcsolat, és egytől egyig valami gyerekekkel kapcsolatos dologra hivatkozott: volt akivel azért szakadt meg, mert a másiknak hamarabb lett gyereke mint anyának, és elsodorta őket az élet, volt akivel azért, mert anyának lett hamarabb, így elsodorta őket az élet egymástól és volt akivel ugyan közel egyszerre babáztak, de aztán a gyerekek végül nem bírták egymást, és azért sodorta el őket az élet egymástól. Nekem ez akkoriban érthetetlen indok volt és nem is volt igazán magyarázat. Most értem meg, hogy pontosan miről volt szó náluk, és azt kell, hogy mondjam, bármennyire is fáj ez, de sajnos már pontosan tudom, mi történt a barátaival.
Nekem nagyon kevés barátom van. Mondhatnám azt, hogy van egy pár nagyon közeli barátom, pár elég közeli, de már sajnos nem olyan szoros, egynéhány haverom. Számomra ez pont így van teljesen rendjén, a szoros barátságokat ápolni kell, ez sok időt vesz igénybe és nekem ez az, amire mindig kapacitásom és igényem volt: kevés, de annál mélyebb barátságok. A nagyon közeli barátaimon azokat kell érteni, akiket tini korom óta ismerek, akikkel korábban sűrűn találkoztunk, akikre mindig nagyon büszke voltam, hogy tűzön vízen kitartottunk egymás mellett évmilliók óta, komoly konfliktusok ellenére is szoros és borzasztóan szerető barátság maradt. Gondolom nem meglepő, hogy azt írom, közülük már mindnek van legalább egy gyereke, van akinél úton a második, de tulajdonképpen lassan ez a helyzet mindenkinél. Persze nem állítom, hogy olyan tragikus a helyzet, hogy eltűnőben vannak a barátaim, de hogy úgy fogalmazzak elég sokat romlott a kapcsolatunk minősége. Idén megszült az utolsó olyan barátom is, aki engem hívott fel először, ha valami gondja volt, 2-3 hetente biztosan találkoztunk, és heti legalább háromszor chateltünk, hogy kivel mi a helyzet. Ehhez képest idén volt olyan hónap, amikor még csak chat üzenetet sem váltottunk, mikor úgy döntöttem megtöröm a jeget, írtam neki, hogy hiányzik, arra mondjuk nem jött reakció, csak egy hosszú üzenet arról, hogy a gyereknek nő a foga és szegény gyerek, sokat sír. Közben tudom, hogy sűrűn találkozik a többi gyerekes barátainkkal (akikkel egyébként korábban, gyerek nélkül nem is volt olyan szoros kapcsolata) és a heti 2-3 chatelés sem velem van már, hanem szintén a gyerekes barátokkal. Nagyon kirekesztő érzés ez, akkor is, ha tudom az eszemmel, nyilván ő is egy gyerekest fog felhívni, ha valami dilemmája van a babájával, ha valami öröm éri, akkor is. Tudom az eszemmel, hogy az ő életet már a gyerek uralja, és bármitől szomorú, annak köze van a gyerekhez és bármitől boldog, annak nagyrészt szintén. Ezeket a dolgokat pedig a legegyszerűbb megosztani azokkal, akik pontosan tudják, miről beszél. Mondhatom azt is, hogy tudom így van ez teljesen rendjén, de sajnos ettől én nem fogom jobban érezni magam és az az igazság, hogy baromi magányos és kirekesztő dolog utoljára maradni gyerektelenül egy ilyen szoros baráti kapcsolatban, pláne úgy, hogy közben évek óta küzdök is azért, hogy közéjük kerüljek, és nem azért vagyok ebben a státuszban, mert így döntöttem vagy ezt választottam. Az érzéseimen semmit nem változtat az, hogy én gyerek nélkül szabadon mozoghatok, bejárhatok dolgozni emberek közé, én attól vagyok magányos, hogy úgy érzem, hogy már senkinek sem vagyok annyira fontos, hogy engem keressen, amikor az élete legfontosabb eseményei történnek.  Nekem ők hiányoznak, nem a munkatársaim és nem a haverjaim.
Az én mikrokörnyezetemben (hangsúlyozom, hogy az enyémben!) a gyerekezés koránt sem tűnik olyan magányos dolognak, bár véletlenül sem szeretnék laikusként ítélkezni efelett, és biztos vagyok benne, hogy az első hónapokban az én barátaim is kegyetlen időszakokkal küzdöttek, és nem jártak barátnőzni. Nagyjából egy fél év után viszont azt látom, hogy eleget mozdulnak ki, sokat kommunikálnak egymással, őszintén segítik egymást, és meg tudják osztani egymással a gyerekezéssel kapcsolatos összes nehézségeiket, míg ebben az egészben én, meddőként évek óta baromira egyedül vagyok a problémámmal. Nem arról van szó, hogy nem oszthatom meg velük a gondomat, hanem arról, hogy ugyanúgy, mint ahogy ők inkább egymást hívják fel például szoptatási nehézségeik, vagy egyéb más gondjaik miatt (mert én mit tudnék nekik segíteni), úgy ők sem értenek semmit abból, amin én megyek keresztül. Gondolok itt olyan esetekre, helyzetekre, hogy például volt olyan, hogy fáradtságukban jót poénkodtak és nevetgéltek azon, ki milyen keveset aludt a gyerek miatt, szívesen mondtam volna, hogy én is pont annyit, mikor például nyomasztott az, hogy rosszkor lesz a beültetésem, de valahogy nem illett oda és egyébként sincs köztük senki, aki kínjában velem tudott volna ezen nevetni, mert pontosan tudta volna, miről beszélek. Az egész inkább csak a levegőt fagyasztotta volna meg. Vagy volt olyan is, hogy egy barátnőm rám szólt, ne vitatkozzak a szoptatási nehézségekkel küzdő kismama barátunkkal, mert ez egy érzelmileg nagyon nehéz időszak, és még bebőgetem. Mindketten bőszen, egymással egyetértésben helyeseltek, hogy igen, ez így van, ez egy nagyon labilis és depis időszak a hormonoktól felborulva, én meg ott ültem a második sikertelen lombikom után érzékenyen, depisen, a felborult hormonjaimtól totál labilisan, ráadásul teljesen egyedül, mert senki sem volt, aki velem helyeselt volna vagy bőszen bólogatott volna, hogy igen, ez egy nehéz időszak nekem is. Voltam olyan találkozón, ahol volt egy kisgyerekes anya, egy terhes, valamint én, és csak a gyerekezésről volt szó, én meg ott ültem csendben és az járt a fejemben, hogy vajon én fogok-e valaha is szülni. Hát mit tudok tenni, ők vannak többségben. Természetesen ezek kiragadott példák, részletek, nem vagyok totál kirekesztve mindig mindenből, de gondolom senkinek nem mondok újat azzal, hogy ha terhességről, szülésről, babáról van szó, legalább tíz szem felcsillan (basszus, köztük az enyém is, mert évek óta ez tölti ki a napjaimat), öt száj megnyílik,  a meddőség ehhez képest pedig egy tabu (legalábbis azoknak, akik nem húzták fel ezt a cipőt), tőlünk már senki nem kérdez erről semmit (már hülyeségeket sem!), mert azt sem tudják, hogy tegyék ezt, ez egy olyan téma, amihez itt, a mi társaságunkban, hozzá sem szagolnak.  Egyszer a férjem a testvérével szerette volna megbeszélni az érzéseit, ő addig nem tette ezt meg senkivel. Éppen chateltek, de meghalt a kommunikáció, miután erről írt, és nem jött reakció, szörnyű volt olvasni, hogy tulajdonképpen végül nem tudta kibeszélni a baját. Emiatt a tabuzás miatt, magam sem szoktam kéretlenül rázúdítani senkire a gondjaimat, tény. Volt, hogy egy terhes ismerősömnek majdnem megnyíltam, mert úgy jött ki a lépés, de aztán elterelte a témát, mondván, hogy beszéljünk vidámabb dolgokról. Sajnálom, hogy nem voltam elég fun. Hát mit mondjak, lehet igaza van, biztosan én is valami vidámabb, lazulósabb témáról szerettem volna regélni, ha már a második gyerekemet vártam volna, akit pillangók fingtak pukiztak a hasamba egy fülledt nyári éjjelen. Tulajdonképpen szerintem az van, hogy senki nem tud mit kezdeni a nyomorunkkal (hozzáteszem, mi sem), ez egy szomorú téma az embereknek, amivel nem tudnak mit csinálni, úgyhogy egy idő után inkább nem említik, és kerülik, mi meg maradunk vele magunkban. Bezzeg, ha gyerektéma van, nálunk millió beszélgetőpartnerre akad az ember, pont az a korosztály vagyunk, akik nagyjából öt éve és nagyjából még öt évig mást sem csinálnak, csak szaporodnak. (Aláírom, hogy gyerekezés szempontjából ez egy nagyon szerencsés felállás, és úgy képzelem, hogy pontosan ugyanolyan nehéz lehet elsőnek szülni egy gyerektelen csapatba, mint most nekem meddőnek lenni egy csupa gyerekes társaságban.) Olyan mintha teljesen más utakon haladnánk. Nálunk a gyerek kapcsolatokat erősített meg, embereket hozott össze egymással, míg én - úgy érzem - csak kullogok utánuk a defektemmel, erőlködve, hogy felzárkózhassak.
Azért, remélem, a mi barátságunk nem végzi úgy, ahogy anyukám sok kapcsolata. Egyelőre nem gondolom, hogy totális veszélyben van vagy menthetetlen volna az egész, bár amikor félek az idő múlásától, akkor bevallom, nem csak a petéimre gondolok, hanem erre a nagyon régi kapcsolatra is. Szóval a helyzeten és a jelenlegi érzéseimen baromira sokat lendítene, ha közéjük kerülhetnék, és ezzel a legnagyobb problémám végre nem egy tabu téma lenne, az meg mondjuk már csak hab lenne a tortán, ha nem akkor küzdenék krónikus kialvatlansággal és szoptatási nehézségekkel, amikor ők éppen a lányaiknak segítenek menyasszonyi ruhát választani, vagy a fiaikat látják el párkapcsolati tanácsokkal, mert van egy olyan érzésem, hogy éppen nem fognak ráérni velem keseregni. 

Egy alaposan elcseszett ciklus részletes története

Már egyébként is meg akartam írni, milyen gondosan készültem erre az októberi FET-re, mert attól, hogy érdeklődés hiányában elmaradt, én ám mindent nagyon jól előkészítettem.

1. Ősszel újrakezdtem az edzést, mert nyáron nagyon ellustultam. Direkt izomnövelőt csinálok, csak úgy repkednek a súlyzók heti háromszor-négyszer. Mindennap iszok fehérjét is, a muszklinövelés által jót tesz az IR-nek. Mostanra már látok némi izmot is - természetesen a csini hájam alatt.

2. Szeptember közepétől elkezdtem azt a nagyjából úgy hatszázféle vitamint is, amit még Fülöp tavaly lediktált, hogy kell a teherbeeséshez és a terhesség megtartásához is. Na, jó, nyilván túlzok, de azért rendesen öklendezem tőlük:
2* 1000 mg C vitamin, 400 NE E vitamin, 1000 mcg Metilfolat, Ovant baba terhesvitamin, 3000 NE D vitamin, 15 mg Cink, 220 mcg Szelén, Omega 3, myo-inositol. (A terhesvitamint nem Fülöp ajánlotta, én cseréltem le a Femibiont, mert elegem lett, hogy olyan sokba kerül, mikor jóformán csak B vitaminok vannak benne. Metilfolate-ot meg úgyis szedek külön.)

3. Október elején lecsepegett az IVIG. Nem tudtam nem gondolni azalatt a nyolc óra  alatt arra, hogy pont abban a irodában voltam és pont abban a fotelban ültem, amiben utoljára az első vetélésemkor sírtam. Nem vagyok babonás, semennyire sem, csak úgy eszembe jutott többször.

4. Október közepétől iszom a 7.5 mg Prednisolont naponta. Nagyon nehéz döntés volt a szteroid, nehezebb, mint az IVIG, de így döntöttem. Annyira rettegek, hogy tönkreteszi az amúgy is rossz vércukromat, de össz-vissz három dolgot tudok tenni ellene: alig eszem, keményen edzek és nem mérem a vércukromat. Értitek, ha nem mérem, akkor mi lenne magas?
Egyébként ma abba is hagytam, mert úgy szedem, ahogy Fülöp előírta, tehát a fogantatásig. Kedden ugyanis megvolt a tüszőrepedés, szóval, ha szerencsénk van, akkor FET ide vagy oda, de attól most sikerült. Ha már így alakult, akkor végülis ezzel van némi esély arra, hogy a spermák 5 percnél is tovább élnek bennem. (Szteroid nélkül nálam ugyanis eddig max ennyit bírtak.) Na, de vicces volt ez a természetes próbálkozás is, ahogy legalábbis az egyik lezajlott. Hétfőn ugye kisírt szemmel közöltem a férjemmel, hogy akkor nem lesz FET, de mivel a doki azt mondta, hogy nemsokára itt a tüszőrepedés, nem kéne elszalasztani. Ő hasonló tobzódó jókedvvel visszakérdezett, hogy mármint ma, ilyen állapotban?? Mondom neki, hát jó lenne. Pffú, hát jó, rajtam nem múlik, kerekítette a szemét. Vagy esetleg holnap reggel, ajánlottam mást. Jó, akkor állítsuk be az órát 5.15-re, mondta a férjem. 
5.15:
Férjem: Pffú, huh, de álmos vagyok.
Pinkman: én is, nem tudom kinyitni a szemem.
Férj: kimegyek fogat mosni, hátha attól felébredek. 
Pinkman: én nem, nem tudok kikelni.
Férj: Jó, de ne aludj vissza....vagy végülis te aludhatsz is, neked elég, ha itt fekszel, majd jövök.
Ilyen romantikus dialógusok közepette, több, mint tíz év szerelemben eltöltött idő után. A folytatást nem részletezem, maradjunk annyiban, hogy azért ennél csak jobb pillanataink vannak. Mondjuk ezzel sem volt semmi gond, legalább röhögtünk magunkon párszor. Meg ezen az egészen. Ebben mondjuk kiválóak vagyunk, ha már gyereket csinálni nem tudunk.
Hát így. Innen szép győzni kérem szépen. Ha ennek a ciklusnak egy cuki kisbaba lesz a vége, akkor komolyan mondom, elgondolkodom azon, hogy hiszek-e a csodákban.

November

Elmarad a transzfer, majd novemberben megtartjuk ezt a csodás eseményt. A tüszőm ma vagy holnap, legkésőbb szerdán megreped, de a szerdai repedéssel is túl későn van a jövő hét szerdai transzfer. Nem mertem így bevállalni, bár a doki szerint, nem biztos, hogy késő lett volna, de nekem nagyon rossz érzéseim voltak így, pláne ha nem is szerdán, hanem már mondjuk ma megreped. A hétfőt kértem, de ma már azt mondta, zárva lesz az intézet akkor is. Hát így. 

Az biztos, hogy ez az óriási hátránya egy természetes ciklusnak, most már látom, bármennyire is imádtam ezt júniusban. 

Túlteszem magam rajta, de most nagyon szomorú vagyok :( Az ivigre meg annak a hatására meg nem is akarok gondolni.