FSH+LH+HCG+LDN+LMWH+PROG = ♥

Azt mondom Nektek, ilyen egyszerű lesz ez az egész.

Szerencsére nincsen ciszta a márciusi lombik útjában és ma megbeszéltük a gyógyszerezést is az Intézetben. Ha megjött körülbelül március közepén, 150 egység Gonal F-el indulunk. Szóval semmi extra. Aztán 6-7. ciklusnapon tüszőszámolgató ultrahang, meg akkor kell elkezdeni a vérhígítót is. Jó lesz. 

Ma este elkezdem a Naltrexone-t is, egy hétig 1.5 mg, utána a második héttől 3 mg, a harmadik héttől 4.5 mg egészen a 12. hétig, majd innentől le kell építeni, ugyanúgy ahogy felépítettük a kúrát. Egyébként kibeszéltem a pszichiáterrel is ezt a drogos cuccot, jól meg is nyugtatott vele kapcsolatban. Ő is azt mondta, hogy ott hat ahol kell, nem lesz gondja a babának vele. Sőt tisztára fellelkesült, hogy micsoda lehetőség. Imádta. Komolyan mondom, nevetett és mosolygott örömében. Simán átragasztotta rám is, úgyhogy most már sokkal jobban örülök neki én is. Rácuppantam, mint kisiskolás a málnás gumicukorra. 

Remélem vicceseket és színeseket álmodok tőle. Ti is álmodjatok ilyeneket:) Jó éjt!

Alloimmun vérvétel eredménye

Körülbelül egy éve próbálkoztunk, amikor először teszteltem pozitívat. Annyira örültem, és tudom, olyan sosem lesz már, mert az nem csak egy végre sikerült most már öröm volt, hanem abban benne volt egy olyan felhőtlen boldogság is, amiben nem volt semmi kétség, amiben nyoma sem volt holmiféle vetélésektől való félelemnek. Mégis bekövetkezett a baj. Akkor nagyon sírtam, de hamar ki is hevertem, mondván előfordul ez 30 évesen, olykor meg esik ez az emberrel.  A második kudarc után kezdtem el gyanakodni, és jobban elmerülni a témában, hiszen két egymás utáni veszteség talán nem lehet a véletlen műve. Már akkor sok mindent találtam az immunféle vetélésről, de én bevallom őszintén, hogy ezt hamar elvetettem. Egyrészt volt is egy megérzésem, hogy nekem ilyen nem lehet, másrészt meg a meddőségen belül ez azért olyan ritka, oly kevés embert érint (még akkor is, ha azt látom, hogy amúgy egyre többeket), miért pont én legyek az egyik, és hát elnézést mindenkitől, aki ebben a cipőben jár, de én azt gondoltam, hogy annyira szerencsétlen nem lehetek, hogy ez legyen a bajom. Az a sok kivizsgálás, meg az IVIG, nem, ez biztosan nem érinthet engem, hiszen ilyen szörnyű dolgok tulajdonképpen csak másokkal történhetnek. Ezután derült ki az MTHFR mutáció és én el is mentem ebbe az irányba, tömtem a folsavat, hittem benne, hogy ez a bajom. A harmadik vetélés után viszont már kételkedtem, hogy ez a genetikai mutáció a gond, hiszen, hiába a sok folsav, még sem maradt meg a baba. Ekkor kötöttünk ki először Fülöp doktor úrnál, aki elhintett egy olyat, hogy akár a rosszul szedett szteroid is okozhatta a vetélést, de persze ki kell vizsgálni. Na, nekem sem kellett több, el is hittem, hogy tényleg az okozta, nem kell nekem további vizsgálat, mert egyébként is embertelen, meg hát én még mindig nem lehetek olyan szerencsétlen, hogy immun problémám legyen. Persze aztán a sikertelen lombik után azért belemászott az elmémbe, hogy hátha mégis, de megmondom őszintén, hamarabb mentem el egy laparoszkópiás műtétre, és jobban hittem egy endomtriozisban vagy valamilyen összenövésben, mint az immun bajban, hiszen a szívem mélyén én akkor még mindig úgy képzeltem, hogy ilyen pechesek csak mások lehetnek. 

A 4. vetélés után viszont már nem maradt más irány és hát a héten meg is jött az alloimmun vérvételem eredménye, amiben beigazolódott, hogy az általános immunitás jelentősen fokozott celluláris immunfunkciók fennállásával jellemezhető, melyet alátámaszt az NK magasabb sejtarány és a fokozott sejtfunkciója (Na, és még ez is, tavaly ez rendben volt). Az MLC vizsgálat erős partnerspecifikus reaktivitást mutat, melyet a savóban található blokkoló faktor csak közepes mértékben csökkent, a vetélések hátterében erős alloimmun reaktivitás állhat. 

Fülöp doktor szerint erre IVIG és lipid is kelleni fog majd. Na, de én ezt most megint elhessegetem, és egyelőre tartalékba teszem ezt a lehetőséget, hiszen mi most más irányba indulunk, egyelőre az LDN-re koncentrálok. 

Egyébként amikor megnyitottam az eredményt, bevallom, ijesztő volt látni, hogy tiszta piros az egész, és nagyon sok a normál értéktől való eltérés, de közben meg nagyon örültem, hogy végre pontot tettünk az okok kutatásának a végére. Arról ne is beszéljünk, milyen érdekes az emberi természet, hiszen most már, hogy velem is megtörtént az, ami csak másokkal történhet, cseppet sem érzem magamat, magunkat annyira szerencsétlennek, mint pár évvel ezelőtt gondoltam a hasonló esetekről. Sőt, azt hiszem nagyon is szerencsés vagyok, hiszen tudom, vagy az LDN, vagy a lipid vagy az IVIG (vagy a kettő egyszerre) nekem is segíteni fog, hogy végre én is képes legyek kihordani egy kisbabát. 

Vajon meddig éri meg elmenni?

Mostani ciklusban olyan erős tüneteket produkáltam, hogy megint úgy volt, talán reménykedhetek picit egy pozitív tesztben, de azt hiszem, ha tényleg jól éreztem és valami valóban el is indult, akkor ismét megállhatott a továbbfejlődésben. Persze természetesen nem vagyok elkeseredve, hiszen nincsen semmi okom rá, még ha pozitívat is teszteltem volna, az sem biztosíték nálam semmire. Csak azért írtam ezt le, mert ezzel a havi kis affairral döntöttem úgy, hogy kipróbálom a Naltrexonet, már az sem érdekel, hogy mi lesz az alloimmun eredménye. Semmi értelme a márciusi lombiknak támogatás nélkül, pedig bevallom, motoszkált bennem valami olyasmi, hogy talán érdemes lenne kipróbálni minden nélkül, mert annyi pozitív történetet hall az ember. 
Ennek kapcsán gondolkodtam a minap arról, hogy hová is jutottam és, hogy egyébként mindig milyen nehéz nekem dönteni ezen szerek beszedéséről. Merthogy olvastam, valaki írta egy külföldi fórumon, hogy milyen biztonságos ez a szer és hogy ne gondolja senki, hogy ő maga beszedte volna, ha nem lenne az. Szívesen megkérdeztem volna, hogy azt ugyan honnan szedte, hogy biztonságos? Magam akkor mernék ilyet kijelenteni, ha tudnám, felnőtt már rajta több millió gyerek és egészségesek (najó legyen csak több ezer gyerek). De vajon hány Naltrexone-os gyerek nőhetett már fel a világban? Gyanítom nem olyan sok, akik meg már elértek egy bizonyos kort (gondolom akkor max 10-12 évesek lehetnek körülbelül), azokról csak az Isten tudja, hogy egészségesek-e. Addig azt mondhatom, hogy valakik azt állítják, biztonságos.  Vagy hogy a többség azt állítja, biztonságos. Még az orvosok sem értenek egyet sokszor sokkal régebbi szerek, kezelések biztonságosságával kapcsolatban sem, nem hogy a kísérleti kezelések esetében. 
Emlékszem, 1 éve próbálkoztunk, amikor kiderült a spermaölés és amire azt mondta a nőgyógyászom, hogy vagy szteroidot szedek vagy inszemináció lesz a megoldás. Hogy ki voltam akadva, hogy olyan kemény gyógyszert kell szednem terhesen, mint a szteroid...! Merthogy azt gondoltam akkor, hogy az inszemináció még rosszabb gyógyszerezéssel jár, meg az milyen mesterséges, azzal várjunk, hát próbáljuk ki a szteroidot inkább. Aztán végül milyen jól sikerült belejönnöm a szteroid szedésébe is ugyebár. Toltam egy évig. Gondoltam is én akkor, hogy a rosszabbnak vélt inszeminációt úgy fogom végül várni majd, mint a Messiást! (Meg azt, hogy az egy éves szteroid kúrához képest az inszemináció tulajdonképpen egy felhőtlen kacagással töltött wellness hétvége.) Gondoltam is én akkor, hogy olyan faszán megbarátkozok majd a lombik során szurkált jó adag hormonokkal, hogy nem is elégszem meg eggyel, készülök a következőre! Azt meg álmomban nem hittem volna, hogy eljön az idő majd, amikor olyan szerek szedésére kell elszánnom magam, amit alapesetben heroin függőknek adnak. Persze nagyon is örülök neki, hogy tart ott a tudomány, hogy rájöttek arra, hogy vele a meddőség terén is sikerek érhetők el, nekem most meg ez egy újabb lehetőség. Félreértés ne essék, nem vagyok egyáltalán gyógyszerellenes. Sőt, engem baromira tud bosszantani, ha valaki már szélsőségesen az. Egyszerűen én csak az a fajta vagyok, aki nem ész nélkül kapkodja be őket, mindig elolvassa a betegtájékoztatót, és abban az esetben, ha valamelyik doki valami új gyógyszert akar felírni, akkor én vagyok az, aki mindig tájékoztatom aktuális kezelőorvosomat arról, hogy egyébként azon kívül még milyen cuccokat tolok éppen, hogy tudjon róla és figyelmeztessen, ha valamelyik gyógyszer nem kombinálható a másikkal. Óvatos vagyok, én ezt talán így mondanám. A terhesen szedett gyógyszerekkel, kapott kezelésekkel meg sokkal inkább az vagyok, hiszen legkevésbé az én életemről van akkor már szó. A Naltrexone-t a 12. hétig javasolják szedni. 
Tudom, természetesen senki nem tudhatja, hogy a bárhogyan is fogant gyereke 10-20-30-40-50-60 évesen is egészséges lesz-e, de én vajon meg fogok bocsátani magamnak, ha esetleg egyszer kiderül, hogy a gyerekem baját a terhesen (is) szedett Naltrexone vagy mondjuk az IVIG okozta (ha esetleg még arra is sor kerül)? És azt vajon meg tudnám bocsátani magamnak, ha 20 év múlva kiderül, hogy ezekkel tényleg semmi probléma nincsen, én pedig nem kockáztattam és szültem gyereket, azért mert teljesen bizalmatlan voltam? Vajon megéri bármit kipróbálni, bármeddig elmenni? Valószínűleg sokan (köztük én is) azt válaszoljak erre, hogy természetesen bármit azért nem. De vajon akkor ki mondja meg, hogy hol van a határ? És ha valaki meg is mondja, hogy hol van, az hogy lehet benne biztos, hogy tényleg ott van-e? Mindenesetre én nem tudom, hol kezdődik a bármi, a bármeddig, és hol van a végük, viszont úgy érzem, hogy ahogy telnek az évek, folyamatosan tolom arrébb a saját határvonalamat, mindemellett pedig csak bízni tudok benne, hogy nem lesz ezzel semmi baj és mindent jól csinálok. 

Lehetőségek tárháza

Történt egyik hétfő délután, hogy gyanútlanul elmentem egy orvoshoz a márciusi lombikhoz szükséges vizsgálatok miatt. A váróban eszembe jutott, hogy ha már ott vagyok, akkor én megkérdezem a dokit, hogy foglalkozik-e IVIG beadással, ha esetleg arra kerülne a sor és úgy döntünk, hogy be is adatjuk. Úgy vagyok vele, hogy legyen csak minél több infóm, mert ha fizetősen van rá esélyem, akkor igazából nem fontos Fülöphöz menni, mert vele elég nagy macera ez az időpont egyeztetősdi. Van egy magánrendelő, ahol beadják, de ott eleve a drágábbik IVIG van csak (két féle van), úgy vagyok vele, hátha van még más orvos is, akivel ezt le tudom boltolni. Persze az a doki, akinél voltam, nem foglalkozik IVIG-el, viszont felhívta a figyelmem, hogy van egy másik fajta terápia, amit vetélőknél egész nagy sikerrel alkalmaznak, és ha akarom és úgy döntök, beszéljünk róla. Persze rácuppantam a szavaira egyből, nézzük csak miről van szó: 

LDN terápia 
Olvastam róla már én is egy vetélős fórumon, de őszintén szólva nem nagyon foglalkoztam eddig vele, mert akkor én azt úgy értettem, hogy ez inkább autoimmun problémákra lehet megoldás, valamint a beszerzése is elég körülményesnek tűnt (külföldről) és -bevallom- tartalékba tettem ezt a lehetőséget mondjuk úgy, hogy azokra az időkre, amikor kicsit jobban el leszek keseredve. Ám így, hogy orvos ajánlotta, most mégis felcsillant a szemem. Az LDN tulajdonképpen Low Dose Naltrexone-t jelent, tehát alacsony dózisban adott Naltrexone-t. A normál vagy nagy dózisban adott Naltrexone-t valójában a heroinról leszokni akaró pácienseknek adják, ugyanis így (mármint nagyobb dózisban) gátolja az ópiátok utáni eufóriát és az ópiátok utáni vágyat. Először egyébként azt hittem, hogy ez valami vicc, de aztán mikor kiderült, hogy nem az, akkor végülis csak azt gondoltam, hogy hát ez "kurva jól" hangzik, basszus, mégis mi a T-Ö-K-Ö-M jön még?? Persze állítólag nem kell megijedni, alacsony dózisban másra (is) alkalmas ez a gyógyszer, például használják különböző autoimmun problémákra, Crohn betegségre, Sclerosis Multiplexre, HIVre, különböző rákos megbetegedésekre, szóval tulajdonképpen jó sok súlyos mindenre, de a lényeg, hogy kb 2004 óta kísérleteznek vele meddőségi kezelésekben, habituális vetélések esetében is. Például hatásos lehet azoknál, akik gyakorta küzdenek PMS tünetekkel, van PCO-juk, IR-ük, endometriosisuk, alvászvaruk van esetleg túlzottan szoronganak, vagy van valamilyen autoimmun problémájuk. Hát kérem szépen ez mintha én lennék egy pár dolgot leszámítva. A Naltrexone-t lefekvéskor kell bevenni (1 mg-4.5 mg-ig lehet elmenni), ami ilyenkor blokkolja az endorfin receptorokat, majd másnapra arra készteti a szervezetet, hogy az többet termeljen belőle. Az endorfin hiányos állapot javításán keresztül pedig úgy találták az orvosok, hogy javul az immunrendszer működés is. Persze gyors utánaolvasás során azért támadásokat is találtam, miszerint pont az autoimmun problémák esetében nem biztos, hogy mindig sikeres a kezelés, mert rossz irányba is eltolhatja az immunrendszert. Mellékhatásként olyanokat említ, mint az alvászavar, túl élénk álmok, hányinger, fejfájás és szájszárasság, meg gondolom még, amit csak a Jóisten tud. Egyelőre annyira nem merültem bele még a dologba, hiszen hátha nem is lesz rá szükség, de jó tudni, hogy van más cucc is az IVIG-en kívül, ráadásul ez lényegesen olcsóbb. 

Úgy tűnik ilyen ez a meddőség, mindig jön valami új. Van amikor az ember azt hiszi, hogy nincs már esélye, vagy csak egy maradt, erre hipp-hopp az ölébe huppan még egy és még egy  és még egy. Hát persze, hogy így sosem múlik el a remény! Ha végre megjön az alloimmun vérvétel leletünk, azt hiszem, lesz min elmélkedni, merre tovább. Természetesen, ha valakinek van már saját tapasztalata vele, akkor azt nagyon megköszönöm. (Naltrexone-on fejlődött gyerekek jelentkezését külön figyelemben részesítem - az őszintén felvállalt heroin függőséget természetesen bizalmasan kezelem :))

Elsüllyedt remények

Olyan érdekes, mostanában feltűnt, hogy egyre több barátomnak, családtagomnak nagyon feladja a leckét ez a 4.5 év gyerekcsinálási idő, amit mi itt produkálunk. Nem tudom nem észrevenni a reménytelenséget és az ezzel járó sajnálatot a szemükben. Hát mondjuk tény, nem kapkodjuk el nagyon ezt a dolgot. Ám azt már az első félévben/évben felfedeztem, hogy mások aggodalma az én teherbe-nem-esésemmel kapcsolatban sokkal erősebb, mint a sajátunk a férjemmel, de 2015 év végén igencsak azt tapasztaltam, hogy talán vannak, akik már egyenesen elvesztették a reményt azzal kapcsolatban, hogy nekünk valaha is lesz gyerekünk. Feladhatták. Kész. Ennyi. Vagy én nem tudom.

Például tudni kell, hogy nálunk a családban szülinapokkor meg újévkor záporoznak a szebbnél szebben becsomagolt és előadott köszöntések, jókívánságok a jövőre nézve. Vannak olyanok, amik telefonban akár percekig is eltartanak mire végig mennek az élet minden területén. Valami olyasmi, hogy Kislányom köszöntünk Téged Apáddal szülinapod alkalmából, minden szépet és jót kívánunk, légy egészséges, és kívánjuk, hogy hamarosan neked is legyen kisbabád meg hogy nagyon boldog új évet kívánunk Nektek, drága gyerekek (férjem és én lennénk), egészségetek legyen mindig jó, továbbra is így szeressétek egymást, legyetek sikeresek a munkátokban és hát kívánjuk, hogy az idei év hozza el számotokra a várva várt kisbabát. Ez megy 2012-től kezdve évről évre mindig, ráadásul ezen alkalmak során különbözőképpen, de lényegében ugyanezzel a tartalommal az egész család - a nagyszülőkön, keresztszülőkön, unokatesókon át mindenki - egyesével végigmondja ezeket a kívánságokat. Ezzel szemben a 2015-ös szülinapom és a 2016-os újévi köszöntés valahogy így zajlott: Drága Kislányom, boldog születésnapot kívánunk erőben egészségben, szeretetben! Meg úgy, hogy Egészségben, szeretetben és sikerekben gazdag, nagyon boldog új évet kívánunk, drága Gyerekeim.
Azaz idén SENKI sem mert már kívánni nekünk gyereket. Ez valami hihetetlen volt számomra. Vártam a perceken át tartó jókívánság záporban, hátha valakinél elhangzik a gyermekáldás meg az adjon az Isten nektek is kisbabát, de nem. Ha Anya nem, akkor majd biztosan Apa, vagy Tati, vagy Keri, vagy a többiek, vagy bárki, de sehol semmi. Mintha direkt ügyeltek volna rá, hogy nehogy megemlítsék! Igazából megkérdezhettem volna, hogy Anyukám, Apukám, azt' idén hol a gyerek, már nem jár vagy mi a fene? De aztán kicsit későn eszméltem.

Egyébként, ha már itt tartunk és jobban belegondolok, akkor a tanácsok típusában is vélek felfedezni azért fikarcnyi reményvesztettségre utaló jelet. Az első években még volt olyan barátom, aki például -félig meddig azért viccesen-, de a szexelés fontosságára hívta fel a figyelmet (hát ez nem volt valami szép dolog, de ugye nem értenek hozzá, ennyit tudnak róla aztán kész), majd voltak olyanok akik orvosokat, meg különböző tornákat ajánlgattak (mint például az Aviva). Ám amilyen tanácsokkal mostanában szembe kell néznem, az már sokkal magasabb szinten áll, mint holmiféle földhözragadt orvostudomány vagy egy ősi torna: néhanapján olyan dolgokkal találom magam szembe, mint a spiritualitás, ezotéria és ezek sokféle kombinációi.

Újonnan ajánlgattak nekem például híres természetfeletti erejű masszőrt, aki már sok párból kimasszírozta a gyereket. Gondoljatok bele: KIMASSZÍROZTA! Vagy BELEMASSZÍROZTA? Én nem is tudom, hogy mondják ezt helyesen.
Kérdezték azt is, hogy gondolkodtam-e már azon, hogy az előző életemben történt velem valami, ami miatt én rossz anyának érzem magam, és ez gátolja a teherbeesésem, mert higgyem el, létezik ilyen probléma és erre is van megoldás, utaztatásnak hívják, és ha ezen részt veszek és újra átélem vagy mittudomén, akkor majd az feloldódik. Hát azt mondjuk sejtettem, hogy természetesen RENGETEG pár esett ettől teherbe. De én meddig menjek vajon vissza? Bízom benne, hogy időszámításunk után voltam rossz anya, mert 35 éves leszek idén, nekem már nincsen időm évmilliókat visszautazni, hát még évmilliókat FELDOLGOZNI....!
Ezek mellett kínáltak nekem már mindenféle spirituális önsegítő tanfolyamokat, spirituális medicinákat, javasoltak ezekkel kapcsolatos könyveket, szóval sok mindenről volt már szó. Na, nem is részletezem, mert száz szónak is egy a vége, sajnos úgy áll a helyzet, hogy sokak szerint rajtam már csak a csoda segít: a Mágikus Erő, a Mirákulum, a Mindenség Ura, az Univerzum Teremtő Ereje, a Pozitivitás Mágnese, a Mindenható Konferenciája, vagy a Szellemek Testülete vagy tulajdonképpen bármilyen Magasztos Dolognak a Micsodájának a Kicsodája.
Hát így vagyunk. Márciusban meg jön az a maradi lombik, és bár itt lesz a Földön, én azért még hiszem, hogy van esélyem.
Szóval kedves Reményvesztett Ismerőseim! Ugyan már! Hát ennél azért többre vagytok képesek. Úgyhogy kaparjátok már össze magatokat, könyörgöm! :)

Lendületes évkezdés

Úgy volt, hogy a vizsgálatok miatt nem voltunk sehol a nyáron (csak egy hosszú hétvégén), így szerencsére maradt év végére annyi szabim, hogy 2 hetet itthon tudtam lenni december végén. Vártam ezt a pihenést, mint a messiást, és nagyon jó is volt, feltöltött. Januárban pedig az első munkanap előtt alig aludtam valamit (melatonin ide vagy oda), mert hogy jaj, mi lesz megint vissza kell menni dolgozni, meg a nehezen elindulás reggel, meg a motiválatlanság, meg a munkaidő, mint kötöttség, meg a stressz és társai. Aztán közben meg minden olyan jól sikerült. Újból érdekesek a feladataim (egyébként ugyanazok, mint akkor voltak, amikor egyáltalán nem érdekeltek), nem esik nehezemre a bejárás, a bent maradás, nincsenek koncentrálással kapcsolatos problémáim és figyelemzavarom (legalábbis olyan mértékűek nincsenek, amik már bonyodalmakat okoznának), és szerencsére nem idegesítem fel magam különösebben semmin sem. Kicsit félek leírni, de úgy néz ki, hogy talán kezdek kifelé jönni a depresszióból. Persze volt már olyan, hogy azt hittem, vége és jól vagyok, majd mégis pár hétre újból leteremtett. Mindenesetre legyünk optimisták. 

Túl vagyunk az alloimmun vérvételen is, majd 6 hét múlva kapjuk meg az eredményt. Hezitáltam, hogy elhalasszuk-e, mert nőtt egy kisebb fajta takonygóc az orrmandulámon  vagy annak a helyén (bocsánat, ha kicsit több az információ). Semmi egyéb bajom nem volt, csak az az alattomos izé. Ugye Fülöp szerint egy ilyen vérvétel előtt nem hogy betegek nem lehetünk, de egy hónapon át beteg ember társaságában sem tartózkodhatunk. Persze ez ilyen enyhe télen és pont az ünnepek alatt azért valljuk be elég kivitelezhetetlen. Ez az az időszak, amikor az ember viszonylag rövid időn belül rengeteg ismerőssel találkozik, akikben tuti lappang valami, az éppen immunrendszerüket fejlesztő, örökké bacis és vírusos rokon és barát gyerekekről meg már ne is beszéljünk. Mindenesetre a lényeg a lényeg, hogy szerintem sikerült az összes cseppfertőzéssel terjedő bacilussal és vírussal találkoznom a vérvétel előtt. Fel is hívtam a labort, hogy mit javasolnak, menjek vagy ne menjek a vérvételre, mert ez a Fülöp által javasolt 1 hónapos karantén végülis csak nem jött össze. A laboros hölgy a problémámra egy sátáni kacajjal reagált és a tudtomra adta, hogy mennyire nem ért egyet a dokival ezen a téren és nyugodtan menjek, ha nincsen lázam. Így is történt. Kíváncsi vagyok, mi sül ki belőle. 

Közben pedig a következő vitaminkupaccal készítem fel a szervezetem a márciusi lombikra:

- 1*1 Omega 3

- 1*1000 mcg metilfolsav

- 2*750 mg C-vitamin

- 1*500 mg magnézium

- 1*1 Fertilovit kapszula (multivitamin, amit a Kaáliban ajánlották, és B vitaminokat, Cinket, D vitamint, szelént és Q10-et is tartalmaz, ezért azokat már nem szedem külön)

Ezeken kívül pedig természetesen velem tartanak a régi barátaim is: a metformin, l-thyroxin, és az inozitol. Egyelőre mással nem bombázom a testem és türelmesen várok. Nem siettetek most semmit, tényleg úgy érzem, hogy most minden a helyén van.

BUÉK

Lassan vége van ennek az évnek is, és én nagyon hálás vagyok mindenért, amit átéltem és amiről idén tanultam. Nem változtatnám meg ezt az évet, akkor sem, ha tehetném és igazán köszönöm neki azt, amit faragott belőlem. Idén erősebb, elfogadóbb, kitartóbb és türelmesebb lettem.  Jól van ez így, még akkor is, ha ezeket a változásokat nem életem legszebb pillanatai idézték elő. 

Az van még, hogy minden év végén eldöntöm, hogy jövőre most már aztán terhes leszek. Ez megy négy éve. Minden tervnél és programnál figyelembe vettem azt, hogy én bármikor terhes lehetek, mert ez az élet rendje és én is annak a része vagyok. Ezt vártam 2012-től, 2013-tól, 2014-től és 2015-től is. Ha csak a céljaim és a jelenlegi állapotom közötti szakadékra koncentrálok, akkor úgy tűnhet, hogy tele vagyok kudarccal, el nem ért célokkal, romokba dőlt tervekkel és megvalósulatlan álmokkal. Pedig ez nem igaz. Minden ami jó, minden amiért igazán hálás vagyok, az már régóta itt van velem: a szerelmem, a családom és a barátaim ♥ Így hát, úgy döntöttem, 2016-ban megpróbálok nem vágyakozni az égvilágon semmi után, egyszerűen csak elhiszem, hogy bármi sikerülhet és minden egyes nap úgy lesz jó, ahogy lesz. Mert az életnek egyáltalán nincsen semmiféle rendje.

Szóval csupa jóságban, szeretetben és egészségben gazdag, pozitív 2016-ot kívánok Mindenkinek:)