Misztikum

Néha azt érzem, hogy a gyerekcsinálás témájában kezdem elveszíteni a kapcsolatot a valósággal. A napokban az egyik terhes barátnőmnek kifejtettem azt is, hogy most mély szakadékot érzek köztem és a terhes ismerőseim között. Valahogy úgy, mintha egy másik bolygóról valók lennének.
Tátott szájjal, döbbenten nézek azokra, akik velem egykorúak vagy nálam még idősebbek is, és hipp-hopp képesek teherbe esni. Én, a kizökkenthetetlen racionalista, már-már némi misztikumot vélek egyes esetekben felfedezni és csak kapkodom a fejem, nem értem, hogy van ez? Hogy hogy sikerült neki? Úgy kutatom a kérdésre a választ, mintha még nem lenne rá egyértelmű biológiai magyarázat évezredek óta. Ezt az érzelmi káoszt valószínűleg az a paradoxon okozza, hogy nagyon szeretném már, ha végre sikerülne, viszont jelenleg még csak nem is tudunk próbálkozni a kivizsgálások miatt, így az esélye annak, hogy most csatlakozhassak a hasnövesztő barátaim körébe, egyenlő a nullával, ami valljuk be, kissé megvisel, magányossá tesz és kirekeszt.

Az egyik tüszőmérés alkalmával összefutottam a rendelőben egy kis családdal: apa, anya, meg egy 5-6 év körüli gyerek. A beszélgetésből kiderült, hogy anya 6 hetes terhes. Ahogy kijött a vizsgálóból, kapta is elő az ultrahang felvételt és mutatta az 5 évesnek, hogy nahát nézd, itt van a kistesód. Én pedig meghökkenten hallgattam az eseményeket, gondoltam magamban, hogy hát nem hiszem el, miről magyarázol, anyukám, és mi lesz ha holnap elkezdesz vérezni, aztán szevasz tesó? Mit mondasz az 5 évesednek, ha majd keresi? Azt, hogy volt tesó, nincs tesó? Hogy most így jártunk, aranyom? Aztán az önhergelés után végülis leesett, hogy ja, nem, tulajdonképpen ebben a történetben én vagyok az egyetlen, aki furcsán gondolkodik, hiszen valószínűleg az a normális, hogy a 6 hetes terhességek megmaradnak, és tovább folytatódnak, megnőnek a magzatok, és végül megszületnek a gyerekek. Azért erre rájönni, kellett egy kis idő. Szóval megnyugodtam, lesz ott tesó, huh. 

A minap láttam egy másik családot a buszon: magyar apuka, magyar anyuka, cuki afrikai kisfiú. Egyből arra gondoltam, hogy milyen szép család, biztosan hosszú évek próbálkozása után örökbefogadták. Aztán arra, hogy lehet, hogy donor. Nem mintha lenne jelentősége, hogy melyik verzió igaz, de napokkal később esett le, hogy talán a legvalószínűbb dologra - ami pár évvel ezelőtt minden bizonnyal elsőre jutott volna eszembe - nem is gondoltam, hogy például a gyerek anyu előző kapcsolatában fogant egy afrikai apától. Hát így. Igyekszem majd legközelebb a dolgok egyszerűbbik (vagyis a valósághoz közelebbi) oldalába belegondolni. Hátha ezzel az én bolygóm is elkezd kicsit közelíteni a másikhoz ;)

Na akkor futás!

Ugye Fülöp tanácsolta a július közepi konzultáción, hogy csökkentsem le a sport mennyiségét, ami nem érintett túl jól, mert megszerettem. 

De aztán jött az augusztus, a kánikula, a vizsgálatok, a hajsza a munkában, a kissé depis hetek a terhesedő barátnők társaságában és uppsz, azon kaptam magam, hogy sikerült olyan jól megfogadnom a tanácsot, hogy lecsökkentettem a sportok számát tulajdonképpen nullára...Először lelkifurdim volt, hogy azért nem kellene a ló túloldalára átesni, de aztán hamar megnyugtattam magam, hogy kell a pihenés, most ez jól esik, és majd elkezdem újból. Hihetetlen, hogy milyen könnyen hozzá lehet szokni a nem sportoláshoz is. A lakásújítás idején ráadásul a diéta tartása is hagyott némi kívánni valót maga után. Persze önámítás lenne ezt a felújításra fogni, de tény és való, hogy nem főztem, a lakás körüli sok munka miatt a napi 5 étkezés is gyakorta borult, és talán csak a hozzám hasonló komolyabb cukorbetegek ismerhetik azt a farkaséhséget, amikor egy kimaradt tízórai vagy uzsonna után, elborul az elme, és nincsen semmilyen észérv, ami megakadályozza ilyenkor a sokszor brutál mennyiségű szénhidrátdús kaja bevitelét. Ennek szépen meg is lett az eredménye, fel is szaladt megint jó pár kiló, ráadásul a tavalyi lombik óta még mindig nem sikerült minden plusztól megválni. Úgyhogy mostmár végképp töltött galambnak érzem magam. Örülök, hogy beköszöntött a hűvösebb idő, mert így szeptemberben természetesen megint én vagyok Budapest legkorábban ébredő futója. Valamelyik hétvégén kirándultunk a barátainkkal, és én úgy döntöttem, hogy felveszem a futócuccom, felcsatolom a pulzusmérőt, előre megyek és kirándulás helyett futok az erdőben a hegyen, mert ilyet még sohasem csináltam. Elmondhatatlanul csodálatos érzés volt, egyszerűen leírhatatlan az élmény. Abban az időben úgy éreztem, hogy én vagyok a világ legboldogabb embere és bár egészségesként a futás nagyon egyszerű dolognak tűnik, akkor mégis azt gondoltam, hogy én bármire képes vagyok. A táj sokkal izgalmasabb volt, mintha csak simán gyalogoltam volna, és ahogy suhantam a fák között, annyira gondtalannak érzetem magam, hogy az sem érdekelt, ha eltévedek, és mondjuk egy örökkévalóságig tart, amíg kitalálok belőle. Imádok futni. 


u.i.: Mondjuk G. azért büszke volt rám, hogy nem tévedtem el, nálam benne lett volna pakliban. Najó, én is büszke voltam magamra. 

Elgondolás

Emlékszem, hogy kislány koromban mennyire nem értettem, hogy azok az idős asszonyok, akiknek nem lett sosem gyereke, miért voltak olyan "gonoszok" a gyerekekkel. Na, nem mindenki, de jellemzően azért azok voltak. Anya mindig mondta, hogy legyek megértő, nézzem el nekik, hiszen nem lehetett gyerekük, én pedig mondtam, hogy jaj, mit nem tudták ezt azóta megszokni, meg miért rajtam töltik ki. Most azért úgy visszamennék aztán jól pofán vágnám magamat. Kíváncsi lennék, hogy belőlem milyen öregasszony válna, ha a 30-as, 40-es éveimet a barátaim kisgyerektársaságában kellene eltölteni, úgy, hogy nekem nincsen. Még azt is megkockáztatom, hogy a lelki nyomorom miatt nem is biztos, hogy életreszólóan tudnám velük a barátságot ápolni. Aztán lehet, hogy 70-80 évesen meg én is bottal kergetném a gyerekeket, meg böködném az ujjammal a vállaikat, és ordítanám nekik rekedt hangon, hogy "ti loptátok el a szilvámat, büdös kölykök!"
Najó, hagyjuk. Tulajdonképpen, nem is vagyok rá kíváncsi, hogy milyen lennék. 

Megújulás

Minden tiszteletem a terhesen vagy kisgyerekkel (esetleg mindkettő egyszerre - és akkor imát is mondok) költöző vagy lakásfelújító családoké. Mi csak festettünk meg ezt azt újítottunk és igazából én csak dolgozom (igaz megint túl sokat), meg szabadidőmben dokihoz meg vérvételekre szaladgálok, de egyébként erőm teljében lévő, fitt és mozgékony asszonyka vagyok vagy mi, de huh kifáradtam. Számtalanszor gondoltam Henire, Cicre, Sensitivere meg mindenkire, aki pocakkal bevállalja, atyaég, terhesen ugyanezt vagy még ennél is többet...!?! Jó ég!

Szóval én jövőre TÉNYLEG terhes leszek, mert nem várhatok meg még egy újabb újítást, de én köszönöm, még egy festést sem csinálok végig terhesen és kész!

Most megint minden megvan, szép, új és friss, pont mint 4 éve. Itt az idő:)

Első ciklusvizsgálat - ultrahangok

Nem tudom, mit pattogtam meg izgultam ettől ennyire, hogy milyen macerás, de simán ment. Persze a kórházban biztosan agymenést kaptam volna, és valószínűleg nem lett volna ennyire gördülékeny, mint itt, úgyhogy azt kell mondjam, hogy nekem nagyon megérte ebbe a magánrendelőbe eljönni. Kezdődik ott, hogy sikerült munka utánra kapnom időpontokat, pedig már fel voltam készülve, hogy majd reggeli órákban lesz csak szabad hely, azt indul a vég nélküli magyarázkodás a melóban, hogy hol vagyok. Ráadásul ugye itt az étlapon szerepelt ez a vizsgálatsorozat (még bérletet is lehetett kapni hozzá:)), így senki nem lepődött meg, hogy minek ez a vizsgálat, senki nem vitatta, hogy indokolt-e vagy sem (mint ahogy azt Fülöp mesélte, hogy majd küzdenem meg veszekednem kell az állami intézetekben a dokikkal), és így már a recepciós hölgyek is megtettek mindent, hogy 2 naponta valaki megvizsgáljon, nem tárogatták a karjukat, hogy ők sajnálják, de nincsen szabad doki (ilyen marhaságok is forogtak a fejemben). 

Továbbá a hab a tortán az volt, hogy az első mondatomból, levágták, kinek a kérésére jövök. Négy alkalommal kellett mennem, mert így jött ki a peteérés, és mindannyiszor más dokinál voltam, de mindig a következőképpen indítottunk:

- Miben segíthetek?

- Ciklusvizsgálatra jöttem, az orvosom kérése az lenne, hogy ha ötnél több tüszőt lát, akkor azt is vesse papírra, hogy hol vannak, meg mekkorák.

- Tudom, Fülöp doktor lesz, ugye? Már ismerjük a kívánságait, sokan járnak ide.

Mindezek után én csak kényelmesen befeküdtem, terpesztettem, ők meg minden szó nélkül csak számoltak és méregettek és papírra vetették a kívánságaimat, vagyis akarommondani Fülöp kívánságait. Brávó! Tényleg nem kellett volna ennyire fisifosiznom ettől. 

Csúszás nem nagyon volt, a legtöbb várakozás 1 óra volt, mondjuk az nem kevés, de a dokilányka, poénosan megjegyezte, hogy ha Fülöphöz járok, akkor biztosan meg sem kottyan nekem ez az 1 óra csúszás, amin én tényleg jót nevettem, és ha megnevettetnek, akkor én nagyon megbocsátó tudok ám lenni, úgyhogy végülis igaza van, tényleg meg sem kottyant :)
Persze indult jó sok tüsző, bőven volt ötnél több az első napokban, de aztán szépen felszívódtak. Peteérés tegnap volt, le van dokumentálva, de én annak a petécskének most búcsút intek, bye-bye, te most ugyan nem, de majd egyszer egy másik....

Érzelmi viharok az augusztusi kánikulában

Nem mondanám, hogy életem legjobb formájában vagyok ebben a hónapban, bevallom, pedig a ciklusvizsgálatom - amitől annyira tartottam, mint a tűztől- olyan gördülékenyen halad ezidáig legalábbis, hogy csak ámulok és bámulok, de erről majd írok egy összefoglaló bejegyzést, ha végeztem vele a jövő héten. 

Szóval majdhogynem okom sem lenne panaszkodni. 

Ennek ellenére olyan mostanság, mintha óriási súlyok nehezednének a lelkemre. 34 éves leszek idén. Ebben a században talán ez az a kor, amiben a legtöbb pár, ha teheti, belevág a gyerekcsinálásba, mert ilyenkor már sokan tudják, hogy biológiailag azért nem érdemes tovább húzni. Nincs ez másként az én környezetemben sem, és valahogy egyre nehezebben viselem a közeli ismerősök, barátok hipp-hopp teherbeesését.
Hihetetlen, de a héten két nagyon közeli barátnőm is közölte velem, hogy babát vár. Mindkettőt sejtem egy ideje, de valahogy az más, amikor bizonyossá válik a dolog. Ezzel a hírrel most már elmondhatom, hogy a nagyon szoros baráti társaságban gyakorlatilag én vagyok az egyetlen, aki küszködik, minden nagyon közeli, párkapcsolatban élő barátom vagy terhes vagy már van gyereke. Na, nem mintha verseny lenne ez vagy valami ilyesmi. Először az egyik lány hét elején chaten írta, én meg nagyon hálás voltam, hogy írásban történik a kommunikáció, jobb az ilyen dolognak írásban örülni. A másik barátnőmmel találkoztam személyesen, régen láttam már, és ahogy megláttam, biztos voltam benne, hogy az, annyira látszik már neki:) Persze elkezdett a torkomban dobogni a szívem, és drukkoltam, hogy jaj csak el ne mondja, csak el ne mondja, inkább adja ő is írásban, mert ki tudja mit vált ki belőlem, és én nem akarom ezeket a mocskos érzéseket másoknak kimutatni, mert senki nem tudja, milyen ez. De csak elmondta és én csodák csodájára, de őszintén tudtam neki örülni és egy csepp rossz érzés nem ült ki sem az arcomra, sem a szívemre. Olyan büszke voltam magamra, hogy 4 éve tartó gyerekmonopoly ide vagy oda, mégis maradt azért némi tündérkirálylány is bennem. Hazafelé írtam is a férjemnek, hogy a lottót kellene így megtippelni, mert itt kérem szépen hullanak az égből a gyerekek, és boldogan jegyeztem meg azt is neki, hogy tudtam örülni. (Apróságok: örüljünk, hogy tudunk örülni.) Abban a pillanatban, ahogy ezt leírtam elkezdtek potyogni a könnyeim a Blaha Lujza tér kellős közepén, majd hazafelé a buszon is fel kellett tennem a napszemüveget. Miért? Miért nem tudok én könnyek nélkül örülni? Bár azt hiszem, tudom a választ. Úgy mondják, hogy önsajnálat.
A laparoszkópiás műtétem után - amit ezektől a közeli barátoktól már nem igen sikerült jól elrejtegetni - végre megnyíltam kicsit, ha kérdeztek meséltem a történetünket, de most, itt a potyogó magzatsereg kellős közepén, úgy érzem, egy időre ismét bezártam magamban egy kaput és őket kívül hagytam a gyerekeikkel és növekvő pocakjukkal együtt. És egyáltalán nem jó érzés, sőt, nagyon magányos dolog, de egyelőre a saját kudarcomra emlékeztetnek. Már két közös programot is lemondtam, mert bár valóban közbejött ez az, de meg tudtam volna oldani, hogy ott legyek, még sem akartam. Tudom, nem lesz ez mindig így. Tudom, az első látogatások a nehezek, aztán hozzászokok és imádni fogom a  nagy hasakat, a csemetéket is, az összeset, mert a meglévőkért is oda vagyok. Ezt nem kétlem, ebben biztos vagyok.
Tudom, túl leszek rajta. Tudom, egyszer minden elmúlik, a bánat is. Tudom, egyszer vége lesz az augusztusnak is.  Tudom, ez a társasjáték a miénk, és másnak más jutott, és másnak sem könnyebb az az út, amin halad. Tudom, mindenki cipel valamit és én köszönöm szépen, ha választhatnék sem kérném a másét, jó lesz nekem az enyém, azt már kellőképpen ismerem.
Hálás vagyok azért, hogy legalább olyan emberrel játszom ezt a játékot, aki mindennél többet jelent a számomra. Örülök, hogy ezeket a szutykos érzéseket megoszthatom vele, és ő ahelyett, hogy boszorkánynak tartana, megölel majd megsimogatja a fejem és azt mondja, hogy sírjak nyugodtan. Ő a férjem, a szerelmem, a legjobb barátom, és a cinkostársam. Most az ő kezét fogom, és ő az enyémet, de tudom, hogy valaki fogja még fogni a miénket.

Újrahasznosítás

Idén, ebben a hónapban van immáron 4 éve, hogy csináljuk a gyereket. Milyen fura lenne már, ha pezsgőt bontanánk az évforduló alkalmából? Esetleg valami romantikus vacsora egy hangulatos étteremben? Mondjuk kívánom a pezsgőt, csak ne lenne ilyen meleg. 

Mindenesetre a fecnit, amire összegeztem a 2014-es évemet, és kitűztem rajta a 2015-ös céljaimat - miszerint idén én már anya leszek-, ismételten szépen összehajtogathatom és eltehetem jövőre. Így megy ez, évről évre. Sebaj. Így legalább környezettudatos. 

De jövőre akkor most már aztán tényleg...!!! 2016-ban már nem akarok róla megemlékezni! :)