Második trimszteri összefoglaló

Mivel jó sokáig el sem tudtam képzelni, hogy én valaha is a második trimeszterbe jutok, nemhogy a harmadikba, most meg kellett néznem, hogy hol vannak a határvonalak, és hát rájöttem, hogy én már bizony harmadik trimeszteres vagyok. (Most rám is jött picit az idegeskedés, mert hát nem állok olyan jól a készülődéssel, na jó, talán olyan rosszul sem.)

Még mindig sokszor hihetetlenül állok ahhoz, hogy én terhes vagyok, szerintem mire teljesen hozzászoknék, pont eljön a szülés ideje. 

Csemetlit kb. a 16. hét előtt már sejtettem érezni, de annyira enyhe volt, hogy igazából nem is mindig voltam biztos benne, hogy ő az. Kb a 17. héten erősödött fel az érzés, és akkor tudtam, hogy ő lehetett az már korábban is. A 18. héten történt az, hogy akkorát rúgott, hogy a hasam is belemozdult, olyan hihetetlen volt számomra, valahogy sosem gondoltam, hogy ez ilyen haspattogással kezdődik. Ekkor érezte őt a férjem is. A hasam egyébként nem túl nagy, kabátban nem is látszik tulajdonképpen. Tünetem nincsen különösebb, talán az álmatlanság. Éjszaka gyakran megébredek, és van, hogy 2-3 órát sem tudok visszaaludni. Ez egyébként nem befolyásol a mindennapjaiban, nem érzem magam fáradtnak, valahogy elég energikus vagyok. Megfogadtam, ha itthon leszek, majd alszok délutánonként, mert munkában mindig annyit ábrándoztam erről, de szerintem egyetlen egyszer sem aludtam még. Valahogy sajnálom rá az időt, de nem is igénylem. Apropó, munka. Nagyon örülök, hogy azt a döntést hoztam, hogy abbahagyom, bár valahogy sosem érzetem azt, hogy meg fogom bánni, de ezt nehezen hitte el néhány ember, aki szerint munka nélkül azért nagyon unalmas az élet. Nem unatkozom egyáltalán, rengeteg teendőm van, nagyon jól érzem magam és én azt sem bánom, hogy most többet foglalkozom a háztartással, mert korábban zavart is sokszor, hogy azt a munka miatt elhanyagoltam. Sokszor hívnak a munkatársaim, érdeklődnek, hogy vagyok, és persze azt látom rajtuk, hogy nekik rengeteg munkájuk van és sokat stresszelnek. Ezek a dolgok is megerősítenek a döntésemben, mindig arra gondolok, hogy nekem nincsen erre a plusz idegeskedésre, túlórákra szükségem. Most nincsen, már nem ez a legfontosabb, és sajnos én sem tudnék laza maradni, ha látnám, hogy nem halad egy-egy projekt. Ebből a szempontból most minden annyira zen itthon. Elég nekem az alap aggodalom, ami rám tör olykor, mikor itt szúr, ott szúr a hasam, mikor többet keményedik, mint előző nap, mikor fáj a derekam, mikor kevesebbet mozog, mint előző nap, mikor arra gondolok, mi lesz ha mégis beteg lesz Csemetli, mert mi van ha nem fejlődik jól, mi lesz, ha a szülés miatt lesz beteg, mert ott valami komplikáció történik, mi lesz ha bekattanok az alváshiány miatt, mi, lesz ha nem tudom megmenteni az életét, ha leáll a légzése és akkor sorolhatnám több napestig. Ezek ellenére viszont egyáltalán nem tartom magam folyamatosan aggódó kismamának, valahogy úgy érzem, ilyesmikre mindenki gondol, legalábbis engem többen megnyugtattak már róla, hogy ez természetes. Aztán lehet csak minden viszonyítás kérdése, mert idegileg tényleg instabilabb voltam a meddőség alatt. 

Úgy tűnik az inzulint is megúszom. Még jó idő volt, voltam kocogni (inkább gyorsgyalogolni) is,  de egy ideje már heti 3-4* tornázok 20 percet itthon, ami kicsit gyorsabb, mint az előző tornám, és ez úgy tűnik, nagyon jót tesz a cukromnak, jobbakat mérek, mint terhességem előtt. Egyébként elég fittnek és erősnek is érzem magam, nem hiszem, hogy csak emiatt a mozgás miatt, mert az ahhoz azért elég kevés, de szerintem a diéta, és az itthoni nyugalom és rohanás nélküli élet, mind ehhez járul hozzá. Remélem így marad ez a harmadik trimeszterre is, mert még nagyon sok dolgom van :)

A férjem

Az már biztos, hogy a kapcsolataink tényleg átalakulnak a gyerek/ek miatt, és azt látom, hogy szerencsés az, akivel ez nem történik meg és marad legalább egy olyan barátja, akire bármikor számíthat gyerek ide vagy oda. Mindig mondom, hogy nem kell ehhez magunknak gyereket nevelni, elég ha egy közeli hozzátartozónak lesz. Én is elvesztettem az egyik legjobb barátnőmet, és hát nem az én terhességem volt az oka. Sokáig kutattam, miért kellett ennek így történnie, de igazából arra jutottam, hogy teljesen mindegy, mi történt, ez megtörtént, a lényeg, hogy lassan belőlem is kihal minden tolerancia, és úgy érzem, hogy mindjárt eljön az idő, mikor nincs tovább, és jobbnak látom, megszakítani a teljes kapcsolatot. Ez szomorú, de persze ez van, amit el kell fogadni, el kell engedni, fel kell dolgozni. Mondom ezt én ilyen könnyedén, aki rendkívül kevés emberhez ragaszkodok, de azokhoz nagyon-nagyon, és hát volt is idő mikor ez nagyon fájt, de szerencsére már múlik és egyre kevésbé. 

Az, hogy ez milyen könnyen megtörténik, milyen könnyű elmenni egymás mellett már nem vitás, számomra sem az, de képtelen lennék ilyen könnyen feladni, elfogadni a férjemmel való kapcsolat megromlását.

Egyszer mondta nekem valaki, hogy egy gyerek sosem hoz össze két embert, minden párkapcsolatot megingat, még az erős, lángoló szerelmeket is, nemhogy azokat, amik gyenge lábakon állnak. Persze sokat gondolkodom ezen is, hogy lehet megúszni végzetes problémákat és úgy kijönni ebből a gyerekdologból, hogy mi magunk, szülők is elégedettek legyünk a párkapcsolatunkkal még évekkel később is.  Arról nem beszélve, hogy most azt vallom, hogy egy jó párkapcsolatban a gyerek is boldog, egy rosszban pedig ha fejre állunk és a gyerek minden érzelmi igényét is igyekszünk kielégíteni, akkor sem lesz az. Igazából olyan sokszor nem kell emlékeztetnem magam ezekre a dolgokra, mert egyértelműen látom a környezetemben, hogy nincs párkapcsolat, ami változatlan maradt volna a gyerek érkezésével és sajnos egyik sem a pozitív irányba mozdult el. Persze nem kell máris a legrosszabbra, a válásra és szörnyű családi tragédiákra gondolni (bár nem lepődöm meg, ha sokaknak ez lesz a vége), de azt látom, hogy elég keményen kell dolgozni azon, hogy jó legyen a kommunikáció a szülők között, ami tényleg nem egyszerű feladat, amikor a gyerek a legfőbb tevékenység. És legfőképpen ott vannak azok, akik már nem is igyekeznek javítani ezt a kommunikációt, vagy az egész kapcsolatot, mert a gyerek mindenek elé kerül, és egyszerűen a másik fél érzelmei, és maga a párkapcsolat már csak századrangú dologgá válik, az egykori egymás iránti mindent elsöprő szeretetnek pedig már mintha nyoma sem lenne az emlékezetükben. Ez persze ilyen sarkosan biztosan nem igaz, de pontosan arról van szó, hogy a gyerek annyira átveszi a területet, hogy tényleg lényegtelenné válik, mekkora volt a  szerelem korábban. Legalábbis vannak párok, akiknél ezt látom. Megmondom őszintén, engem most ez a prioritásváltozás nagyon-nagyon megijeszt, annak ellenére, hogy nagyon remélem, hogy én is olyan anyává válok majd, akinek a szívében az első és legfontosabb a gyereke lesz.
Csak hát az van, hogy annyira szeretem a férjemet. Most, hogy túl vagyok a depresszión, és kimásztunk együtt a gödör aljáról elmondhatom, hogy újból tombol a szerelem is, ezért olyan nehéz most elképzelni ezt a változást.
Minket a meddőség annyira közel hozott és megerősített, amit egyszerűen el sem hisz az, aki nem járt a mi cipőnkbe és belátom, hogy ez sokaknak felfoghatatlan, még azoknak is, akiknek hasonló hátterük van, csak éppen nem mondhatják el magukról, hogy nekik jót tett. Szerintem ehhez nagyban az járult hozzá, hogy az én férjem rettentő gondoskodó, támogató, és mikor már élni is alig voltam képes, minden erejével azon volt, hogy enyhítse a fájdalmamat, és bár neki is nagy szüksége volt támogatásra, mindig azt láttam, hogy vinné az én bánatomat is pluszban, csak hogy nekem könnyebb legyen. Úgy gondolom, hogy a közösen viselt balszerencse, vagy akár tragédia vagy igazán közel hozza a párokat, vagy többé kevésbé megviseli a kapcsolatot, de mindenképpen nyomot hagy. Nagyon szerencsésnek tartom magamat, hogy azt mondhatom, nekünk jót tett, mi jól  jöttünk ki belőle, és egy olyan értékes kötelék, barátság, cinkosság alakult ki közöttünk, amit nem szeretnék nagyon sokáig totálisan a háttérbe szorítani, pláne nem teljesen elveszíteni. Csak valahogy olyan megfoghatatlan dolog, hogy mi lesz, ha itt lesz Csemetli, mit is fogok akkor majd gondolni, hogy fogok magunkhoz hozzáállni, és nagyon elszomorít és tehetetlennek érzem magam néha, hogy egyszerűen képtelenség erre érzelmileg felkészülni. Tudom vagyis hát  őszintén remélem, hogy elborul majd az én agyam is, hogy teljesen más tudatállapotba kerülök, de vajon nekem eszembe jut majd azért egyszer, hogy foglalkozzak magunkkal is? Hagyjak majd el üzeneteket, amiket május, június környéken találok meg, hogy emlékeztessem magamat arra, hogy a korábbi életemben ki volt a legjobb barátom, cinkostársam és szerelmem egyben? 

Más állapot?

Emlékszem még arra, mennyire nagyon vágytam rá, hogy terhes legyek és szerintem sosem fogom elfelejteni életem meddő időszakát. Leginkább én is gyereket nevelni szerettem volna igazán, de  elmondhatom, hogy ezután jobban vágytam a terhességet és magát a szülést átélni, mint kimondottan a  vérszerinti gyereket. Valahogy sosem éreztem késztetést arra, hogy mindenképpen a mi génjeink legyenek továbbörökítve, ráadásul tudom, hogy pontosan ugyanannyi ráhatásom van arra, milyen "tulajdonságok" kerüljenek továbbörökítésre tőlem vagy a férjemtől a leendő gyerekünkre, mint mondjuk a szomszéd gyerekére. Nem beszélve arról, hogy mi sem és a családunk sem tökéletes, biztos vagyok benne, hogy senki és senkié sem az.  Persze nekem is eszembe jutott a béranyaság, de valahogy belül mindig tudtam, hogy az sem segítene igazán rajtam, úgyhogy én azt hamar elvetettem. A mai napig azt vallom, hogy számomra ezért volt végül  viszonylag könnyű elfogadni az örökbefogadást, mert nem a vérszerinti gyerekre vágytam mindenáron, és mert úgy érzem rendesen sikerült meggyászolni a kudarcaimat, sosem én voltam az, aki egyik sikertelenség után másnap már felállt, és mosolyogva nézte, hogy hogyan tovább. Nekem mindig több idő kellett, hogy kikaparjam magamat a szarból, mint másnak. De ez utóbbi más lapra tartozik. 

Most itt vagyok terhesen, és sokat gondolkodom, azon mi is az, amit érzek? Valamelyik nap azt mondta egyik barátnőm, hogy ő imádott terhes lenni. Bennem eddig még nem fogalmazódott meg, hogy imádok-e terhes lenni, és hogy valójában, lecsupaszítva az egészet, csak a tényeket nézve, milyen állapotban is érzem magam. Mert persze, hogy imádom, hogy már most itt van velem Csemetli. Az hogy érzem, ahogy mozog, sokkal nagyobb élmény számomra, mint mondjuk hallani a szívhangot, amire annyira vágytam korábban, és amitől annyira sírtam, hogy nekem végül ez megadatott. A mai napig nem tudom mosoly nélkül hagyni, ha megmozdul és egyből ott is a kezem, hogy érezzem őt azon keresztül is. Annak ellenére, hogy már legalább a 16. hét óta érzem, hogy mozog, a mai napig hihetetlen, hogy egy igazi élőlény van bennem és borzasztó nagy csodának és szerencsének tartom már azt, hogy valaki képes megfoganni, hát még megszületni! Amikor először éreztem, hogy a kis fenekét dudorítja ki jobb oldalon, annyira meghatódtam, hogy nem akartam elengedni és mindennél jobban szerettem volna odahajolni és alaposan megpuszilgatni! Jó érzés, hogy bárhová megyek, jön velem, és annyira szeretném felvenni vele a kapcsolatot, hogy hamarosan zenét hallgattatok vele, és már mesét is olvasok neki. Szóval nem mondhatom, hogy hidegen hagy a jelenléte. De hogy maga a terhesség imádnivaló-e? Hát szerintem semmi különös. Pedig nincs nehéz terhességem, nem panaszkodhatom. Minden okom meg lenne rá, hogy azt mondjam, imádok terhes lenni, de én semmi rendkívülit nem érzek és eszembe sem jutott volna ezen gondolkodni, ha a barátnőm nem jelenti ezt ki, magamtól biztosan nem is tűnődnék el ezen. Minden csuda mozgást beleértve, valamint azt, hogy belehalnék, ha őt elveszteném, én a mai napig azt mondom, hogy ha kimaradt volna maga a terhesség az életemből, hát akkor kimaradt volna, és indultunk volna a kórházból, szóval azt hiszem, tényleg jól sikerült feldolgoznom a meddőségemet. 

Amikor idén februárban elmondtam a legközelebbi barátaimnak az örökbefogadást, minden találkakor ez volt a téma, mindenki szeretett erről beszélni, és én is nagyon lelkes voltam. Már nem emlékszem hogyan, de feljött az a téma is, hogy más helyett kihordani egy gyereket. Minden ismerősöm, aki volt terhes azt mondta, képtelen lenne, még a szeretett tesója gyerekét sem tudná kihordani pusztán csak azért nem, mert a 9 hónap terhesség után elképzelhetetlen lenne számukra, hogy odaadják a gyereket másnak, akkor sem, ha az a családban maradna, és akkor sem, ha a legjobban szeretett testvérüknek csak így lehetne gyereke. Én minden további nélkül azt mondtam, hogy megtenném a testvéremért. Biztos, hogy azért is, mert tudom, milyen kegyetlen dolog a meddőség, de azért is, mert túltettem magam ezen a terhesség dolgon, és nem misztifikálom túl, de láttam persze rajtuk, hogy könnyű ezt úgy kijelentenem, hogy nem érzetem még, milyen terhesnek lenni. Most a terhességem több mint a felénél ugyanúgy azt mondom, hogy csupán a terhesség állapota nem tartana vissza attól, hogy ezt megtegyem bár valóban nem sok, de egy-két igazán fontos emberért az életemben, legfőképpen az imádott testvéremért. Emellett nem vitatom azt sem, hogy az együtt töltött 9 hónap miatt egy igazán különleges kapcsolat lenne hármunk között. Nem tudom, hogy ez a véleményem fog-e változni a terhesség végéig.

Valószínűleg azért is van, hogy bosszant, ha valaki indokolatlanul túlreagálja a terhességet. Én sok ismerősömtől hallottam panaszt, hogy micsoda dolog, hogy nem adják át a helyet a kismamáknak, vagy engem is sokan (túl)kímélni akarnak, és minden privilégiumban részesíteni, mert én most terhes vagyok és ez egy más állapot. Azt is tudom, hogy sok kismama ismerősöm elvárta, hogy csak a terhesség miatt őt bizonyos dolgokban előnyben részesítsék. Engem ez meddőként kimondottan bosszantott, de még most sem tudok azonosulni vele. Tudom jól, hogy ezerszer nehezebb sorsok utaznak a villamoson nagy has nélkül, teljesen észrevétlenül, egy-egy normális, komplikációmentes terhesnél. 

Többek között, mikor bejelentettem a terhességemet, bosszantó volt azt is hallani, hogy bár szerencsére nem sokan, de voltak akik, azt mondták, örülnek, hogy nem örökbefogadott gyerekünk lett, mert ők most már bevallják, de el sem tudják képzeni, hogy lehet egy nem vérszerinti gyereket szeretni, meg olyat, akit nem ők szültek. El_sem_tudják_képzelni. Én meg egyszerűen azt nem tudom felfogni, hogy évek óta gyereket nevelő anyák, hogy nem gondolkodtak el még soha, de soha azon, hogy a szeretet nem a génjeikkel és a vérszerintiséggel alakul ki. Meggyőződésem, hogy egy kismama sem venné észre, ha szülés után másik gyereket tennének a mellkasára, ugyanúgy sírna felette meghatódva és borzasztó nagy szeretettel nevelgetné egész életében. Terhesség ide, vérszerinti gyerek a hasamban oda, nekem az égvilágon semmit sem változott a véleményem ezzel az egész dologgal kapcsolatban, valahogyan ez a más állapot sem tudta átkattintani az agyamat, és büszkén mondom el ezeknek az embereknek, hogy talán lesz még örökbefogadott gyerekünk is, aki miatt boldogan és mosolyogva szakítom meg a kapcsolatot az ilyen kijelentéseket tevő, korlátolt gondolkodású  ismerőseimmel. 

Valószínűleg a már korábban átalakult gondolkodásom miatt van az, hogy mostmár az agyamra megy a szülés (túl)misztifikálása is, amiből szintén borzasztó sokat kapok az utóbbi időben. Nekem, akinek éveken át ez volt a legnagyobb vágya. Volt, aki azt mondta, hogy maga a szülés egy csoda, egy az egész életemet megváltoztató élmény lesz, ha jól sikerül. Az_egész_életet_megváltóztató_élmény. Volt, aki úgy nyilatkozott, hogy a világ legnagyobb teljesítménye szülni. Igen! A_világ_legnagyobb_teljesítménye. Nem vitatom, könnyelmű dolog részemről megkérdőjelezni ezeket az állításokat úgy, hogy még nem is szültem. Ám egyszerűen mégis óriási szavaknak tartom ezeket a nyilatkozatokat és éppoly könnyelműnek gondolom kijelenteni a fentieket, mint mindenkire érvényes igazságokat, mint a saját hitetlenkedésemet. Nem beszélve arról, hogy számomra nagyon lekicsinylőnek hangzik az egész, mintha azok semmit sem tudnának az élet komoly megpróbáltatásairól, nagy teljesítményekről, akiknek valamiért sosem lehet a szülésben részük. Egyébként valóban nincs afelől kétségem, hogy ez komolyan meghatározó élmény akár egy egész életre nézve, annak például biztosan az, akinek nem sikerült jól, és a szülési komplikációk miatt lett beteg a gyereke egész életre, aki nem élt még túl komoly tragédiákat, háborút, mélyszegénységet,  nem úszott meg halálos balesetet, nem épült még fel általában halálos kimenetelű betegségből és mondjuk nem kellett még túlélnie a saját gyerekét. Persze sorolhatnám még, mert egyelőre nagyobb megpróbáltatásnak, teljesítménynek és életet megváltoztató élménynek képzelem például már egy züllés szélén álló, nehézen kezelhető tini gyerek éveken át tartó nevelgetését, vagy egy súlyosan beteg gyerek évekig tartó ápolását is. Szerencsére nekem sem volt részem a fent felsoroltak egyikében sem, talán ezért nekem is életet megváltoztató élmény lesz majd a szülés? Nem tudom.
Az én életemet és az egész értékrendemet egyelőre csak a meddőség és a vele járó középsúlyos depresszió változtatta meg,- ami az előzőleg felsoroltakhoz képest piszlicsáré dolog-, de mondjuk az annyira, hogy végül le tudtam mondani a  legnagyobb vágyamról, a terhességről, és a szülésről is, ezért én most képtelen vagyok túl sokat gondolni ezekbe a dolgokba és el sem tudom képzelni, mi mindent változtatna még meg úgy értem, hogy az egész életemre kihatóan és akkor, ha természetesen jól sikerül és megússzuk mindketten egészségesen. (Mármint szimplán csak maga az a esemény, nem pedig annak a következménye, hogy lesz egy gyerekünk, mert ez utóbbi valószínűleg mindent meg fog változtatni.) Hát én éppúgy kíváncsian várom ezt is, mint az utána következő részeket. Remélem, nem halok majd bele, és ki tudom majd elemezni:)

Izgi

Az lett végül az eredmény, hogy akkor most van két hetem, hogy rittyentsek egy gyönyörű szép vércukornaplót, és ha nem lesz jobb, mint az előző, akkor jön az inzulin, mert diéta mellett tényleg nem túl jók az értékek, ráadásul ami rosszabb, mint maga a terhelés, hogy gyakorta mérek 8 feletti cukrot diétás menü mellett is és ez nem jó. Kicsit berezeltem, pedig nem félek a tűtől, de azért mégsem hiányzik plusz egy a heparin mellé. A lényeg, hogy határeset vagyok, a kaján szerencsére nem kell csökkenteni, nincs is mit rajta igazából, hanem valami más terhesen is végezhető mozgásformát kell kitalálni, ami mondjuk kicsit több, mint az előző terhes tornám, amire már majdnem meditálni szoktam, najó nem, mert az ujjaim mozognak közben. Szerintem így menni fog a javulás, de azért mégis izgalmas időszak lesz ez. Juj. 

Éhes vagyok!

Azt hittem, hogy majd, amikor itthon leszek tele leszek idővel, és majd jó sokat fogok írni, de úgy látom nem így lett. Nem azért van ez, mert csak panaszkodni tudok, vagy mert csak depressziósan van mondanivalóm, mert közben meg rengeteg dolog foglalkoztat, amiről írhatnék. Viszont egyszerűen azt sem tudom, hol áll a fejem. Úgy néz ki, hogy még a kötelező vérvételekre is alig tudok időt szánni (???), és a kismama-féle-fog-ellenőrzésre meg végképp nem tudom mikor jutok el, de egyelőre sajnálom rá az időt. Én nem tudom, miért gondolták a munkatársaim, hogy majd munka nélkül halálra unom magam itthon. Egyelőre nagyon boldog vagyok, hogy végre úgy döntöttem, hogy vége a melónak, mert fogalmam sincsen, hogy állnék, ha még 11-12 órák elmennének a munkával is. Persze alapvetően kellemesen telnek a napjaim, csak mindig van valami. Olyan mintha rohanna az idő, még az is eszembe jutott, hogy nem is biztos, hogy minden belefér majd a Csemetli születéséig, amit beterveztem. Közben meg, ha arra gondolok, hogy még csak a 25. hétnél tartunk, és jaj, még mindig rettegek attól, hogy mi lesz, ha most szülitek meg, idő előtt, akkor meg rájövök, hogy mégsem szalad annyira, sőt, talán meg is állt. Szóval tényleg nem értem, hogy a fenében van ez. 

Az is biztos, hogy minden annyira jó most. Kivéve, hogy alaposan megjött az étvágyam. Emlékszem, hogy a 16. hét környékén voltam cukorterhelésen legutóbb, és arra azt mondta az endokrinológus, hogy hát nagyon-nagyon fegyelmezetten kell tartanom a diétát, hogy rendben is maradjon. Mondtam is neki, hogy engem cseppet se féltsen, mert szerintem ez nekem baromira jól megy. Ő megmondta, hogy terhességben azért ez nem mindig egyszerű, de én csak legyintettem, hogy ugyan már, engem nem ismer, már 6 éve űzöm az ipart, ha valaki, akkor én tudom, mi az a diéta, és tartani is tudom. Háááát basszus.... Mit is mondhatnék most, kurva éhes vagyok. Persze tartom a diétát, de hát fele se tréfa ennek. Néha sírnom kell, amikor ránézek az ebédre, és látom, hogy kb 5* annyit is meg tudnék enni valójában. Számolom a perceket a következő étkezésig, de az a baj, hogy az a  3 óra rengeteg ám, és nekem ezalatt nagyon sok ötletem lesz, hogy mit ehetnék, de abból nem ehetek meg mindent.  Van is már egy listám, milyen menüt kérek a kórházba szülés után. Gondolom mondanom sem kell, hogy extra nagy mennyiség, és nem is diétás. Persze valószínűleg nem nagy zabáláshoz lesz kedvem, de azért jó ábrándozni most erről. Elkezdtem hízni is a 22. hét után, ami azért várható is volt már, és szerencsére nem  is szállt még el, de gondolom, hogy csak most jön a java. Persze véletlenül sem az alkatom érdekel, de ugye nálam a hízás mindig a felborult anyagcsere jele, ami most nagyon nem jönne jól terhességben, úgyhogy izgulok, óvatos vagyok, és figyelek, hogy ez se szálljon el. Nem akarom, hogy baja legyen Csemetlinek. Szóval nagy nehezen eljutottam a 24. heti cukorterhelésre is, és diéta ide vagy oda, azért romlottak az értékek a 16. héthez képest (mondjuk az éhezésemből számítottam erre).

Vc 0' - 4.8

Vc 60' - 8.2

Vc 120' - 7.4

Inzu 0' - 3.8

Inzu 60' - 43

Inzu 120' - 71

Egyértelmű, hogy erre diétázni kell, ha valaki nem tette ezt előtte, de mi van akkor, ha diéta mellett ilyen rossz? És még éhezek is mellette. Legalább lennék jóllakott ezzel az eredménnyel. Most komolyan sírok, ha az lesz a doki válasza, hogy egyek kevesebbet még ennél is. Na, majd kiderül, lassan hozzá is eljutok. 

Most rohanok, mondanom sem kell, végre eszek, kész az ebéd! :)

Karrier

Már legalább százszor szerettem volna írni erről a témáról, de egyszerűen annyira sokfelől lehet megközelíteni, hogy mindig csak egy nagy kavarodás született a fejemben, sohasem maga a poszt. Megpróbálom most, a terhesség miatt úgyis aktuálissá vált egy - két dolog.
Az, hogy mit jelent számomra a karrier nagyjából úgy változik bennem, ahogy az élethelyzetem változik, sosem állandó. Mikor kiestem az egyetemről, én is, mint nagyon sok fiatal, tele ambícióval indultam neki a munka világának. Ha vissza gondolok az első állásinterjúimra most már sokszor magam is csodálkozom azon, hogy azokban az időkben még milyen nagy energiával és hittel, indultam neki a munkaerőpiacnak. Megmondom őszintén, ma már nem is csodálkozom, hogy végül mindenhová felvettek, ahová be akartam kerülni. Nem volt sok munkahelyem, de mindig tudtam, hogy merre akarok menni, és nagyon céltudatosan alakítottam a karrieremet, ami mondjuk nálam sosem a hierarchikus mozgást jelentette a pozíciókban, azaz sosem volt célom semmilyen szintű vezetővé válás, számomra mindig sokkal többet jelentett, hogy a szakmám specialistájává váljak, mint hogy beosztott kollégák, sokszor cseppet sem szakmai jellegű problémáival és általában számomra óvodás szintű konfliktusaival foglalkozzam az időm elég nagy részében. Valljuk be, én erre nem vagyok alkalmas. Mindegy is, mert a saját terveim, azaz hogy jó szakemberre válhassak talán egész jó úton, egész  jó irányba haladtak. Már le se merem írni, milyen sok éve megtaláltam azt a céget, aminek a kultúrájával nagy mértékben tudok azonosulni, a lehetőségek száma számtalan, és nagyon sok múlik rajtam, hogy mivé fejlődik maga a cég azon szakmai területen, amiben én dolgozom és hogy én magam mivé válok ebben. Büszke voltam arra is, hogy nagyjából a meddőségi küzdelmeim első 2-3 évében a lelkesedésem - kisebb hullámvölgyeket leszámítva - nem sokat változott, biztos vagyok benne, hogy akkor még nagyon jól külön tudtam választani a munkát a magánéletemtől. Nagyjából a 3. vetéléseimig azt hiszem tényleg egészen jól viseltem ezt a dolgot, aztán mondhatni, hogy elindultam a lejtőn, és a 4. vetélésem után pedig már cseppet sem érdekelt, mivé válok én ebben a cégben és hogy hová jutok el ebben a szakmában. Nem hajtottam az újdonságokat, és én magam sem fektettem sem időt sem energiát a saját fejődésembe, maximum annyit, ami mindenképpen muszáj volt, ugyanis minden időmet és lelki energiámat elvette a hónapról hónapra tartó küzdelem, a középsúlyos depresszió és a kudarcaim utáni felépülésem. Egyetlen dolog érdekelt már csak, ez pedig az, hogy végre egy terhesség által kikerülhessek ebből a mókuskerékből, és felejtsem el egy időre a munka világát.
Sokan mondják, hogy miután megszületett a gyerekük sok minden változott a karrierükben, mert már nem volt annyi idejük és a lehetőségük kiteljesedni a munkában, hiszen teljesen felborult a prioritás. Számomra a megváltozott prioritás érzése sajnos egy kicsit korábban érkezett el,  mint ahogy kipottyant volna a gyerek, így még éveket "kellett" annak ellenére dolgoznom, hogy lelkileg ez cseppet sem volt könnyű, a munka mennyiségét tekintve még igazán megterhelő is volt. Tudtam, hogy ez így nem jó, és rettentően frusztrált is, hogy sokkal jobb lehetnék, mint ami azokban a pillanatokban voltam, és kellett is volna tennem ezért, de az erőm egyszerűen kevés volt ehhez. Ha tehettem volna és ha ez Magyarországon könnyen kivitelezhető lenne, legszívesebben elmentem volna azokban az időkben egy fél év fizetés nélküli szabadságra, hogy csak a gyerekcsinálásra tudjak koncentrálni, hogy ne kelljen se a munkát se a munkával kapcsolatos lelkiismeretemet összeegyeztetni a magánéletemmel.  Mindig csodálattal néztem azokat a sorstársaimat, akik a munkában regenerálódtak a kudarcaikból, és ugyanolyan keményen és motiváltan tudtak dolgozni, mintha mi sem történt volna velük a magánéletükben. Sőt, hallottam olyanról is, aki kimondottan ezekben az időkben ért el nagy eredményeket, mert hajtotta, hogy legalább a munkában vannak sikerei. Szerettem volna, ha rajtam is inkább így jön ki a kudarc, de megmondom őszintén engem egyetlen egy siker érdekelt, az pedig az, hogy teherbe essek és én inkább egy teljesen átlagos munkavállalóvá váltam, aki nem emelkedett ki a többiek közül. Pontosan olyanná, amilyenné nem akartam válni sohasem, amikor kiestem az egyetemről. És nem volt mellettem gyerek, aki mögé bújhattam volna, és vele megmagyarázhattam volna mind magam mind mások számára a prioritás változást. Azok számára, akik nem tudták, hogy milyen magánéleti problémák húzódnak a lelkesedésem hiánya mögött, érthetetlen lehetett a hozzáállásom. Szerintem sokan gondolhatták, hogy itt van ez a fiatal lány, akinek nincs gyereke, ezért ideje mint a tenger, tele lenne energiával, hogy karrierje "csúcsára" jusson, mégsem tesz érte egy tapodtat sem. Sokszor néztem így magam kívülről, és nem tetszett, amit láttam. Volt akiknek bevallottam a lelkesedésem hiányát, de nem sorolva mögé a magánéleti okokat, tőlük mindig azt a tanácsot kaptam, hogy váltsak. De hát hová menekülhettem volna? A kudarcaimat vittem volna egy másik céghez is, és csak még jobban frusztrált volna a lombikok összeegyeztetése az új munkakörrel, valamint az, hogy teljesítenem kell, és nekem ehhez még sincs annyi erőm, mint kellene.
Most pedig itt vagyok terhesen, 6 évvel ezelőtti álmomtól már csak pár hónap választ el, és bár lelkileg teljesen - pozitív értelemben vett - felfokozott állapotban vagyok, és nyugodtan kihasználhatnám ezt az erős időszakot, és befektethetném a munkába, de megmondom őszintén most meg sem gondolataimban, sem időben nem vagyok képes dolgozni, a legfontosabbról azaz a koraszüléstől való félelemről meg ne is beszéljünk. Nagyon ijesztő, hogy közel félidősen is, mennyire lefáradva és kimerülten értem haza, kívántam, hogy vízszintesen feküdve töltsem el az alvásig fennmaradó időt, így gyakorlatilag semmire sem voltam már képes a hétköznapokon, pedig rengeteg tervem van. Ezen az otthoni munka sem változtatott, mert bár annak csak az előnyeit tudom felsorolni, én magam órában többet dolgoztam, mintha bejártam volna, ugyanis tudtam, hogy a kanapétól csak pár méter választ el, ezért annyira nem siettem lezárni a feladatokat, még hajtott is, hogy mennyire hatékony vagyok, és észre sem vettem, sokszor mennyire kimerültem otthon is. Ezért úgy döntöttem, hogy most már teljesen abbahagyom a munkát. Az orvosom erre már a kezdetektől fogva biztat és javasolja, de a lelkiismeretem és az, hogy én nagyon sokáig nem mertem a munkahelyem orrára kötni a terhességem, aztán persze meg az, hogy nem akartam egyik pillanatról a másikra otthagyni mindent, megakadályozott benne, hogy tényleg így is tegyek a kezdetektől. Mostantól viszont bízom benne, hogy elkezdődik életem legnyugalmasabb időszaka, hogy jó alaposan rápihenjek a február közepén bekövetkező apokalipszisre.  Hogy a GYES után mi lesz? Azt most nem tudom, és megmondom őszintén ez még baromira nem is foglalkoztat.

A Csemete neme pedig...

Hát, hát, nem is gondoltam volna, hogy majdnem teljesen egyértelműen ennyire fiús anyukának tűnök... :)

Az biztos volt nekünk mindig is, hogy teljesen mindegy, mi a neme. Sokszor vizsgáltam magam, hogy érzem-e valamelyiket előrébb, de hát nem. 

Az is tény, hogy én magam nem vagyok kimondottan az a túl csajos típus, de hát higgyétek el, örömmel és boldogan leszek én kislányos anyuka is :)