Ennek sem volt értelme

Nem sikerült az  inszem. Tudom, hogy olyan nagy csodákat egyébként sem várhattunk tőle, na de azért az ember bízik az utolsó pillanatig. 

Múlthét elején egy igazán fos munkanap után teljesen összeomolva értem haza, és úgy döntöttem, hogy kipróbálom a Kaális dokim egyébként is sokszor ajánlott módszerét, ez pedig nem más, mint az igya le magát- terápiás technológia. Szóval inszem ide vagy oda, hazaértem, leültem a konyhában a földre, a férjem is odakuporodott mellém, én döntöttem magamba a rosét, mondván, hogy ilyen még úgy sem fordult elő asszisztált reprodukció alatt, közben bömböltem a kétségbeeséstől, ő pedig simogatott, türelmesen hallgatott és ott voltunk éjszakáig a földön. (Természetesen van nappalink, meg mindenféle kényelmes helységünk és kanapénk, de valahogy akkor ott volt jó). 

Ezen az estén eldöntöttük, hogy bejelentkezünk a Tegyeszhez. Elég ellentmondásos érzések kavarognak bennem ezzel kapcsolatosan, én nem tudom, hogy ez normális-e. Mi már régóta eldöntöttük, hogy ez nálunk szóba jöhető dolog, és egyikőnknek sincsen ellenére, viszont minden alkalommal elmondtuk, hogy ráérünk vele még, hiszen ezer lehetőségünk van arra, hogy teherbe essek, valószínűleg nem is lesz szükségünk rá, hogy elindítsuk az örökbefogadást.  Erre most itt vagyunk és elindulunk ezen az úton. Olyan mintha itt lenne a vége, mintha nem lenne több remény, mintha már nem lenne több lehetőségem arra, hogy számomra a könnyebbik és a vágyott úton lehessen gyerekünk. Amellett ugyanis, hogy sajnos még mindig nem múlt ki belőlem a szülés utáni vágy, igenis úgy gondolom, hogy nekem sokkal könnyebb lenne szülni egyet, mint ezen az egész procedúrán végig menni. Tudom, hogy a gyerekek érdekében ez szükségszerű, de valahogy nincsen kedvem ahhoz, hogy valami idegen (ki tudja mennyire szimpatikus) pszichológusnak beszéljek fájdalmas dolgokról, hogy eljöjjenek hozzánk vizsgálni a lakásunkat, minket meg mindenünket, hogy mindenféle csoportos tanfolyamon vegyünk részt, hogy utána idegesen várjuk a határozatot, hogy egyáltalán mindezek után alkalmasak vagyunk-e, majd jönnek mennek az évek. Mindemellett meg azóta többet ábrándozok arról, hogy milyen lesz, ha az ölünkbe hullik egy kis csoda és végre, végre elfelejthetem ezt az egész nyomorék időszakot az életemből, mint arról, hogy terhes leszek és ez valahol az alap dühöm mellett, nagyon kellemes nyugalommal tölt el. 

Ezen az estén eldöntöttük azt is, hogy veszünk egy jó fényképezőgépet. Azóta egyébként meg is vettünk. Már vagy 4-5 éve elromlott a régi, és akkor valamiért megbeszéltük a férjemmel, hogy majd akkor veszünk egy jót, ha 12 hetes terhes leszek. Akkor már jártunk sokat orvoshoz, talán az első vetélésen is túl voltam már, és úgy gondoltuk, hogy nagy kiadás ez, majd akkor rászánjuk a pénzt. Persze azóta már sok minden történt, és természetesen voltak más kiadásaink is, de ez a hülye fogadalom valahogy megmaradt. Most úgy döntöttünk, hogy teljesen felesleges tovább várni vele. Nagyon jó ötlet volt, mert sosem kötött még le ennyire műszaki kütyü, tényleg jól eltereli a gondolatokat a gyerekcsinálásról. Bízom benne, hogy megmarad hobbinak ez a hóbort, és tényleg jó terápia marad mindig. 

Ezen az estén majdnem azt is eldöntöttük, hogy hozunk egy kutyát egy menhelyről, de ez már a végére maradt, amikor is én már elég részeg voltam, úgyhogy erre vissza kell térni majd tiszta tudatállapotban. 

Ezen az estén elmondtam a férjemnek, hogy úgy néz ki, kezdek megkeseredni. Azt hiszem, onnan látszik a legjobban, hogy egyre dühösebb vagyok és egyre inkább múlik el belőlem minden empátia, hogy mikor azt hallottam valaki szájából, hogy kis geciknek hívta az üvöltöző gyerekeket, én ezt nagyon poénosnak találtam és hát igazán jót nevettem rajta. Elmeséltem neki azt is, hogy mikor egyik ismerősöm, aki úgy igazán és rendesen és alaposan végig cigizte az egyébként abszolút tervezett terhességét  (legalábbis azt az időszakot, ameddig eljutott, mert koraszülés lett belőle), pár hónapja megmutatta a kismamafotóit, ahol szépen kirittyentve, belőtt hajjal, boldogan és meghitten pózol, hasikájára téve a kiscipőket, én arra gondoltam, hogy az egyik képet photoshoppal átalakítom és kicserélem a cipőket egy doboz Marlboro-ra. Szerencsére megállított az, hogy tulajdonképpen nekem nincs időm ilyen marhaságokkal foglalkozni, de egy pillanatra azért elméláztam a gondolattal. 

A szememet végül dagadtra sírtam, másnap csak egy vékony kis csíkra tudtam kinyitni, komolyan csoda, hogy a kollégáim még nem kérdezték meg, mi a fene van velem mostanában. 

Megmondom őszintén, el vagyok keseredve. A férjem szerint visszajött a tavalyi depresszióm, és sajnos igaza van. Valószínűleg tavaly azért sikerült kilábalnom belőle hamar, mert nem volt próbálkozás, így gyakorlatilag semmilyen kudarc nem ért. Idén rájöttem, hogy nem próbálkozni lelkileg sokkal kevésbé megterhelő, mint kudarctól kudarcig élni, pedig akkor azt hittem, hogy annál rosszabb nincsen, ha még csak nem is próbálkozhatunk. Sajnos azt érzem, egyre nehezebb felállnom egy-egy sikertelenség után és ma már azt kívántam, hogy legyen erőm feladni.
29-30 éves voltam, mikor elkezdtünk próbálkozni, idén leszek 35. Eddig azt hittem, hogy a vetéléssel vannak problémáim, és ha azt megoldjuk, akkor minden rendben lesz. Sajnos azóta annyira eljárt felettem az idő, hogy most már a teherbeeséssel is komoly problémáim vannak. Az idő ilyen gyors repülése miatt legszívesebben folyamatosan csak próbálkoznék, de tudom, hogy ez lelkileg semmiképpen nem tenne jót, így lemondtam az augusztusi FET-ről is. Gyakorlatilag pont a nyaralásunk első napjaiban derülne ki, hogy sikerült-e és hát két dolog történhetne: vagy végigbőgöm az egész nyaralást, mert nem sikerül, vagy ha sikerül, akkor azon stresszelek, hogy mielőbb be kellene adni a lipidet, de mi meg külföldön vagyunk és nem igen tudunk hip-hop hazaugrani.
Komolyan és őszintén felnézek azokra a nőkre, akik ennyi vagy még több év és kudarc után, nem érzik magukat sohasem totális lelki roncsnak. Annyian mondják mostanában nekem, milyen erős vagyok, pedig jelen pillanatban egy ezer darabra hullott puzzlenek érzem magam, amit valahogy senki sem akar kirakni. 

Negyedik inszemináció

Szóval itt vagyok, visszaérkeztünk az egész közepére vagy oda, ahol a part szakad, majd kiderül két hét múlva.

Kicsit kapálózásnak tűnik, versenyfutás az idővel ez az egész próbálkozás, hiszen talán nincsen sokkal több esélye ennek, mintha itthon próbálkoznánk, de ha már csak egy hangyafasznyit is több, mint természetesen, akkor  úgy érzem, nem hagyhattam ki. Nem szeretném ötvenszer beadatni a lipidet, ha nem muszáj.
Szóval végül a 6. ciklusnapra (ez volt múlthét pénteken) sikerült időpontot kapni egy dokihoz tüszőmérésre, ahol én nagy lelkesen kijelentettem, hogy ha lehet, akkor nekem kell majd Clostylbegit, hogy azért több tüszővel, ezzel lehetőleg több eséllyel induljak neki ennek a jó kis programnak. Mondta a doki, hogy ahhoz azért már késő van, de mindent eldönt az ultrahang. Hát tényleg nem volt min hezitálni, egy 19 mm-es tüsző figyelt a monitoron, a 6. ciklusnapon, nekem, aki volt hogy a 21. napon ovulált, mikor Fülöp cikluskövetésére jártam. Akkor bezzeg kihúzta jó sokáig, hogy lehetőleg minél többször kelljen mennem, most meg, mikor szívesen húztam-halasztottam volna a dolgot, csak úgy megért a cukiság.  Ja és mindehhez egy csodálatos 6 mm-es hajszálnyálkahártya társult. Hát a doki is csak ott nézegetett, hogy most mit tanácsoljon, de nem tudott semmit mondani, csak, hogy esetleg legyen szex hétvégén, de azért menjek hétfőn, hátha nem reped még meg, és majd akkor eldől, mi legyen, igaz ha hétvégén lesz szex, akkor nem lesz meg a javasolt önmegtartóztatás az inszemhez, úgyhogy sehogy sem jó. Na mindegy, nem mondom, hogy eret vágtam, de azért gondoltam, hogy fuck. Hétfőn tulajdonképpen már csak azért mentem, hogy megnézzem, hogy most akkor jókor csináltuk vagy nem, ott van-e még vagy mi van. És képzeljétek, ott volt még: 25 mm-es nagyságban, 11 mm nyálkahártyával (gránátalmalé!). Úgyhogy a dokival megbeszéltük, hogy másnap reggel mehet a tüszőrepesztő és szerdán inszemináció. A tüszőrepesztőt ott kellett megvenni a magánrendelőben, Choragont kaptam. Kérdezték, be tudjuk-e adni, mondtam ne aggódjanak, van tapasztalat. Igen ám, de ezt izomba kell, hát ilyen még valóban nem volt. Sok választásom nem volt, mert hiába adták volna be ott, fél 8-ra kellett volna mennem, nekem az meg már késő, mert a melóba be kellett érni, úgyhogy muszáj voltunk túlesni rajta magunk otthon. Amennyire be voltam tojva tőle, nem fájt egyáltalán, a Clexane kellemetlenebb beadáskor, ez meg utána tovább fáj (tulajdonképpen még mindig rendesen fáj a fenekem felett, alig bírtam ülni és feküdni, és hát eléggé lilás is), de maga a beadás nem volt vészes, ahhoz képest, hogy a beadó tű majdnem olyan vastag volt, mint a felszívó. Ilyen is van, ezt is meg kell tanulni, ki tudja mi jön még, mondjuk remélem petesejtet nem fogunk itthon leszívni sosem.
Ma pedig megtörtént a negyedik inszeminációnk, amiről egyből eszembe is jutott az első. Emlékszem, milyen romantikus volt, hogy nagyon izgultam előtte, megterveztem, mit veszek fel, szabit vettem ki és mindent elrendeztem, mint valami kis tündérmesében, ó én kis aranyos. Na, ezúttal ide gyors beestem munka után kissé ziláltan. Azt gondoltam mondjuk, hogy a diszkrécióval itt majd bajom lesz, mert eleve olyan a hely kialakítása, hogy egymás szájában vannak a páciensek, de erre azért én sem számítottam. Két recepciós volt, persze mindig vannak mindkét helyen. Sorra kerültem, és oda súgtam a hölgynek, hogy inszeminációra jöttünk. Ő meg gondolom új volt aztán nem tudta mi a teendő, úgyhogy ő meg odaszólt a másik recisnek - aki épp egy kis családdal foglalkozott-, hogy itt vannak az inszeminációsok. Úgyhogy végig hallgattuk, hogy mi a teendő, mindahányan ott voltunk. Fontosnak tartottam megjegyezni, hogy a férjem hozta az anyagot, amit azon nyomban el is kértek. A férjem pedig szépen átnyújtotta a spermás kis pitlikéjet ott a kis család mellett. Még a Kaaliban is diszkrétebb ez, pedig oda aztán mindenki termékenyülni megy, gondolom százszor nagyobb mennyiségben fröcsög a sperma. Egyébként ezt már máshol is észrevettem, hogy ezekben a magánrendelőkben nem nagyon tartják fontosnak, hogy te nem akarod mások orrára kötni, minek vagy ott. Mintha mindenki terhes ultrahangra járna nagy boldogan örömködve és mielőbb nagydobra verve, hogy milyen cuki az x hetes kis jövevény. Múltkor egy másik rendelőben a lipides megbeszélésemet hallgatta végig egy kollégám, ugyanis ő kint várt az iroda előtt, aminek az ajtaja tárva nyitva volt, a hölgy, aki a felvilágosítást tartotta pedig nem igen suttogott. Annyira nem izgattam persze magam rajta, mert szerencsére nem sokan tudják, mi az a lipid, meg gondoltam azt is, hogy egy férfi kollégám csak nem kérdezi meg, mit kerestem egy nőgyógyászati rendelőben, de azért furcsa volt. Na, mindegy végülis, lehet csak engem zavar ez egy picit jobban, mint kellene.
Kicsi várakozás után sorra is kerültünk, és hát magát az inszeminációt észre sem vettem, olyan természetes ez már. A pár másodperces akció közben a dokik kikérdeztek, hogy miért is van erre most szükség, én gyorsan lezavartam számokban a történetem, majd szomorúan mondták, hogy szegény. Nem gondoltam, hogy egyszer idáig is eljutok, hogy már a sokat látott dokik is sajnálnak. Lapozzunk. Inkább arról írok, hogy egyébként mindenki nagyon kedves és segítőkész volt, nem csalódtam az akcióban.
Nem tudom, mit várjak, azaz mennyi esélyt jósoljak. Eszembe szokott jutni, hogy talán pénzkidobás és időpazarlás volt az egész, de hát végülis mire költsünk? Pelenkára még nem kell. Időm is, mint a tenger, nem rohanok a gyerekért az oviba. Aztán meg arra is szoktam gondolni, hogy mindent meg kell próbálni, hiszen lombikkal sem jutottam el még csak egy pozitív tesztig sem, ezzel szemben voltam már természetesen terhes, miért ne sikerülhetne. Két hét múlva meglátjuk. Végülis szex helyett jó volt ez is vagy mi (maximum ugye egy kicsit jobban fáj és lilásabb tőle a seggem, mint amúgy otthon szokott, de ettől a kis kellemetlenségtől a sikerért cserébe igazán könnyen eltekintek).
Szevasztok, majd lehet jövök egy pozitív teszttel.

2017. március 22-én...

...sem szülök. Nem akartam eddig húzni az idegeket, semmiképpen sem, de hát este 7-kor érkezett meg a vérvétel eredménye, őszintén szólva már le is mondtam róla.

Reggel azért persze csináltam egy tesztet, ami negatív lett, és ezt igazán meg is írhattam volna, ha tudnék telefonról kommentet írni, de valamiért egy ideje nem tudok. Meg hát bevallom őszintén, nem vettem én készpénznek azt a negatív tesztet.

Szóval hétvégén azért minden este tapasztaltam olyan erős haspuffadást, hasfeszülést, hogy a Clexane beadása is komoly akadályokba ütközött tőle. Hiába döntöttem el, hogy nem akarok észrevenni semmilyen tünetet, vagy figyelgetni a testem (jól is sikerült amúgy), de ezt nem lehetett nem észrevenni. Úgyhogy megint nem adtam fel semmit sem a negatív teszt után, maximum már nem voltam olyan optimista, de nagyon vártam a vérvétel eredményét. Az meg nem jött, akárhogy is frissítettem a telefonomat. 

HCG-144, ezt írta a férjem. Ám valószínűleg rosszul fogalmaztuk meg az imáinkat, vagy nem elég körültekintően, mert nem mondtuk el, hogy 100 feletti HCG-t az én laboreredményemen szeretnénk látni és nem pedig egy rendszemtáblán reggel munkába menet. Az én 0-ás HCG-m sajnos egy szórakozóhelyen este 7-kor érkezett meg, ahonnan legszívesebben azon nyomban felálltam volna, és jöttem volna haza, de nem akartam otthagyni egyedül a barátnőmet, így várnom kellett míg megérkeznek a többiek. Borzasztó volt, azt azért elmondom. 

Nos, ez most így alakult, lesz majd minden jobb is. Ez a lombik is jó volt valamire. Mondjuk arra, hogy jól kipihenjem magam, hiszen az az egy hét, amit itthon töltöttem, nagyon kellett, és nagyon kisimultá tett. Arra is jó volt, hogy végre elfogadjam, teljesen felesleges beleélnem magam bármilyen tünetbe: hiába mondtam mindig is, hogy az inszemeknél egyáltalán nem puffadtam az Utrótól és ennyire még az első lombiknál sem, talán a másodiknál sem, valószínűleg változik ez is, és biztos, hogy hétvégére ez telítődhetett a szervezetemben, és a progeszterontól feszült ennyire. Vagy még arra tippelek, hogy esetleg az agyamtól. Más nem lehet.

Azt hiszem felesleges is tovább elemezni ezt a FET-et, mert mostmár mindegy is és egy a lényeg: 2.5 hónapon belül teherbe kell essek valahogy, mert három hónap a lipid hatósugara. A következő FET egy ciklus kimaradással mehetne, tehát augusztusban, amikor újítják a Káali műtőjét, így nem tartanak leszívást, sem transzfert. Ha minden úgy alakul, ahogy eddig, akkor nekem még pont augusztusra esik a peteérésem, szóval valahogy ki kéne tolni a ciklust, hogy szeptember elejére essen. Még nem tudom, mi legyen. Most még olyanok is járnak a fejemben, hogy nem hagyok ki ciklust, hanem az LDN-es dokimmal csináltatok egy inszeminációt, de szabin van, július 28-ára van hozzá legközelebb időpont, ami elég késő egy inszem szervezéséhez, de ha megcsinálják gyorsan, természetes ciklusban, akkor még akár. Nem tudom vannak-e ilyen rugalmasak, bár biztosan, nekik az jó pénz. Szóval akkor nyomkodom még picit az utrót, hátha később jön meg, és minden tolódik kicsit arrébb. A júliusi peteérés augusztusra, az augusztusi szeptemberre. Valamelyik végre csak a mi hónapunk lesz...

Hát ez volt, ez lesz, köszönöm, hogy gondoltatok rám. 

(ET+11, 30.cn, 15. DPO)

Az elmaradhatatlan tünetelemzés

Nincs semmi.
(ET+7, 26.cn, 11.DPO)

Az élet ET után

Egyre jobb vagyok az ET utáni idők eltöltésében. Emlékszem az első lombikkor nem nagyon tudtam másra gondolni, mint a méhemre és csak úgy cseperegtek a percek. A második lombik már ebből a szempontból teljesen jól sikerült, most meg aztán igazán simán tudok bármi másra is gondolni, nem csak a méhemre, és arra hogy vajon mi történhet odabent. Megmondom őszintén így elég gyorsan telik az idő.

Ám mielőtt még teljesen elfelejteném, hogy mi történt csütörtökön, most még gyorsan az elején írok egy összefoglalót, mit szedek és teszek így ET után.

50 mcg Letrox - Letroxot már kb 4 éve szedem, de az is lehet, hogy 5. Még az első TSH mérésekor 3.6 volt az eredményem, erre kaptam a gyógyszert, annak ellenére, hogy T3, T4, ANTI-TPO szerencsére mindig is jó volt nekem. A TSH-m így letroxal azóta mindig 1 körül mozog. A fő endokrinológus decemberben viszont azt mondta, hogy nem kellene szedem, attól, hogy 3.6 a TSH-m, ha minden egyéb pajzsmirigy érték rendben van mellette, de ő is azt javasolja, hogy ha már eddig szedtem, most már ne hagyjam abba. 

750 mg Merckformin XR - Ez az új metforminem az IR-re, hát bízom benne, hogy használ, vagy legalábbis nem ront az értékeimen. Mióta elkezdtem, még nem voltam terhelésen. Tudni kell, hogy a márciusi lombikkor is és a mostani alkalmával is folyamatosan mérem a vércukrom étkezések után egy és két órával. Úgy tudom, hogy terhesen 7 alatt kell tartani, és akkor rendben van. Nekem ez a reggelit leszámítva mindig rendben is van, általában 5-6 közötti értékeket mérek, nagyon ritkán 6-7 között van. Reggeli után viszont borzalmas a helyzet. Márciusban nem volt ritka, hogy a 60 perces értékek 10 körül mozogtak, most pedig mindig 8 körül mérem. (Általában két óra múlva ez reggel is rendeződik 6 alá, vagy 6 körüli értékre.) Nagyon bánt ez és nem tudom mi tévő legyek. A márciusi értékeket egyértelműen a stimulációnak tudom be, de most hiába nincsen stimuláció olyan sokkal azért nem jobb a helyzet. A reggelim minden esetben 1 szelet, saját sütésű teljes kiőrlésű kenyér, sonka és zöldség. Egyébként 30 gramm lassú CH-t ehetnék meg reggel és ez nincsen több 15-20 grammnál. Most azon hezitálok, hogy ezt is lecsökkentem és csak egy fél szelet kenyeret fogok megenni, több sonkával és zöldséggel. Egyszerűen nincsen jobb ötletem. Mikor májusban voltam az endokrinológusnál, megemlítettem neki ezt, és ő is azt mondta, hogy biztosan a stimuláció miatt volt, és ha még egyszer ilyet tapasztalatok, sportoljak nyugodtan ET után is, vagy terhesen valami lazát (kocogás, bicikli, erőteljesebb séták). Még ezen is gondolkodom. Két alkalommal volt, hogy gyorsan bekaptam egy kávéskanál fahéjat (vércukorcsökkentő hatása van), mikor 7 fölött volt az érték, de persze utánaolvastam és terhesen nem javasolt a nagyobb mennyiségű fahéj, úgyhogy most az is bánt, hogy bevettem kétszer. Még azon is gondolkodom, hogy létezik-e olyan, hogy az ember csak reggel kap inzulint?

Myo-inositol - Szintén az IR miatt szedem, ugyanis hosszú távon csökkenti az inzulinrezisztenciát, és a petesejtek minőségét is javítja. 

Femibion - A metilfolate tartalma miatt én mindig ezt a terhesvitamint választom. 

1000 mcg B12- vitamin - A metformin rontja a B12 vitamin felszívódását, így akik ilyen tartalmú gyógyszert szednek érdemes időnként ránézni. Nekem legutóbb határértéken belül volt ugyan, de éppen hogy csak, így pótolom. 

3000 NE D- vitamin - a D- vitamin nem csak terhesség előtt és terhesen javasolt, hanem IR-eseknek is. Kutatások szerint a női szervezet alacsony D vitaminszintje is oka lehet meddőségnek, valamint az IR kialakulásban is szerepet játszhat. Nálam a D-vitamin szint szintén mindig határértéken belül van, de igencsak az alsó értéket verdesi. 

1000 mcg metilfolate - MTHFR homozigotaságomra szedem és fogom is szedni most már egész életemen át. 

Omega-3 vitamin - Sajnos étkezéssel nem túl sok Omega 3-at viszek a szervezetembe, bár már kicsit jobb a helyzet ebből a szempontból is a korábbi évekhez képest. Lombik előtt és alatt mindig felturbózom picit magam vele, hiszen, ha terhes maradok, akkor nagyon fontos lesz ez a baba agyi fejlődésére vonatkozóan.

3*2 Utrogestan - progeszteronpótlásra.

2000 NE Clexane - Korábban majdnem minden doki javasolta nekem az MTHFR homozigotaságom miatt, viszont a legutóbbi konzultációk során sem Fülöp, sem a Kaáliban nem mondták, hogy indokolt számomra, de a vetéléseim miatt mégis kapom, ugyanis bizonyos kutatások szerint növelheti az embrió megtapadásának esélyét. Véleményem szerint ez a mennyiség nem árthat, viszont nekem a megtapadásban sem bizonyított eddig még, úgyhogy a fene se tudja... Ha ez most nem jön össze, lehet, hogy nem fogom kérni többet.

Amúgy most picit itthon vagyok, és pihenek, nem dolgozom. Hétvégén sokat sétáltam, sok házimunkát végeztem: mostam, takarítottam és főztem. Ügyelek arra, hogy legyen megfelelő mennyiségű tevékenység, mozgás, de persze mindent óvatosan csinálok. Jól esik most elhinni, hogy van bent valaki, és vigyázni rá, de nem merek tervezni, nem lovaltam bele annyira magam ebbe az egészbe, mint az előző alkalmakkor. Nem tudom még mikor szülök, és hogy mikor hányadik héten leszek. Azt sem tudom, hogy mikor tesztelek vagy hogy vérvételre megyek-e vagy mi lesz. Majd, ahogy alakul, ahogy érzem, de nem leszek ennek a rabja, az biztos. Írtam már, hogy ezúttal még az embriót sem néztem meg a transzfer előtt? Biztosan tudom, hogy ugyanolyan gyönyörű volt, mint az előző.
(ET+3, 22. cn, 7. DPO)

Csak szépen, csak lazán, csak fagyosan!

Elröppent ez az idő is júniusig. Végülis olyan gyorsan, hogy holnap már július van. Ahogy megjött, másnap hívtam is a dokit, hogy akkor szeretném a fagyasztott gyerekeket, ha lehet. Meg is beszéltük, hogy rendben, még a szabija előtt biztosan bele fogok férni. A ciklus 10. napján voltam az első ultrahangon, már akkor sejtettem, hogy nekem ez korai lesz és több mint valószínű, hogy találhatom ki az újabb hazugságot a következő ultrahangra (mármint a munkába, a késés miatt). Így is lett, annyira pici volt a tüszőm (11 mm, nyálkahártya 6 mm), hogy a doki azt mondta, mennem kell egy lesre még a 13. ciklusnapon is, és ráadásul több, mint valószínű, hogy ebből csak a szabija alatt lesz ET, úgyhogy vagy másik doki fogja csinálni, vagy pedig halasszuk el az egészet szeptemberre. Kicsit kerekedett a szemem a szeptemberen, így inkább a másik dokit választottam. Közben hezitáltam azon, hogy kellene-e valamit tennem, hogy kicsit rásegítsek a nyálkahártya növesztésre, vagy inkább ne foglalkozzak most ezzel. Olvastam, hogy a gránátalmalé jót tehet, sokan dicsérik, de komolyan semmi kedvem nem volt neten kutakodni azután, hogy mikor érdemes elkezdeni, hogy a túlműködő immunomnak az vajon jót tesz vagy sem, hogy a halmozott fogyatékosságaim miatt vajon többet ártok -e vele, mint használok. Végül azért a 12. ciklusnapra beszereztem egyet, egye fene, mondván napi fél dl abból csak nem turbózza fel túlságosan a szervezetem, nem babrál bele az inzulinomba sem, bár ilyen későn elkezdeni, meg lehet felesleges volt a nyálkahártya szempontjából, de most már teljesen mindegy. Megmondom őszintén, nem nagyon izgultam szét magam ezen nyálkahártya teljesítményen és a csigalassú tűsző növekedésen sem.

Mindenesetre azt talán jól tettem, hogy nem halasztottam el az ET-t szeptemberre, ugyanis a 13. ciklusnapra - nagy meglepetésünkre-  úgy belehúzott a tüszőm a növekedésbe, hogy aznap már kaphattam is a tüszőrepesztőt (19 mm, nyálkahártya 8 mm), és még az is kiderült, hogy belefér az ET a doki szabija előtt.  Persze nem váltottam ki aznap reggel az injekciót, mert siettem munkába, így munka után szaladgálhattunk még 40 fokban jó messzire olyan gyógyszertárba, ahol van raktáron és nem kell megrendelni. Miután beszereztük, persze - péntek lévén - semmi kedvem nem volt hazamenni csak azért, mert az Ovitrelle mindenféle hűtést igényelne, ráadásul mivel fagyasztott embrió beültetésnél még az is mindegy, hogy a nap melyik szakaszában adjuk be a tüszőrepesztőt, úgy döntöttünk a férjemmel, hogy kedvenc kocsmánk női WC-jében esünk túl ezen a egészen, és ezúttal nem rendeljük alá magunkat ennek az egésznek: ha nekünk éppen ott van kedvünk ücsörögni, akkor ott is fogunk ücsörögni, Ovitrelle ide vagy oda. Én olvastam a tájékoztatót (!2-es pont: Keressen egy tiszta helyet :D!), a férjem pedig rutinosan beadagolta a szert, majd utána az egészet leöblítettük egy rose fröccsel. Tény és való, hogy sokkal, de sokkal könnyedebb egy FET, mint egy stimulációs ciklus, minden szempontból. 

A Smoflipidet is elintéztem, ami szintén nem jött ki túl szerencsésen, de komolyan nem volt kedvem ezen is idegesítenem magam. Azt mondták abban a magánrendelőben, ahol adják az infúziót, hogy 4-5 nappal ET előtt adassam be, és amint tudom, mikor lesz az ET csörögjek oda, ők intézkednek is. Tényleg rugalmasak. Ugye nekem múlthéten pénteken derült ki, hogy ma lesz az ET, azaz hétfőn kell lecsöpögtetni a cuccost. Persze nekem hétfőn már olyan dolgaim/megbeszéléseim voltak betervezve a munkában, amit már előtte pénteken (ilyen gyorsan) nem lehetett lemondani, és átszervezni. Nyilván megoldanak mindent, senki sem pótolhatatlan, csak ilyen esetekben az van, hogy elég nyomós indokkal kellene előállni. Bár mondjuk egy ET meg egy Smoflipid pont elég nyomós is lenne, ha erről tudnának a munkatársaim vagy a főnököm, de ugye nálam az a gond, hogy én nem akarom, hogy tudjanak róla. Mindegy, ez is az én dilim. Mindenesetre nem is sikerült elég nyomós indokot találni, úgyhogy egyszerűen csak leléptem, mondván, hogy nekem most el kell mennem, és komolyan nem érdekelt ezért mit kaphatok, vagy mit szólnak mások. Így is jó nagy késéssel értem a rendelőbe, amivel csak az a gond, hogy 5 óra alatt kell lecsepegjen a lipid, viszont így nekem csak 4 órám volt erre a zárásig. Valahogy ez sem stresszelt most fel, talán nem ezen fog múlni. Az infúzió egyébként eléggé fájt, fura volt. Már kaptam életemben párszor, de eddig mindig olyan volt, mint egy egyszerű vérvétel. Most csillagokat láttam mire bement a tű, és a végén a férjem masszírozta a kezem. Egyébként a lipid ilyen fehér színű, tejszerű folyadék volt, nem így képzeltem. Olyan volt, mint Bishop vére az Alienből, kicsit felfordult tőle a gyomrom.

Bocs, nem tudtam kihagyni. Nekem mindegy amúgy, csak használjon. 

Persze a sportot is csak június elejéig sikerült intenzíven űzni. Utána olyan komoly akadályok gördültek az izomnövelés útjába, mint a meleg, az eső, a barátok, a fodrász, az EB, na meg a meccsek utáni fáradtság, így mindezek után azon kaptam magam, hogy két hét totál kimaradt. Lehet három is. Szép. Viszont ha már a sporttal nem javítottam az inzulinomat, úgy döntöttem, hogy az ezen való idegeskedéssel sem fogom lerontani azt.
Ma pedig volt a transzfer, gyorsan végeztünk. Megint egy Tökmag érkezett hozzám, mert 3 hónap fagyasztás után is eléggé bivaly embrióink vannak, hát most mit csináljak neki, tökéletesek, így jött le ez a széria:) Ma vagyok 19. ciklusnapon, 4. DPO-n.
Szóval ilyen laza egy FET. Nem is gondoltam volna, mennyire jó már? Mit mondjak, hálás dolog, ha marad az embernek a fagyóba is, legalábbis én eléggé az vagyok. Nincsenek stimulációs tünetek, nincsen punkció miatti kómanap, nincsen hány petesejt és embrió lett és hogy fejlődnek idegeskedés. Imádom. Imádjon ő is engem, én megelégszem, ha megajándékoz egy rendes terhességgel! 

Kicsit szomorkásan

Ma megjött. Aztán vagy a hormonoktól vagy valami mástól, de kissé padlót fogtam. Holnap hívom az Intézetet, hogy vágjunk bele  a FET-be. Máskor annyira izgatott és pozitív vagyok ilyenkor, most meg egész hétvégén azon pörögtem, hogy momentán milyen nehéz ez, és hogy mennyire elegem van, meg hogy mégis meddig is csináljuk ezt. Ahelyett, hogy - a szokásokhoz híven - megint a terheskalkulátoron lógtam volna és számolgattam volna, mikor szülök, meg mikor hányadik héten leszek, olyan rémes dolgok öntötték el az agyam, hogy mi lesz, ha nem sikerül, hogy össze fogok-e omlani tőle megint, hogy vajon mennyi könny lehet még bennem, és lesz-e olyan, hogy egyszer kifogy végre, hogy hogyan lehet boldog életet élni gyerek nélkül, úgy hogy közben vágyódunk rá, vagy hogy ha elindítjuk az örökbefogadást, akkor azok az évek, amíg megérkezik a mi gyerekünk is, vajon ugyanolyan nehezek-e, mint a korábbi évek vagy azért valamivel egyszerűbb és könnyebb már olyankor a várakozás? Na, ilyesmik, nem sorolom tovább, gondolom ettől is kellőképpen elment az életkedvetek. Nyoma sem volt sehol a giccsnek és a mézes-máznak, cuki kisbabák egy pillanatra sem mutatták meg magukat az elmémben. Mindettől pedig szörnyen fájt a mellkasom, a gyomrom, a lelkem. 

Azt hiszem, most először félek attól, hogy mi lesz, ha nem sikerül, és nem tudom, hogyan küzdjem ezt le. Kétségtelen, hogy kellemesebb érzés az, amikor biztos vagyok a sikerben.
Mindig reményt ad az újabb próbálkozások előtt, ha valamilyen körülmény kicsit másként alakul, mint az előző sikertelen körökben. Szép, hogy nálam a korábbi optimizmusom váltott át ebbe a negatív hangulatba. Gondolom, hogy amikor az ezzel kapcsolatos változásokra gondolnak legtöbben, akkor nem pont ilyesmiket képzelnek. Nem tudom, hogyan lehet bízni a pesszimizmusban, de  akkor én most valahogy megpróbálom...