Annak a folytatása, amivel mi most amúgy nem is foglalkozunk

A viszonylag pozitív feldolgozási folyamathoz hozzátartoztak azért érdekes, kivételes, nem túl optimista pillanatok is: mondjuk mikor a héten egyik éjszaka azt álmodtam, hogy egy hosszú csomagológép előtt állok és nézem, ahogy a különböző termékek futnak, közben a gép fóliát tesz rájuk majd lehegeszti azokat. Egyszer csak megjelent a gépen egy (csomagolásra váró) csecsemő, és én teljesen bepánikoltam, hogy a csecsemőt nem csomagolhatja fóliába a gép, ezért az utolsó pillanatban lekaptam a gyereket, ezután gyorsan, gyanakodva körülnéztem, hogy lát-e a valaki, majd pedig elszaladtam a kölyökkel. Így. Szerintem ezt most ne boncolgassuk. 

Aztán volt, hogy hívott barátnőm is, aki tudja, hogy régóta szenvedünk, sok mindent tud is rólunk, sok mindent nem, azt például nem tudta, hogy most is volt egy lombikunk (ezt senki sem tudta mondjuk). Ő pár hete szült meg, és ahogy tologatta három hetes kis csemetéjét, megkérdezte, mi a helyzet vizsgálati fronton, meg gondolkodtunk-e a már rajta, hogy elindítjuk az örökbefogadást (mondom én, hogy a közeli társaság már lemondott rólunk, egyszerűen szerintem, nem hiszik, hogy sikerülhet másként). Azt hiszem, akkor, pár nappal az én sikertelen lombikom után, úgy, hogy ő most pottyantott ki egy friss, még majdnem magzatmázos gyereket, hát nagyon nem esett jól a kérdés. Könnyen teszegetünk fel idilli élethelyzetben nehéz kérdéseket. Persze erről egyáltalán nem tehet, ha tudta volna, mi a helyzet, nem feszegette volna a témát, ez csak egy ilyen szerencsétlenül alakult szituáció volt. Egyébként a férjem mondta, hogy őt is épp a héten kérdezte erről egyik barátja. Idáig is eljutottunk, még sosem kérdezték ezt tőlünk, most majd ezek az idők következnek. Ami amúgy tök normális kérdés szerintem, attól, hogy az embernek nem esik mindig jól. Mármint azt hiszem, talán engem is érdekelne, hogy valaki 5 év sikertelen próbálkozás után gondolkodik - e ezen. Ha már itt tartunk: amúgy nincsen ellenünkre az örökbefogadás. Mármint úgy értem, tudom, sokan úgy vannak, ha nem lehet vérszerinti gyerekük, akkor nekik nem kell semmilyen, mondjuk, mi nem így gondoljuk. Szeretnénk gyereket. Az egyetlen dolog, amin nem tudtam még túltenni magam, pedig nagyon fontos lenne ahhoz, hogy el tudjuk indítani ezt a folyamatot az az, hogy nagyon szeretnék terhes lenni (9 hónapig, ahogy azt kell), szeretnék szülni, erről még egyszerűen képtelen vagyok letenni, és ennek tényleg semmi köze a génekhez, vagy vérszerintiséghez. Tudom, perverz vagyok. Jó lenne, ha ezt másképp gondolnám. Amúgy azt mondtam neki (és mindenkinek, aki érdeklődik), hogy nem akarok most semmilyen gyerekügyön gondolkozni. Haha. Mintha 20 éves lennék, és annyira ráérnék. Majd jövőre! Persze! Más nem is jár a fejemben lassan, csak ez. Az idő a legnagyobb ellenségem, rettentően félek attól, ahogy az telik, és majd a kis szemét a csapdájába ejt és megajándékoz egy petefészek kimerüléssel (is). Alapvetően azért mondom mindenkinek, hogy nem foglalkozunk most a gyerekkel, mert azt vettem észre, hogy így egy darabig békén hagynak a kérdésekkel. Ha azt mondom, őszintén, hogy nem akarok róla beszélni, akkor jönnek pár hét múlva, hátha akkor már akarok róla beszélni. Magam sem tudom, mikor akarok, mikor nem, általában nem akarok olyanokkal, akiknek mindent meg kell magyarázni, mert nem értik. Velem pedig csak ilyenek akarnak beszélni. Mindenesetre tény, hogy nincsenek könnyű helyzetben velem sem a barátaim, sem a családom. Néha próbálom megerőszakolni magam, és kicsit másként hozzájuk állni, de egyszerűen az esetek többségében nem megy. Ez van. Egyelőre ezzel nem tudok mit kezdeni.
Szóval amíg nem foglalkozunk a gyerek témával addig a terv a következő: Többen is írtátok, hogy lehet, hogy megint elindult az embrió a fejlődésben jól, ahogy azt kell, tehát, közel voltam egy pozitív teszthez, csak végül mégsem jött össze a dolog. Nos, ezt én is hasonlóan gondolom, még akkor is, ha nem tudhatom 100%-ig biztosan, hogy pontosan mi történt. Ezzel ugye csak az a baj, hogy ha így volt, akkor elképzelhető, hogy megint az történt, hogy a bivaly immunrendszerem akadályozta meg a beágyazódást, ami valljuk be, nem túl sok jóval kecsegtet engem a jövőre nézve, így, hogy szedtem az LDN-t. Ennek ellenére úgy döntöttem, hogy szedem még egy darabig, továbbra is. Bár a doktornő azt mondta, hogy kifejti hatását korán, én mégis bízom benne, hogy az volt a gond, hogy csak egy hónapig szedtem a transzfer előtt és nem pedig az a baj, hogy rám nem hat. Sokan 3-4-5 hónapig is szedik, mire teherbeesnek. Hátha nálam is csak később fejti ki a hatását. A doki azt mondta, hogy ő egy éven át tartó terápiát tanácsol, mielőtt végleg leteszi az ember. Na, hajrá. Júniusban pedig megpróbálunk egy FET-t, akkorra 4 hónapja fogom szedni. Addig is pedig természetesen próbálkozunk természetesen. Ha nagy szerencse ér bennünket, akkor nekünk vegülis így is sikerülhet. Legyen ez! Jó?

Sikertelen lombik utáni napok

Azon gondolkoztam a minap, hogy azért egy sikertelen lombik is felér ám egy korai vetéléssel, már ami a lelki megviselés részét illeti, hiszen két héten át szinte úgy él az ember, mintha már terhes lenne (mármint olyan terhes, aki már tudja is, hogy terhes, mert tesztelt pozitívat). Legalábbis én igen, de biztos vagyok benne, hogy majdnem mindenki, aki erre a sorsra jut, úgy vigyáz arra az embrióra/embriókra, mint a két szemére vagy még annál is jobban. Például én: 

- csak olyat ettem, amit a terhesek ehetnek, még arra is figyeltem, hogy mindezek mellett is jó sok egészséges dolgot vigyek be, nem beszélve arról, hogy a zöldségeket, gyümölcsöket ezerszer alaposabban mostam meg, mint amúgy szoktam

- olyat ittam, amit a terhesek ihatnak (kerültem a tiltott gyógynövényteákat, és minden új dologra rákerestem, hogy mehet-e terhesen)

- nem sportoltam, nem futottam és nyilván nem emeltem súlyokat, sőt semmi nehezet és még a házimunkát is óvatosan láttam el, sőt a férjem sokkal többet magára vállalt
- rettentően ügyeltem a bacik elkerülésére (alapvetően természetes szappanokat használok, de most vettem kézmosónak kórházi fertőtlenítőt a gyógyszertárból)

- nem vettem be semmilyen gyógyszert, ha az nem direkt a lombikra volt előírva

- tömtem magam vitaminnal, legfőképpen terhesvitaminnal

- nem mertem szexelni
- még a csak puffadt hasamat is imádtam simogatni.

Tényleg teljesen kismamává váltam, és volt, hogy emlékeztetnem kellett magamat, hogy héka, ez még csak az az időszak, amikor a legtöbb nőnek egyébként fogalma nincsen arról, hogy mi történik odabent, ezért sokan picit sem élnek úgy ilyenkor még, mint a terhesek, úgyhogy talán jobb lenne, ha én is kicsit kihátrálnék a szerepből. Persze nem ment. Egyik pillanatban felfogtam az agyammal, hogy ez még nagyon korai állapot, de a másik pillanatban meg már szívecskét formáltam az ujjaimból a hasamon, és mondtam neki, hogy növekedjél csak szépen.

Ezek után mindenesetre azt gondolom, hogy nem csoda, hogy az első negatív teszttel való szembesüléskor, sikerült vállalhatatlanra kiborulnom, és hát nem tudtam kulturált sem maradni. (Inkább az a csoda, hogy a férjem kibírja velem ilyenkor is.)

Viszont nem tudom miért, talán a nagyjából háromnegyed éven át tartó depresszió és az abból való sikeres kilábalás miatt, de szerencsére most egyáltalán nem tartott sokáig a mély búbánat. Vagy az LDN birizgálja kellőképpen az endorfinokat, nem tudom, de már vasárnapra egészen jól lettem. 

Mindig mondják, hogy az embernek találni kell valami pozitívat a sikertelenségekben vagy a szomorú eseményekben is, még akkor is, ha azok a dolgok csak apróságok. Tavaly még alapvetően a pozitív dolgok értelmét sem láttam, és azt az illetőt, aki azzal traktált, hogy nézzem mindennek a jó oldalát, mondjuk pofán is tudtam volna vágni, úgy rendesen, alaposan. Most szerencsére viszont elég hamar sikerült a rossz dologban, jót is találni, úgyhogy nézzétek csak, mi a program a hétvégére:

Sajnos nem így nézek ki, de pont így fogom betolni én is

Ez a kedvencem, egyebet nem mondhatok

Nyugi, Nem veletek, hanem a férjemmel

Hát, igen...! Talán nem így fogok felöltözni, még nem tudom

Szóval azt mondom nektek, ezzel menjen a picsába minden szomorúság, minden kudarc! 

Eredmény

Először is, nagyon köszönöm szépen, hogy ilyen sokan gondoltatok ránk <3. Nem is csűrném -csavarnám tovább, szóval ez most nem sikerült. 

Azért írok néhány mondatot arról, hogyan töltöttem ezt a transzfer utáni 10 napot, merthogy eltekintve a végeredménytől, nem volt olyan rossz, és emiatt igazán büszke is vagyok magamra (ha már most másért nem is tudok). Nem voltam közben idegbajos, nem akartam sürgetni a DPO-kat, hanem minden egyes napot próbáltam úgy megélni, ahogyan az volt. Persze az más, hogy az érzelmek elég színes-széles skáláján sikerült mozognom, de talán ez is termesztés valahol. Az első 4 napban nagyon pozitív voltam. Bár megfogadtam, hogy nem fogom folyamatosan a tüneteimet figyelni, de valljuk be, ezt teljesen kiiktatni egy ET után lehetetlen. Mikor az ember tudja, hogy történt megtermékenyülés, akkor minden lenti érzést próbál valahogyan beazonosítani. Szerencsére magam sem figyeltem folyamatosan rá (mint az első lombiknál), mégis voltak erős tünetek, amiket nem lehetett nem észrevenni. 3- 4. napon (8-9. DPO) szinte egész napon át szurkált a méhem és néha el is kezdett feszülni, aminek nagyon-nagyon örültem (4 pozitív tesztelésből szerzett tapasztalat alapján én ezt nagyon jó dolognak ítéltem meg). Másnapra persze jó mélyre zuhantam: 5. napra (10. DPO) arra ébredtem, hogy minden elmúlt: feszülés, szurkálás, puffadás. Gyakorlatilag teljesen üresnek éreztem magam, mintha mi sem történt volna. Sikerült is kora reggel annyira bebőgőznöm, hogy nem is tudtam végül kifesteni a szemem. (Sokan meg is kérdezték, beteg vagyok-e, mert sápadtnak tűnök és vörösek a szemeim. Áhh, csak valami tavaszi allergia lehet ez...- válaszoltam rutinosan.) 6. napra (11. DPO) sem történt változás, annyi talán, hogy ritkán és rövid időre menstruációs görcs szerűségek is megjelentek, úgyhogy reggel megint kicsit pityeregtem, de a nap folyamán sikerült teljesen rendbe szednem magam: elfogadtam, hogy nem tudhatom mi van odabent, és pont úgy, mint bármilyen tünetet érezni sem garancia semmire, a tünetmentesség sem az, és különben meg ha nem is sikerül, akkor sincsen minden veszve, hiszen rengeteg lehetőségem van még arra, hogy sikerüljön. Ezt a napot ezért pont úgy töltettem, ahogy szeretnék amúgy minden egyes DPO-t eltölteni: józanul. 7. nap (12. DPO) hajnalán erős méhfeszülésre ébredtem, és teljesen felpuffadt a hasam. Gondoltam is, hogy na mindjárt meg fog jönni. Próbáltam visszaaludni, de elég erősen fájt, mikor is bevillant, hogy ez a mindjárt meg fog jönni érzés amúgy nem is olyan vészjósló tünet, és mikor kielemeztem, el is mosolyodtam, hogy ez egyáltalán nem erős menstruációs görcs, hanem valami más. Új tünet pedig az izzadás, és hidegrázás volt, amivel nem nagyon tudtam mit kezdeni, sajnos a vetéléseimnél volt ez mindig. Ennek ellenére, ekkor azért boldogságomban pityeregtem el magam. Ismét madarat lehetett volna velem fogatni, de még mindig nagyon jól sikerült nyugodtnak maradnom, és kibírni a pisibe történő tesztlógatást. Így telt a 8. napom (13. DPO) is. Az izzadás és a hidegrázás továbbra is megmaradt, de megnyugtattam magam, ugyanis olvastam, hogy bár valóban gyakori tünet ez vetélések során, de mégis rengetegen jelezték, hogy volt nekik is terhességük első szakaszában, és mégis megszülték végül a gyereket, ami némileg megnyugtatott. Egyébként ez volt az egyetlen tünet, amit megnéztem neten, nem úgy mint az első lombiknál, ahol idegbajosan DPO-ról DPO-ra csak a neten lógtam, és tüneteket kerestem és elemeztem. Ezen a napon volt egy erősebb hányingerem is már, viszont megjelent a migrénem is, ezért a hányásérzés lehet, hogy amiatt volt. Nagyon kínlódtam a migréntől, mert ugye a feltételezett terhesség miatt semmilyen gyógyszert sem akartam bevenni, viszont a kedvemet nem szegte a dolog, ugyanis mikor lepihentem otthon munka után, láttam, hogy olyan kemény és puffadt a hasam, hogy ez csak azt jelentheti, hogy minden rendben van. El is döntöttem, hogy egy nappal előrébb hozom a tesztet a tervezetnél, és másnap, azaz 9. napon (14. DPO) tesztelek. Igaz, reggel úgy keltem, hogy megint nagyrészt elmúltak a tüneteim, csak ez a durva izzadás és hidegrázás maradt meg, de valahogy nem szegte kedvem a dolog. A teszt negatív lett. Nem mondom, kicsit meglepődtünk a férjemmel. Azt hiszem, mindketten picit másra számítottunk ezúttal, de a tünetek eltűnése miatt, próbáltam nyugtatni magam, hogy azért ez várható is volt egyben. Próbáltam tartani magam, de aztán a délelőtt folyamán jól elkeseredtem és megint lenyomtam immáron egy hosszabb hisztit. Ez tegnap volt, szombaton. Lehalkítottam és lefordítottam a telefonom, senkivel sem akartam beszélni, semmilyen chat üzenetet nem akartam olvasni, teljesen bezárkóztam, mert nem elég, hogy a napomat megkeserítette ez a totálisan reményvesztett, depressziós állapot, még a migrénem is brutálisra felerősödött. A neurológus által kiírt, bivaly migrén ellenes gyógyszeremet meg nem tudom szedni az LDN mellett. Na, nem kívánom senkinek a tegnapi napomat. Mocsok volt, nincs mit szépíteni ezen. Másra sem voltam képes, csak a fekvésre és miközben a fejemet ütögettem, mert annyira fájt, sorozatot néztünk, amikor is egyik résznél megállapítottuk a férjemmel, hogy hát vannak olyan szerencsések, akik zombiapokalipszis kellős közepén (!!!) is képesek teherbeesni. Hihetetlen basszus. Nevetőgörcsbe fulladtunk, hogy pont ez hiányzott a mai napra: gondoltuk, nézünk valami totálisan figyelemelterelő agymosást, erre fel még itt is terhesednek egyesek és még ennek tetejében ultrahang fotót is mutogatnak és mosolyognak meghatottan, mert pont összefutnak véletlenül egy nőgyógyásszal! Mégis hogy a fenébe tud ez megtörténni? A végítélet napján??:) Na, mi sem kellett több ennél, a férjem jól bemutatott a tévének és közölte a szereplőkkel, hogy az anyátokat, azt, köcsögök, és kiment a nappaliból nevetve. Talán ez volt az egyetlen vicces pillanatunk egész nap, nem bánom, hogy ma már vasárnap van. Azért teszteltem ma is. 10. nap (15. DPO): negatív, tünetmentes, jóval kevesebb izzadás és hidegrázás. Egyelőre sokkal jobban vagyok, mint tegnap, és tudom, hogy egyre jobban is leszek. Egyébként, ami a furcsa, nem érzem, hogy meg akarna jönni a menstruációm, ami lehet, hogy a progeszteronnak köszönhető, de azért nem egészen értem, mert inszemekkor is nyomtam és mégis éreztem, hogy meg fog jönni, mert annak ellenére görcsöltem. Most semmi. Nem gondolom, hogy ebből még ilyenkor bármi lehet, de akkor sem értem. Mindenesetre viszlát karácsonyi szülés, és viszlát 2016-os baba!

Második lombik

A stimuláció végül a következőképpen alakult:

2. cn-9. cn: 150 NE Gonal-F (8 napon át) a tüszőérleléshez

7. cn-10. cn: reggelente Cetrotide injekció  (4 napon át) az idő előtti tűszőrepedés megelőzéséhez

10. cn, 22 órakor: Ovitrell a tüszőrepesztéshez.

10. cn - a 12 hétig: Clexane (vérhígító, vetélőknek javasolt)

Ha csak tudom, akkor az injekciókat mindig a közeli kis patikában szerzem be (olcsóbb is valamivel, mint pl. a Kaáliban). Nagyon kicsi és ahhoz képest van körülbelül 4 vagy 5 alkalmazottjuk, de annyira szeretem őket, mert mindenki annyira kedves és készséges ott. Sokszor eszembe jut, hogy tudtak összegyűjteni egy ilyen kis helyre ennyi kedves patikust. Szóval ők mindent megszereztek eddig nekünk legkésőbb másnapra, mert persze ezek a meddőségi szerek nincsenek ott nekik helyben, hanem mindig meg kell rendelniük. Így úgy szokott lenni, hogy a férjem odatelefonál, hogy mi kell, ők beszerzik, én este beviszem a receptet és már aznap vagy másnap mehetek is érte. Most nem egészen értette az egyik nénike a telefonban a férjemet, hogy mik ezek a szerek, milyen is kell pontosan, de valószínűleg a kolléganője rájött és odakiabált: jaj tudom, mik ezek, ezek biztosan a Pinkmanéknak kellenek. Szépen vagyunk. A stimulációs injekciókról már egyből minket azonosít a patikus, ráadásul tényleg nem is tévedett, pedig több mint egy éve volt utoljára lombikunk. Elgondolkodtató, de mindig mondom, hogy minden nézőpont kérdése: még jó, hogy nem morfiumról vagy rákos gyógyszerekről jutunk az eszébe. 

Maga a stimulációs időszak megint nem volt egy fergeteges élmény: migrén, hasfájás, puffadás, rémisztő fáradtság, olykor fájdalmas éhség, másszor beteges étvágytalanság, undor az olyan kajáktól, amiket amúgy nagyon szeretek, hányinger, émelygés, érzelmi labilitás, egyik pillanatban idegesség másikban óriási nyugalom. Ja, és természetesen megint fel is jött pár kiló, nem mértem magam de ezt érzem a hasamon meg a fejemen. Már el is felejtettem, hogy ez tulajdonképpen ilyen. Elolvastam az első lombikom erre az időszakra vonatkozó írását és hát tényleg, ugyanez volt. Ez némiképpen megnyugtatott. Nem baj, kaptam egy kis ízelítőt a terhestünetekből, gyakorlatilag pont ilyen volt az is mindig. Volt is ismerősöm, aki megkérdezte, nem lehetséges-e, hogy terhes vagyok. Mondtam biztosan nem, kérdezte, hogy lehetek benne biztos, az ember nem lehet ebben biztos, vannak, akik terhesen is menstruálnak. Inkább nem mentem bele a magyarázatba, gondoltam magamban, ha te azt tudnád... Azon gondolkoztam, hogy annak ellenére, hogy még nincsen gyerekem, mégis úgy érzem néha, hogy olyan sokat tapasztalok például egy korai terhességből is (mármint a tüneteket tekintve). Emlékszem az elmúlt időszak baráti terhesdömpingje alatt, mennyit hallgattam beszámolót a kellemes és kellemetlen tünetekről. Tulajdonképpen a különböző kezeléseknek köszönhetően majdnem mindenben volt már részem, a fizikai és lelki tüneteket is beleértve, csak közben nem rugdostak belülről cuki kis lábacskák.

Vagy például a stimulációm közben megszült egy nagyon kedves barátnőm is, és mesélt arról, milyen érzelmek kavarognak benne, leginkább ezek nagy része a hormonoknak köszönhető és ahogy mesélt, legszívesebben mondtam volna, hogy basszus pont ilyen labilis vagyok én is, csak mellettem még nem nyekereg egy gyerek. Ám az ember nem akarja elrontani a barátai legszebb napját holmiféle lombikos-érzelmes megjegyzésekkel, úgyhogy csak elejtettem egy mosolyt. Hát ilyen idilli körülmények között töltöttem magammal és az injekcióimmal ezt a röpke 10 napot. 

A punkció a 12. cn-re esett, és jelentem sikerült nem szét idegeskednem magam előtte. Úgy néz ki fejlődök én is. Hát igen, gyakorlat teszi a mestert. Hétvége volt, úgyhogy nyugalom volt az Intézetben is, olyan jó ilyenkor. (Bár gondolom, akik ott dolgoznak, azért nem repdesnek örömükben, hogy ott lehetnek.) Az altatás megint nagyon jó élmény volt, én ezt tényleg imádom, bár remélem, nem ez lesz a hobbim az elkövetkező években, hanem letudtuk most ezt egész életemre. Lényeg, hogy tíz petesejtet sikerült leszívni. Nem viccelek. Tízet.  Hát csoda, hogy nyolc hetes terhes nagyságúra puffadt hassal szaladgáltam a stimuláció utolsó napjaiban? Az egy évvel ezelőtti lombiknál hat sikerült, úgy látszik ez a Gonal-F elég bivaly. Vagy én vagyok egyre fiatalabb és üdébb? Meglehet.
Tíz petesejtből másnapra hat kisgyerekkezdemény termékenyült meg. Bevallom, nem is tudtam egész nap másra gondolni csak rájuk és drukkoltam nekik, hogy hajrá Tökmagok. A jó hírek után pedig bebikáztuk a szervezetem egy fél Ovitrellel (hcg) készülve a terhességre. Következőleg a harmadik napon kellett telefonálni, hogy hogy fejlődnek és hogy megtudjuk hányadik napon lesz a beültetés: aznap, azaz a harmadikon vagy az ötödiken. Nagy meglepetésünkre a harmadik napon az öt napos beültetést javasolták és már nem hatan, hanem heten fejlődtek az embriók. Kis hetedik, egyemmeg, biztosan az apjára igyekszik ütni, ő tökölészik mindig annyit.
Az embriótranszfer pedig ma volt, a 17. cn-en. Reggel hívott a biológus, hogy megbeszéljük a beültetett gyerekek számát és a fagyasztást, ugyanis mára maradt öt embrió, amikből az egyik csodálatosan előrehaladt  és fejlett állapotban van, így ők azt az egyet javasolják visszahelyezni. Komolyan ódákat zengett róluk (najó, az mondjuk elképzelhető, hogy kicsit elfogult vagyok és túlzok, de én így hallottam:)), és azt mondta ilyenkor esélyes, hogy mindegyik megmarad, ha többet ültetnek be. Osztottam szoroztam és arra jutottam, ha ők egyet javasolnak, mert az biztonságosabb, akkor egy lesz. Megint megnézhettük és valóban meseszép volt az öt napos kis blasztocisztánk. Tesók a fagyóban, az ultrahang felvétel kint a falon, a másik fél Ovitrelle beadva, folyamatosan megy a 3*2 Utrogestan (progeszteron). Innentől már semmit sem tudok tenni, és indul a szokásos várakozás.  Azt megfogadtam, hogy ezúttal megpróbálom az agyamat a helyén hordani és nem a méhemben, azaz megtartani egy kisebbfajta távolságot magam és a kisgyerekkezdeményünk között: hagyni őt, hogy nyugodtan vackolja be magát a méhembe, közben én meg élem az életemet, és csak néha köszönök oda neki messziről, hogy szevasz Tökmag, már most szeretünk Téged (na, ennyit a tisztes távolságról). Nem tervezek idegbajos, idő előtti tesztelést sem. Ezúttal ezt az időszakot olyan elszállt nyugalomban kívánom eltölteni, mintha beszívtam volna valami hetvenes évekbeli hippi fesztiválon. Kérlek, szorítsatok, hogy sikerüljön. 

A beleélésről és a gondolatok teremtő erejéről

Nem tudom, hogy ki milyen magas szinten űzi ezt a tudományt, de én iszonyatoson keményen csinálom. Talán vannak olyanok, akik szerint már-már butaság bármilyen dologba annyira beleélni magunkat, mint például amire én vagyok képes az élet minden területén: utazásba, ajándékba, filmbe, fotóba, festménybe, könyvbe, reklámba, kajába, piába, jó időbe, rossz időbe, szeretetbe, haragba, mások örömébe, mások bánatába, saját örömömbe, saját bánatomba. Borzasztóan tudok örülni minden apróságnak és rettentően sokat és sokáig tudok sírni akár nem létező tragédiákon is. Pontosan így éltem bele magam az összes inszeminációmba, az összes terhességembe, és az első lombikba is. Mindről úgy gondolkodtam, hogy igen, ez lesz az, ez most sikerül, és inkább már csak az utolsó napokban, az egyértelmű menstruációs tüneteknél fordult meg a fejemben, hogy lehet, hogy mégsem jön össze. Ott van például a február, amikor annyira erős terhes tüneteket produkáltam, hogy szinte biztos voltam benne, hogy pozitívat fogok tesztelni. Mondanom sem kell, hogy 4 vetélés után képes voltam annyira belelovalni magam a dolgokba, hogy titkon még egy terhesség kalkulátort is letöltöttem, ahol nézegettem, mikor hányadik héten leszek, meg hogy októberben szülök. Mindezt úgy, hogy még csak nem is teszteltem pozitívat és egyébként habituális vetélő vagyok. Na, igen, lehet, hogy ez már tényleg butaságnak számít, kicsit én is furcsán érzetem magam, de nem tudtam ellenállni, egyszerűen hívogatott, hogy üssem be az utolsó mensi dátumát...Gondoltam, mi baj lehet egy dátumból?
Most itt vagyok a 2. lombik elején és nincs ez másként ezúttal sem. Nem tudok máshogyan érzeni, egyszerűen most is úgy vélem, hogy sikerülni fog, mert minden annyira klappol: lesz megtermékenyülés (lombik), van támogatás (LDN), szívem-lelkem tele van örömmel, pozitív energiával és még a tavasz is jön. (Figyelem: a terhes kalkulátor szerint esélyes, hogy karácsonykor szülök!)

Mindig mondják ugye, hogy hinni kell, elhinni, hogy sikerülhet. Na, hát ebben nálam nincsen hiány, még annyi kudarc után sem, amennyi ért minket ezen a téren. Mondják egyesek azt is, hogy a gondolatoknak teremtő ereje van, ezért meg kell próbálni pozitívan hozzáállni mindenhez, mert akkor sikerülhet.  Ha bebeszéled magadnak, hogy ez nem fog sikerülni, akkor nem is fog, de ha azt mondogatod, hogy sikerülni fog, akkor sikerülni is fog. Nem tudom pontosan ez mit jelent, mert nem merültem bele ennek a dolognak a "tudományos" oldalába, de amivel én értek egyet az az, hogy sok minden csakugyan az agyunkban dől el. Ezt úgy értelmezem, hogy minden nézőpont kérdése, és ha kicsit pozitívabb oldalról nézzük a dolgokat, akkor sokkal boldogabb életet élhetünk (még súlyos tragédiák esetén is), mint akkor, ha mindent negatív tartalommal ruházunk fel. Ám mégis azt gondolom, hogy ha a gondolatoknak valóban és fizikailag is teremtő ereje volna, akkor nekem már annyi gyerekem lenne, mint egy majdnem 5 éves patkánynak. 

Itt tartunk

Hát eljött ez a nap is, amikor szúrhatom az első Gonal-t. Izgalmas ez az időszak, már ki is ment a fejemből, hogy a munkahelyi tevékenységek összeegyeztetése a tüszőszámolgató ultrahang időpontokkal mekkora kihívást jelentenek, agyrém ez az egész, komolyan mondom. Még az is elképzelhető, hogy kevésbé lesz izgulós az az időszak, amikor már bent lesz az embrió, mint a mostani. Persze ez nem teljesen igaz, de tényleg volt pillanat, mikor erre gondoltam. Például akkor, amikor a munkatársaimmal tömött folyosón kellett a menstruációm állapotáról sutyorogni a telefonban a doktornak, mert éppen amikor hívott, nem volt egy retkes, szabad tárgyaló sem, ahová menekülhettem volna. Mindegy, hagyjuk is, elmúlt.
Több, mint 3 hete szedem a Naltrexone-t is. Extra mellékhatásokat nem tapasztalatok. Az első két hétben volt, hogy egy pillanatra elkapott az émelygés, étvágytalanság, de nem volt veszélyes, talán, ha nem figyeltem volna magam annyira, akkor észre sem veszem. Ami viszont kellemetlen volt az az álmatlanság. Korábban gyakorta küzdöttem alvászavarral, ezért is szedtem melatonint rá, de pár hónapja abbahagytam, mert már nagyon jót aludtam nélküle is. Viszont amikor elkezdtem a Naltrexone-t elég durván visszajött. Minden alkalommal éjjel 2-3 óra körül keltem, és sehogy sem tudtam visszaaludni, sőt olyan izgága lettem, hogy nyugodtan feküdni se bírtam. Először nem is gondoltam, hogy feltétlen a Naltrexone miatt van, de miután millió találatot adott a google LDN és insomnia kombinációra ezért elfogadtam, hogy ez egy mellékhatás, és egyáltalán nem volna jó, ha végig kísérné a lombikot. Muszáj kipihentnek maradnom, jó vércukorral, úgyhogy újból elkezdtem a melatonint. Szerencsére, most már alszom, mint a bunda. Emellett tegnap elkezdett fájni a torkom is rendesen, fogalmam nincsen, mikor volt ilyen utoljára. Nem tudom, hogy örülnöm kellene-e most ennek, mert ez a Naltrexone miatt van, azért mert használ, vagyis elkezdett normális szintre állni az immunrendszerem, ahol néha én is lehetek beteg, mint minden normális ember, aki ki tud hordani egy gyereket, vagy mondjuk semmi ilyet nem jelent ez, és inkább sírnom kellene, hogy ezer éve nem voltam beteg, erre a lombikra sikerül leépülnöm? Tudjátok mit? Most én inkább örülök ennek.
Mindenesetre úgy néz ki, rendben lesz a terápia, tényleg semmi különös. Mondhatnám, hogy egy leányálom. Igaz, mióta szedem, és esetleg valami olyat teszek véletlenül, amit magam sem tudok megmagyarázni, gyakorta azzal védekezem a férjemnek, hogy nézd el nekem, hisz' be vagyok drogozva. Hát hát, ilyen ez. A minap gondolkodtam, hogy biztosan nem is írtam még róla, hogy honnan jött a Pinkman név. Merthogy igazából nem így hívnak, most bevallom.  Amikor elkezdtem a blogot írni, éppen a világ legjobb sorozatának voltam a világ legnagyobb fanatikusa, és hát hiába hezitáltam napokig, semmi, de semmi jó név nem jutott az eszembe, mivel nyithatnék blogot. Végülis aztán nem tudtam elvonatkoztatni az egyik szeretett karakter nevétől, mert hát annyira béna ez egy férfinak, gondoltam nekem úgyis sokkal, de sokkal jobban áll (ugye?)...Meg hát nincs is mit szépíteni, szívemhez nőtt a kis drogos, én meg jól magamhoz láncoltam őt a blogommal. A név meg kötelez. Nos, nos, ma már tudom, hogy jobb lett volna Anya, vagy Mama, vagy Anyus vagy Mamus néven regisztrálnom, talán akkor már réges régen írhatnám a jó kis történeteket valami gyerekes cukiskodásról (vagy a kialvatlanságból fakadó hallucinációkról?). Ezt elrontottam, úgyhogy megyek és betolok 3 tabit, hogy jó kedvem legyen.
Csók mindenkinek,
Anyus
(Na, hátha valamit még javíthatok a helyzetemen így a 2. lombik előtt...) 

FSH+LH+HCG+LDN+LMWH+PROG = ♥

Azt mondom Nektek, ilyen egyszerű lesz ez az egész.

Szerencsére nincsen ciszta a márciusi lombik útjában és ma megbeszéltük a gyógyszerezést is az Intézetben. Ha megjött körülbelül március közepén, 150 egység Gonal F-el indulunk. Szóval semmi extra. Aztán 6-7. ciklusnapon tüszőszámolgató ultrahang, meg akkor kell elkezdeni a vérhígítót is. Jó lesz. 

Ma este elkezdem a Naltrexone-t is, egy hétig 1.5 mg, utána a második héttől 3 mg, a harmadik héttől 4.5 mg egészen a 12. hétig, majd innentől le kell építeni, ugyanúgy ahogy felépítettük a kúrát. Egyébként kibeszéltem a pszichiáterrel is ezt a drogos cuccot, jól meg is nyugtatott vele kapcsolatban. Ő is azt mondta, hogy ott hat ahol kell, nem lesz gondja a babának vele. Sőt tisztára fellelkesült, hogy micsoda lehetőség. Imádta. Komolyan mondom, nevetett és mosolygott örömében. Simán átragasztotta rám is, úgyhogy most már sokkal jobban örülök neki én is. Rácuppantam, mint kisiskolás a málnás gumicukorra. 

Remélem vicceseket és színeseket álmodok tőle. Ti is álmodjatok ilyeneket:) Jó éjt!